Paterne Germain egy-két megjegyzése.

Másnap, mihelyt a nap feltetszett az égen, útra kelt a három falca.

Arra természetesen utasaink nem számíthattak, hogy az Atures és San-Fernando között levő útat épen olyan kedvező körülmények között teszik meg, mint eddigelé. A szél ereje mindinkább csökkent; aligha lesz annyi ereje, hogy a falcákat ár ellenében fölfelé segítse az Orinocón, legfeljebb arra lesz jó, hogy az árral szemben visszatartsa. A vitorlákat felhúzták, bár tudták előre, hogy legfőképpen evező-lapátra, sőt vontató kötelekre lesz majdan szükségük.

A három falca, ha a folyam szélessége megengedte, egymás mellett haladt, még pedig Martial boszuságára a Moriche olyan közel jött a «Gallinettá»-hoz, hogy az utasok egymással kényelmesen beszélgethettek.

Egész délelőtt csak öt kilométernyi útat tehettek meg, pedig a legények ugyancsak derekasan dolgoztak.

A mint a Pintado sziklás ormai feltüntek balról, az Orinoco medre kiszélesedett, a zátonyok is mind ritkábban jelentkeztek, s a jobb part mentén csendesebb volt az Orinoco folyása, erre felé tartottak a falcák, s a szél is hathatósabban támogatta előhaladásukat.

Délután öt óra tájban a szél elállott.

A három falca ekkor Gareita közelében volt. Valdez azt tanácsolta, hogy kössenek ki, s töltsék ott az éjszakát.

Az nap csak tizenöt kilométernyi útat tettek meg, s másnap tovább folytatták az útat.

A Gareita mellett levő örvényes zuhatagon aránylag elég szerencsésen jutottak fel. A vizállás magas lévén a sziklás meder nem akadályozhatta a falcák előrehatolását.

Szeptemberben gyakori ezen a vidéken az esőzés. Ebből is bőven kijutott utasainknak, s bizonyára kijut még elégszer, mig San-Fernandóba érkeznek.

Ma is csak úgy szakadt alá a záporeső, s az utasoknak fedél alá kellett vonulniok, hogy bőrig át ne ázzanak. Szerencsére a szél újra fúni kezdett, s a falcák, ha mérsékelt sebességgel is, de haladtak felfelé.

Estére az Orinoco nyugati kanyarulatánál nem messze Rabo Pelado szigetétől kikötöttek.

Hattól hét óráig a vadászok a sziget partvidékét borító őserdő szélét cserkészték át, s nehány vadgalambféle madarat lőttek, melyeket a benszülöttek gabiotá-nak neveznek.

Visszajövet Hellochnak sikerült egy fiatal kaimant is ejteni el, melynek a húsa «pompás csemege» számba megy.

Midőn azonban elkészült, az utasoknak sehogy sem akart izleni, nem is nyúltak hozzá. Csak Paterne evett belőle, mert neki, mint természettudósnak nem volt szabad válogatnia, sőt a tudomány érdekében még az áldozattól sem kellett visszariadnia.

– Nos, hogy ízlik? - kérdé tőle Helloch.

– Hát az első falat nem valami különös, hanem a második...

– Nos... nos?...

– Utálatos.

Szóval a kaiman-pecsenye felett a karaván pálczát tört.

A rákövetkező napon reggeltől-estig szakadt az eső. A szél lanyhán fújt, de legalább jó iránya volt. A vitorlák az árboczrudakhoz csapzottak. Mindössze tizenkét kilométernyi útat tehettek meg.

Este Guayabo szigete mellett állapodtak meg, ott töltötték az éjszakát.

Másnap nagy ügygyel-bajjal vergődtek fel a guahiboi zuhatagig s a Carestia torkolatánál kötöttek ki. Vacsorára nehány hucco-t ettek. Ez a hucco elég ízletes húsú vizi madár. Az éjszakát csendesen töltötték el.

E helyütt az Orinoco útja girbe-gurba, sok sziget emelkedik ki a medréből. Egyik részén hatalmas zuhatag van, a viz fehér tajtékot verve roppant erővel zúdul alá. A vadregényes vidék köröskörűl ritka szép látványnyal gyönyörködteti az utast.

Volt bőven idejük arra, hogy a vidék szépségét megbámulják, mert csaknem három órai munkájába került a legényeknek, mig a három falcát az örvényes helyeken átjuttatták. Még szerencse, hogy a terhet nem kellett a falcákról leszedni.

Délután három órakor érkeztek Carestia falvába. Itt újra ki kellett a csónakból minden málhát rakniok, s az indiánusoknak adták át, hogy Maipuresbe vigyék. Az utasok is gyalog folytatták az utat éppen úgy, mint Puerto Realban.

Öt órakor már ott voltak; mindössze tiz kilométernyi utat tettek meg, a partmentén vezető gyalogösvény elég járható volt.

Ismét négy-öt napi veszteglésre voltak kárhoztatva, mert körülbelül ennyi időbe kerül a falcák felvontatása a maipures-i zuhatagon.

A maipuresi vizi kapaszkodó nem oly hosszú, mint az aturesi, de a viz esése nagyobb, mert a hat kilométerig terjedő út felszine között tizenkét méter a különbség. Ezért a felfelé haladás komolyabb veszélylyel jár itt, no de a három falcának szakavatott kormányosai és megbizható legényei voltak. Öt nap pedig nem a világ.

Maipures az Orinoconak meredek gránitszikla partja mellett van, tiz kunyhó teszi ki az egész falut, melynek lakói a maipures-indiánusok.

Úgy a hogy bele kellett törődniök e kényelmetlen és unalmas várakozásba, úgy sem lesz ezentúl San-Fernandóig efféle kényszer-kvártélyuk.

Bezzeg e nyomorult indiánus faluban nem gondolhattak élvezetes kirándulásra. Legfeljebb a vadászok jártak minden nap ki, hol itt, hol ott lőttek madarat, vadat, hogy az élelmi szereket, melyeknek fogyatékán voltak, szaporítsák. Paterne úr pedig szorgalmasan gyűjtögette a növényeket.

San-Fernandótól ekkor százharmincz-száznegyven kilométer távolságra lehettek, mert az Orinoco nagyon szeszélyes kanyarodású ezen a vidéken.

Szeptember 18-dikán, délután végre megérkeztek a falcák. Valdez és a többi kormányosok meg evezősök - a mint látjuk - kitettek magukért, mert öt nap alatt felvontatták a falcákat, még pedig szerencsésen.

Nyomban berakódtak, s másnap, szeptember 19-én reggel tovább vették az útjokat.

A zápor megeredt, s a sziklás, szigetekkel sűrűn teleszórt Orinoco útja számos akadályt gördített a falcák elé. A szél is más irányba fújt, s így a vitorláknak semmi hasznát sem vehették. Egyébiránt a kedvező szél sem segített volna rajtuk, mert minduntalan változtatni kellett az irányt, hogy a sziklákat, a kis puszta szigeteket kikerüljék.

A Lipopo torkolatán innen még egy kisebb zuhatag megakasztotta, de ezen is baj nélkül felvontatták a falcákat, kirakodásra nem volt szükség. Estére a Vichada folyó torkolatáig jutottak. Itt kötöttek ki, s itt töltötték az éjszakát.

Másnap húsz kilométerrel jutottak közelebb a czéljukhoz. A folyam medre nem volt tele sziklával, a szél is segítette s a vitorlák kifeszültek. Így hamar elérték Mataweni falvat, mely a hasonló nevű folyócska mellett fekszik.

E folyó mentén több indiánus falu van, melyeknek békés természetű lakói a san-fernandóiakkal élénk kereskedést űznek. Ha Helloch és Paterne egyedül lettek volna, bizonyosan neki vágnak e folyónak s egy kis kirándulást tesznek, hogy ismereteiket ez irányban is gyarapítsák. A folyó torkolatánál megállapodott a három falca. A «Moriche» közvetlenül a «Gallinetta» mellett vetett horgonyt.

Paterne és Helloch beszélgettek.

– Hallod-e, Jakab, - így kezdé Paterne - megfeledkeztél arról, hogy minő czélból küldött ki téged ide a kultuszminiszter?

– Nos, mit akarsz kisütni? - kérdé Helloch csodálkozva.

– Csak az Orinocot kell tanulmányoznod?

– Az Orinocot és mellékfolyóit.

– Nekem úgy tetszik, hogy mióta La Urbanát elhagytuk, az Orinoco mellékfolyóit feltünően elhanyagoljuk.

– Igazad van.

– S ha majd be kell számolnunk, hogy mit láttunk?

– Nos hát egyszerűen azt mondjuk, hogy a mit menet nem néztünk meg, visszajövet néztük meg.

– Az ám, csakhogy San-Fernandóban bizonyára megint tartózkodni fogunk?

– Természetesen, legalább is addig, mig a venezuelai kollégák Guaviar és Atapabo-kérdése dülőre nem jut, bár előre tudom, hogy Miguelnek lehet csak igaza.

– No meg az sem lehet közömbös reánk nézve, hogy az a derék ifjú minő eredményre jut San-Fernandóban. Vagy te nem érdeklődöl a Kermor Jean sorsa iránt?

– Dehogy nem!

– Lásd, én nem tudom, miért, hogyan, de rendkivül megkedveltem. Abban a kedves, szelid arczú, lelkes tekintetű ifjúban igazi hőst látok, a gyermeki szeretetnek a hősét. Nem csodálatos dolog-e, hogy eljön hazájából egy jó lelkű, de csekély tudású őrmesternek, az ő állítólagos nagybátyjának a társaságában, nem törődik azokkal a férfi-erőt megkivánó akadályokkal, veszélyekkel, s minden áron föl akarja keresni az édes atyját. Mondd, közönséges lélek reá szánja-e magát ilyen veszélyes vállalatra?

– Bizonyára nem.

Helloch aztán még nagyobb lelkesedéssel folytatta:

– Nekem valami azt súgja, hogy Kermor Jean meg fogja találni az apját, hogy San-Fernandóban biztos nyomra akad. Mit nekem a miniszteri utasítás! Ha kalauza lehetnék annak a derék ifjúnak, kalauza és védője, egy perczig sem haboznám, inkább ezt választanám, minthogy a kiküldetést tartsam egyetlen czélomnak.

– Belátom, hogy igazad van, Jakab, de lásd, a kötelesség szava is...

– A lelkiismeret szavára inkább hallgatnék - vágott közbe Helloch. - Különben visszajövet ráérnék arra is, hogy az Orinoco mellékfolyóit tanulmányozzam.

A két jó barát beszélgetésének akaratlanul is fültanuja volt valaki a «Gallinetta» fedélzetén.

Kermor Jean ült a sátorfedél alatt, s fejét kezére támasztva izgatottan hallgatta Helloch szavait. Szép arcza lángolt, a szive pedig hevesen dobogott, mert Helloch érdeklődése, szolgálatra készsége kimondhatatlanul jól esett neki.

Kezét imára kulcsolva hálát adott a jó Istennek, hogy rendelt melléje a küzdelmes, nehéz vállalathoz igazi jó barátot.