Tsalal szigete.

Az éjszakát nyugodtan töltöttük. A sziget felől nem jött egy csónak sem, a parton egy lelket sem vettünk észre. Ebből azt következtettük, hogy a benszülöttek a sziget közepén laknak, s a hajó közeledését nem vették észre. Poë regényéből tudtuk, hogy Pyméknak három órai utat kellett megtenniök, sziget fővárosába érkeztek. A «Halbrane» Tsalaltól mintegy három mérföldnyire vetett horgonyt, a tenger ott tiz fonálnyi mély volt.

Hat órakor felszedtük a horgonyt s egy korall-szigetkéig haladtunk előre. Onnan a szigetet jól lehetett látni.

Tsalal szigete mintegy kilencz-tiz tengeri mérföld hosszú lehetett - erről Pym Arthur nem szól semmit - szaggatott, nehezen hozzá férhető a partvidéke, sok rajta a zöld sikság, itt-ott mérsékelt nagyságú halmok sorakoznak egymás végtében. Semmi jel sem mutatott arra, hogy a szigeten emberek laknak.

Ki tudja mi történhetett itt tizenegy év alatt? Talán a vérszomjas főnök, a ki a «Jane»-t romlásba döntötte, nem is él már?... Hát azzal a sok benszülöttel mi történt? Hát Guy Vilmossal és az angol matrózokkal?

Akkor a Tsalal-sziget lakói életükben először láttak hajót és először fehérarczú embert; a hajót élőlénynek tekintették... Vajjon mi történhetett velök, hogy most reánk, s a mi hajónkra ügyet sem vetnek?

– Ereszszük le a nagy csónakot! - parancsolá izgatott, türelmetlen hangon a kapitány.

A parancsot teljesítették. Ekkor a kapitány így szólott West Jemhez:

– Jem, rendelj a csónakhoz nyolcz matrózt, a kormányrudhoz állítsd Huntot; te itt maradsz a hajón, s félszemmel a szigetet, félszemmel a tengert vigyázod.

– Bizza rám a dolgot, kapitány!...

– Mi partra szállunk és Klok-Klok faluba igyekszünk eljutni. Ha addig valami történnék itt, három ágyulövéssel add hirül nekünk.

– Három ágyulövéssel, egy-egy percznyi időközben, értem kapitány.

– Ha estig nem térnénk vissza, küldj tiz jól felfegyverzett embert Hurliguerly vezetése alatt a másik csolnakon utánunk. Megértettél?

– Meg.

– Te magad egy pillanatra se hagyd el a hajót, Jem!

– Szó sincs róla.

– Ha mi ott veszünk, s nem találnál meg, akkor rád bizom a hajót, menj vissza a Falkland-szigetekre.

– Úgy fog történni minden, a mint parancsolja.

A nagy csónakba jól felfegyverkezve helyet foglaltak a matrózok, köztük volt Holt és Hunt is.

Mikor már éppen indulóban voltak, oda mentem a kapitányhoz és kérdeztem:

– Megengedi nekem, kapitány úr, hogy én is önökkel menjek?

– Ha kedve van, szivesen, Jeorling úr!

Siettem a kabinomba, magamhoz vettem kétcsövü vadászpuskámat, lőport, töltényt tettem a zsebembe, s én is beszállottam a csónakba.

Ugyanazon a helyen, abban a széles öblöcskében kötöttünk ki, a hol ezelőtt tizenegy évvel (1828 január 19-dikén) Pym Arthur és Dirk Péter.

Két matrózt ott hagytunk a csónakban, mi pedig megint Huntnak a kalauzolása mellett felmásztunk a sziklás parton s neki indultunk az ismeretlen szigetnek.

Méltán feltünt nekünk, hogy a sziget talaja, mintha puskaporos lávából képződött volna, egészen fekete volt. Fehér szint sehol sem láttunk.

Száz lépésnyire haladhattunk előre, midőn Hunt egy kiálló sziklahátra a gyik ügyességével kúszott fel, s aztán talpra állva vizsgálódva nézett körül.

Olyan volt az arczának a kifejezése, mint a ki nem tudja, hogy hányadán van...

– Vajjon miért csinál Hunt ilyen arczot? - kérdé tőlem a kapitány.

– Hogy mit forgathat az elméjében, azt nem tudom, de ön is meggyőződhetett már arról, kapitány úr, hogy ez a Hunt minden tekintetben nagyon különös ember; magaviselete gyakran megfejthetetlen. Az ember szinte hajlandó volna őt is azok közé az «új emberek» közé sorozni, a kikről Pym Arthur mesél... avagy azt kell hinnünk, hogy ő már...

– Nos, hogy ő már? - veté fel újra a kérdést Guy Len kapitány.

Másra fordítottam a beszéd sorát, a nélkül, hogy az elkezdett mondatot befejeztem volna.

– Vajjon nem csúszott tévedés be a tegnapi napmagasság mérésébe?

– Teljességgel nem. Éppen 83° 20’ szélesség és 43° 5’ hosszúság.

– Abban tehát nem lehet kétség, hogy e sziget Tsalal szigete?

– Nem lehet, ha ugyan Pym Arthur nem tévedett, mikor ezen a helyen kereste és találta Tsalal szigetét.

Az a sok sajátságos jelenség, melyekről Pym Arthur lelkesedve beszél: a fák, a különös alakú sziklák, a csörgedező patakok, az át nem látszó viz, mely a patakok medrében foly, mindezeknek nyomára se akadtunk. Egy csepp viz sem volt sehol, kopár, rideg talaj...

Hunt csak ment... ment elől, miként ha biztos czél felé törekedett volna. Mi pedig ösztönszerűleg biztunk benne, követtük tétovázás nélkül. Olybá tekintettük, mintha Cooper valamelyik hőse lett volna.

Embert sem találtunk sehol... a sziget belsejében sem. Vajjon e kietlen szigeten megtaláljuk-e a «Jane» hajótöröttjeit?... A hol emberi lény meg nem élhet, ők életben maradhattak-e oly hosszú ideig?

Guy kapitány sápadt, redő-barázdálta arczára néztem; azt olvastam le róla, hogy az ő reménye is veszőfélben van.

Abba a völgybe érkeztünk, hol Pym Arthur leirása szerint Klok-Klok falvának kellett lennie - és ime, ez is egészen elhagyatott volt. Viskóknak nyoma sem látszott, még csak oduknak sem. Hiába kerestük azokat az izmos, fekete arczú, félig meztelen benszülötteket, a kik Pym szerint nyársakkal és dorongokkal felfegyverkezve merészen sorakoztak főnökük Too-Wit körül, hogy romlására legyenek a gyülölt fehérarczúaknak.

A mint azon tünődtem, hogy vajjon mi történhetett a szigeten, hogy az élet kihalt rajta, hogy a szó szoros értelmében kő kövön nem maradt: ime egyszerre, mintegy ihletszerűleg megtaláltam az okát:

– Földrengés pusztíthatta el! - kiálték fel... földrengés!... Igy magyarázhatjuk meg csupán a sziget mostani állapotát.

– Az meglehet, - mormogá a kapitány.

Hunt is közelebb jött hozzánk, hallotta szavaimat, s roppant fejével bólintott, ő is valószinűnek tartotta.

– Az ám, de ha földrengés pusztította el a szigetet - jegyzé meg Holt Márton, - akkor a láva-folyó nyomára kellene bukkannunk.

– Azt nem mondom, hogy vulkán kitöréséről van a szó, csak a föld belső rázkódása dúlta fel Tsalal szigetét.

Ekkor eszembe jutott, hogy Pym Arthur leirása szerint Tsalal szigete egy nyugat felé elnyuló szigetcsoporttal van összeköttetésben. Hátha a földrengés Tsalal szigetét feldúlta, de a többi szigeteket nem érintette, s a lakosság oda menekült. Mindenesetre el kell azokra a szigetekre is látogatnunk, mert valószinű, hogy a «Jane» hajótöröttjei is oda menekültek erről a szigetről, hol megélhetésükre mód nem volt.

Szóvá tettem ezt is a kapitány előtt.

– Igaz... igaz lehet - mondá ő halkan, és a szeméből köny csordult ki... nem egy, de sok... - igaz lehet, Jeorling úr, de vajjon hogy juthatott szerencsétlen bátyám társaival el erről a szigetről?... Nem valószinűbb-e, hogy mindnyájan elpusztultak...?

E pillanatban Hunt intett a kezével, hogy menjünk utána.

Mintegy két puskalövésnyire haladt volt előre, s ott megállott.

Iszonyatos kép tárult elénk.

A földön halomban hevert egy csomó emberi csont. Borzadálylyal néztünk azokra.

Hogy maradhattak ezek a föld szinén, ha a szigetet földrengés pusztította el? Nem kellene-e ezeknek mind a föld gyomrában lenniök, ha a belső erő megnyitotta a föld kebelét, s magába nyelte mindazt, a mi rajta volt: embert és állatot egyaránt?

Mozdulatlanul, megdermedve, kétségbeesve, némán állottunk ott.

Guy Len kapitány térdre roskadt és zokogott:

– Bátyám,... szegény, jó bátyám!

Az emberi csontok, melyek a földön hevertek, bizonyára már évek óta vannak ott, - tünődém magamban, - már pedig Patterson jegyzetei szerint hét hónappal ezelőtt a «Jane» emberei még éltek Tsalal szigetén. Igy hát Guy Vilmos és a matrózok nem pusztulhattak itt el, ezek a csontok nem lehetnek az ő csontjaik.

Vajjon hol lehetnek?...

Hunt tovább vezetett minket, a völgyből visszafordulva, a dombnak vette az útját. Mintegy félmérföldre haladhattunk, midőn Hunt újra megállott. A földön porladozni kezdő csontokat vett észre, de azok nem emberi csontok voltak.

Hunt vad vigyorgásra torzította a száját, s egy réz nyakörvet vett fel a földről.

A rozsda már félig megette; mindazonáltal néhány betű, mely belé volt vésve, látszott rajta.

Tigris. - Pym Arthur.

Pym Arthur hűséges newfoundlandijának a nyakörve volt; a csont-darabok pedig a kutyának porladozó földi maradványai.

Sajátságos dolog! Sehogy sem tudtam összeegyeztetni az előzményekkel. Poë Edgar regényében a kutyáról a «Grampus» hajótörése után szó sincs, s ime Tsalal szigetén találjuk. Itt kellett szegénynek elpusztulnia. A gazdája és Dirk Péter megmenekültek... Patterson jegyzetei szerint Guy Vilmos és a matrózok hét hónappal ezelőtt még életben voltak... Hm, a zűrzavaros mese szálai nagyon össze vannak kuszálva.

Három órával utóbb visszaérkeztünk a hajóra. A kapitány bement a kabinjába, ki sem mozdult onnan, vacsorára sem jött.

Sokkal inkább tiszteltem a fájdalmát, hogysem zavartam volna őt.

Másnap megszállott a vágy, hogy újra körülnézzek a szigeten. West Jem készségesen rendelkezésemre bocsátotta a csónakot. Csak négyen indultunk el: a csónakmester, Hunt, Holt Márton és én.

Most a part mentén haladtunk. Hiába való volt minden fáradozásunk, mert semmi nyomra nem bukkantunk. A benszülöttek «teke-li» kiáltása nem hangzott a fülünkbe, a fejünk felett nem csattogtatták szárnyaikat az óriási fekete madarak. Mindenütt ijesztő némaság és pusztaság.

Utoljára ott állapodtunk meg, a hol hajdanában Pym Arthur és Dirk Péter a csónakot hatalmukba kerítették, s azzal Tsalal szigetéről elmenekültek, el messze délre, a rejtelmes köd országába, hol az óriási fehér alak a végső pillanatban feltünt előttük.

Hunt keresztbe font karokkal állott a parton és a tengert nézte.

Olyan mozdulatlanul állott, mintha lábai gyökeret vertek volna a földben.

– Nos, Hunt? - szólék hozzá.

Hunt nem hallotta; a fejét sem mozdította meg.

– Mi keresetünk lehet még itt? - kérdém tőle, s kezemet reá tettem a vállára.

Összerázkódott kezem érintésére és reám nézett. Ez a pillantás a szivemet összeszorította.

– Előre Hunt - biztatá Hurliguerly, - talán csak nem akarsz ezen a puszta helyen sóbálványnyá meredni?... Nem látod, hogy a «Halbrane» vár reánk?... Előre! Holnap tovább megyünk, itt már nincs több keresetünk.

Beültünk a csónakba és visszatértünk a hajóra.

A kapitány most is a kabinjában volt.

West Jem szótlanul járt fel s alá a hajóhidon. Várta a parancsot az elindulásra.

Én leültem a nagy árbocz tövébe, s szemem a tengeren révedezett.

Ekkor jött fel a kapitány halványan, zavart tekintettel a fedélzetre. Hozzám lépett, s mondá:

– Jeorling úr, Isten látja lelkemet, én mindent elkövettem, a mi emberi erőtől kitelik... Vajjon remélhetem-e, hogy feltalálom bátyámat s a többi szerencsétleneket?... Nem,... vissza kell térnünk, hogy a tél ide ne zárjon minket is.

Még egy pillantást, egy fájdalmas, csalódott pillantást vetett a szigetre, aztán megszólalt:

– Jem, holnap korán reggel elindulunk.

Ekkor mély, tompa hang szólalt meg mögöttem:

– Hát Pym... a szegény Pym?

Ez a hang ismerős volt nékem, reá ismertem...

Ugyan az a hang volt, melyet minap álmomban hallottam.