Szárazföld?...

Ez az egyetlen szó a czime Poë Edgar regényében a 17-dik fejezetnek. Én még egy kérdőjelt tettem utána, midőn e fejezet homlokára irtam.

Messze délen valósággal olyasmit vettünk észre, mintha szárazföld lett volna. Ezer gondolat czikázott át az agyamon: vajjon szikla-halmokra bukkanunk-e, vagy lakható szigetre? Vajjon nem látó-érzékünk csalódása csupán? Vajjon czélhoz jutunk-e végre? Hátha Guy Vilmost és társait megleljük, s a két testvér forró ölelése egyúttal örvendetes végét jelenti az expedicziónak, s aztán visszatérünk.

Nekem nem ez volt a czélom; a mi Guy Len kapitányt kielégítette, az engem nem elégíthetett ki, a mi neki siker volt, nekem siker nem lehetett. Mindenekelőtt a szárazföldhöz kell jutnunk, hogy aztán mi fog történni, az a jövő kérdése.

A fedélzeten izgatott volt a hangulat. Én is elfelejtettem már, hogy Dirk Péter minő titkot fedezett fel nekem, s valószinű, hogy ő sem gondolt már arra. A hajó előrészére rohant, s a távolból feltünt szárazföldet nézte sóvár szemmel.

West Jem kérlelhetetlenül végrehajtotta parancsát. Gratiant állította a kormánykerékhez, Hearnenak pedig a fenék-kamrába kellett lemennie.

A büntetésre méltán reá szolgált az izgága matróz, mert kötelességét nem teljesítette, a hajót s mindazoknak az életét veszélyeztette, a kik a hajón voltak. A régi matrózok föltétlenül helyeselték West Jem tettét, csak a Falklandon szegődtetett matrózok közül akadt egynéhány, a kik elkezdettek morogni.

West Jem egyetlen intése azokat is csakhamar elhallgattatta. Mindenik a dolga után látott.

A hajóőr kiáltására Guy Len kapitány is rögtön feljött a fedélzetre, s merően nézett abba az irányba, hol a szárazföldet jelezték.

A mint már említettem, eszembe se jutott, hogy Dirk Péter titkára gondoljak. Ha csak én tudom, akkor el van az temetve; csak Holt Márton ne tudja meg, hogy Parker tulajdonképen az ő bátyja volt, s Dirk Péter ütötte agyon ama rettenetes napon, az a Dirk Péter, kinek Holt Márton az életét köszönheti.

Most már meg tudtam magyarázni azt is, hogy Dirk Péter miért nem fogadta el Holt Mártonnak a hálálkodását.

West Jem ezen közben néhány vitorlát levonatott, így is néhány óra alatt el kell érnünk a jelzett szárazföldet.

Guy Len kapitány megmérette a tenger mélységét. Százhúsz fonálnyi volt, tehát bizvást közeledhettünk a szárazföldhöz, nem kellett attól félnünk, hogy a «Halbrane» hirtelen zátonyra jut.

Az idő szép volt, bár délnyugat felől áttetsző köd borította a szemhatárt. E miatt a szárazföld körvonalai is bizonytalanok voltak, egyszer eltüntek, majd megint feltüntek, valami felhőhöz voltak hasonlók. Minél közelebb jutottunk, annál inkább reménykedtünk, hogy nem csalódhatunk, mindazonáltal a szivünk lázasan dobogott, mert éreztük, hogy czélunkhoz közeledünk. Mennyi édes remény ébredt fel a szárazföld láttára; de milyen keserű lesz majd a csalódás, ha a szárazföld nem lesz egyéb, mint hiú látomány. Szinte megzavarodott az elmém, ha az utóbbi eshetőségre gondoltam. Úgy képzeltem, mintha a végtelen óczeánon a «Halbrane» egy kis csónakká zsugorodnék össze...

Az utóbbi napokban a hajó-napló tanusága szerint állandóan csökkent a hőmérsék (0° Celsius), a vizben +3.33° Celsius. A hőmérsék alászállásának az okát nem tudtuk. A legénységnek fel kellett újra húznia a gyapju ruhát. Minden jel arra mutatott, hogy ideje lesz már, hogy visszatérjünk, mert könnyen itt lephet a tél.

Guy Len kapitány gyakrabban kipróbálta a tenger-áram irányát, s azt tapasztalta, hogy az eddigi iránytól némileg eltérő.

– Még mindig nem tudhatjuk biztosan, hogy sziget vagy nagyobb kiterjedésű szárazföldhöz közeledünk-e. Ha szárazföld, akkor az áram föltétlenül délkeleti irányba csap át.

– Az könnyen megeshetik, hogy a sarkon valami sapkaformájú szárazföld van, melyet körülhajózhatnánk. Mindenesetre jó lesz, ha a biztosan észlelt jelenségeket pontosan feljegyezzük.

– Azt már eddig is megtettem, Jeorling úr. A déli sarktengerre vonatkozólag sok becses följegyzéssel fogunk hazatérni; hasznát vehetik majd a sarkutazók...

– Ha ugyan akad közöttük olyan bátor ember, a ki idáig eljön. Mi is csak annak köszönhetjük, hogy az időjárás nagyon kedvező volt, a nyár szokatlanul korán állott be... Meglehet, hogy tizenöt-húsz év is eltelik, mig újra így lesz.

– Hálát adok a Gondviselésnek ezért a szerencséért, Jeorling úr. Hátha szerencsétlen honfitársainknak is ez a szerencse jutott osztályrészükül, s valahol partra vergődtek... A szivem erősen dobog, ha arra gondolok, hogy hátha mégis megtalálom Vilmost, az én kedves bátyámat... szeretnék már azon a szárazföldön lenni.

A «Halbrane» lassan, óvatosan haladt előre. Minduntalan halak bukkantak fel a tengerből, a tengeri madarak nem riadtak vissza a hajótól, sorjában leszállottak a vitorla-rudakra. Czethalak lövelték fel a vízsugarakat, s mind déli irányban úsztak tovább. Ebből arra lehetett következtetni, hogy a tenger dél felé tovább terjed.

A «Halbrane» óránkint két-három mérföldnyi útat tett meg; világért sem gyorsítottuk a haladását. A szárazföld körvonalai csak lassan bontakoztak ki a szemhatáron. Azt láttuk biztosan, hogy északnyugatról délnyugat felé húzódik el.

A legénység összegyült a hajó előrészében és némán nézett dél felé. West Jem az árboczkosárba mászott fel, s mintegy tíz perczig vigyázta távcsövével a szárazföldet.

Hurliguerly hozzám szegődött a fedélzeten s így szólott:

– Jeorling úr, megengedi, hogy valami észrevételt tegyek?

– Hogyne engedném meg, sőt kérem.

– Arra az úgynevezett szárazföldre vonatkozólag szeretnék...

– Nos... nos?

– Nem szárazföld az uram, bizony vaknak kell az embernek lennie, hogy azt mondja.

– Ugyan, talán csak nem?

– Nézze meg jobban, Jeorling úr!... Igy az ujjai között nézze... csak rövid ideig... Nem vesz valamit észre?

– Nem én... mit vehetnék észre?

– Azt, hogy az a bizonyos szárazföld nem áll egy helyt, hanem mozog...

– E szerint...

– Nem sziget az, hanem úszó jéghegy.

– Jéghegy?

– Ha jobban tetszik: jéghegyek, Jeorling úr!

Hurliguerlynek igaza volt. Mintegy húsz percz mulva már nem kételkedett abban senki a «Halbrane» fedélzetén, hogy mire oly édes reménynyel néztünk, nem egyéb, mint úszó jéghegyek óriási tömege.

A mint közelebb jutottunk, már négy-öt kisebb jéghegy bukkant fel a «Halbrane»-tól nem nagy távolságra.

A hajó népségére ennek a ténynek szörnyű hatása volt... Szegény Guy Len kapitány, milyen kimondhatatlanul fájdalmas lehetett az ő csalódása!

Hirtelen kétségbeesett kiáltás hangzott fel a fedélzeten:

– Fordulni!... Erősen fordulni!... Egészen megfordulni!...

West Jem nem szólott semmit. Arra várt, hogy mit parancsol a kapitány.

Gratian és Roder már-már teljesítették a matrózok kivánságát.

Dirk Péter földre szegzett tekintettel, komor arczczal, némán állott mellettük. Hirtelen fölveti a fejét... könyörgő, esdő pillantással néz reám...

Engem pedig valami ellenállhatlan vágy ragadott el újra, hirtelen egy ötletem támadt... egy érvem, melynek igazságát senki kétségbe nem vonhatta.

Beszélnem kellett a matrózokhoz, s beszéltem a meggyőződés, a lelkesedés olyan ellenállhatatlan erejével, hogy a matrózok közül senki sem mert félbeszakítani.

Lényegében a következőket mondottam:

– Emberek,... nincs minden reményünk elveszve. Nem lehet már messze innen a szárazföld. Ezeknek a jéghegységeknek valamely szárazföldhöz, valamely szigethez kell tartozniok. Nem régen szakadhattak el a szigettől. Mögöttük nem messze kell annak a szigetpartnak lennie, a hol képződtek. Még huszonnégy vagy legfeljebb negyvennyolcz órai út áll előttünk, aztán ám forduljunk vissza.

A matrózok türelmesen, zúgolódás nélkül hallgattak végig, lehet, hogy Hearne nem lévén közöttük, nem merészkedtek ellenkezni.

Ekkor Hurliguerly segítségemre jött:

– Okos beszéd volt ez, nekem tetszik...! Jeorling urnak igaza van, a szárazföldnek a közelben kell lennie... A jéghegyen túl reá kell bukkannunk. Egy fokkal tovább, s czélhoz érünk. Miért ne ütné a zsebünket néhány száz dollárocskával több.

Endicott, a szakács szintén helyeselte a tervet.

A matrózok hallgattak. Ezt a hallgatást kétféleképpen lehetett magyarázni: úgy is, hogy beleegyeznek a tovább haladásba, úgy is, hogy tiltakoznak ellene.

Guy Len kapitány elővette újra távcsövét, s hosszasan nézte a lassan úszó hatalmas jéghegyeket. Aztán harsány hangon kiáltá:

– Tovább déldélnyugatra!

West Jem kiadta a rendeletet, hogy a hajó induljon.

A matrózok egy pillanatig tétováztak, de aztán - mintegy második természetükké vált engedelmességből - dolguk után láttak. A «Halbrane» nemsokára fokozott sebességgel haladt a jelzett irányban.

Odamentem Hurliguerlyhez, s őt félre húzva mondám halkan:

– Köszönöm, barátom!

– Ez úttal még csak sikerült, Jeorling úr, de vigyázzunk, a húrt nem szabad túlságosan megfeszítenünk, mert elszakad. Utójára még az Endicott barátom is megsokalja.

– Nem mondottam én semmi lehetetlenséget - viszonzám.

– Én szivesen elhiszem, de mások nem gondolkoznak így.

– Meg vagyok győződve arról, Hurliguerly úr, hogy a jéghegyeken túl szárazföldet találunk.

– Hihető, de annyit mondok, hogy a matrózok legfeljebb két napig engedelmeskednek, ha addig meg nem találjuk a szárazföldet, biz’isten vissza kell mennünk.

A «Halbrane» a jéghegyektől biztos távolban folytatta az útat. Hova-tovább jutottunk, mind inkább tünt a reményem, hogy a jéghegyeken túl szárazföldet találhatunk. A matrózok elégedetlensége nőttön-nőtt. Éreztem, hogy nyilt lázadás keletkezik, azt sem szép szóval, sem erőszakkal le nem csillapíthatom.

Az úszó jégsziklák között a hajó manővere is roppant nehéz volt. West Jem szakértelmében megbizhattunk, a matrózok is értették a dolgukat, mindazonáltal el-elszorult a szivünk, ha a néhol szétváló jéghegyek közé merészen behatolt a «Halbrane», s nem ritkán oda-oda csapódott egyik-másik jégtuskó a hajó oldalához. A kátrány hosszú, fekete vonalat húzott a jég oldalára.

Ilyenkor még a legbátrabbnak is eszébe jutott a félelmes gondolat:

– Hátha léket üt a hajón?

Fókát, pingvint sem látunk, s e jég-világ némasága reá nehezedett a lélekre.

Ugyan kinek is juthatott volna az eszébe még csak gondolni is arra, hogy a «Jane» hajótöröttjei e jégsivatagra vetődve életben maradtak?

Este hét óra tájban olyan sűrű köd szállott le, hogy a «Halbrane» előhaladása komoly veszélylyel járt. Engem a reggeltől estig tartó reménykedés, csüggedés, a szünetnélkül való izgatottság roppantul kimerítettek. Bementem a kabinomba s ruhástul lefeküdtem az ágyba.

Szerettem volna aludni, pihenni, de az álom került. Beteges nyugtalanság háborgatott. Fel akartam ugrani, hogy menjek ki a szűk börtönből, mert annak tekintettem a kabint, de nem tudtam még a karomat sem mozdítani.

... Ha a «Halbrane»-nak, a matrózoknak korlátlan ura lennék, akkor szeges ostort vennék a kezembe és hajtanám őket tovább, nem törődnék sem az éggel, sem a földdel, neki indulnék a déli sarknak, azon keresztül menve... messze... avagy leereszteném az egyik csolnakot, intenék Dirk Péternek, s ő jönne utánam, mi ketten indulnánk el, hogy Pymet megtaláljuk...

... Megtettem, valósággal meg is tettem ezt, - de csak álmomban.

Igen... igen, csak álom lehetett...

Guy Len kapitány megparancsolta, hogy a hajó forduljon vissza. Titkon intek a meszticnek, ő utánam sompolyog, a csolnakot hátul vontatja a hajó... beleülünk a csolnakba, elvágom a vontató kötelet, a hajó megy a maga útján, a mi csolnakunkat pedig dél felé ragadja az ár... tovább... tovább...

Egy rengeteg jég-hegyhez közeledünk, olyan, mint a sphinx, a titokteljes, a jövőbe látó sphinx. Jobbra-balra tőle csodálatos, ember nem látta rém-alakok tünedeznek fel, szakasztott olyanok, mint a minőket Pym Arthurral láttat Poë Edgarnak izzó képzelete... a ködoszlop szétválik, s egyszerre csak látom - nem azt az embernél nagyobb, óriási alakot, hanem magát Pym Arthurt, kezében az Észak-Amerikai Államok zászlaját lobogtatva...

Hirtelen felébresztett valaki. Mintha a hajó hirtelen megváltoztatta volna az irányát. A szó szoros értelmében valaki fölemelt ágyamból... Olyan érzésem volt, mintha a hajó oldalra fordult volna, s ebben a pillanatban leestem az ágyamról, kevés hija volt, hogy az asztal sarkában össze nem zúztam a fejemet. Feltápászkodtam, s nagy ügygyel-bajjal kimentem a kabinomból. Irtózatos recsegés-ropogást hallottam.

Talán a jéghegyek valamelyikébe ütköztünk, melyet a nagy köd miatt West Jem nem láthatott meg?

Zavart, őrületes kiáltás hallatszott, aztán még egy lökés - s a «Halbrane» rögtön megállott.