DRAGOS KETTŐS KUDARCA

A Kárpátok Magyarország északi részén óriási körívet alkot. Ennek az ívnek nyugati vége két mellékágra oszlik. Az egyik Pozsony közelében a Dunánál ér véget, a másik Esztergom környékén éri el a folyót, és azután a Duna jobb partján folytatódik, a Pilis-hegységben, amelynek legmagasabb csúcsa 766 méter.

E közepes magasságú hegység lábánál történt a bűntény, és oda ment most Dragos Károly, hogy először lássa saját szemével a félelmetes gonosztevők nyomait, akiknek kézre kerítésére megbízatást kapott.

Néhány órával azelőtt, hogy Dragos útitársát cserbenhagyva, és testi gyengeségét legyőzve, követte Friedrich Uhlmannt, egy alaposan megrakott szekér állt meg egy nyomorúságos vendégfogadó előtt, amely a Pilis-hegységből a Duna völgye felé nyúló dombok egyikének tövében épült.

Üzleti szempontból jól választották meg a helyet. A fogadó három út kereszteződésénél épült. Az utak közül az egyik észak, a másik délkelet, a harmadik pedig északnyugat felé vezet. Mindhárom út a Dunánál végződik, az észak felé vezető ott, ahol a folyó a Pilis-hegység lábánál nagy kanyart ír le, a délkeleti út Szentendrére vezet, az északnyugati pedig Esztergomba. A fogadó tehát központi helyen épült, és a fogadós jó hasznot húzott abból, hogy a dunai hajók felé tartó fuvarosok minden irányból a fogadó előtt haladtak át.

A Duna Esztergom után határozottan nyugat-keleti irányban folyik, valamivel az Ipoly torkolata után délnek, majd kis félkört ír le, és megint északnak fordul. De most újból kanyarodik egy nagyot, és észak-déli irányban folyik tovább, most már jó hosszú, sok-sok kilométeres szakaszon át.

Alig pirkadt, amikor a szekér megállt a vendégfogadó előtt. A házban még mindenki aludt, és az ajtó meg az ablaktáblák mind gondosan be voltak téve.

– Hé, fogadós!... - kiáltott az egyik fuvaros, és ostorának nyelével verte az ajtót.

– Megyek már! - kiáltott a házból a felriasztott ember. Egy perc múlva bozontos fej jelent meg az egyik első emeleti ablakban.

– Mit akarnak? - kérdezte a fogadós kelletlenül.

– Enni, aztán meg aludni akarunk - válaszolt a fuvaros.

– Nyitok már! - kiáltott a gazda, és eltűnt az ablakból. Miután a szekér a nagykapun át beállt az udvarra, a két fuvaros gyorsan kifogta és az istállóba vezette a lovakat, ahol jól megabrakoltatták őket. Ezalatt a kocsmáros ott sürgött-forgott hajnali vendégei körül. Szívesen beszédbe elegyedett volna velük, de kérdéseire a fuvarosok csak foghegyről válaszoltak.

– Jó korai vendégek maguk! - szólt a fogadós. - Egész éjszaka úton voltak?

– Alkalmasint... - válaszolt az egyik.

– És messzire mennek?

– Messze vagy nem messze, az a mi dolgunk! - hangzott a válasz.

A fogadós nyelt egyet.

– Bántott téged ez a derék ember, Vogel? - szólalt meg a másik fuvaros, aki eddig ki sem nyitotta a száját. - Nem titok az, hogy Szentendrére megyünk!

– Lehet, hogy nem titok - válaszolt Vogel mogorván -, de minek üti bele más az orrát?

– Hát persze, persze - helyeselt a fogadós, aki alázatoskodó volt, mint minden kereskedő. - Csak úgy megszokásból kérdezősködtem. Szóval enni akarnak valamit?

– Azt bizony - válaszolt a barátságosabbnak látszó fuvaros. - Kenyeret, szalonnát, sonkát, kolbászt, ami csak van!

A szekér hosszú utat tehetett meg, mert a két kiéhezett fuvaros alaposan belakmározott. Fáradtak is voltak, és nem sokat időztek az asztalnál. Miután bekapták az utolsó falatot, gyorsan nyugovóra tértek, az egyik az istálló szalmáján a lovak mellett, a másik a szekér ponyvája alatt.

Dél volt, mire ismét előkerültek. Megint enni kértek, és megint a fogadó nagytermében terítettek nekik. Most, hogy kipihenték magukat, sokáig elüldögéltek az asztalnál. Evés után vedelték a pálinkát, mintha víz lenne.

A délután folyamán több kocsi állt meg a fogadó előtt, mások meg gyalogszerrel érkeztek, hogy igyanak egyet. Többnyire parasztok voltak, akik tarisznyával a vállukon, bottal a kezükben Esztergomba mentek, vagy onnan jöttek. Legtöbbjük gyakori vendég lehetett a kocsmában, és a fogadós örülhetett, hogy mesterségéhez illően jól bírja az ivást, mert sorra koccintott vendégeivel. Ez csak használhatott az üzletnek! Koccintás közben ugyanis beszélgetés indul meg, és a beszéd kiszárítja a torkokat, úgyhogy megint le kell öblíteni.

E napon volt is miről beszélni! Az éjszaka folyamán elkövetett bűntény mindenkit izgalomban tartott. A hírt valamelyik betérő vendég hozta, és később mindenki mondott valami újabb részletet, vagy hozzáfűzte a maga véleményét.

A fogadós, így apránként megtudta, hogy Hagueneau gróf gyönyörű villáját, amely a Duna-parttól ötszáz méternyire fekszik, teljesen kifosztották, a villa őrét, Christiant pedig súlyosan megsebesítették. Azt is hallotta, hogy a bűntény minden bizonnyal annak a titokzatos gonosztevőbandának a műve volt, melynek rovásán már annyi büntetlenül maradt gaztett volt. A vendégek azt is elmesélték, hogy rendőrök járják a vidéket, és hogy a tetteseket a folyami rendőrség nemrég alakított különbrigádja hajszolja.

A két fuvaros nem kapcsolódott az esemény körül folyó beszélgetésbe, amelyet hangos kiáltások és közbeszólások kísértek.

Félrehúzódva, szótlanul ültek, de bizonyára minden szóra figyeltek, mert őket sem hagyhatta hidegen az, ami mindenkit izgalomban tartott.

De lassan elcsendesedett a fogadó, és este fél hétkor a két fuvaros már megint egyedül volt a nagyteremben, ahonnan az utolsó vendég is eltávozott. Egyikük odakiáltott a kocsmárosnak, aki javában öblögette a poharakat a pulton. A fogadós azonnal mellette termett.

– Mit parancsolnak az urak?

– Vacsorát - válaszolt az egyik fuvaros.

– Aztán megint le akarnak feküdni, ugyebár?

– Nem, gazduram - válaszolt a barátságosabbik fuvaros. - Még az éjjel útnak akarunk indulni.

– Éjjel?... - álmélkodott a fogadós.

– Igen - folytatta a vendég -, hogy már hajnalban a piacon lehessünk.

– Szentendrén?

– Vagy Esztergomban. Attól függ. Várunk valakire, akitől majd megtudjuk, hogy hol tudunk előnyösebben túladni a portékáinkon.

A fogadós kiment, hogy előkészítse a vacsorát.

– Hallottad, Kaiserlick? - szólt fojtott hangon a fiatalabb fuvaros társa felé hajolva.

– Igen.

– Rájöttek.

– Csak nem gondoltad, hogy titokban marad?

– És a rendőrség máris kiszállt.

– Hadd szálljon.

– Azt mondják, hogy Dragos vezeti őket.

– Azt csak úgy mondják. Szerintem, ha valakinek csak Dragostól kell félnie, az nyugodtan alhat.

– Hogy érted ezt?

– Ahogy mondtam, Vogel.

– Szóval Dragos...

– Na, mi van vele?

– Szóval elintézték?

– Majd holnap megtudod. Addig csitt! - fejezte be a fuvaros, látva, hogy a fogadós jön vissza.

Öreg este volt már, mikor megérkezett az, akire a két fuvaros várt. A három ember mindjárt összedugta a fejét.

– Itt azt beszélik, hogy a rendőrség már nyomon van - suttogta Kaiserlick.

– Csak nyom után szaglász, de eredménytelenül.

– És mi van Dragossal?

– Lakat alatt van.

– Ki kapta el?

– Titscha.

– Akkor jó... És mi mihez kezdünk?

– Azonnal fogjatok be.

– És merre indulunk?

– Szentendre felé, de innen ötszáz méternyire forduljatok vissza. A fogadót közben becsukják, senki sem fogja észrevenni, hogy visszajöttetek. Azután az északi úton mehettek tovább. Azt hiszik, hogy Szentendre felé mentetek, pedig éppen ellenkezőleg.

– Hol van hát az uszály?

– A pilisi öbölben.

– Ott lesz a találkozás?

– Nem, kicsit közelebb, a tisztáson, bal kézre az úttól. Tudod, hol, ugye?

– Igen.

– Vagy tizenöt emberünk van már ott, ti is csatlakoztok hozzájuk.

– És veled mi lesz?

– Én visszamegyek, hogy összeszedjem a többieket, akiket hátrahagytam őrködni. Aztán magammal hozom őket is.

– Hát akkor indulás - szólt a két fuvaros.

Öt perc múlva a kocsi elindult. A kocsmáros, miközben a kapuszárnyat tartotta, udvariasan búcsúzott vendégeitől.

– Szóval végül is Esztergomba mennek? - kérdezte.

– Nem - hangzott a felelet. - Szentendrére megyünk, jó ember.

– Jó utat! - szólt utánuk a kocsmáros.

– Köszönjük.

A kocsi jobbra fordult, és kelet felé, a szentendrei úton haladt tovább. Amikor eltűnt az éj sötétjében, a harmadik ember, akire Kaiserlick és Vogel egész nap várt, ugyancsak elindult, de ellenkező irányban, az esztergomi úton. A vendéglős erre már nem is figyelt. Mit sem törődve ezekkel az utasokkal, akiket valószínűleg soha többé nem lát, gyorsan bezárta a kaput, és sietett lefeküdni.

A lovak lépésben haladtak a szekérrel. Mikor ötszáz méternyire eltávolodtak, az utasításnak megfelelően megfordultak, és ugyanazon az úton visszafelé indultak.

A fogadó már zárva volt, mire a kocsi újból odaért, és simán továbbjutottak volna, ha fel nem riasztanak egy kutyát.

Az állat éppen az út közepén aludt, és mikor közeledtükre felriadt, olyan hangos ugatásban tört ki, hogy az ostorhegyes ijedtében megugrott, ki, egészen az út szélére. A kocsis egykettőre visszahúzta a jó irányba, és a kocsi megint zavartalanul haladt tovább.

Fél tizenegy óra tájt letértek az útról, és egy bal kéz felől sötétlő kis erdőbe kanyarodtak be. Hármat sem fordult a kerék, máris megállították őket.

– Ki az? - hangzott a sötétből.

– Kaiserlick és Vogel - válaszolt a két ember.

– Mehettek! - szólt ismét a hang.

Amikor túljutottak az erdő szélén, a szekér egy kis tisztásra ért, ahol körülbelül tizenöt ember aludt a fűben, elnyúlva.

– Itt a vezér? - kérdezősködött Kaiserlick.

– Még nincs.

– Azt mondta, hogy várjuk meg itt.

Nem kellett sokáig várakozniuk. Alig fél órával a kocsi megérkezése után megjött a vezér is, ugyanaz az ember, aki este a fogadóban járt. Volt még vele körülbelül tíz másik ember, úgyhogy a csapat most már több mint huszonöt emberből állott.

– Mindenki itt van? - kérdezte a vezér.

– Igen - válaszolt Kaiserlick, akinek szemlátomást fontosabb szerepe volt a bandában.

– Titscha is?

– Itt vagyok! - szólt valaki harsány hangon.

– No, mi a helyzet? - kérdezte a vezér, és hangja szorongást árult el.

– Teljes siker az egész vonalon. A madárka a kalitkában van, az uszályon.

– Akkor hát indulás, mégpedig sietve! - adta ki a parancsot a vezér. - Hat ember megy elöl felderítőnek, a többi lesz a hátvéd. A kocsi középen megy. A Duna nem egészen ötszáz méternyire van innen, és a rakodással pillanatok alatt elkészülünk. Utána Vogel elhajt, az idevalósiak szépen hazamennek, a többiek meg az uszályra szállnak.

Már éppen szedelőzködtek, amikor lélekszakadva futott oda az egyik ember, akit az út szélén hagytak őrködni.

– Vigyázat! - szólt fojtott hangon.

– Mi baj van? - kérdezte a banda vezére.

– Hallgassátok csak!

Mind hegyezték a fülüket. Az útról menetelő csapat léptei, majd tompa emberi hangok szűrődtek ide. Legfeljebb kétszáz méternyire lehettek.

– Maradjunk a tisztáson! - adta ki a parancsot a vezér. - Továbbmennek, anélkül, hogy észrevennének minket.

Valóban, a sűrű sötétség miatt nem láthatják meg őket. A baj csak az volt, hogy amennyiben rendőrkülönítmény halad az úton, az bizonyára a folyam partjához tart. Persze lehet, hogy észre sem veszik az uszályt, s különben is minden óvatossági intézkedés megtörtént. Ha a rendőrök az uszály minden zugát átkutatják, akkor sem találnak semmi gyanúsat. De még ha a rendőrkülönítménynek nincs is tudomása az uszályról, lehet, hogy a rendőrök továbbra is lesben állnak majd ezen a vidéken. A kocsival tehát veszélyes volna előjönni.

Majd elválik! Mindenesetre a körülményekhez alkalmazkodnak. Ha kell, másnap is a tisztáson maradnak, majd este néhány embert leküldenek a Dunához, hogy megállapítsák, maradtak-e ott rendőrök.

E pillanatban az volt a fő, hogy ne bukkanjanak a nyomukra, s hogy a közeledő csapatnak semmi ne jelezze ittlétüket.

A csapat hamarosan elérte azt a pontot, ahol az út a tisztás mentén vezet. A nagy sötétség ellenére is megállapíthatták, hogy körülbelül tízen lehettek, és az acél jellegzetes csengése arra mutatott, hogy fegyvert viselnek.

A csapat már elhaladt a tisztás mellett, amikor egy váratlan fejlemény egészen új helyzetet teremtett.

Az egyik ló megijedt a léptek zajától, és felhorkant, majd hosszasan nyerített, mire a másik ló is nyerítéssel felelt.

A menetelő csapat nyomban megállt.

Valóban rendőrkülönítmény volt, amely a folyópart felé tartott Dragos vezetésével. A rendőrtiszt már teljesen kiheverte kellemetlen reggeli kalandját.

Ha a tisztáson rejtőzködő emberek tudták volna ezt, bizonyára még nyugtalanabbak lettek volna. De mint láttuk, vezérük abban a hiszemben volt, hogy a rettegett rendőrtisztet ártalmatlanná tették. Hogyan tévedhetett ilyen nagyot? Hogyan gondolhatta, hogy már nem kell tartania attól az ellenféltől, aki most itt állt vele szemben? Az olvasó mindezt megtudja majd a történet további során.

Miután ugyanennek a napnak a reggelén Dragos Károly kiszállt a bárkából, beosztottja, aki ott várt rá, a parton felfelé kalauzolta. Két-háromszáz méternyivel feljebb egy csónakhoz értek, amelyet a parti fű teljesen eltakart. Azonnal beszálltak a csónakba. Friedrich Uhlmann gyors evezőcsapásokkal átrepítette a könnyű ladikot a folyó másik oldalára.

– Szóval a jobb parton történt a bűntény? - kérdezte Dragos.

– Úgy van - válaszolt Uhlmann.

– Merrefelé?

– Erre feljebb, Esztergom környékén.

– Hogyhogy Esztergom környékén?! - kiáltott fel Dragos. - Hát nem azt mondtad az imént, hogy nem kell messzire mennünk?

– Nincs is messze - válaszolt Uhlmann -, de azért van vagy három kilométer...

A valóságban négy kilométert is meg kellett tenniök, és a hosszú gyaloglás ugyancsak nehezére esett a rendőrtisztnek, aki most szabadult a halál torkából. Dragos Károlynak többször is meg kellett pihennie, hogy kissé kifújja magát. Délután három óra volt már, mikor végre elértek a Hagueneau-villához, ahova a kötelesség szólította őket.

Itt Dragos azonnal kért egy kis szíverősítőt, és mikor megint jó erőben érezte magát, első dolga az volt, hogy a villa őrének, Christian Hoelnek betegágyához sietett. Az őrt pár órával előbb egy környékbeli seborvos kötözte be, s most halálsápadt arccal, behunyt szemmel feküdt, és nehezen lélegzett. Bár sebe igen súlyos volt, mert a tüdőt sérülés érte, mégis alapos remény volt arra, hogy megmentik, ha feltétlen nyugalomban maradhat.

Dragos Károly azért mégiscsak kapott néhány felvilágosítást az elfúló hangon beszélő őrtől, aki csak egy-egy szótagot tudott nagy nehezen suttogni. Nagy türelem árán megtudta, hogy az előző éjszaka egy legalább öt-hat gonosztevőből álló banda hatolt be a villába, amelynek kapuját feltörték. Az őr, Christian Hoel, felébredt a zajra, de alighogy kiment, hátba szúrták egy tőrrel. Így tehát a továbbiakról semmit sem tudott, és támadóiról sem volt képes pontos felvilágosítást adni. Annyit mondott csak, hogy a banditák vezére egy bizonyos Ladko volt, mert társai ezt a nevet szinte érthetetlen szószátyársággal többször is említették. Ez a Ladko álarcot viselt, de azt látta az őr, hogy jól megtermett, kék szemű ember volt, és sűrű szőke szakállt viselt.

Ez utóbbi adat meglehetősen zavarba hozta Dragost, mert megingatta a Borus Demeterrel szemben támadt gyanúját. Az kétségtelen, hogy Borus is szőke volt, de haját feketére festette, márpedig a festést nem lehet egyik napról a másikra úgy eltüntetni, mint egy parókát. Ez komoly gondot okozott a rendőrtisztnek, és ezen később, majd ha több ideje lesz, törheti a fejét.

A villa őre egyébként nem tudott más felvilágosítást adni. A többi támadóról semmit sem tudott mondani, mert azok, vezérükhöz hasonlóan, szintén álarcot viseltek.

Dragos Károly, miután megkapta ezeket a felvilágosításokat, Hagueneau gróf villájára vonatkozóan tett fel néhány kérdést. Mint megtudta, az épület fejedelmi fényűzéssel berendezett, pompás lak volt. A fiókok zsúfolásig tele ékszerrel, ezüsttel és más drágasággal, a kandallókon és az asztalokon mindenütt értékes műtárgyak, a falakon pedig régi szőnyegek és értékes festmények. Még értékpapírok is voltak az egyik első emeleti páncélszekrényben, így hát kétségtelen, hogy a betörők gazdag zsákmányt vihettek magukkal.

Ezt Dragos maga is könnyűszerrel megállapította, amikor sorra járta a szobákat. A betörők valóban alapos munkát végeztek. Mintha csak műértők lettek volna, értéktelen holmikhoz nem is nyúltak. A drágaságok nagy részének viszont lába kelt. A falról leemelt szőnyegek helyén kopár négyszögek éktelenkedtek, a legszebb festményeket pedig mesteri ügyességgel vágták ki a keretekből, amelyek most üresen, siralmasan lógtak a falon. A fosztogatók a kárpitok legjavát is elvitték, és a padlóról is gondosan felszedték a legjobb szőnyegeket. A páncélszekrényt feltörték, s az most üresen tátongott.

„Mindezt nem vihették el csak úgy, háton - mondta magában Dragos Károly e pusztítás láttára. - Egész kocsirakományt hordtak el innen!... A kocsit kell hát megtalálnunk.”

A kihallgatás és a helyszíni szemle igen sokáig tartott. Az éjszaka már közelgett, s hacsak valami mód van rá, még a teljes besötétedés előtt a kocsi nyomára kellett bukkanni, mivel a nyomozó megítélése szerint a rablóknak feltétlenül kocsira volt szükségük. Dragos tehát sietve kiment az épületből.

Nem kellett sokáig kutatni a bizonyítékok után. A villa előtti tágas udvaron, pontosan a betört kapu előtt, széles kerekek nyomait fedezte fel. Valamivel távolabb a föld úgy volt letaposva, mint ahogyan lovak szokták, ha valahol sokáig várakoznak.

Miután mindezt egy szempillantással áttekintette, még jobban szemügyre vette azt a helyet, ahol feltehetőleg a két ló állott. Azután átment az udvaron, és az út felőli rácskerítés közvetlen környékét vette alaposan szemügyre. Körülbelül száz métert haladt felfelé az országúton, majd ugyanazon az úton visszatért.

– Uhlmann! - kiáltotta, mikor visszatért az udvarba.

– Parancsára! - válaszolt a rendőr, aki előjött az épületből, és főnökéhez sietett.

– Hány emberünk van?

– Tizenegy.

– Az nem sok - válaszolt Dragos Károly.

– Igen ám, de az őr szerint a rablók legfeljebb öten-hatan lehettek.

– Ezt az őr mondja, nekem más a véleményem - válaszolt Dragos. - Sebaj! Annyi, amennyi. Az egyik embert itt hagyod, és a többit magaddal hozod. Ez velünk együtt tizenkettő. Ez már valami!

– Talán nyomra bukkant? - érdeklődött Friedrich Uhlmann.

– Tudom, hogy hol vannak a betörők, legalábbis tudom, hogy merrefelé.

– Szabad tudnom...? - kérdezte Uhlmann.

– Azt, hogy mitől lettem ilyen okos? - fejezte be a mondatát Dragos. - Mi sem egyszerűbb. Gyerekjáték az egész. Abból indultam ki, hogy ennyi holmit nem vihettek el valamilyen kocsi nélkül. Kerestem tehát, és meg is találtam a kocsi nyomát. Négykerekű szekér, két lóval. Az ostorhegyesnek az az ismertető jele, hogy a jobb első lábán hiányzik egy szög a patkójából.

– Hát ezt hogyan tudta megállapítani? - kérdezte Uhlmann elképedve.

– Mert a múlt éjszaka esett, és a még mindig nedves földön jól megmaradtak a nyomok. Ugyanígy megtudtam azt is, hogy a szekér, amikor elindult, bal felé, vagyis Esztergommal ellenkező irányba fordult. Mi is abba az irányba indulunk, és igyekszünk a hibás patkójú ló nyomát követni. Nem valószínű, hogy kedves barátaink nappal is úton lettek volna. Estig bizonyára bevették magukat valahová. De ez nem sűrűn lakott vidék, kevés a ház errefelé. Ha kell, mindet átkutatjuk az út mentén. Szedd hát össze az embereidet, mert már alkonyodik, és a vad bizonyára hamarosan előbújik.

Dragos Károly és rendőrkülönítménye sokáig rótta az utat, míg újabb jelre bukkant. Miután eredménytelenül kutattak át két vagy három tanyát, már csaknem fél tizenegy volt, amikor a három út kereszteződésénél levő fogadóhoz értek, ahol a két fuvaros az egész napot töltötte, s ahonnan háromnegyed órával előbb indultak tovább. Dragos döngetni kezdte a fogadó kapuját.

– A törvény nevében! - kiáltotta, amikor az ablakban megpillantotta a fogadóst, akiről, úgy látszik, írva volt, hogy nem alhat nyugodtan.

– A törvény nevében?!... - hebegte a kocsmáros, és rémülten látta, hogy házát egy csapat rendőr fogja körül. - Hát mit vetettem én?

– Na, csak gyere le, majd beszélünk. De egy-kettő! - mondotta Dragos türelmetlenül.

És mikor a sebtében felöltözött fogadós kinyitotta a kaput, a rendőrtiszt gyorsan kikérdezte. Járt-e erre reggel felé egy szekér? Hány ember volt rajta? Megálltak itt? Tovább mentek? Merre indultak?

A fogadós minden kérdésre tüstént válaszolt. Igen, hajnalban egy szekér érkezett, két emberrel. Estig itt maradtak, megvártak egy harmadik embert, és csak azután indultak tovább. A fél tízet már elütötte az óra, amikor a kocsi a szentendrei úton elindult.

– A szentendrei úton? Biztos vagy ebben?! - kérdezte nyomatékkal Dragos.

– Egészen biztos!

– Mondták, vagy magad láttad?

– A saját szememmel láttam.

– Hm... - mormolta Dragos, majd így folytatta: - Rendben van, most feküdj vissza, jó ember, és tartsd a nyelved.

A fogadósnak kétszer sem kellett mondani ezt. A kapu ismét bezárult, és a rendőrkülönítmény ott maradt az úton.

– Várjunk egy pillanatig - rendelkezett Dragos, és mialatt emberei mozdulatlanul álltak az úton, ő maga egy kézilámpával jól szemügyre vette a talajt.

Előbb semmi gyanúsat nem vett észre, de nem így, amikor átment az út másik szélére. Ott kevesebb kocsi járt, ez a rész kevésbé is volt kövezve, úgyhogy az út puhább volt. Rögtön szemébe ötlött egy patkónyom, amelyen az egyik szög helye hiányzott. Megállapította tehát, hogy a hibás patkójú ló nem Szentendre, de nem is Esztergom felé ment, hanem egyenesen a folyó felé, az északra vezető úton. Dragos tehát ezen indult el rendőrei élén.

Körülbelül három kilométert tettek meg - anélkül, hogy valami különös történt volna - teljesen kihalt vidéken át, amikor bal felől nyerítést hallottak. Dragos Károly megállást intett, majd előrement a kis erdő széléig, amelynek körvonalai csaknem egészen homályba vesztek.

– Ki van ott?! - kiáltotta harsányan.

Mivel kérdésére semmilyen válasz nem érkezett, parancsára az egyik rendőr gyantás fáklyát gyújtott. A fáklya kormos lángja élénken lobogott a csillagtalan éjszakában, de csak néhány méternyire világított. Fénye nem tudta áttörni a sötétséget, melyet a fák lombozata még sűrűbbé tett.

– Előre! - adta ki a parancsot Dragos, és a csapat élén behatolt a bozótba.

De a bozótnak védelmezői is voltak. Alighogy bejutottak a sűrűbe, parancsoló hang csattant fel:

– Még egy lépés, és lövünk!

Ez a fenyegetés nem riasztotta vissza Dragost, már csak azért sem, mert a fáklya fényénél valami mozdulatlan sötét árnyat vélt megpillantani. Nyilván egy szekér volt, és körülötte emberek. Hogy hányan lehetnek, nem tudta megállapítani.

– Előre! - ismételte.

A rendőrkülönítmény a parancsnak engedelmeskedve nagy üggyel-bajjal vergődött előre a sötét erdőben. Útjuk kisvártatva még nehezebbé vált. A rendőr kezéből ugyanis valaki hirtelen kitépte a fáklyát. Most már teljesen sötétben maradtak.

– Ügyetlen! - szólt Dragos. - Gyújts világot, Ferenc!

Bosszúságát az is fokozta, hogy a kialvó fáklya utolsó villanásánál úgy látta, hogy a szekér megindul a másik irányba, és eltűnik a fák között. Sajnos, üldözéséről szó sem lehetett. A rendőrkülönítmény eleven fallal találta magát szemben. Minden rendőrre két-három ellenfél jutott, és Dragos kissé megkésve rájött, nincs elég embere ahhoz, hogy kivívja a győzelmet. Eddig egyik oldalról sem dördült el lövés.

– Titscha! - kiáltotta ekkor egy hang az éjszakában.

– Itt vagyok! - válaszolt valaki.

– Hol a kocsi?

– Elment.

– Hát akkor végezni kell velük!

Dragos jól megjegyezte ezt a két hangot. Sohasem fogja elfelejteni egyiket sem.

E kurta párbeszéd végeztével a revolvereké volt a szó. Az éles dörrenések megreszkettették a levegőt. Egy-két rendőrt találat ért, és Dragos Károly belátta, hogy őrültség volna folytatni a harcot. Kénytelen-kelletlen elrendelte a visszavonulást.

A rendőrkülönítmény egészen az útig hátrált, és a győztesek nem tartották tanácsosnak az üldözést. E zaklatott percek után az éjszaka ismét elcsendesedett.

Mindenekelőtt a sebesültekkel kellett törődni. Három rendőr sérült meg, de csak könnyebben. Úgy, ahogy tudták, bekötözték őket. Azután négy társuk őrizetére bízva, hátrahagyták a sebesülteket. Dragos pedig Friedrich Uhlmann és a három velük maradt rendőr kíséretében nekiindult a mezőkön át a Duna felé, kicsit rézsút, Esztergom irányában.

Könnyűszerrel megtalálta azt a helyet, ahol pár órával korábban partot értek. Ott volt még az a csónak is, amelyen Uhlmann-nal együtt átkeltek a Dunán. Az öt ember csónakba ült, és átevezett a túlsó partra, majd a bal parton iparkodtak tovább lefelé.

Dragos Károly kudarcot vallott, de most vissza akarta adni a kölcsönt. Borus Demeter és a hírhedt Ladko tehát egy és ugyanaz a személy! Ehhez már a kétség árnyéka sem férhetett, és szentül meg volt győződve arról, hogy az előző éjszaka elkövetett bűntény útitársa műve volt. Most, miután a zsákmányt biztonságba helyezte, minden bizonnyal sietve újból Borus Demeterré akar átvedleni, hiszen ilyen módon tudta eddig mindig kijátszani a rendőrséget, és nem is sejtette, hogy titkát leleplezték. Bizonyára visszaérkezik a bárkára, még mielőtt hajnalodnék, és mint ártatlan, derék horgászhoz illik, ott vár majd távollevő útitársára.

De akkorra már öt ember áll lesben. Ez az öt ember, akit Ladko és bandája megfutamított, most könnyűszerrel megtörheti ugyanannak a Ladkónak az esetleges ellenállását, hiszen ezúttal egyedül lesz, mert Borus Demeter szerepét akarja tovább játszani.

Sajnos, ezt a jól kigondolt tervet nem lehetett végrehajtani. Dragos és emberei hiába kutatták át a partot, nem tudtak a halászbárka nyomára akadni. Dragos és Uhlmann minden nehézség nélkül felismerte azt a helyet, ahol a rendőrtiszt annak idején partra szállt, de a bárkának nyoma veszett. Eltűnt, és vele együtt Borus Demeter is.

Alaposan túljártak hát Dragos Károly eszén, és a rendőrtisztet most vad harag töltötte el.

– Friedrich! - szólt alantasához. - Nekem már elegem van! Jártányi erőm sincs már. Alszunk itt egyet a fűben, hogy erőre kapjunk. De az egyik emberünk visszamegy a csónakhoz, és azonnal felevez Esztergomba. Mihelyt kinyitják a távíróhivatalt, azonnal felad két táviratot. Gyújtsd meg a lámpát, mert diktálni akarok, írd hát.

Friedrich Uhlmann szó nélkül engedelmeskedett.

Éjjel Esztergom környékén bűntény. Rablott holmi uszályra rakva. Előírásos ellenőrzést hajókon szigorúan betartani.

– Ezzel megvolnánk - mondta Dragos. - No, most a másikat. - Ismét diktálni kezdett.

Letartóztatási parancs bizonyos Ladko ellen, ki magát álnéven Borus Demeternek nevezi, és a Dunai Liga utolsó sigmaringeni versenye nyertesének mondja. Nevezett Ladkót, alias¹ Borus Demetert többrendbeli rablás és gyilkosság bűne terheli.

– Amilyen korán csak lehet, továbbítani kell ezeket a táviratokat valamennyi part menti községbe, kivétel nélkül! - rendelkezett Dragos, és kimerülten ledőlt a fűbe.