14.
A Santa Fé ágyúnaszád
Hogyan is lehetne leírni, mekkora riadalom támadt az öbölben? E szavak: „A naszád... a naszád!”, villámcsapásként érték a nyomorultakat, hiszen mintha halálos ítéletet mondtak volna ki rájuk. A Santa Fé az elkerülhetetlen igazságszolgáltatást, a bűnök megtorlását hozza a szigetre!
De nem tévedett-e Carcante? Valóban az argentin haditengerészet ágyúnaszádja volt-e? A közeledő hajó csakugyan az Elgor-öböl felé tartott? Nem pusztán a Le Maire-szoros, vagy a Several-földnyelv felé haladt, hogy dél felől kerülje meg a szigetet?
Mihelyt Kongre meghallotta Carcante kiáltását, a földhányásra rontott, felrohant a lépcsőn és öt percen belül a körfolyosón volt.
– Hol van az a hajó? - kérdezte.
– Ott... észak-északkeletre.
– Mekkora távolságra van most?
– Körülbelül tízmérföldnyire.
– Éjszaka előtt tehát nem érheti el az öböl bejáratát?
– Nem.
Kongre elvette a messzelátót. Szótlanul, feszült figyelemmel szemlélte a hajót. Kétségkívül gőzössel volt dolguk. Tisztán látszott sűrű pamacsokban felfelé szálló füstje, ami arról tanúskodott, hogy nagy gőznyomással halad.
Hogy ez a gőzös éppen az ágyúnaszád volt, abban sem Kongre, sem Carcante nem kételkedhetett. Az építkezés idején többször is látták az argentin hajót, amikor az Államok-szigetre érkezett vagy elment innen. Ez a gőzhajó különben egyenesen az öböl felé tartott. Ha kapitánya a Le Maire-szorosba készült volna, már nyugatabbnak veszi az irányt, és dél felé, ha Several-földnyelvet akarja megkerülni.
– Igen - szólalt meg végül Kongre. - Ez valóban az ágyúnaszád!
– Átkozott balszerencse, hogy még mindig itt vesztegelünk! - kiáltott fel Carcante. - Ha ezek a gazfickók nem tartóztatnak föl bennünket kétszer is, már rég a Csendes-óceánon lehetnénk.
– Locsogással nem megyünk semmire - felelte Kongre. - Valamit tennünk kell.
– Mit?
– Felhúzni a horgonyt.
– Mikor?
– Most rögtön.
– De semeddig sem jutunk, mire az ágyúnaszád eléri az öböl bejáratát...
– Úgy van... de ott is fog maradni.
– Hogyhogy?
– Mert nem fogja észlelni a világítótorony fényét, vaksötétben pedig nem merészkedik be az öbölbe.
Ezt a helytálló gondolatmenetet nemcsak Kongre, hanem Vásquez és John Davis is végigkövette. Nem akarták addig elhagyni rejtekhelyüket, amíg föntről, a körfolyosóról megláthatták őket. Szűk menedékükön pontosan ugyanazok a gondolatok foglalkoztatták őket, mint a kalózvezért. A toronynak már világítania kellene, mivel a nap lement. S ha nem látja a fényt, bár nyilván észlelte a sziget közelségét, nem fog-e Lafayate kapitány egész éjjel inkább a nyílt vízen cirkálni?... Már tízszer is behajózott ugyan az Elgor-öbölbe, de mindahányszor nappal, és mivel a torony most nem mutatja az irányt, aligha merészkedik az öböl sötét vizére. Különben gondolhatja, hogy a szigeten súlyos dolgok történtek, mivel a toronyőrök nincsenek a helyükön.
– De - mondta ekkor Vásquez - ha a kapitány nem látja meg a szárazföldet, s gondolván, hogy egyszer csak meglátja a fényt, továbbmegy, nem történhet-e meg vele ugyanaz, mint a *Century*val? Nem vész-e oda a San Juan-fok szirtjein?
John Davis csak egy kitérő mozdulattal válaszolt. Sajnos, kétségtelen, hogy a Vásquez által felidézett eshetőség bekövetkezhet. Bár nem fújt viharos szél, és a Santa Fé nem volt ugyanolyan helyzetben, mint a Century, a baleset azért mégis bekövetkezhet.
– Szaladjunk le a partra - folytatta Vásquez. - Két órán belül a foknál lehetünk, talán még idejében jelzőtüzet gyújthatnánk.
– Nem! - felelte John Davis. - Túl késő lenne. Az ágyúnaszád talán már egy órán belül az öböl bejáratánál lesz.
– Hát akkor mit csináljunk?
– Várjunk! - felelte John Davis.
Már hat óra is elmúlt, és a szürkület kezdte beburkolni a szigetet.
Eközben a Carcante fedélzetén a legnagyobb hévvel folytak az indulási előkészületek. Kongre mindenáron ki akart futni, aggodalmában azonnal el akarta hagyni a kikötőhelyet. Ha csak a reggeli apállyal teszi meg ezt, esetleg találkozik az ágyúnaszáddal. Lafayate kapitány nem engedné át az öböl bejáratán. Megparancsolná, hogy vonja be a vitorláit, és kikérdezné a kapitányt. Bizonyára tudni kívánná, miért nem világít a torony. A Carcante jelenléte joggal tűnne neki gyanúsnak. A kétárbocost megállítva átszállna rá, hívatná Kongrét, felsorakoztatná a legénységet, melynek már a képesfele is alapos gyanúra adna okot. Arra kényszerítené a hajót, hogy megfordulva kövesse őt az Elgor-öbölbe, ahol kiterjedtebb vizsgálódásra kerülhet sor.
S ha a Santa Fé kapitánya nem találná a három toronyőrt, távollétüket csakis azzal magyarázhatná, hogy merénylet áldozatai lettek. S vajon nem hajlana arra a feltevésre, hogy csakis a kétárbocos legénysége követte el a gaztettet. Ráadásul még egyéb bonyodalom adódhat.
Ha Kongréék észrevették a *Santa Fé*t a nyílt vízen, vajon nem valószínű, sőt bizonyos-e, hogy azok is tudomást szereztek érkezéséről, akik már kétszer is megtámadták a *Carcanté*t abban a pillanatban, amikor kifutni készült az öbölből? Az ismeretlen ellenség biztosan szemmel tartja az ágyúnaszád minden mozdulatát, s ha köztük van, amint feltehető, a harmadik toronyőr is, akkor Kongre és bandája nem menekülhet meg az igazságszolgáltatás elől.
Kongre előre számolt ezekkel a lehetőségekkel és következményeikkel. Az egyedüli megoldás az volt, amire készült: azon nyomban felszedni a horgonyt, s mivel az észak felől fújó szél kedvező, az éjszaka sötétjét kihasználva, bő vitorlázattal kifutni a nyílt tengerre. És akkor a kétárbocos előtt az óceán. Elképzelhető, hogy az ágyúnaszád, mely nem észlelhette a világítótornyot, és nem akarta a sötétben túlságosan megközelíteni a szárazföldet, e pillanatban az Államok-szigettől távolabb horgonyoz le. Ha szükséges, elővigyázatosságból Kongre nem a Le Maire-szorosba hajózik be, hanem délnek tartva megkerüli a Several-földnyelvet, és a déli part fedezékében eltűnhet. Ezért siettette az indulást.
Átlátván a kalózok tervén, John Davis és Vásquez azon gondolkoztak, miképpen tudnák meghiúsítani, de elkeseredetten vették tudomásul, hogy tehetetlenek.
Fél nyolc tájt Carcante visszahívta azt a néhány embert, akik még a szárazföldön tartózkodtak. Mihelyt a legénység kiegészült, beemelték a csónakot, és Kongre kiadta a parancsot a horgony felhúzására.
John Davis és Vásquez hallották a csapópecek szabályos kattanásait, ahogy a lánc föltekeredett a csörlőre.
Öt perc múlva a vasmacska a horgonydarun volt. A kétárbocos azonnal mozgásba lendült. Minden alsó és felső vitorlája fent volt, hogy semmit ne veszítsen a gyengülni kezdő szélből. A hajó lassan kifutott a kis öbölből, s hogy jobban kapja a szelet, az öböl közepén haladt.
De hamarosan megnehezült az előrejutás. Mivel az apály éppen minimuma körül járt, az áramlat nem segítette a kétárbocost, amely ilyen tempóban háromnegyedes hátszéllel, nemigen haladt előre. Talán nem is haladhat tovább, sőt visszavetődhet, amikor két órával később megkezdődik a dagály. A hajó a legjobb esetben sem érhet a San Juan-fok magasságába éjfél előtt.
Ám ennek nem volt jelentősége. Mivel a Santa Fé nem futott be az öbölbe. Kongre nem kockáztatta, hogy találkozik vele. Ha meg kell is várnia a következő apályt, napkeltére biztosan a nyílt tengeren lesz.
A legénység mindent megtett, hogy gyorsítsa a Carcante haladását, de tehetetlenek voltak a sodródással szemben; a szél az Elgor-öböl déli partja felé hajtotta a goelettet. Kongre rosszul ismerte ezt a partszakaszt, de tudta, hogy igen veszélyesek a part mentén elszórt sziklaszirtek. Az indulás után egy órával úgy vélte, olyan közel kerülhettek hozzájuk, hogy jobbnak látta irányt változtatni, ha el akar távolodni a parttól.
Az est leszálltával egyre lanyhuló szélben, elég nehéznek ígérkezett ez az irányváltás.
A manőver azonban halaszthatatlan volt. A kormányrudat szél ellen fordítva a hátulsó kivonóköteleket meghúzták, az elülsőkön pedig engedtek. Az alacsony sebesség miatt a hajó azonban nem tudott megfordulni, és tovább sodródott a part felé.
Kongre tisztában volt a veszéllyel. Egyetlen lehetősége maradt, és élt is vele. Vízre bocsátották a csónakot hat emberrel, és egy hajókötéllel a matrózok minden erejüket összeszedve elkezdtek evezni, és sikerült is úgy elfordítaniuk a hajót, hogy jobb oldalról kapja a szelet. Negyedórával később a kétárbocos visszaállhatott az eredeti irányba, s már nem kellett attól tartani, hogy a déli szirtekre vetődik.
Balszerencséjükre a szél közben teljesen elült; a vitorlák az árbocok közt vergődtek. A csónak hiába vontatta volna el a *Carcanté*t az öböl kijáratáig. Annyit érne vele, hogy elkapná a kezdődő dagályt. Hogy árral szemben hajózzanak, arra gondolni sem lehetett. Vajon Kongre kénytelen lesz itt horgonyt vetni, kétmérföldnyire a kis öböltől?
A hajó indulásakor John Davis és Vásquez előjöttek és lementek a tengerpartra, ahonnét követhették a kétárbocos mozgását. Mikor a szél teljesen elült, megértették, hogy Kongre kénytelen lesz megvárni a legközelebbi apályt. De még így is elérheti az öböl kijáratát napkelte előtt, vagyis jó esélye van rá, hogy észrevétlenül elhajózzon.
– Nem! A kezünkben van! - kiáltott fel hirtelen Vásquez.
– Hogyhogy? - kérdezte John Davis.
– Jöjjön... jöjjön!
Vásquez a világítótorony felé vonszolta társát.
Arra számított, hogy a Santa Fé a part előtt cirkál, talán egészen közel hozzá, ami nem is jelent túl nagy veszélyt, mivel a tenger nyugodt. Lafayate kapitány, akit nagyon meglephetett, hogy a torony nem világít, nyilván a közelben cirkál csökkentett gőznyomással, a napfelkeltét várva.
Kongre is így sejtette, de bízott benne, hogy meg tudja téveszteni a naszádot. Mihelyt az apály visszahajtja a vizet az öbölből a tenger felé, már a szélre se lesz szükség, a Carcante a szél segítsége nélkül is továbbhaladhat, és egy órán belül elérheti a nyílt tengert.
Mihelyt kiér, Kongre nem távolodik el a nyílt vízen, hanem kihasználva a csendes éjszakákon is fel-feltámadó szelet és a dél felé sodró áramlatot, az éjszaka leple alatt büntetlenül egérutat nyerhet a part mentén. Mihelyt elhagyja a hét-nyolc mérföldre lévő Several-földnyelvet, a sziklafalak takarásában semmitől sem kell tartania a kétárbocosnak. Az egyetlen veszély az volt, hogy a Santa Fé árbocőrei észrevehetik őket, ha a hajó az öbölnél, és nem a San Juan-fok magasságában várakozik. Ha a *Carcanté*t észlelik az öböl kijáratánál, Lafayate kapitány nyilván nem engedi útjára anélkül, hogy legalább ki ne kérdezze a kapitányát a világítótorony felől. Gőzösével előbb utolérné a szökevényeket, mint ahogy hajójuk eltűnhetne a déli magaslatok mögött.
Kilenc óra múlt ekkor. Kongre kénytelen volt lehorgonyozni, hogy így vészelje át a dagályt. Az apály kezdetéig azonban még vagy hat óra volt hátra. Hajnali három előtt nem fordul meg az ár. A kétárbocos orral a nyílt tenger felé dacolt a dagállyal. A csónakot felhúzták. Kongre egy percet sem akart elveszteni az indulásnál, amikor eljön az ideje.
A legénység egy emberként felüvöltött, az öböl mindkét partja beleremegett. Erős fénynyaláb hasította ketté a sötétséget. A torony teljes fényerővel világította meg a sziget előtti víztükröt.
– A gazfickók! Ott vannak! - kiáltott fel Carcante.
– A szárazföldre! - parancsolta Kongre.
Valóban egyetlen dolgot tehetett, hogy elkerülje a fenyegető veszélyt: a kétárbocoson csak néhány embert hagyva hátra partra száll, a toronyhoz rohan, behatol az épületbe, felrohan a lépcsőn, beront az őrszobába, ráveti magát a toronyőrre és társaira, ha vannak, elteszik őket láb alól, és eloltja a fényt. Ha az ágyúnaszád időközben el is indult az öböl felé, erre biztosan megállna... Ha pedig már az öbölben volna, megpróbál kihajózni onnét, hiszen nincs többé fény, mely elvezeti a kis öbölig. Legrosszabb esetben helyben horgonyt vet és megvárja amíg megvirrad.
Kongre vízre bocsátatta a csónakot. Carcante és tizenkét - puskákkal, pisztolyokkal, késekkel - felfegyverzett ember foglalt benne helyet. Percek alatt partot értek és a másfél mérföldre lévő torony felé rohantak.
Ezt az utat negyedóra alatt tették meg. Útközben együtt maradtak. A fedélzeten hagyott két embertől eltekintve az egész banda egybegyűlt a földhányáson.
Igen... John Davis és Vásquez valóban ott volt. Mivel jól tudták, hogy nem találkozhatnak senkivel, minden óvatoskodás nélkül, futólépésben hágtak föl a földhányásra, majd behatoltak az épületbe.
Vásquez szándéka világos volt: meggyújtja a fényt, hogy a naszád még napfelkelte előtt a kis öbölbe érhessen. Attól tartott - de még micsoda félelmek gyötörték! -, hogy Kongre tönkretette a lencséket, összetörte a lámpákat, és a készülék már nincs működőképes állapotban. Ebben az esetben a kétárbocos minden bizonnyal elszökhet anélkül, hogy a *Santa Fé*ről észrevennék.
Mindketten a lakóhelyiség felé rohantak, benyitottak a folyosóra, belökték, majd bezárták és gondosan bereteszelték maguk mögött a lépcsőház ajtaját, felkapaszkodtak a lépcsőkön, és elérték az őrszobát...
A fényszóró jó állapotban volt, a lámpák helyükön, még kanóc és olaj is maradt aznapról, amikor eloltották a fényt. Nem! Kongre nem törte össze a lámpás lencséit; egész Elgor-öbölbéli tartózkodása során beérte azzal, hogy megakadályozza a torony működését. De hogyan is láthatta volna előre, milyen körülmények között kell majd itt hagynia?
És íme, a világítótorony ismét működött! Az ágyúnaszád minden nehézség nélkül visszatérhet szokásos kikötőhelyére.
A torony lába felől lábdobogás hallatszott. Az egész banda a torony ajtajára vetette magát, a zsiványok fel akartak jutni a körfolyosóra, hogy eloltsák a fényt. Mindannyian kockára tették az életüket, csakhogy késleltessék a Santa Fé érkezését. A töltésen és a lakóhelyiségben senkit sem találtak. Az őrszobában tartózkodók nem lehettek sokan. A banda könnyedén elbánhat velük. Elteszik őket láb alól, s akkor a torony nem szórja tovább félelmetes sugarait az éjszakába.
Mint tudjuk, a folyosót lezáró ajtó vastag vaslemezből készült. A lépcsőre jutást megakadályozó zárakat lehetetlen lett volna leverni, s az ajtót baltával vagy feszítővassal kifeszíteni is. Carcante, aki mégis megpróbálkozott vele, hamarosan belátta ezt. Néhány hasztalan próbálkozás után visszatért a torony tövébe Kongréhoz és a többiekhez.
Mit tegyenek? Vajon föl lehet jutni kívülről is a fényszóróhoz? Ha erre nincs mód, a bandának nincs más választása, mint a sziget belsejébe menekülni Lafayate kapitány és emberei elől. A kétárbocosra visszatérni sem volt értelme. Erre különben idő sem maradt volna. A naszád már kétségkívül az öbölben van, és a horgonyzóhely felé tart.
Ha azonban néhány percen belül sikerül a világítótornyot tönkretenni, akkor a Santa Fé nemhogy nem tudná folytatni útját, de kénytelen volna visszafordulni, s akkor talán a kétárbocos mégis megmenekülhet.
S valóban, a körfolyosóra így is föl lehetett jutni.
– A villámhárító! - kiáltott fel Kongre.
A torony fala mentén fémhuzal feszült, amelyet háromlábanként vaskampókkal rögzítettek. Egyiktől a másikig kapaszkodva biztosan fel lehet jutni a galériáig és meg lehet lepni az őrszobában tartózkodókat.
Kongre megragadta ezt az utolsó lehetőséget. Carcante és Vargas megelőzte. Felmásztak az épület tetejére, megragadták a huzalt és egymás után elindultak felfelé, remélve, hogy a sötétben észrevétlenek maradnak.
Már elérték a korlátot, megragadták a rácsokat... Csak át kellett mászniuk rajta...
Ebben a pillanatban pisztolylövések dördültek. John Davis és Vásquez, a védők, helyükön voltak.
A két banditát fején találta a golyó: elengedték a rácsot, és a toldaléképület tetejére zuhantak.
Ekkor füttyjelek hangzottak fel a torony lábánál. Az ágyúnaszád érkezett a kis öbölbe, és szirénájának éles hangja betöltötte a levegőeget...
Legfőbb ideje volt menekülni. A Santa Fé perceken belül kiköt szokott helyén.
Kongre és társai, akik tudták, hogy már nincs mit tenni, lerohantak a töltésről és a sziget belsejébe menekültek.
Negyedóra múlva, miközben Lafayate kapitány leengedte a horgonyt, a toronyőrök visszahódított bárkája néhány evezőcsapás után a hadihajó oldalához simult. John Davis és Vásquez az ágyúnaszád fedélzetén állt.