Miguel úr és két kollégája.

A ciudad-bolivari egyetem könyvtár-szobájában három tudós szörnyen vitatkozott. Tulajdonképen a három közül kettő tüzelt módfelett, a harmadik, mint higgadt, nyugodt természetű ember váltig csitítgatta kollégáit.

Tudni való dolog, hogy mind a három geográfus volt, s a két ifjabb ma is azon kapott össze, hogy Dél-Amerika egyik hatalmas folyama, az Orinoco, mely Venezuelán foly keresztül, honnan ered: a columbiai Andesekből vagy a Parima-hegy tövéből?

Felipe úr életre-halálra esküdözött, hogy az Andesekből ered; Varinas úr nem engedett egy körömfeketényit sem abból, hogy a Parima tövéből buggyant ki Venezuela büszke folyama. Felipe úr az Atapabo-t tartotta a tulajdonképen való Orinocónak, vagyis azt vitatta, hogy az Orinoco az Atapabonak a szülötte, viszont Varinas, a Guaviar mellett tört lándzsát, s tudni sem akart arról, hogy az Orinoco más folyónak köszöni a létezését.

Való igaz, hogy Dél-Amerika nagy térképén, mely ott függött a könyvtár-szoba falán, úgy az Atapabo, valamint a Guaviar csak mint mellékfolyók szerepelnek; az is igaz, hogy Miguel úr, a harmadik tudós váltig bizonygatta, hogy efféle apróság miatt kár volna késsel menni egymásra, de hát Felipe és Varinas nem hallgattak az okos szóra.

Most is három teljes órája vívták ezt a tudóspárbajt, s midőn az összes bizonyító érvekből kifogytak, nem átallották az asztalt ökleikkel is verni nagyobb nyomaték okából. Miguel pedig közbe-közbe lépett, bölcs mérséklettel igyekezett az elmérgesedett szóvitának más fordulatot adni, de valahányszor az Orinoco szót kiejtette, mintha puskából lőtték volna ki, ime e szavak harsogtak a fülébe:

– Az Atapabo!

– A Guaviar!

– De uraim, az Isten szerelmére kérem, ne szakaszszák félbe a szavaimat! Nézzenek a térképre! Nemde ez a vastag, fekete vonal, mely Venezuelán keresztül méltósággal kanyarodik, s melybe az Apure, a Guaviar, az Atapabo belészakadnak, nemde ez az Orinoco - kérem, csak hadd folytassam még! - Már most azt kérdem önöktől, akár keleten, akár nyugaton ered is, nem Venezuelán, a mi Venezuelánkon folyik-e keresztül? Nem a miénk-e ez a méltóságos folyam?

– Semmi hazafiaskodás, a tudományban nincs szó ilyesmiről - vágott közbe Varinas. - Itt az a kérdés, hogy Parimából vagy a columbiai Andesekből ered-e?

– Az Andesekből! - harsogta Felipe úr - az Andesekből!

Vége volt minden kiegyenlítésnek, a bölcs fejtegetés megint útvesztőbe tévedt. Ekkor Miguel úrnak az az ötlete támadt, hogy egészen új szempontból fogja a vitás kérdést szőnyegre hozni. Így talán elveszi a mérgét a szóváltásnak.

– Nos hát, uraim, megengedem, hogy önöknek külön-külön tökéletesen igazuk van. Ön Felipe azt állítja, - még pedig ugyancsak erősen állítja - hogy az Atapabo nem mellékfolyója az Orinoconak, hanem maga az Orinoco...

– Az bizony!

– Ön pedig Varinas akár mérget is venne rá, hogy a Guaviar maga az Orinoco...

– Mind halálig!

– Nos hát én azt az állítást merném még megkoczkáztatni, hogy - kérem, nézzenek csak a térképre, - hogy sem az egyik, sem a másik nem az Orinoco...

– Hanem?

– Nos?

– Hanem valamelyik más mellékfolyója az Orinoconak. Nézzék csak, itt van a tekintélyes Caura, itt északról az Apur, itt nyugatról a Meta és a Cassi-Guiare; az Iquapo délről... Nemde igazam van, ezek épen olyan jogot tarthatnak arra, hogy mellékfolyói az Orinoconak, mint az önök Atapaboja és Guaviarja. Ki tudja, nem ezek egyike-e az Orinoco?

A két heves vitatkozó megütődve, némán nézett Miguelre. Micsoda, - gondolták magukban - hát volna még más folyónak is elegendő erkölcsi bátorsága arra, hogy jogot formáljon a büszke Orinoco névre?... No lám, ez eddig nem is jutott az eszükbe.

– Ugyan - szólalt meg Varinas - ezt csak nem mondja komolyan, nem mondhatja komolyan. Ön tréfál Miguel?...

– Szó sincs arról, hogy tréfáljak. Nem természetes, hogy a mellékfolyók bármelyike vágyódik arra a dicsőségre, hogy őt hívják Orinoconak?

– Tréfa-beszéd!... Tréfa-beszéd! - jegyzé meg Felipe.

– Tudományos kérdésben nem szoktam tréfálni - folytatá mind komolyabb hangon Miguel úr. - Ime, itt a jobb parton a Padamo...

– A Padamo a Guaviarhoz képest csak patakocska - veté közbe Varinas.

– Ha patakocska is, a geográfiában a patakocskának is olyan jelentősége van, mint akár az Orinoconak magának. Emitt balról látom a Cassi-Guiar...

– Az ön Cassi-Guiarja csak csermely az én Atapabóm mellett! - kiáltá dicsekedve Felipe.

Miguel tovább folytatta kellő higgadtsággal, felsorolta rendre azokat a mellékfolyókat, a melyek az Atapabo-n és Guaviar-on kívül az Orinocoba ömlenek.

Varinas épen olyan türelmetlenül hallgatta, mint Felipe, s nem is állhatták meg, hogy minduntalan közbe ne szóljanak. Végül keresztbe fonták a karjukat, s várták, hogy vége legyen a jelentéktelen mellékfolyók felsorolásának.

– Nos uraim, tudják-e, hogy mi az én véleményem? - kérdé Miguel.

– Előre kijelentem, hogy velem szemben kárba vész minden fáradozása - jegyzé meg Varinas kissé gúnyosan.

– Az Orinoco névre jogosan sem az Atapabo...

– Hohó, azt én nem hagyom - vágott közbe Felipe.

– Sem a Guaviar...

– No persze! - nevetett Varinas.

– Nem tarthatnak igényt, mert az Orinoco forrásának ott kell valahol lennie a Parima tövében. Csak a mi venezuelai földünkből buggyanhat föl, csak a mi földünkön szalad, csörgedez, folyik, hömpölyög végig. Az Atapabonak és Guaviarnak, már akár tetszik, akár nem szegényeknek, bele kell törődniük abba a gondolatba, hogy nem egyebek, mint mellékfolyói az Orinoconak. Elvégre, uram, ez sem megvetendő dolog...

– Még csak az kellene!

– Tagadom... Tagadom!

Miguel úr közvetítő, csitító fejtegetésének az a sajnálatos következménye lett, hogy most már az Atapabohoz és Guaviarhoz még az Orinoco is csatlakozott, mintegy elsőszülöttségi jogát védendő.

Most már mind a hárman érveltek, lármáztak, még egy álló óráig folyt az ádáz küzdelem, miglen a Varinas és Felipe csaknem egyszerre így kiáltottak fel:

– No hát menjünk... és nézzük meg!

– Micsoda? - csodálkozék Miguel, a ki erre a hirtelen elhatározásra még álmában sem gondolt.

– Üljünk hajóra - indítványozá Felipe, - menjünk az Orinocon fölfelé egészen San-Fernandóig, s majd meglátják, hogy nekem volt igazam, az Orinoco nem egyéb, mint az Atapabo...

– Bocsánatot kérek - vágott közbe Varinas - én meg azt mondom, hogy a Guaviar, s be is fogom napnál világosabban bizonyítani.

– Nekem pedig nem marad egyéb hátra, mint a szegény Orinocot kiragadni e két szülő karjai közül - tevé hozzá Miguel.

A három tudós hamarosan elhatározta, hogy a vitás kérdést személyes tapasztalatok alapján fogják eldönteni. E czélból nem is kell tovább menniök, mint San-Fernando. Itt szakad mindkét mellékfolyó az Orinocoba, mindössze nehány kilométer választja el őket egymástól. Ha egyéb haszna nem is lesz ennek az útnak, talán végre-valahára eldönthetik az Orinoco eredetének vitás kérdését. A geográfia nem fogja semmi esetre kárát vallani.

A három tudós elhatározásának a híre másnap már egész Ciudad-Bolivarban elterjedt, sőt egy nappal utóbb Venezuelában egyébről sem beszéltek, mint az Orinoco eredetéről. A köztársaságot e tudós kérdés valósággal lázba ejtette.

A bolivariak különben is nagyon hevülékenyek, izgékonyak. A sajtó élénken foglalkozott az Orinoco-kérdéssel; egyik lap az Atapabo, másik a Guaviar, a harmadik az Orinoco pártját fogta. Az utczán kapkodták a rendkívüli kiadás példányait, lármáztak, vitatkoztak. Valóban csoda, hogy az Orinoco, s a szóban forgó Atapabo meg Guaviar nem hagyták el medreiket, s nem árasztották el szilaj hevökben a kis köztársaságot. A köztársaság elnöke hajlandó volt a tudományos expediczióhoz a költséget adni, sőt szivesen bocsátott volna rendelkezésükre megfelelő számú haderőt is - fedezetűl előre nem látható veszély esetén - de hát a három tudós a saját költségén akart bizonyságot szerezni a vitás kérdésben, katonaságra sem volt szükségük, habár a venezuelai hadseregben, a legutóbbi pontos statisztikai adatok szerint csupán generális mintegy hétezer van, nem is véve számításba a törzstisztek roppant tekintélyes gárdáját. No de tudósainknak sem venezuelai generálisra, sem törzstisztre szüksége nem volt, ezek helyett jó evezős parasztokat szegődtettek, kikre majd a folyó felső részén nagy szükségük lesz, mert ott gőzhajó nem járhat. Egyébiránt egyelőre csak San-Fernandóig akartak eljutni, hol az Atapabo és a Guaviar az Orinocoba ömlik; veszélytől félniök nem kellett; azontúl természetesen már félős az út, mert számos vad indiánus lakik az erdős, sziklás felvidéken, hol az Orinoco ered. Különösen az egykori caraibok földjéről szállingóznak rémhírek. Rablók és gyilkosok laknak ott, a kikkel ilyen tudós embereknek találkozniok egyáltalában nem volna ajánlatos.

Ciudad-Bolivarban még most is beszélnek arról a két francziáról, a kik ezelőtt egy hónappal indultak el, s a Meta torkolatán túl jutottak, de azóta senki sem tud róluk semmit. Természetes dolog, hogy akadtak számosan, a kik a bolivari három tudós geográfus sorsa miatt is aggódtak, mert az indiánusok nem szoktak tréfálni azokkal a szerencsétlenekkel, a kik körmeik közé jutnak. Mindaddig, míg Krisztus szelid vallását a hittérítők hősies önfeláldozással el nem terjesztik e vad emberek között: nem lesz bátorságos azoknak az útja, a kik e távoleső vidéket tudományos kutatás czéljából járják. Megkisérlették eddig is már többen, de siker nem igen koronázta fáradozásaikat.

Mondják, hogy egy franczia hittérítő már évek óta ott tartózkodik közöttük, de nem igen hirlik, hogy czélját elérte. A czivilizáczió világossága, s az emberszeretet hitvallása nem tudott máig sem gyökeret verni azon a vidéken.

No de - hogy a három tudósra visszatérjünk - ezúttal szó sem volt arról, hogy akár az Orinoconak, akár a másik két folyónak a forrásáig menjenek el. Ha a tudomány tőlük ezt az áldozatot kivánná, bizvást elhihetjük, hogy a bolivari tudós egy pillanatig sem esnék gondolkozóba, hanem megtenné a veszedelmes útat. Erre azonban szükség nincsen, az Orinoco eredetének kérdését hamarább és könnyebb szerrel is el tudják és el fogják dönteni. És az Orinoco, ez a hatalmas, kétezerötszáz kilométer bosszú folyam, melynek háromszáz mellékfolyója van, megérdemli, hogy keletkezését megállapítsa a tudós világ.