A TÉLI HÓNAPOK

Hobson hadnagy és társai, rettenetes küzdelmek után, csak 28-án érkeztek vissza a Reménység-erődbe. Most már csakis a bárkára számíthattak, de ez csak hat hónap múlva lesz használható, vagyis akkor, amikor a tenger megszabadul a jégtől.

Most hát megkezdődött a telelés. A szánokról mindent leraktak, az élelemkészletek az éléskamrába kerültek, a ruhaféle, a fegyverek, szerszámok és prémek a raktárakba. A kutyák újra elfoglalták „dog-house”-aikat s a házi rénszarvasok istállójukat.

Thomas Blacknek is a visszaköltözéssel kellett bajlódnia, s micsoda kétségbeeséssel végezte azt! A boldogtalan csillagász visszavitte műszereit, könyveit, jegyzetfüzeteit a szobájába, s most még ingerültebben kárhoztatta „a végzetet, amely ily csúful fordult ellene”; most is éppoly közömbös maradt minden iránt, ami az erődben történik, mint azelőtt.

Egy nap elég volt ahhoz, hogy újra berendezkedjenek, és megkezdődött megszokott, oly kevés változatosságot nyújtó életük, amelyet oly borzasztóan egyhangúnak éreznének a nagyvárosok lakói. Varrogatás, a ruházat javítgatása, sőt még a prémáru karbantartása is, amelynek legértékesebb darabjait talán meg lehet még valaha menteni; azután az időjárás megfigyelése, a jégmező vizsgálgatása, s végül az olvasás. Ezek voltak a napi elfoglaltságok és szórakozások. Paulina Barnett asszony mindenütt elöl járt, s minden dologban észrevehető volt a befolyása. Ha olykor némi nézeteltérés támadt a katonák között, akiket néha türelmetlenné tett az idegeskedés és a bizonytalan jövő fölötti nyugtalankodás, jóságos szavai egykettőre elsimítottak minden viszályt. A híres utazónő valósággal uralkodója volt ennek a kis világnak, de csakis a köz javára élt e hatalmával.

Kalumah egyre jobban ragaszkodott hozzá. Egyébként a fiatal, szelíd és szolgálatkész eszkimó nő közszeretetnek örvendett. Paulina Barnett asszony magára vállalta a leány oktatását, mégpedig sikerrel, mert tanítványa valóban okos és tudnivágyó leány volt. Tovább képezte angol nyelvi tanulmányaiban, s megtanította írni, olvasni. Ezekben a tantárgyakban Kalumahnak egyébként akár tíz tanítómestere is akadt volna, akik szinte hajba kaptak azon, melyiknek jut az a szerencse, hogy a leányt képezhesse; ugyanis ezek a katonák Angliában vagy az angol gyarmatokon nevelkedtek, s egy sem akadt köztük, aki ne tudna írni, olvasni és számolni.

A hajó építését erősen szorgalmazták, úgyhogy még a hónap vége előtt készen kellett lennie a burkolásnak és a fedélzetnek. Ebben a teljes sötétségben Mac Nap és emberei gyantafáklyák fényénél serényen munkálkodtak, mialatt a többiek a kereskedelmi ügynökség raktáraiban a hajócska felcsarnakolásával foglalatoskodtak. Az évad, ámbár már jócskán előrehaladt a tél, még mindig bizonytalan maradt. Ha olykor be is állt a kemény hideg, nem tartott soká, amit nyilvánvalóan az állandó nyugati széljárásnak kellett tulajdonítani.

Az egész december hónap ilyen körülmények között telt el: váltakozó esőzés és havazás, zéró alatti 26 és 34 Fahrenheit (zéró alatti 3,33 és zéró fölötti 1,111 Celsius) fok között ingadozó hőmérséklet. Nem sok tüzelő fogyott, jóllehet bővelkedtek benne, s így semmi okuk sem volt, hogy takarékoskodjanak vele. Ám sajnos nem így állt a dolog a világítóolajjal. Félő volt, hogy elfogy az olajuk, és Jasper Hobsonnak úgy kellett határoznia, hogy csak a nap néhány órájára gyújtanak lámpát. Megkíséreltek rénszarvasfaggyút használni a ház világítására, de ennek a zsiradéknak olyan kibírhatatlanul ocsmány szaga volt, hogy akkor már inkább szívesebben üldögéltek a sötétségben. Ilyenkor minden munka abbamaradt, s bizony, az ilyen órák végtelen hosszúnak tűntek.

Néhány sarki fény és két-három holdudvar többször is megjelent telihold idején a láthatár fölött. Thomas Blacknek ilyenkor alkalma nyílt aprólékos gondossággal megfigyelni ezeket a tüneményeket, pontos számadatokat nyert erősségük fokáról, színeződésükről, a légkör elektromos állapotával való összefüggésükről, a mágnestűre gyakorolt hatásukról stb. De a csillagász még csak el sem hagyta szobáját! Teljesen zárkózott, magának való ember volt.

December 30-án a hold világánál láthatóvá vált, hogy a Viktória-szigettől északra és keletre jéghegyek sora zárja el félkörben a láthatárt. Ez volt az a jégtorlasz, amelynek jégtömegei egymás hegyén-hátán tornyosultak. Magasságuk három-négyszáz lábnyira volt becsülhető. Ez az óriási gát a szigetet mintegy kétharmad részben ölelte körül, s attól lehetett tartani, hogy teljesen körülzárja.

Január első hetében teljesen derült volt az égboltozat. Az új esztendő - az 1861. évi - elég kemény hideggel köszöntött be, a higanyoszlop 8 Fahrenheit (zéró alatti 13,33 Celsius) fokra szállt alá. Ez volt ennek a furcsa télnek eddig mért legalacsonyabb hőmérséklete. Ám ez, ily magas északi szélességi fokon, semmi esetre sem számított valami jelentékeny hősüllyedésnek.

Hobson hadnagy kötelességének tartotta, hogy még egyszer, a csillagállások megfigyelésének segítségével megállapítsa az északi szélességet és keleti hosszúságot, s megbizonyosodott felőle, hogy a sziget semmiféle elmozdulást nem szenvedett.

Ez idő tájt, bármennyire takarékoskodtak is vele, teljesen fogytán volt már az olajuk. Márpedig ezen az északi szélességen február első napjai előtt nem jelenik meg újból a nap. Ez még egy teljes hónapi időtartam volt, és telelőinket most már az a veszély fenyegette, hogy ezt az időt a legteljesebb sötétségben töltik, amikor a fiatal eszkimó nő jóvoltából ismét megszerezték a szükséges lámpaolajat.

Január 3-a volt, Kalumah elment a Bathurst-fok alá, hogy megfigyelje a jégmező állapotát. Ezen a helyen, éppúgy, mint a sziget egész északi részén, tömörebb volt a jégmező. Azok a jégtáblák, amelyek a jégmezőt alkották, pontosabban összeillettek, s nem hagytak egymás közt nyílt vizű repedéseket. Ámbár a jégmező felülete rendkívül egyenetlen volt, de mindenütt egyaránt szilárd. Ami kétségkívül annak volt tulajdonítható, hogy a jéghegyek által északra tolt jégmező a jéghegyek és a Viktória-sziget között erősen megszorult.

Mindamellett, a fiatal eszkimó nő, ha repedéseket nem látott is, több kör alakú élesen a jégbe vágott léket vett észre, amelyekről pontosan tudta, mire valók. Ezek fóka-lékek voltak, vagyis hogy ezeken a lékeken át - amelyeket sosem engednek befagyni az állatok - jönnek a felszínre friss levegőt szívni, és a hó alatt némi mohát keresgélni.

Azt is tudta Kalumah, hogy télen a jegesmedvék türelmesen kuporognak ezeknek a lékeknek a szélén, kilesik azt a pillanatot, amikor a fóka felbukkan a vízből, mancsukkal megragadják, megfojtják és elcipelik. Kalumah azt is tudta, hogy az eszkimók is vannak olyan türelmesek, mint a medvék, ugyanúgy lesik a léknél a fókát, hurkot vetnek rá, s könnyűszerrel hatalmukba kerítik.

Nos, amit a jegesmedve meg az eszkimó meg tud cselekedni, azt az ügyes vadász is megteheti, mivel pedig a lékek itt vannak, ez azt jelenti, hogy a fókák használják is. Márpedig, ha van fóka, akkor van olaj is, olaj, amely az erődben a világosságot jelenti.

Kalumah nyomban visszatért a Reménység-erődbe. Értesítette Jasper Hobsont, emez meg a vadászait, Marbre-t és Sabine-t. A fiatal bennszülött nő ismertette velük azt az eljárást, amelyet az eszkimók a téli fókafogásnál alkalmaznak, s azt javasolta nekik, hogy próbálkozzanak meg vele.

Az eszkimó nő még jóformán be se fejezte a mondanivalóját, mikor Sabine máris egy erős kötelet szedett elő, s hurokkal látta el.

Hobson hadnagy, Paulina Barnett asszony, a vadászok, Kalumah és még két-három más katona a Bathurst-fokhoz siettek, s míg a nők a parton maradtak, a férfiak kúszva közeledtek a jelzett lékek felé. Kötéllel a kezükben lesben álltak egy-egy léknél.

Elég sokáig kellett várakozniuk. Eltelt egy óra, s mi sem jelezte, hogy kétéltűek közelednének. De végre egyik lék nyílásánál, ott, ahol Marbre leselkedett - megbuggyant a víz. Hosszú agyarakkal felfegyverzett fej bukkant elő. Egy rozmár feje volt. Marbre ügyesen vetette rá a hurkot, és máris szorosra húzta. Társai segítségére siettek, és némi küzdelem árán, rúgkapálózása ellenére kihúzták éltető eleméből az óriási kétéltűt, s felvonszolták a jégre. Ott aztán néhány fejszecsapás végzett vele.

Hát ez aztán szép siker volt! A Reménység-erőd lakói rájöttek az újszerű halászat ízére. Több rozmárt fogtak ilyen módszerrel. Bőven volt olajuk a rozmárokból, igaz, hogy állati s nem növényi olaj, de jól égett a lámpában, és most már lámpafénynél dolgozhattak a munkások és munkásnők a közös teremben.

Az idő azonban nem fordult hidegebbre. A hőmérséklet elviselhető maradt. Ha telelőink a kontinens biztos földjén tartózkodnak, boldogok lehettek volna, ha ilyen kedvező körülmények között telelhetnek át. Egyébként, a magas jéghegyek védelmében óva voltak az északi és nyugati szelektől. S meg sem érezték a szélvihart. Már jól bent jártak a januárban, és a hőmérő még mindig csak fagypont alatti néhány fokot mutatott.

Ennek a meleg időjárásnak természetesen az volt az eredménye, hogy a tenger egyáltalán nem fagyott be a Viktória-sziget körül. Sőt az is nyilvánvaló volt, hogy a jégmező sem állt be egész terjedelmében, s hogy a többé-kevésbé nagyméretű hasadékok járhatatlanná tették rajta az utat, mert hiszen sem a kérődzők, sem pedig a prémes állatok nem hagyták el a szigetet. Ezek a négylábúak megbarátkoztak az emberrel, annyira megszelídültek, hogy ez már szinte hihetetlen volt, s már-már úgy látszott, mintha az erőd állatállományához tartoznának.

Hobson hadnagy tilalma értelmében békén hagyták ezeket az állatokat, de hiszen hiábavaló lett volna is pusztítani őket. Csak azért lőttek néhány rénszarvast, hogy friss húshoz jussanak, s változatosabbá tegyék a napi étrendet. De a hermelint, nyusztot, hiúzt, pézsmapatkányt, hódot, rókát, amely állatok félelem nélkül mászkáltak az erőd környékén, békén hagyták. Némelyik még az erődövezetbe is bemerészkedett, de ott se jutott eszébe senkinek, hogy puskát fogjon rájuk. A nyuszt és a kékróka remekszép volt téli bundájában, s egyes példányok nagy pénzt értek! Ezek a rágcsálók az enyhe idő jóvoltából könnyűszerrel akadtak növényi táplálékra a lágy, vékony hóréteg alatt, s egyáltalán nem voltak rászorulva az erőd tartalék készleteire.

Így várták hát, szorongás közepette a tél végét; rendkívül egyhangú élet volt ez, melyet Paulina Barnett asszony minden rendelkezésére álló eszközzel igyekezett változatosabbá tenni.

Egy szomorú esemény bolygatta fel a januári napok egyhangúságát. Mac Nap gyermeke január 7-én megbetegedett, s erősen belázasodott. Kínzó főfájás és szomjúság, lázzal váltakozó hidegrázás gyötörte, s hozta csakhamar szánalmas állapotba szegényt. Elképzelhetjük az anyja, Mac Nap mester és barátaik kétségbeesését! Nem tudták, mitévők legyenek, mivel nem ismerték fel, miféle betegségről van is szó, de Madge tanácsára - aki percre sem vesztette el a fejét, s konyított a betegápoláshoz - frissítő herbateával és lenmagliszt-borogatással küzdöttek a kór ellen. Kalumah, szinte önmagát megsokszorozva éjjel-nappal a csöppség betegágyánál volt, hiába akarták rávenni, hogy pihenjen le egy kicsit.

De a harmadik napon már tisztában voltak a betegség természetével. Jellegzetes kiütések borították a gyerek testét. Rosszindulatú vörheny volt a betegség, amely könnyen a belső szervek gyulladására vezethetett.

Ritkán fordul elő, hogy egyéves gyereket döntsön ágyba ez a félelmetes betegség, s méghozzá ily gonosz hevességgel, de azért megesik. Elgondolhatjuk, milyen szegényes volt a házi gyógyszertár felszerelése. Madge azonban, aki már több vörhenyes beteget ápolt, emlékezett rá, hogy a nadragulyatinktúra jó hatású gyógyszernek bizonyul. Naponta beadott belőle egy-két csöppet a kis betegnek, és rendkívüli elővigyázattal ügyeltek arra, nehogy szabad levegő érje.

A gyereket átvitték a szülei szobájába. A kiütések nemsokára teljes erővel támadták meg a testecskét, a kis vörös foltok nyelvén, ajkain, sőt még a szemgolyóján is megjelentek. De két nap múltán a gyermek bőrét borító foltok lilás, majd fehér színűek lettek, s pikkelyekben hámlottak le.

Most kellett még csak kettőzött elővigyázattal küzdeni a belső szervek gyulladása ellen, ami együtt jár ezzel a gonosz kórral. Semmit sem hanyagoltak el, s el lehet mondani, hogy ezt a csöpp lényt csodálatosan ápolták. Így aztán, január 20-a felé, vagyis tizenkét nappal a betegség kitörése után most már jogosan lehetett reménykedni abban, hogy a gyerek életben marad!

Nagy volt az öröm az erődben. Hiszen a kicsi az erőd gyermeke volt, a csapat, az ezred gyermeke! Itt született, e komisz éghajlat alatt; e derék emberek körében! A Michel-Reménység nevet adták neki, s oly sok megpróbáltatásuk közepette úgy tekintettek rá, mint talizmánjukra, s talán csak nem akarja ezt tőlük elvenni az Isten! Ami pedig Kalumaht illeti, hát elhihetjük, hogy belehalt volna a kisgyerek halálába; de a kis Michel lassanként lábadozni kezdett, s telelőink úgy érezték, hogy a reménység kel életre vele.

Így, ennyi aggodalom közepette érték meg a január 23-át. A Viktória-sziget helyzete semmiként sem változott. Még a végtelen éjszaka borult a Jeges-tengerre. Néhány napig bőségesen havazott, és csakhamar két láb vastag hólepel fedte a sziget talaját és a jégmezőt.

Január 27-én meglehetősen váratlan vendéget kapott az erőd. Belcher és Pen, a két katona, akik az erődövezettel szemben őrködtek, délelőtt észrevették, hogy egy óriási jegesmedve cammog nyugodt léptekkel az erőd felé. A két katona visszatért a közös terembe, s közölte Paulina Barnett asszonnyal a félelmetes ragadozó jelenlétét.

– Ez csakis a mi mackónk lehet - fordult Jasper Hobsonhoz Paulina Barnett asszony, és Long őrmester, Sabine és néhány fegyveres katona kíséretében mindketten kimentek az erődárok folyosójára.

A medve mintegy kétszáz lépésnyire volt, s nyugodtan, tétovázás nélkül haladt, mintha csak előre megfontolt terv szerint cselekednék.

– Felismerem! - kiáltott fel Paulina Barnett asszony. - Ez a te medvéd, Kalumah. Az, „aki” megmentett!

– Jaj, nehogy megöljék az én medvémet! - kiáltott fel a fiatal eszkimó nő.

– Dehogyis öljük - nyugtatta meg Hobson hadnagy. - Barátaim, ne bántsátok. Valószínű, hogy elmegy, úgy, ahogy jött.

– De hát ha be akar hatolni az erődövezetbe? - aggódott Long őrmester, aki nemigen bízott a jegesmedvék barátságos érzületében.

– Ha be akar jönni, hát csak hagyja, őrmester - válaszolta Paulina Barnett asszony. - Ez az állat már minden vadságát elvesztette. Rab itt ő is, mint jómagunk, s ugye, azt ön is tudja, őrmester, hogy a rabok...

– ...nem eszik meg egymást - fejezte be mosolyogva a mondatot Jasper Hobson -, ez igaz, asszonyom, de persze azzal a feltétellel, hogy egyazon fajtához tartoznak. De végül is, ha ön így pártfogolja, akkor hát ezt az egyet kíméljük. Csak akkor védekezünk, ha megtámad bennünket. Mindamellett, azt hiszem, mégiscsak okosabb, ha visszatérünk a házba. Nem kell túlságos kísértésnek kitennünk ezt a vadállatot.

A tanács helyes volt. Valamennyien visszamentek a házba. A kapukat bezárták, de az ablakok redőnyeit nem húzták be.

Így tehát az ablakokon át követni lehetett a vendég viselkedését. Mikor a medve odaért az erődárok nyitva hagyott folyosójához, lassan benyomta a kaput, bedugta a fejét, szemügyre vette a belső udvart, és belépett. Az erődövezet közepére érve, az azt körülvevő épületeket nézegette, aztán az istálló és a kutyaól felé indult, egy percig fülelt a szimatoló kutyák morgására és a rénszarvasok aggodalmas bődüléseire, majd a cölöpkerítés mentén folytatta ellenőrző útját, odaérkezett a főépülethez, s végül odatámasztotta busa fejét a nagyterem egyik ablakához.

Hát az igazat megvallva, az ablak mögött mindenki hátrahőkölt, néhány katona fegyvert ragadott, és Long őrmester már attól kezdett tartani, vajon nem túlságosan messzire vitték-e a tréfát.

De Kalumah nem hátrált meg, hanem a törékeny ablaktáblához szorította kedves arcát. Olybá tűnt, mintha a medve felismerte volna - legalábbis ez volt az eszkimó nő véleménye -, s kétségkívül megelégedetten, jóindulatú dörmögést hallatva visszavonult, útnak indult az erődárok-folyosó felé, majd - miként azt Jasper Hobson az imént mondta - elment úgy, ahogy jött.

Így zajlott le ez a kis incidens, olyan esemény, amely nem ismétlődik többé, és minden visszatért a szokott kerékvágásba.

Eközben a kicsi gyógyulása szépen haladt, és a hónap utolsó napjaiban megint kivirult rózsás arcocskája, s szeme vidáman tekintett a világba.

Február 3-án, déltájban sápadt színárnyalat festette meg egy óra hosszat a déli láthatárt. Sárgás korong bukkant fel egy percre. A nappal tündöklő csillaga volt, amely most először jelent meg újra a hosszú sarki éjszaka után.