Dirk Péter a tengeren.

Most már nem kellett azon tanakodnunk, hogy ott telelünk-e vagy nem. A harminczhárom ember közül, a kik a Falkland-szigetektől elindultak, csak huszonhárom érkezett erre a szigetre, ezek közül most tizenhárom elszökött, nyomorultul elszökött, hogy a téli itt tartózkodás borzalmasságától megmeneküljön.

Elég baj, hogy a régi matrózok közül is elcsábított Hearne kettőt: Buryt és Holt Mártont, a vitorlamestert. A derék Holt! ... bizonyára eszénél sem volt, mikor a lázadók erővel behúzták a csónakba.

Kilenczen maradtunk a szigeten: Guy Len kapitány, West Jem hadnagy, Hurliguerly, a csónakmester, Hardie a hajótatarozó, Endicott a szakács, Dirk Péter, Fronay Stern matrózok és én. Ki tudja mi vár még reánk!... Borzalom szállott meg, ha a sarkvidéki télre, a hat hónapig tartó éjjelre gondoltam!

No de azokra sem várt jobb sors, a kik tőlünk gaz-módra megszöktek, s minket hűtlenül cserben hagytak, kérdés: vajjon elérnek-e épen a jégzónáig, áthatolhatnak-e rajta, eljutnak-e a déli sarkkörig? Eltart-e az élelmi-szer azon a hosszú úton, mely előttük áll? Ezer mérföld hosszú, nagyon hosszú! Tulajdonképpen kikre vár több veszély: reánk-e vagy reájuk? Ezekre a kérdésekre csak a jövő fog megfelelni...

Mikor a barlangba visszaérkeztünk, rögtön Dirk Péter jutott az eszembe, a kit Hearne golyója leterített, s a kit mi ott hagytunk a tengerparton. Talán halálosan megsebesült, s mi egyik leghívebb emberünket veszítjük el?...

– Keressük fel őt, Jeorling úr, - mondá a csónakmester.

– Menjünk!... Menjünk!

– Mind megyünk, - jegyzé meg a kapitány - Dirk Péter hozzánk tartozott, mindig hűséges volt, nem szabad őt elhagynunk.

– Vajjon visszatér-e hozzánk a szerencsétlen - kérdém én - mikor nyilvánosságra jött az, a mit csak nekem mondott el?

Elmeséltem, hogy miért változtatta Pym Arthur a Holt Ned nevét Parkerre, s hogy Dirk Péter minő alkalommal avatott be engemet a rémes titokba. Természetesen úgy tüntettem fel a dolgot, hogy Dirk Péter sorsa inkább részvétre, mint undorra indíthatta hallgatóimat.

– Ezt a titkot Dirk Péter csak önnek fedezte fel, Jeorling úr?

– Csak nekem kapitány.

– S ön nem szólott róla senkinek?

– Soha egy szót sem.

– Nem értem a dolgot... hogy lehetett róla Hearnenak tudomása...

– Eleinte úgy magyaráztam meg magamnak, hogy Dirk Péter talán álmában árulta el, s akkor hallotta Hearne... Érettebb megfontolás után más nyitját is találtam. Emlékszem, hogy mikor Dirk Péter ezt a kabinomban elmondotta, a kabin ablaka, mely a fedélzetre szólott, nyitva volt. Az, a ki a fedélzeten állott, meghallhatta. Hearne pedig akkor a kormánykeréknél állott, sőt valószínűleg ott is hagyta, hogy jobban hallgatódzhassék - akkor történt, hogy szinte felfordult a «Halbrane»...

– Emlékszem - mondá West Jem - Hearnet akkor össze is szidtam s a fenékkamrába csukattam.

– Nos hát ettől a naptól kezdve közeledett Hearne Holt Mártonhoz, a minthogy erre a csónakmester mindjárt figyelmeztetett is engemet.

– Persze... persze... - szólalt meg Hurliguerly, - a gazficzkó tudta, hogy Holt Márton nélkül nem boldogul a csónakkal, azért akarta őt bevonni a czimboraságba.

– Nos hát, most már megértjük, hogy miként térítette le Hearne azokkal az iszonyatos szavakkal Holt Mártont a becsületesség útjáról.

Mindnyájan valószinűnek tartották, hogy a titok elárulása így történhetett.

Egy órai keresés után reá találtunk Dirk Péterre.

Mikor minket megpillantott, el akart szaladni. Hurliguerly és Francis utólérték, s Dirk Péter nem védekezett ellenök. Hozzá siettem, s a kapitány is kezét nyujtotta feléje, nem akarta el fogadni, szegény... aztán szó nélkül jött velünk a barlang felé.

E naptól kezdve sohasem beszéltünk a «Grampus»-on történt dolgokról.

Dirk Péter nem sebesült meg komolyan. A golyót saját kezével nyomogatta ki a vállából, aztán egy darab vitorla-vászonnal jól-rosszul bekötötte, felhúzta rá az ujjasát, s a dolga után látott.

Ha szomorúan is, de bele kellett törődnünk abba, hogy a puszta szigeten kell a telet töltenünk. A nap sugarai mind ferdébben hullottak a földre, a hőmérsék is alá szállott... a tél közeledett.

A mint az észak felé úszó jéghegyeket nézegettük, Hurliguerly megjegyezte:

– Azok mind sietnek, hogy a jégbástyát megcsinálják, s a gaz Hearneék előtt elzárják az útat... zárt kapukra fognak találni...

– E szerint minket ezen a szigeten kevesebb veszély fenyeget, mint azokat, Hurliguerly, azt hiszi ön?

– Mindig úgy vélekedtem, Jeorling úr, no meg egyebet is gondoltam -

– Nos, mi volna az?

– Semmi egyéb, mint az, hogy a jég közé szorulnak valahol, aztán kifogy az elemózsiájuk, akkor aztán éhen vesznek... éhen veszni, brr!... Rettentő egy gondolat az, Jeorling úr!...

Február 14, 15, 16, és 17-ikén azon szorgoskodtunk, hogy télire berendezkedjünk, a körülményekhez képest minden rendben volt, sőt egyszer-kétszer a terjedelmes szigeten kirándulásokat is tettünk.

A sziget kopár, egészen terméketlen volt. Csak néhol találtunk száraz kórókat, különösen a fövenyes talajban. Mindinkább meg kellett arról győződnünk, hogy ezen a szigeten Guy Vilmos és bajtársai, hahogy esetleg ide hozta őket az ár, életben nem maradhattak.

A kapitány indítványára a puszta szigetet elneveztük «Halbrane-földjé»-nek, a mellette levő tengerszorost pedig «Jane-szoros»-nak. Szomorú emlékeket őriztünk meg ezekkel a nevekkel.

Megkezdettük a vadászatot a pingvinekre és a fókákra. Endicott pompásan értette mindkettő husának az elkészítési módját, no meg a fóka és rozmár zsírjának jó hasznát vehetjük majd a hosszú télen át. Kőszén hiányában fűteni fogunk vele. Óriási teknősbékát is százával találtunk, olyanokat, minőkről Pym Arthur mesélt. Attól tehát nem kellett félnünk, hogy éhen veszünk.

Eleget töprengtünk azon, hogy minő sors vár reánk. Hurliguerly reménykedett a legjobban. Igen szerencsés természete volt a derék csónakmesternek. Endicott csak a főzésre gondolt, a matrózok nem vegyültek vagy csak ritkán a beszédbe.

Guy Len kapitány és West Jem azt forgatták az elméjökben, hogy esetleg gyalog is megkisérthetjük a menekülést, ha majd a tél fagya hidat von a sarktengerre.

No de erről még lesz elég időnk gondolkozni, ha a tél beáll.

A visszatérést csak úgy képzelhettük el, ha a hűtlenül elszökött matrózok szerencsésen átjutnak a jégzónán, s ha közülök legalább a becsületes Holt Mártonnak eszébe jut, hogy megmentésünket sürgesse. Sem az egyikre, sem a másikra nem számíthattunk biztosan.

Ilyen volt a helyzetünk.

Február 19-ikén valami váratlan dolog történt, melyben mindnyájan a Gondviselés ujját láttuk. A véges emberi dolgok bölcs intézője szólott hozzánk.

Reggeli nyolcz óra volt.

A csónakmestert nem számítva, mindnyájan a barlangban voltunk, s vártuk, hogy Endicott hozza a reggelit. Egyszer csak kívülről a csónakmester harsány hangját halljuk. Rögtön kisiettünk a barlangból.

A közeli sziklacsúcson állott, s kiáltá:

– Jertek!... Jertek!

– Mi van ott? - kérdé a kapitány.

– Csónak!

– Csónak? - kiálték fel csodálkozva.

– A «Halbrane» csónaka tért volna vissza? - tünődék a kapitány.

– Nem, bizonyosan nem az! - felelé West Jem.

Csakugyan egy sajka úszott egyedül a tengeren, nem volt benne senki... Nem lehetett a «Halbrane» vitorlás bárkája.

Mindnyájunknak ugyanaz a gondolata támadt: a csónakot mindenáron ki kell a tengerből halásznunk. Talán ettől függ az életünk. De hogyan... miként kerítjük hatalmunkba?

A csónak legalább is egy tengeri mértföldre úszott a szigettől... húsz percz mulva meglehet, hogy elvész a távol ködében.

Epedve, sóvárgó vágygyal néztünk a kisded ladikra, mely a tenger hátán himbálódzott.

E pillanatban alul, a sziget partja mellett csobbant a víz, mintha valami tárgy esett volna belé.

Dirk Péter ugrott a tengerbe s izmos karjaival a hullámokat szelve egyenesen a csónak felé úszott.

– Hurrah! - kiáltottunk lelkesedve.

A mesztic felénk fordította fejét, s aztán roppant erővel és bámulatos gyorsasággal úszott tovább, mind tovább. Soha ehhez fogható úszást világéletemben nem láttam.

Vajjon eljuthat-e Dirk Péter a csónakig? Vajjon nem ragadja-e el az ár a gazdátlan jószágot előle?... S ha eléri is, evező nélkül sikerül-e partra jutni vele?

Lázasan dobogó szívvel, némán állottunk a parton. Csak a csónakmester kiáltá közbe-közbe:

– Előre Dirk!... Előre bátran!

A mesztic ereje nem lankadt, már csak nehány kábelnyire volt a lebegő sajkától... a feje úgy tünt fel, mint egy fekete pont. Nem vettük észre, hogy kimerült, vagy ereje cserben hagyta...

El fogja érni bizonyosan a csónakot... de mit csinál evező nélkül?...

– Hátha a csónakban van evező is? - jegyzé meg Hurliguerly.

Mindjárt megtudjuk, ha majd benn lesz a csónakban Dirk Péter...

– Elérte... elérte! Hurrah! Hurrah! Dirk! Hurrah! - kiáltá magánkívül nagy lelkesedésében a csónakmester.

Amint a mesztic a csónakba beugrott, s kissé kifujta magát, irtózatos kiáltásban tört ki...

Vajjon mit láthatott a csónakban?

A következő pillanatban láttuk, hogy két evezőt vesz a kezébe, s a csolnakot a part felé téríti, hogy az áramból kitérítse.

– Utánam! - mondá Guy Len kapitány.

Siettünk le a hegy lábjához, hogy a csónak kikötésénél Dirk Péternek segítségére legyünk.

A csónak már csak hat kábelnyire lehetett tőlünk, s a vízforgatag is segített, hogy közelebb hajtsa. Ekkor Dirk Péter letette kezéből az evezőket, lehajlott a csónakba, s két karjára emelve, egy alélt emberi testet emelt fel.

Szivet tépő sikoltás hallatszott ebben a pillanatban.

Guy Len az alélt emberben, kit a mesztic felemelt - Guy Vilmosra ismert.

– Él!... Él! - mondá Dirk Péter.

Egy percz mulva kikötött a csónak, Guy Len szivére szorította bátyját.

A csónak fenekén három más emberi test feküdt... halottaknak látszottak.

... Ez a négy ember maradt meg a «Jane» személyzetéből.