mellyel az éppoly igaz, mint valószínűtlen história véget ér

– Barbicane?... Nicholl?...

– Maston!

– Önök?

– Mi!

S ahogyan a két kolléga ezt a névmást sajátos hangon egyszerre kimondta, gúny és szemrehányás érzett ki belőle.

J. T. Maston végigsimította vashorgával a homlokát. Aztán a foga közt sziszegve - akár az áspiskígyó, mondaná Ponson de Terrail¹ - megkérdezte:

– Az ön kilimandzsárói „folyosója” valóban hatszáz méter hosszú és huszonhét méter széles volt?

– Igen!

– Az ön lövedéke valóban száznyolcvanmillió kilogrammot nyomott?

– Igen!

– S a lőpor valóban kétezer tonna méli-mélonite volt?

– Igen!

Ez a három igen úgy érte J. T. Mastont, mintha bunkócsapások zuhogtak volna a nyakszirtjére.

– Akkor azt kell következtetnem...

– Mit? - kérdezte Barbicane elnök.

– Azt - válaszolta J. T. Maston -, hogy mivel a kísérlet nem sikerült, csak az történhetett, hogy a lőpor nem adott a lövedéknek kétezer-nyolcszáz kilométeres kezdősebességet!

– Csakugyan?! - jegyezte meg Nicholl kapitány.

– Vagyis az ön méli-mélonite-ja csak arra jó, hogy játékpisztolyt töltsenek meg vele!

Nicholl kapitány felugrott erre a szóra, mely már halálos sértés volt számára, s felkiáltott:

– Maston!

– Nicholl!

– Amennyiben méli-mélonite-tal akar megverekedni...

– Nem!... Lőgyapottal!... Az biztosabb!

Evangelina Scorbitt asszonynak kellett közbelépnie, hogy a két indulatos tüzért lecsendesítse.

– De uraim!... uraim! - mondotta. - Bajtársak közt ilyesmi!...

Ekkor Barbicane elnök szólalt meg nyugodtabb hangon:

– Miért e kölcsönös vádaskodás? Annyi bizonyos, hogy a mi Maston barátunk számításai föltétlenül pontosak lehettek; amint az is bizonyos, hogy Nicholl barátunk robbantószere elegendő kellett hogy legyen! Igen!... Mi gyakorlatilag annak rendje és módja szerint végrehajtottuk, amit a tudomány számunkra előírt... S lám, a kísérlet mégsem sikerült! De vajon mi okból?... Talán nem is derül ki soha.

– Nos hát! - kiáltotta a Gun Club elnöke - akkor újból nekilátunk!

– És a kútba dobott pénz? - jegyezte meg Nicholl kapitány.

– Meg a közvélemény! - tette hozzá Evangelina Scorbitt asszony. - A közvélemény nem fogja engedni önöknek, hogy még egyszer kockáztassák a világ sorsát!

– S mi lesz a mi sarkköri domíniumunkból? - vágott közbe Nicholl kapitány.

– Vajon mennyit esnek a North Polar Practical Association részvényei? - kiáltotta Barbicane elnök.

– Mennyit esnek?... Hiszen már meg is buktunk! A részvényeket kötegenként kínálják már, olyan áron, mint a csomagolópapirost!

Íme, ez volt a gigászi kísérlet végső eredménye. Ezzel az emlékezetes kudarccal végződtek a Barbicane és Társai cég emberfölötti tervei.

S ha valaha nyilvános gúnykacaj szabadon harsoghatott jóravaló, de ihletüktől cserbenhagyott mérnökök felé; ha megbokrosodott újságcikkek, karikatúrák, sanzonok, paródiák szerzőinek akadt hálás alkalmuk, hogy kedvükre gyakorolhassák, kitombolhassák magukat, akkor nyugodt lélekkel elmondhatjuk, hogy ez volt az az alkalom. Barbicane elnököt, az új társulat ügyvezetőit s a Gun Club-beli kollégákat a szó szoros értelmében csúffá tették. Néha már olyan magyarán megmondták róluk a magukét, hogy latinul, sőt volapük nyelven sem ismételhetné az ember. Kivált Európa vetette el a sulykot a nyelvöltögetésben, olyannyira, hogy a jenkik a végén már felháborodtak miatta. Ne felejtsük, hogy Barbicane, Nicholl és Maston amerikai származásúak voltak, s a híres baltimore-i tüzéregylethez tartoztak, s így kevésbe múlt, hogy nem kényszerítették a kormányt, üzenjen háborút az Óvilágnak.

A kegyelemdöfést végül egy francia sanzon, a kitűnő, akkor még élő Paulusnak népszerűvé lett szerzeménye adta meg. A sikerült dalocska megjárta a nagyvilág zenés kávéházait.

Íme, egyik legtöbb tapsot aratott versszaka:

Hogy megjavítsák sárgolyónkat,
A tengelyét nem tartva jónak,
Rémületére földlakóknak,
Ágyút szegeztek az égboltnak,
Kívánva a világot holtnak.
„Dutyit hát a három bolondnak.”
De lám, tovább süt ránk a jó Nap!
Lőttek - a Föld-felforgatóknak!
Hurrá az öreg sárgolyónknak!

De vajon kiderül-e valaha, hogy minek tulajdoníthatták a vállalkozás balsikerét? Vajon azt bizonyította-e ez a balsiker, hogy a kísérletet lehetetlen volt megvalósítani, s az emberek hatalmában álló erők sohasem lesznek elegendők ahhoz, hogy a Föld mozgásában változást idézzenek elő, s hogy az Északi-sark területeit sohasem lehet elmozdítani szélességi helyükről s olyan helyre átvinni, ahol a jégmezők, jégtorlaszok természetes módon olvadnának meg a napsugaraktól?

Aztán néhány napra rá, hogy Barbicane elnök és kollégája visszatért az Egyesült Államokba, teljesen tisztázódott ez a kérdés.

Október 17-én szerény cikkecske jelent meg a Temps-ban, s Hebrard lapja nagy szolgálatot tett a világnak, hogy ebben az életbiztonságot annyira érintő dologban felvilágosította.

Íme a cikk:

Köztudomású, milyen eredménytelenül végződött az a kísérlet, hogy a Földnek új forgási tengelyt állítsanak elő. Mindazonáltal J. T. Maston számításai helyes elgondoláson alapultak, s így elérhette volna a kívánt eredményt, ha a tudós, érthetetlen szórakozottságából, már az elején végzetes tévedésbe nem esik.

Valóban, mikor a Gun Club híres titkára a glóbus kerületét vette alapul, negyvenezer méter*nek vette azt *negyvenezer kilométer helyett, s ezzel meghamisította a probléma megoldását.

Honnét eredhetett ez a tévedés?... Mi okozhatta?... Hogyan követhette el egy ilyen kiváló matematikus?... Az ember hasztalan töri rajta a fejét.

Annyi azonban bizonyos, hogy mivel a földtengely megváltoztatásának kérdését helyesen állították fel, megoldani is pontosan kellett volna. De mert három zérusról megfeledkeztek, azáltal a végeredményben tizenkét zérónyi tévedés történt.

Tehát nem huszonhét centiméteres ágyúnál milliószorta nagyobb egyetlen ágyú, hanem trillió ilyen ágyú meg trillió száznyolcvanezer tonnás lövedéket kilövő készülék kellene ahhoz, hogy az Északi-sarkot 23° 28’-nyi fekvéséből elmozdítsa, már amennyiben a méli-mélonite-nak valóban meglenne az a feszítőereje, melyet Nicholl kapitány tulajdonít neki.

Így aztán az az egyetlen lökés, ahogy az a Kilimandzsáró hegységben végbement, mindössze három mikronnyira (három ezred-milliméternyire) tolta el az Északi-sarkot, s legfeljebb csak kilencezred mikronnyira változtatta meg a tenger szintjét.

Ami a lövedéket, ezt az új kis planétát illeti, az ezentúl a mi naprendszerünkhöz tartozik, melyben a Nap vonzóereje tartja vissza.

Alcide Pierdeux

Így hát J. T. Maston szórakozottsága s mindjárt számításai elején a három nullával való tévedés okozta ezt a Gun Clubra nézve annyira megalázó eredményt.

De ha a Gun Club-beli kollégák dühösek voltak is rá, s szidták, mint a bokrot, a megváltozott közvélemény védelmébe vette szegény fejét. Utóvégre ez a tévedés volt az oka minden bajnak - jobban mondva minden jónak, mivel a legszörnyűbb katasztrófától mentette meg a világot.

A végén még udvarias üdvözletek érkeztek a szélrózsa minden irányából; millió meg millió levél, melyek szerencsekívánatokkal halmozták el J. T. Mastont, amiért három zérust tévedett.

J. T. Maston lehangoltabb és elkeseredettebb volt, mint valaha; mit sem akart hallani abból a harsány éljenzésből, mely az egész világon felzendült az ő tiszteletére. Hiszen Barbicane elnök, Nicholl kapitány, a falábú Tom Hunter, Blomsberry ezredes, a mozgékony Bilsby és kollégáik nem fognak neki megbocsátani soha...

De legalább Evangelina Scorbitt asszony megmaradt számára. Ez a páratlan nő nem tudott rá haragudni.

J. T. Maston mindenekelőtt átnézte számításait, mert sehogy sem akarta beismerni, hogy ő ilyen szórakozott lett volna.

Pedig csakugyan az volt! Alcide Pierdeux mérnök nem tévedett. Ezért viselkedett hát olyan nyugodtan az általános rettegés közepette; ez az eredeti fickó az utolsó pillanatban felismerte a tévedést, de nem volt rá ideje, hogy embertársait megnyugtassa, s ezért mondott pohárköszöntőt az Óvilágra abban az órában, mikor a Kilimandzsáró hegységben az a bizonyos lövés eldördült.

Bizony, három zérusról megfeledkezett a földgolyó kerületének kiszámításában!

Ám ekkor hirtelen valami eszébe jutott J. T. Mastonnak... Mindjárt munkája elején történt, amikor bezárkózott dolgozószobájába. Ő egészen pontosan 40 000 000-t írt fel a fekete táblára...

Ebben a pillanatban sürgető telefoncsengetés... J. T. Maston a készülékhez megy... Néhány szót vált Evangelina Scorbitt asszonnyal... Egyszerre csak villám csap a szobába, ő hanyatt vágódik, s a táblája is bukfencet vet... Föltápászkodik... Kezdi újra írni a zuhanás következtében félig elmosódott számokat... Alighogy a 40 000-es számot leírta, a telefon másodszor is megszólal.... Mikor aztán visszaül a munkájához, megfeledkezik a földterület mértékét jelző szám további három nullájáról!

Nos, mindez az Evangelina Scorbitt asszony hibája volt. Ha akkor nem zavarja őt, talán nem is éri az áramütés! Talán a villám nem űzi vele azt a gyalázatos csínyt, mely elég volt arra, hogy szégyent hozzon egy egész életre, mely jó és becsületes számításokkal telt el.

Mennyire le volt sújtva a szerencsétlen nő, mikor J. T. Maston értésére adta, hogy milyen körülmények közt esett a tévedés!... Bizony!... ő volt az oka ennek a szörnyű csapásnak!... Most már miatta érezhette magát J. T. Maston megbélyegzettnek a még hátralevő sok-sok évre - hiszen a Gun Club érdemes társaságában rendszerint százesztendős korukban halnak meg a tagok.

A párbeszéd után J. T. Maston menekült a New Park-i palotából. Visszatért a „Röppálya-lak”-ba. Hosszú léptekkel mérte fel dolgozószobáját, s közben folyton ezt hajtogatta:

– Most már semmire sem vagyok jó ezen a világon!...

– Házasságra sem?... - szólalt meg egy felindult, szívszaggató hang.

Evangelina Scorbitt asszony volt. Könnyes szemmel, magánkívül követte J. T. Mastont.

– Kedves Maston!...

– Nos, hát jó!... De csak egy feltétellel... Ha nem foglalkozom többet matematikával!

– Barátom, borzadok ettől a tudománytól! - felelte a derék özvegy.

S a Gun Club titkára, J. T. Maston, asszonnyá avatta Evangelina Scorbittot.

Ami Alcide Pierdeux cikkét illeti, az roppant nagy becsületet, páratlan hírnevet szerzett a mérnöknek s általa magának a Műegyetemnek is. Minden nyelvre lefordították, minden újságban közölték, úgyhogy a cikk világszerte ismertté tette a nevét. Így történt aztán, hogy a csinos provence-i lányka apja, aki azért tagadta meg tőle a lánya kezét, mivel ő „túlságosan tudós” volt, szintén elolvasta az említett cikket a Petit Marseillais-ben*.* S miután sikerült, mégpedig minden segítség nélkül, megértenie a cikk jelentőségét, lelkifurdalás fogta el, és a legjobb szándékkal meghívta ebédre a szerzőt.