A TENGERPART MENTÉN

Az a széles torkolatöböl, amelyhez az osztag hatheti utazás után megérkezett, trapezoid alakú bemélyedést képezett, amely éles szögben hasította be az amerikai szárazföld partját. A trapéz nyugati szöglete nyílt a Coppermine-folyó torkolatára. Keleti sarka, ellenkezőleg, hosszú, keskeny utat képezett, amely a Bathurst-bejáró nevet kapta. Ezen az oldalon szeszélyesen tagolt, öblöcskékkel s kis természetes kikötőkkel csipkézett volt a part, teletűzdelve éles hegyfokokkal és meredek szirtekkel, szinte elveszett a szorosok, mederszűkületek és átjárók e zavaros tömkelegében, ami olyan furcsa képet ad a sarkvidék térképének. A másik oldalon, a torkolatöböltől balra, egyenest a Coppermine-folyó torkolatától kezdve északnak emelkedett a part, és a Krusenstern-fokban végződött.

Ez a torkolatöböl a Koronázási-tengeröböl nevet viselte, s tele volt hintve a Duke of York szigetcsoport szigeteivel és szigetecskéivel.

Miután ezt Long őrmesterrel megbeszélte, Jasper Hobson elhatározta, hogy ezen a helyen egynapi pihenőt engedélyez társainak.

Most már megkezdődött a tulajdonképpeni kutatóút, amely majd lehetővé teszi Hobson hadnagynak, hogy ráakadjon a kereskedelmi ügynökség létesítésére alkalmas területre. A Társaság azt ajánlotta ügynökének, hogy ha csak lehet, a hetvenedik szélességi kör fölött, a Jeges-tenger partján tartózkodjék. Márpedig, ha eleget akart tenni ennek az utasításnak, akkor csak nyugat felé kereshetett olyan pontot, amely ilyen magas földrajzi szélességi fokon fekszik, és az amerikai szárazföldhöz tartozik. Mert kelet felé mindezek az annyira megosztott területek az Északi-sarkvidék részeit képezik - talán csak a Boothia-föld kivételével -, amelyet egyenest metsz a hetvenedik szélességi kör, de amelynek földrajzi alakzata nagyon bizonytalan.

Jasper Hobson meghatározta a földrajzi hosszúságot és szélességet, majd a térképen megállapította helyzetét, s látta, hogy még több mint száz mérföldnyire van a hetvenedik szélességi fok alatt. De a Krusenstern-fokon túl az északkelet felé folytatódó part csaknem a százharmincadik szélességi körnél hirtelen szögben túlhaladta a hetvenedik délkört, mégpedig pontosan annál a Bathurst-foknál, amelyet Craventy kapitány találkozóhelyként jelölt ki. Tehát ez volt az a pont, amelyet el kellett érnie, és itt emelkedik majd az új erőd, ha ugyan a hely megfelelő adottságokkal rendelkezik a kereskedelmi ügynökség létesítéséhez.

– Látja, Long őrmester - mondta a hadnagy, miközben térképét kiteregette az altiszt előtt -, itt megvannak azok a feltételek, amelyeket előírt számunkra a Társaság. Ezen a helyen az év legnagyobb részében nem fagy be a tenger, tehát ez lehetővé teszi, hogy a Bering-szoros felől érkező hajók egészen az erődig juthassanak el, élelmezhessék az erődöt, és elszállíthassák termékeit.

– Nem is számítva azt - tette hozzá az őrmester -, hogy mivel itt már túl vagyunk a hetvenedik földrajzi szélességi fokon, az embereinknek dupla fizetés jár!

– Természetesen - felelte a hadnagy -, s azt hiszem, ezt zokszó nélkül el is fogadják.

– Nos hát, akkor nem marad más hátra számunkra, hadnagy úr, mint az, hogy elinduljunk a Bathurst-fok felé - mondta egyszerűen az őrmester.

Mivel azonban a hadnagy egynapi pihenőt engedélyezett, csak másnap, vagyis június 6-án indulhattak útnak.

Az utazás e második szakaszánál várható volt, hogy különbözik majd útjuk első részétől, s nagyon is különbözött. Azokat a rendelkezéseket, amelyek mostanáig szabályozták a szánok haladását, most már nem tartották be. Minden fogat tetszése szerint haladt. Egynapos szakaszokban utaztak, megálltak a part minden kanyarulatánál, s leggyakrabban gyalog kellett menetelniük. Hobson hadnagy csak azt az egy tanácsot adta útitársainak - azt ajánlotta nekik, hogy három mérföldnyinél messzebbre ne távolodjanak el a parttól, s hogy naponta kétszer, délben és este egyesüljön az egész osztag. Mikor leszállt az éj, tábort ütöttek. Ebben az évszakban állandóan szép idő járta, és a hőmérséklet elég magas volt, átlagosan 59 Fahrenheit-fok (15° Celsius, zéró alatt). Kétszer-háromszor futó hóvihar kerekedett, de nem sokáig tartott, és nem befolyásolta lényegesen a hőmérsékletet.

Az amerikai partnak ezt az egész szakaszát, amely a Krusenstern-fok és a Parry-fok között terül el, s több mint kétszázötven mérföldnyi térségen fekszik, most hát június 6-tól június 20-ig a lehető legnagyobb gondossággal kutatták fel. Ha ennek a tájnak földrajzi felderítése nem is hagyott semmi kívánnivalót maga után, ha Jasper Hobson - akinek feladata teljesítésénél szerencsére Thomas Black, a csillagász is segítségére volt - még néhány vízrajzi adatbeli tévedést is helyesbíthetett, a környékbeli területeket is éppoly gondosan figyelték meg abból a speciális szempontból, amely közvetlenül érdekelte a Hudson-öböl Társaságot.

Valóban vadbőség van-e vajon ezeken a területeken? Lehet-e biztosan számítani a hús-vadra, éppúgy mint a prémes állatokra? Magának a vidéknek élelemforrásai elegendők-e arra, hogy legalább a nyári évad folyamán élelemmel láthassák el a kereskedelmi ügynökség lakóit? Bizony, súlyos kérdések voltak ezek, amelyeket Hobson hadnagy most itt felvetett, s amelyek joggal aggaszthatták. Íme, a hadnagy megfigyelésének eredménye:

Maga a tulajdonképpeni vad - az, amelyet Joliffe káplár, a többi között, kifejezetten előnyben részesített - nemigen nyüzsgött ezen a vidéken. A vadkacsafélék népes családjához tartozó szárnyasokban kétségtelenül nem volt hiány, de a rágcsálók népét csak gyengécskén képviselte néhány sarki nyúl; ezeket az óvatos állatokat egyébként igen nehezen lehetett megközelíteni. Ellenben medve szép számmal akadt az amerikai szárazföldnek ezen a részén. Sabine és Mac Nap gyakran bukkant e ragadozók friss nyomaira. Néhány medvét láttak is, de nem lehetett becserkészni őket, mindig tisztes távolban maradtak a vadászoktól. Hobsonék mindenesetre biztosak voltak abban, hogy a szigorú téli évszakban ezek a magasabb északi szélességről lehúzódó, kiéhezett állatok majd buzgón látogatják a Jeges-tenger partjait.

– Igen ám - jegyezte meg Joliffe káplár, akit az élelmezési kérdés szüntelenül aggasztott -, ha a mackó már benn van az éléskamrában, akkor nem megvetendő vadpecsenye, ha szükség van rá. De ha még nincs benne, akkor nagyon is fura jószág, csudára vigyázni kell vele, mert őkelme mindenesetre csak azt a sorsot szánja a vadásznak, amit az őneki!

Hát ennél bölcsebbet már nem is lehetett volna mondani. A medvehúsra, mint „vastartalékra” nem számíthatott biztosan az erőd élelmezési hivatala. Szerencsére csapatosan kószáltak ezen a vidéken a medvénél hasznavehetőbb állatok, amelyeknek ízletes húsa egyes eszkimó és indián törzsek fő táplálékát képezi. Ezek pedig a rénszarvasok, és Joliffe káplár szívbéli nagy megelégedéssel állapította meg, hogy ezek a kérődzők bőven vannak errefelé, a partvidéken. A természet valóban mindent meg is tett, hogy idevonzza őket, két kézzel szórta itt számukra azt a fajta zuzmót, amely a rénszarvas legkedveltebb csemegéje; ügyesen ki tudja kaparni a hó alól. Az egész tél folyamán ez úgyszólván az egyedüli tápláléka.

Ez a körülmény Jasper Hobsonnak is éppúgy megelégedésére szolgált, mint a káplárnak; lépten-nyomon nyomokat fedezett fel. Könnyen fel lehetett ismerni őket, mivelhogy a rénszarvas patája - ahelyett, hogy belső oldalán lapos volna - domború, így a tevééhez hasonló nyomot hagy. Ezek az állatok nyájakba verődnek össze, s teljesen vad állapotban kóborolnak Amerika némely részén; egy-egy rénszarvasnyáj olykor több ezer főt is számlál. Ha élve sikerül elfogni, a rénszarvas könnyen megszelídíthető, s jó szolgálatokat tesz a kereskedelmi ügynökségeknek, akár azzal, hogy kitűnő, nagyobb tápértékű tejet ad, mint a tehén, akár pedig mint a szán elé fogott igavonó állat. De halála után is éppoly hasznos a rénszarvas, mert jó vastag bőre alkalmas bőrruhák készítésére; szőréből meg kitűnő fonál készül, húsa ízletes, egyszóval nincs értékesebb állat ezeken az északi szélességeken, mint a rénszarvas.

Mikor tehát a hadnagy kétségen kívül megállapította azt a tényt, hogy bőven van errefelé rénszarvas, ez felbátorította annak a tervének megvalósításánál, hogy e terület egy pontján létesíti majd az erődöt.

De a prémes állatokat illetően is bízvást meg lehettek elégedve. A kis vízfolyásoknál számos hód- és pézsmapocok-kunyhó emelkedett. De a borz, hiúz, hermelin, rozsomák, nyuszt, nyérc is gyakori vendég volt ezen a csendes tájon, amelyet addig még nem vertek fel a vadászok puskalövései. És semmi nyom sem vallott arra, hogy ember járt volna erre, így hát az állatok tudták, hogy itt biztos menedékre találnak. A remek kék- és ezüstrókák nyomaira is ráakadtak; ez az állatfajta egyre ritkább lesz, s a bőre már-már annyit ér, mint a súlya aranyban. Sabine-nek és Mac Nap-nek e felfedező út folyamán többször is alkalma nyílt elejteni egy-egy ilyen értékes állatot. De a hadnagy - igen okosan - határozottan megtiltotta, hogy akár csak puskát is emeljenek ezekre az állatokra. Nem akarta elriasztani a sarki rókákat a téli évad beállta előtt, amikor sokkal sűrűbb, dúsabb, szebb a bundájuk. De egyébként sem volt semmi értelme, hogy útközben túlterheljék a szánjaikat. Sabine és Mac Nap megértették ezt a helyénvaló okoskodást, de azért továbbra is éppúgy viszketett a tenyerük, valahányszor egy-egy nyuszt, coboly vagy az a becses bundájú rókakoma került lőtávolba... De mindhiába, nem volt mit tenni Jasper Hobson parancsai ellen, márpedig a hadnagy nem engedte meg, hogy azokat bárki is áthágja.

Útjuk e második szakaszán tehát vadászaink nem is süthették el a fegyverüket másra, mint néhány jegesmedvére, amelyek olykor oldalvást fel-felbukkantak az osztag haladása irányában. De ezeket a ragadozókat most egyáltalán nem az éhség űzte errefelé, nyomban elinaltak, s nem kellett attól tartani, hogy komoly összetűzésre kerül sor velük. Azonban, ha a vidék négylábú népének nem is kellett tartani az osztagtól, nem így állt a dolog a szárnyasok nagy családjánál: nekik kellett fizetni a véradót az egész itteni állatvilágért. Fehér fejű sasok kerültek terítékre, ezek az óriási, fültépően vijjogó madarak, halászsólymok, amelyek rendszerint elhalt fák odvában fészkelnek, s nyáron egészen a sarki földrajzi szélességekig szárnyalnak, meg vakító fehér sarki ludak, örvös vadludak, étkezési szempontból a legízletesebb példányai a libaféléknek, hamvasszürke varjak, ezek a rendkívül csúnya, mókás kedvű szajkóféle madarak, dunnaludak, sarki récék és a szárnyas népségnek még sok más fajtája, amelyeknek fülsiketítő rikácsolását csak úgy visszhangozták a sarkvidék sziklafalai. Milliószámra élnek e magas északi szélesség tájain ezek a madarak, és a Jeges-tenger partjain a számuk valóban minden képzeletet felülmúl.

Érthető tehát, hogy a vadászok, akiknek szigorúan tilos volt négylábúakra puskát fogni, szenvedélyesen kárpótolták magukat a szárnyas vadak űzésével. Az első két hétben több száz madarat lőttek, amelyek főként az ehető húsúak közé tartoztak, és amelyeket - mint a mindennapos corned-beef és kétszersült igen becses kiegészítését - sokra értékeltek.

Így hát állatokban nem volt hiány ezen a vidéken. A Társaság nehézség nélkül megtölthette raktárait, és az erőd legénységének sem marad majd üresen az éléskamrája. De az, hogy ennek a két feltételnek itt eleget lehet tenni, még nem biztosíthatta a kereskedelmi ügynökség jövőjét. Mert nem lehet letelepedni az ilyen magas földrajzi szélességen fekvő területen, ha nincs elég bőven tüzelő, hogy meg lehessen birkózni a sarkvidéki tél szigorával.

Az már aztán nagy szerencsének számított, hogy a partvidéket erdők borították, legtöbb volt bennük a fenyő. E gyantás illatú fenyőfacsoportok néhol olyan terjedelmesek voltak, hogy már akár erdőnek is lehetett nevezni őket. Néhol szétszórt csoportokban füzeket, nyárfákat, törpenyírfákat és számos szamócabokrot is észrevett Jasper Hobson. Ebben a meleg évszakban minden fa kizöldült, s ez kissé meglepő látványt nyújtott ezen a keserves, sivár, puszta sarkvidéken. A dombok alján a talajt csenevész fű bontotta, amelyet mohón legeltek a rénszarvasok; ezzel táplálkoznak majd télidőben is. Mindebből láthatjuk, hogy a hadnagy csak gratulálhatott önmagának azért, hogy az amerikai szárazföld északnyugati részén keresett új színhelyet a szőrmekitermelésnek.

De azt is meg kell mondani, hogy ha állatokban nem is volt hiány ezen a tájon, viszont embernek még csak nyomát se lehetett látni. Eszkimókkal sem találkoztak, törzseik szívesebben közelítik meg a Hudson-öböl környékét, sem pedig indiánokkal, akik rendszerint nem merészkednek a sarkkörön túlra. A vadászokat ilyen messze távolban valóban utolérheti az állandó rossz idő, egyszerre csak ismét beköszönt a tél, és akkor aztán el vannak vágva a világtól.

Képzelhetjük, hogy Hobson hadnagynak esze ágában sem volt panaszkodni amiatt, hogy itt nélkülöznie kell embertársait. Mert hiszen csak vetélytársakra talált volna bennük. S olyan vidéket keresett, amelyet még nem foglalt el senki, pusztaságot, amelyen a prémes állatok méltán remélhették, hogy itt menedéket találnak; s ebben a tárgyban nagyon is ésszerű beszélgetést folytatott Paulina Barnett asszonnyal, aki élénk érdeklődéssel figyelte, vajon sikerül-e a Társaság vállalkozása. Mert az utazónő egy pillanatra sem feledte, hogy ő itt a Hudson-öböl Társaság vendége, s így természetesen azt kívánta, hogy sikerüljenek a hadnagy tervei.

Elképzelhetjük hát, mekkora volt Jasper Hobson csalódása, amikor június 20-án délelőtt szemben találta magát egy tábor maradványaival, amelyet valószínűleg csak nemrég hagytak el.

Ez a hely egy szűk kis öböl végén volt. Darnley-öbölnek nevezték, és nyugat felé a Parry-fok a végső pontja. Itt egy kis domb alján - nyilván a tábor körülkerítésére szánt - cölöpök hevertek, és kihűlt hamurakás borította a kialudt tűzhelyeket.

Az egész osztag egybegyűlt e táborhely körül. Valamennyien érthetőnek találták, hogy ez a felfedezés sehogyan sem tetszik Hobson hadnagynak.

És a hadnagy meg is mondta:

– Hát ez bizony kellemetlen körülmény, s biztosítom önöket, hogy százszor szívesebben találkoztam volna itt egy jegesmedvecsaláddal!

– De hiszen ezek az emberek - bárkik legyenek is, akik itt táboroztak - kétségkívül már messze vannak - felelte Paulina Barnett asszony -, és valószínű, hogy azóta már vissza is érkeztek a délen fekvő vadászterületeikre.

– Ez attól függ, asszonyom... - felelt a hadnagy. - Ha azok, akiknek itt a nyomait látjuk, eszkimók, akkor bizonyára inkább még északabbra folytatták útjukat. Ha ellenben indiánok, akkor talán éppen abban járnak, hogy kiaknázzák itt ezt az új vadászterületet, mint ahogyan azt mi magunk is csináljuk; hát ismétlem: ez igenis, nagyon kellemetlen körülmény számunkra.

– De hát nem lehet felismerni valahogyan, hogy melyik fajhoz tartoznak az itt járt utasok? - kérdezte Paulina Barnett asszony. - Nem lehet tudni, hogy ezek északi eszkimók-e vagy déli indiánok? Én úgy vélem, hogy ez a két, olyannyira különböző szokású s eredetű néptörzs nem táborozhat egyazon módon.

Paulina Barnett asszonynak igaza volt, s lehet, hogy a táborozás maradványainak behatóbb megvizsgálása után megoldhatják ezt a fontos kérdést.

Jasper Hobson és néhány társa tehát hozzálátott ehhez a vizsgálathoz, s aprólékosan keresgélni kezdtek, hátha találnak némi nyomot, valami itt felejtett tárgyat, sőt talán lábnyomot is, ami útbaigazítást adhatna nekik. De sem a talaj, sem pedig a kihűlt hamurakás nem szolgált megfelelő útmutatással. A néhány szétszórt állati csont sem mondott többet. Ez annyira bosszantotta a hadnagyot, hogy már éppen abba akarta hagyni ezt a céltalan vizsgálódást, amikor a mintegy tőlük százlépésnyire balra keresgélő Joliffe-né hangos kiáltása hívta.

Jasper Hobson, Paulina Barnett asszony, az őrmester, a káplár és még néhányan mások nyomban a kanadai menyecske felé igyekeztek. Joliffe-né mozdulatlanul állt ott, s figyelmesen vizsgálta a talajt.

És mikor a többiek odaértek hozzá, odakiáltott a hadnagynak:

– Ön nyomok után kutatott? Tessék! Itt vannak!

Joliffe-né a jó néhány, az agyagos talajban egészen világosan látszó lábnyomra mutatott.

Ez hát jellegzetes nyom, amely útbaigazítást nyújthatott, mert az indián lábnyoma meg az eszkimó lábformája teljesen különbözik egymástól, éppúgy mint a lábbelijük.

De Jasper Hobsont mindenekelőtt ezeknek a lábnyomoknak furcsa elhelyeződése hökkentette meg. Ezek a nyomok valóban emberi láb lenyomatai, sőt cipős lábé, de - és éppen ez a különös - úgy látszott, mintha csak a talp nyomódott volna le. A saroknak nem volt nyoma. Ezenkívül ezek a nyomok furcsamód sokszorozódtak, közeledtek egymáshoz, kereszteződtek, de bármifélék voltak is, igen szűk körben topogtak.

Jasper Hobson felhívta társai figyelmét erre a furcsaságra.

– Ezek nem olyasvalakinek a lábnyomai, aki jár - mondta.

– Sem olyannak, aki ugrik, mivel a sarok nyoma hiányzik - tette hozzá Paulina Barnett asszony.

– Nem - lódította Joliffe-né -, ez valaki olyannak a lépése, aki - táncol!

Joliffe-nének minden bizonnyal igaza volt. Mikor alaposabban megvizsgálták a lábnyomokat, most már kétségtelen volt, hogy ezek olyan ember lábától származhattak, aki itt valamiféle koreográfiái¹ gyakorlatokat végzett, de - egyáltalán nem valami nehézkes, kimért topogót, hanem inkább valami könnyed, tetszetős, virgonc táncot lejtett. Ennek a megfigyelésnek helyessége vitathatatlan volt. De vajon ki lehetett az, aki elég vidám természetű ahhoz, hogy ilyen ötlete támadjon, ilyen hetyke táncot járjon az amerikai szárazföldnek ezen a határmezsgyéjén, néhány foknyira a sarkkör alatt?

– Hát annyi szent, hogy nem eszkimó - jelentette ki a hadnagy.

– Nem is indián! - kiáltotta Joliffe káplár.

– Nem! Hanem francia! - szólalt meg nagy lelkinyugalommal Long őrmester.

És most már mindőjüknek az volt a véleménye, hogy valóban csak egy francia képes táncra perdülni a földgömbnek ezen a pontján!