A «Halbrane» goélette.

Az a hajó, melyre én Christmas-Harbourban várakoztam, háromszáz tonnás, ferdén álló árboczú vitorlával dúsan fölszerelt, s szél ellenében is gyorsan mozgó hajó volt.

Fedélzetén egy kapitány, egy hadnagy, a csolnak-mester, a szakács és nyolcz matróz volt, mindössze tehát tizenkét szál ember. A birkenheadi hajó-gyár méltán büszke lehetett a Halbrane-ra, mert ugyancsak derék egy alkotmány volt. Legalább Atkins akár meg is esküdött volna reá, hogy a «Halbrane»-nal akár a világ végére is el lehetne indulni.

A «Halbrane» kapitányát Guy Len-nek hivják, liverpooli származású, a hajó három ötödrészben az ő tulajdona; leggyakrabban Afrika és Amerika déli tenger-részeit járja. Egyik szigetről a másikra megy, kirakja az árukat, másutt megrakodik tovább szállítandó árukkal; tehát főleg áruszállítással foglalkozik. Czethalászat eszébe sem juthat a kapitánynak; ahhoz nem volna elég nyolcz szál matróz; de mert a tengernek ez a vidéke nem teljesen biztos, van a «Halbrane»-on négy kisebb fajta ágyu is, elegendő lőpor, számos karabély és puska. A matrózok közül egy állandóan őrködik.

Augusztus hetedikén reggel még félálomban hevertem az ágyamon, midőn éktelen dörömbölés vert fel:

– Jeorling úr, alszik?

– Hogy is alhatnám, ha ilyen pokoli lármát csap maga.

– Hat mérföldnyire Christmas-Harbourtól egy hajó tünt fel. Egyenesen szigetünk felé tart.

– Vajjon nem a «Halbrane»? - kiálték és hamarosan magamra hánytam a ruhámat.

– Nemsokára megtudjuk, Jeorling úr. Az idén ez az első hajó, mely meglátogat. Illő, hogy tisztességgel fogadjuk.

Atkins Fenimore gazdával csakhamar ott voltam a tengerparton. Mintegy húsz halász-ember gyülekezett ott össze, akik Atkins gazdának föltétlen tisztelői voltak, s nyomban körülvették őt. Volt aztán találgatás, hogy vajjon melyik hajó lehet.

Kissé aggódva hallgattam beszélgetésüket, mert a nagyobb rész bizvást azt hajtogatta, hogy semmiesetre sem lehet a «Halbrane». Csak a «Zöld Cormoran» korcsma tulajdonosa, meg egykét más halász erősködött, hogy de bizony mégis csak a «Halbrane» lesz az.

– Iszen, még csak az kellene, hogy ne Guy kapitány legyen az első, a ki hozzánk ellátogat.

Ezen közben a hajó mindinkább közeledett, s midőn a sziget lakói már a fölött vitatkoztak, hogy a birkenheadi vagy a baltimorei hajógyárban készült-e, egyszerre csak diadalmasan kiált fel Atkins gazda:

– Meresszétek csak jobban ki a szemeteket, hát micsoda zászlót húztak fel az árboczra te?... Nem az angolt?... Hát mit mondottam, ficzkók ti?

– Az ám, angol zászló! - kiálták a parton várakozók.

Két órával utóbb a «Halbrane» horgonyt vetett a kikötőben. Atkins gazda kézzel-lábbal üdvözölte az ő kedves Guy barátját, a «Halbrane» kapitányát, de nekem úgy rémlett, hogy a kapitány nem nagyon törődött az Atkins gazda buzgólkodásával.

Guy Len a «Halbrane» kapitánya negyvenöt-ötven éves lehetett; nem kövér, de izmos, jól megtermett alak; a szakálla már kezdett deresedni, arczát a napheve barnára festette, fekete szemei élénken villogtak: vékony, finom metszetű ajkai, előre nyuló álla erős, határozott akaratról tanuskodtak. Arczának komoly, csaknem komor kifejezése hideg, zárkozott természetet árult el. Igaz is, eddigelé még nem akadt ember, a ki Guy Lent, a «Halbrane» kapitányát, egészen ismerte volna. Mert, hogy Atkins gazda az ő kedves barátjának valami tulságos bizalmával nem dicsekedhetik, azt csakhamar tapasztaltam.

Egyébként Atkins gazdánál megbizhatóbb forrásból merítettem mindazt, a mit Guy kapitányról az imént elmondottam. Ez az ember a «Halbrane» csolnakmestere volt. Hurliguerlynek hivták, Wight szigetén született, negyvennégy éves volt; kugligolyó fejű és erős, boltozatos mellű tengeri medve, bikanyaka, izmos, kissé karika lábai valának neki. Nyilván két tüdő állott szolgálatjára, mert ha nem pipázott, akkor beszélt, s minthogy beszélni még inkább szeretett, mint pipálni, beszélt a pipát agyarára szorítva, s élénk apró szemeivel rémítő módon csiptetett, intett, hunyorgott; s ilyenkor az ábrázatján a ránczok milliói képződtek. A jobb fülében hatalmas fülbevalót aggatott, hogy miért, azt nyilván tőle kellene megtudakolnunk.

Hurliguerly merő ellentéte volt Guy kapitánynak, s ime mégis megfértek eddig - tizenöt év óta - egy hajón, még pedig a lehető legjobb egyetértésben.

Ez a derék, beszédes csolnakmester Atkins gazdától mindjárt a hajó megérkezése után megtudta, hogy én szeretnék velök utazni, ha ugyan Guy Len kapitánynak nincs ellenére. Kapta magát, s a nélkül hogy sokat czeremóniáznék, délután már elém állott és így szólított meg:

– Jó napot, Jeorling úr!

– Jó napot, barátom! - felelém. - Mi tetszik?

– Kezére szeretnék dolgozni az urnak...

– Miben?

– No hát, hogy a hajónk fedélzetére juthasson...

– Kit tisztelhetek önben?...

– Hurliguerly volnék, a «Halbrane» fő-csolnakmestere, így irták be a névjegyzékbe a mivoltomat: azonkívül hűséges embere volnék Guy Len kapitánynak is. Ad is a szavamra, mondhatom, pedig ő nem szokott más ember szavára sokat adni.

– Jól van, barátom. Beszéljünk hát a dologról, ha ugyan van most érkezése?...

– Van érkezésem, Jeorling úr; két óráig nincs különösebb dolgom a hajón, a mi azután lesz, az sem elég a félfogamra sem. Beszélgethetünk a meddig tetszik.

Ezt mondá s egy házra mutatott, melynek a neve: «Zöld Cormoran» vala.

– Nem intézhetnők el most ez álló helyen a dolgot?

– Szó sincs róla, Jeorling úr; itt és állva, holott az én torkom majd összeragad, s mikor van olyan hely a közelben, a hol ülhetünk is... no meg hörpinthetünk is valamit... A hol ni Atkins gazda barátságos tanyája... Néhány csészécske thea, wisky meg mi egyéb nem fog ártani...

– Nem szoktam wiskyvel élni, csolnakmester uram!

– Sebaj,... iszom én Jeorling úr helyett is... Ne féljen, nincs részeges emberrel dolga... Én sohasem iszom többet, mint a mennyi épen elég... no de kevesebbet sem.

Elballagtunk Atkins gazdának a korcsmájába. Wiskyt hozattam, s odaállíttattam a csolnak-mester elé, hadd igyék.

– Eleinte arra számítottam, hogy Atkins gazda, a ki Guy kapitánynak, a mint mondogatni szokta, jó barátja, majd elintézi a dolgot vele.

– Lári-fári... há’szen ismerni ismeri a kapitány őt, becsülni is csak becsüli, mert Atkins gazda tisztességes, derék ember; de hát hozzám képest... hm!... Egész más lábon állok én a kapitánynyal. - Bízza csak reám, Jeorling úr, a dolgát...

– Hát olyan nehéz dolog a «Halbrane»-on helyet kapni egy magamfajta kevés igényű utasnak? Annyit fizetek, a menynyit a kapitány kér...

– Hely volna, egy pompás, üres kabin, melyben senki sem lakik... Hogy jól megfizetné, Jeorling úr, elhiszem szivesen... hanem köztünk maradjon a szó, a kapitány nem igen akarózik utast venni fel a hajóra... Okkal-móddal valahogy kicsináljuk... nagy furfangjára lesz majd szüksége annak a jó kedvű ficzkónak, a ki most Jeorling urral szemben ül, s ezt a pohárka wiskyt az egészségére hajtja fel. Eléggé sajnálja, hogy Jeorling úr nem tart vele.

Míg ivott, a fél szemét behúnyta, a másikkal pedig reám villantott, de milyen sokat mondóan!... Természetesen a wiskys palaczk hamar kiürült, nyomban egy másik került oda; mert ugyan bizony tehetett-e róla a derék Hurliguerly, hogy az Atkins gazda pálinkája olyan pompás ízű volt.

Annak utána elővette kurtaszárú pipáját, tele gyúrta jó kapadohánynyal, rágyujtott, s olyan füstfelhőt pöfékelt ki, hogy alig látszott ki belőle. A pipaszárat agyarára szorította, s úgy ült velem szemben nagy önérzettel.

– Hurliguerly úr?...

– Jeorling úr...

– Miért ne akarna engem a kapitány felvenni a hajójára?

– Mert hogy ő soha senkit sem szokott utasként felvenni. Tizenöt év óta nem láttam egy utast sem a «Halbrane»-on.

– Vajjon miért nem szereti az utasokat?

– Hm, meg van annak is az oka. Az én kapitányom nem szeret senkitől és semmitől függeni. Oda megy, a hova neki tetszik. Ma ide, holnap oda, lehet, hogy holnapután egészen más irányba tér el. Néha a déli sark tájékán bódorgunk. Elképzelheti, hogy az ilyen hajón valami kellemesen nem érezhetné magát egy utas sem.

– De innen négy-öt nap mulva elindulnak, nemde?

– El...

– Még pedig nyugat felé, a mint hallottam, Tristan d’Acunhára?

– Meglehet.

– Nos hát, ha maga ajánlkozott, hogy kezemre játszik, eszközölje ki a kapitánynál, hogy utasúl felvegyen a hajójára.

– Annyi, mintha már a fedélzeten volna!...

– Köszönöm, Hurliguerly úr, nem maradok adósa!

– Ó, Jeorling úr, tessék elhinni, hogy én soha semmit sem bántam meg; tudom, hogy Jeorling úr, módját leli majd annak, hogy ezt a csekély szivességet... Most már a dolgom után kell látnom, ne vegye zokon, ha visszamegyek a hajóra!

A csolnakmesterek e legjelesebb példánya egy hajtásra kiürítette a wiskys palaczkot, (attól féltem, hogy torka tág öblén a palaczk is leszalad); aztán felállott, kegyes jóakarattal hunyorgott felém, s jobbra-balra lódítva köpczös nagy testét az izmos karikalábakon, elvitorlázott a «Zöld Cormoran»-ból.

Én még ott maradtam, s azon tünődtem, hogy minő különös egy ember lehet az a Guy Len kapitány!... Nem akarja, hogy utas legyen a hajóján, mert oda megy, ahova neki tetszik, nem szereti a korlátozást... Vajjon miért nem?... Derék, becsületes embernek és kitünő tengerésznek mondja őt Atkins gazda... De hát a csolnakmester bizonysága szerint a «Zöld Cormoran» tulajdonosa nem ismeri valójában a «Halbrane» kapitányát... Minden esetre érdekes, különös ember... Viszont a csolnakmesternek sem akarok egészen hinni... Hátha rá szed... Az ember igazán nem is tud eligazodni!... Ki hitte volna, hogy egyáltalában nehézségbe ütközik a hajóra való felvétel...?

Egy órával utóbb találkoztam a tengerparton Atkins gazdával, s elmeséltem neki, hogy kivel találkoztam és mit beszéltünk meg.

– Az az ördögkotolta Hurliguerly... Kutyából nem lesz szalonna! - kiáltott fel Atkins gazda. - Ha az ember őt hallgatja, azt hinné, hogy Guy Len kapitány még csak trüszszenteni sem tud, ha előbb tőle nem kért tanácsot... Nagy kópé, nem ostoba, nem is gonosz, de érti a módját annak, hogy embertársa zsebéből kiugrassa az utolsó garast is. Vigyázzon magára, Jeorling úr, főleg pedig a zsebére!

– Köszönöm a jó tanácsot, Atkins gazda. Mondja csak, beszélt már Guy kapitánynyal az én dolgomban?

– Még nem, Jeorling úr! Van még rá időnk elég. A «Halbrane» még csak most érkezett meg, jóformán ki sem kötött nálunk.

– Mégis!... szeretnék minél előbb bizonyosat tudni, hogy ahhoz mérten intézkedjem.

– Nincs mitől tartania, Jeorling úr!... Elvégre is, ha a «Halbrane» nem veszi fel, akad más hajó. Kezeskedem róla, hogy nem fog itt rekedni.

Csupa szóbeszéd volt ez is, valamint a csolnakmester biztosítása. Elhatároztam, hogy mihelyt módját ejthetem, magam fogok beszélni a kapitánynyal.

Másnap a tenger partján sétálgattam, s közelebbről megnéztem a hajót. Valóban derék egy alkotmány volt; hja ezen a vidéken úszójéghegyekkel is lehet a hajóknak találkozása!

Megpillantottam a kapitányt, de a mint feléje közeledtem, észrevevém, hogy szántszándékkal kerül.

Úgy látszik reám ismert, hogy idegen vagyok, s talán hallotta már vagy Atkins gazdától vagy a csolnakmestertől, hogy minő a szándékom, s minthogy nem akar felvenni a hajójára, elkerül. Mikor már csak néhány lépésnyire voltam tőle, a másik oldalról a hajóhadnagy lépett eléje, valamit mondott neki, s Guy Len hirtelen eltávozott.

Nem beszélhettem vele.

Gondoltam, hogy majd holnap sikerülni fog. Arra is számítottam, hogy talán eljön vacsorálni a «Zöld Cormoran»-ba, s ott majd beszélek vele, de ez a reményem is füstbe ment. A «Halbrane» fedélzetéről egy lélek sem jött másnap a korcsmába.

Atkins gazda ott ült az egyik asztalnál és pipázott.

Megszólítottam őt:

– Úgy veszem észre, hogy a «Halbrane» kapitánya nem igen jár el a maga korcsmájába.

– Néha eljön, vasárnaponkint. Ma szombat van, Jeorling úr.

– Beszélt már vele?

– Beszéltem - felelé Atkins gazda láthatólag elég kelletlenül.

– Említette neki, hogy egy ismerőse szeretne felszállani a hajójára?

– Említettem.

– Nos, mit felelt?

– Nem épen kedvem szerint, önnek sem, Jeorling úr!

– Nem vesz fel a hajójára?...

– Úgy látszik, hogy nincs inyére a dolog, mert nekem ezt mondta:

«Atkins, az én goélettem nem személyszállító hajó... Eddig sem vettem fel utast, ezután sem szándékozom felvenni.»