Egy és más az elmult időkből.

Október 2-án reggel nyolcz óra tájban a «Gallinetta» és a «Moriche» elindultak San-Fernandóból az Orinocon fölfelé. Kedvező északkeleti szél fújt.

Martial végre is szívesen beleegyezett abba, hogy Helloch elkisérje őt és «unokaöcscsé»-t a Santa-Juana misszióig. Most már az is fölösleges volt, hogy Jean ki- és milétét titkolgassa, Helloch tudta, Pater Germain is meg fogja nemsokára tudni. Legokosabbnak tartotta, ha maga mondja el, s így a váratlan meglepetésnek elejét veszi.

Bezzeg ámult-bámult a derék őrmester - no meg egy kicsikét boszankodott is, hogy Paterne urat teljességgel nem lepte meg a titok. Jóakaróan biztosította Martialt arról, hogy ő bizony már kezdettől fogva élt a gyanupörrel.

Elképzelhetni, hogy Kermor Jeanne is zavarban volt, midőn a két francziával újra találkozott. Mindkettő udvariasan, tiszteletteljesen meghajlott a hőslelkű ifjú hölgy előtt, s meg akarta őt nyugtatni arról, hogy titkát továbbra is a legszigorúbban meg fogják őrizni.

– Az önök szemében ezentúl is Jean maradok... csak Jean - mondá a leány, s megszorította a két jó barát kezét.

– Úgy van, kisasszony - mondá udvarias bókkal Paterne.

– Jean, ... az én kedves Jeanom - jegyzé meg Helloch Jakab, - addig a pillanatig marad az, mig édes atyjának a karjaiba vezetjük.

Paterne Germain-nek természetesen most már egy árva szava sem volt az ellen, hogy Kermor Jeant és Martialt tovább kisérjék, el akár az Orinoco forrásáig. Elvégre is neki ez az út csak hasznára válhatik, legalább növény-gyűjteményét az ismeretlen flóra termékeivel fogja gazdagítani.

Kermor Jeanne szíve megtelt hálával a két ifjú tudós iránt azért az önfeláldozó szívességért és barátságért, melylyel ügyét felfogták. Hogy e hálaérzet főleg Helloch iránt volt élénk és benső, azt még a vén mormogó medve, a «szigorú nagybácsi» is természetesnek tarthatta, hiszen Helloch a fiatal leánynak az életét is megmentette.

Útközben Kermor Jeanne röviden elmondotta apjára vonatkozólag mindazt, a mit tudniok kellett, hogy jobban eligazodhassanak a kutatásban.

Jeanne elbeszélése a következő volt:

– Kermor ezredes 1829-ben született, ez idő szerint tehát a hatvanharmadik évében jár. 1859-ben Martinique szigetén egy kreol nőt vett feleségül. E házasságból két gyermek született, de azok mindketten korán meghaltak. Jeanne nem is ismerte őket. A szülőket első két gyermekük halála nagyon megtörte.

Kermor ezredes kitünő katona volt, tehetsége, széles körű ismeretei s főleg bátorsága hamar előre juttatta a rangfokozatokban, alig volt negyven éves, midőn ezredessé tették. Martial mint közlegény, majd káplár, végül őrmester imádta az ő ezredesét főleg a solferinoi csata után, melyben Kermor ezredes megmentette az életét. A németek ellen viselt, szerencsétlen végű hadjáratot is együtt küzdötték végig.

A 70-diki franczia-német háború kitörése előtt Kermornét családi ügyek Martinique-be szólították. Itt született Jeanne. Az ezredest leánya születésének a hire nagyon boldoggá tette, ha kötelessége nem tartóztatta volna, nyomban feleségéhez és leánykájához sietett volna, hogy őket haza hozza Francziaországba. Kermorné nem tudta a hadjárat végét bevárni, kis leánykájával együtt 1871 május havában a «Norton» nevű angol postahajóra ült, hogy haza menjen a férjéhez. Kermorné egy kreol szoptatós-dajkával együtt jött, leánykája nehány hónapos volt csak.

Május 23-dikán éjjel a «Norton» összeütközött a «Vigo» nevű gőzössel. Az utasok közül hárman, a hajó népsége közül csak ketten menekültek meg. Ott veszett a Jeanne anyja, s a dajka is. Az egyik matróz megszánta a kis csecsemőt, karjába vette és szerencsésen eljutott vele a «Vigo» fedélzetére.

A «Vigo» fedélzetén többek között volt egy spanyol család is, a havannai Eridia-család. A kis csecsemő ügyét ez a család fogta fel. Kinek a gyermeke, minő származásúak voltak a szülői, azt természetesen nem tudta senki megmondani. A matróz, a ki Jeanne életét oly csodálatos módon megmentette, csak annyit tudott, hogy a csecsemő anyja egy franczia úrhölgy volt. A spanyol család elvitte a kis leánykát Havannába, s nevelte szeretettel és gondosan. Nevét nem tudván, Juaná-nak nevezték el. Multjából nem csináltak titkot, s így természetes, hogy mihelyt Jeanne felserdült, szívvel-lélekkel vágyódott Francziaországba, s mindig azt remélte, hogy atyját fel fogja találni.

Elképzelhetni, hogy minő kétségbeejtő csapás volt ez a kettős veszteség Kermor ezredesre nézve, a ki leánya csodálatos megmeneküléséről nem tudott semmit, hiszen szegény nem is láthatta ártatlan kis gyermekét. Hasztalan nyomozta hitvesét és gyermekét, végül is bele kellett abba a gondolatba törődnie, hogy mind a ketten áldozatai lettek a hajótörésnek.

E rettenetes csapás csaknem megőrjítette Kermor ezredest. Halálos betegség döntötte ágyba, s bele is halt volna, ha a hűséges Martial éjjel-nappal nem gondozta volna. Mikor a nehéz betegségből felépült, kilépett a katonai szolgálatból, s Nantes mellett levő birtokára a Loire melletti Chantenay-be vonult vissza. Két évig élt itt teljes visszavonultságban, nem érintkezett senkivel, csak hű őrmesterével.

Két évvel utóbb eltünt nyomtalanul. Hova ment, miért ment: nem tudta senki. Martial minden nap várta, hogy visszatér, de bizony hiába várta. A család ügyvédje tudatta Martiallal, hogy az ezredes tizezer franc évi jövedelmet hagyott reá, s a közjegyző pontosan fizette a hű szolga évi jutalékát. A vagyon másik felét pénzzé tette és magával vitte, hogy hova, azt egyelőre a titok leple borította.

A közjegyzői okirat, mely erre a hagyományra vonatkozott, így szólott:

«Örökre elbúcsúzom derék bajtársamtól, s földi javamat igazságosan megosztom vele. Ne keressen engem sehol, úgy sem fog megtalálni. Meghaltam reá nézve, meg barátaimra, az egész világra nézve, a mint hogy meghaltak azok, a kiket e világon a legjobban szerettem.»

Ennyi volt az egész.

Ez alatt a kis Jeanne nőtt, növekedett fogadott szülei házánál. Mintegy tizenkét esztendő mulva sikerült csak valamit megtudni Jeanne szüleiről. Megtudták, hogy az a franczia nő, a ki a «Norton» hajótörése alkalmával odaveszett, Kermor ezredesné volt, hogy a kis leány atyja él Francziaországban.

A tizennégy éves Jeanne előtt nem titkolták el ezt sem a nevelő szülék, s korántsem sejtették, hogy minő elhatározás fogamzik meg a gyermekleány szívében. Csaknem szent meggyőződésévé lett, hogy atyjával neki előbb-utóbb találkoznia kell, s még akkor sem mondott le a reményről, midőn Nantes-ből levél érkezett, s abban tudatták nevelő szüleivel, hogy Kermor ezredes már évek óta eltünt, csak öreg szolgáját, Martial őrmestert hagyta hátra a Nantes mellett levő Chantenayban.

Juanának nem volt többé nyugta. Addig rimánkodott, mig megengedték neki, hogy hajóra szálljon s Francziaországba vitorlázzék. Eridiáék biztosan számítottak arra, hogy az erős lelkű leány, meggyőződvén arról, hogy minden fáradozása hiába való, vissza fog térni. A szép, okos, komoly leánykát rendkivül megszerették, s úgy bántak vele, mintha édes gyermekük lett volna.

Ki irhatná le a becsületes Martial bámulatát, midőn egy napon beállított a chantenay-i kis házba a szép leány, s elmondotta, hogy ő Kermor ezredesnek a leánya, s azért jött, hogy apjáról biztos hirt halljon. Nézte... nézte, s minél tovább nézte, annál több hasonlóságot fedezett fel az ezredes és leánya arczvonásaiban. Olybá tekintette, mintha a jó Isten küldötte volna, hogy megvigasztalja őt, hogy megerősítse abbeli reményében, hogy eljön a nap, mikor szeretett urát újra szemtől-szemben fogja látni.

Ezentúl nem volt emberi hatalom, mely Jeannet apja házától el tudta volna szakítani. Ott maradt a hű Martial mellett, s minden nap azzal a gonddal feküdt le, s azzal a gonddal ébredt fel, hogy miként tudná édes apját feltalálni.

Nevelő szülei kérték, hogy térjen vissza hozzájuk, mondjon le arról a képtelen reményről, mely végre is szép és dicséretes, de megvalósíthatatlan. Jeanne megható szép levélben köszönte meg jóságukat, igérte, hogy soha sem fogja elfeledni azt, a mit érette tettek, de neki most szent kötelessége apját fölkeresni. Mindent el fog követni, hogy feltalálja, s ha nem sikerül, újra visszatér nevelő szüleihez.

Így maradt apja házánál.

Évek teltek el a legkinzóbb bizonytalanságban. Kárba veszett minden nyomozás, tudakozódás. No meg a derék, egyszerű őrmester, s a tapasztalatlan fiatal leány hogy is tudhatták volna a módját annak, hogy Kermor ezredest hol kell keresniök.

Az olvasó emlékezik arra, hogy 1879-ben levél érkezett a venezuelai San-Fernandóból Kermor ezredestől. A Kermor-család egyik ügyész-rokonának szólott a levél. Ebben az időben Jeanne még a spanyol családnál volt. Hét évvel utóbb az ügyész hagyatékában találták az örökösök ezt a levelet, s mert Kermor Jeannet érdekelhette, átadták neki.

Ez a levél elhatározó befolyással volt Kermor Jeanne további tenni valóira. Most már szükségtelen volt Francziaországban nyomozni atyját. Elhatározta, hogy útra kel San-Fernandóba, s ott keresi Kermor ezredest. Ez az eszme eltöltötte a fiatal leány szívét egészen; sem nevelőszüleinek, sem Martialnak az ellenvetései nem tudták őt más gondolatra bírni. Jeannet férfiúvá, hőssé avatta ez a szándék.

Főleg Martial szabadkozott kézzel-lábbal e vakmerő szándék ellen, mert a bizonytalan út veszélyeitől kimondhatatlanul féltette Kermor ezredes leányát. A becsületes őrmester magában sem bizott, mert az csak természetes, hogy neki is vele kell mennie, magára, csak nem hagyhatja...

– És az én kedves Martialom - így végezé be Jeanne a multjának történetét - végre mégis csak beleegyezett, bele kellett egyeznie, úgy-e édes öreg barátom?

– Iszen meg is bántam azóta legalább százszor - dörmögé Martial; - hogy is ne, mikor a legnagyobb titkolózás daczára is...

– Kipattant a titkunk! - tevé hozzá mosolyogva a fiatal leány. - Így hát nem vagyok többé az unokaöcséd, te pedig nem vagy a nagybátyám. No de Helloch és Paterne úr egy árva léleknek sem fogják elárulni, nemde, Helloch úr?

– Senkinek a világon, tisztelt kisasszony!

– Semmi kisasszony, Helloch úr - jegyzé meg Kermor Jeanne; - óvakodjék ettől az áruló szótól; nem kisasszony, csak Jean, ... érti?... Jean!...

– Természetesen, Jean... csak így: Jean!... legfeljebb olykor-olykor változatosság kedvéért a mi kedves Jeanunk - tevé hozzá Paterne Germain mosolyogva.

– Még csak azt akarom elmondani - folytatá Kermor Jeanne az elbeszélést, - hogy nagyobb biztosság kedveért nevet és ruhát változtattam, Martialt megtettem nagybácsimnak, én pedig unokaöcscseként szerepeltem. Segítségemre volt útközben az is, hogy spanyolul jól beszéltem. Saint-Nazaire-ben hajóra ültünk, Caracasba érkeztünk szerencsésen, s ha a jó Isten megsegít, megtaláljuk atyámat. Havannát visszamenet útba fogjuk ejteni, hogy annak a nemes szívű családnak vele együtt köszönjük meg a jóságát.

A fiatal leány szemében köny csillogott, de csakhamar erőt vett elérzékenyedésén, könyét letörülve, vidáman folytatá:

– Kedves nagybácsi, azon mi éppenséggel ne töprengjünk, hogy titkunkról a lepel lehullott. Talán a jó Isten akarta, hogy így történjék, a mint hogy az is az ő bölcs rendelése vala, hogy két ilyen derék, jó honfitársunkkal találkozzunk. Uraim, édes atyám nevében köszönöm önöknek szívem mélyéből mindazt a sok jót, a mit eddig tettek érettem, s a mit még ezután akarnak tenni.

A fiatal leány mindkét kezét nyujtá feléjuk, s a két franczia meleg barátsággal szorította meg a feléjük nyujtott kezet.

– - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A két falca így indult útra, hogy az Orinoco forrás vidékén, ezer veszélylyel daczolva nyomozza a régóta keresett, nyomaveszett Kermor ezredest.