A VADÁSZOK ÉS A VAD

Ezen az augusztusi délutánon néhány járókelő tartózkodott a Duna-partnak azon a részén, amely északkelet felől lezárja a Práter sétányt. Vajon Borus Demetert várták? Valószínűleg, hisz a horgász már előre közölte a lapok útján, hogy mikor érkezik, és majdnem egész pontosan megadta az időpontot. De hogyan fogják az érdeklődők ilyen nagy területen megtalálni a kis ladikot, ha semmivel sem hívják fel rá a figyelmüket?

Borus Demeter erre is gondolt. Mihelyt csónakját kikötötte, sietve felállított egy árbocot, rajta egy széles szalaggal, amelyen ez állt: Borus Demeter, a sigmaringeni horgászverseny győztese. Azután a kis hálórekesz tetejére szépen kirakta a délelőtt fogott halakat, legfelülre téve a hatalmas csukát.

Ez az amerikai ízű reklám igazán eredményes volt. Néhány őgyelgő mindjárt megállt a csónak előtt, és más dolguk nem lévén, bámulni kezdték. Példájukat más járókelők is követték, s percek alatt olyan csődület támadt, hogy az igazi érdeklődők figyelmét sem kerülhette el. Amikor látták, hogy mindenki egy irányba tart, ők is odasiettek, mások meg futólépésben nyomukba szegődtek, anélkül, hogy tudták volna, hova is mennek. Negyed óra sem telt el s már vagy ötszáz ember tolongott a csónak közelében. Borus Demeter nem is álmodott ilyen sikerről.

A part és a csónak között mindjárt megindult a beszélgetés.

– Kegyed Borus Demeter? - kérdezte az egyik ember.

– Az vagyok - válaszolt a horgász.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Claudius Roth vagyok, szintén a Dunai Liga tagja.

– Nagyon örvendek, Roth úr!

– Más klubtársaink is vannak itt. De én csak Hanisch, Tietze, Hugo Zwiedinek urakat ismerem közülük.

– Én Kasszelik Mátyás vagyok, Budapestről - szólalt meg egy ember a tömegből.

– Én meg Wilhelm Bickel, Bécsből.

– Nagyon örülök, hogy ismerősök közé érkeztem! - kiáltott Borus.

A kérdések és válaszok egymást követték, és általános beszélgetés alakult ki.

– Jó útja volt, Borus úr?

– Kitűnő.

– Mindenesetre gyorsan jött lefelé. Nem hittük volna, hogy ilyen hamar ideér.

– De hiszen már két hete úton vagyok.

– Donaueschingen messze van ám Bécstől!

– Körülbelül kilencszáz kilométernyire, ami annyit jelent, hogy naponta átlag hatvan kilométert tett meg.

– A víz is alig tesz meg ekkora utat 24 óra alatt.

– Attól függ, hogy hol.

– Az már igaz. És mi van a halaival? Könnyen elkelnek?

– Szétkapkodják őket.

– Szóval meg van elégedve?

– De még mennyire!

– Ma nagyon szép zsákmánya van! Milyen gyönyörű az a csuka!

– Nem volt éppen utolsó fogás!

– Mennyiért adja?

– Amennyit kínálnak érte. Ha tetszik, árverést tartunk, utolsónak a csuka kerülne sorra.

– Csemegének - tréfálkozott az egyik.

– Pompás ötlet! - örvendezett Claudius Roth. - Aki a csukát megveszi, akár ki is tömetheti magának. Borus Demeter emlékezetére.

Ezt a megjegyzést nagy tetszés fogadta, és az árverés mindjárt meg is kezdődött, nagy lelkesedéssel. Negyed óra alatt szép, kerek összeg vándorolt a horgász zsebébe. Csak magáért a csukáért harmincöt forintot kapott.

Miután az árverés véget ért, tovább folyt a beszélgetés a bajnok és a parton tolongó tisztelői között. Most, hogy mindent tudtak már az elmúlt napokról, jövő tervei érdekelték őket. Borus Demeter mindenre készséggel válaszolt, és elmondta, hogy a következő napot Bécsben kívánja tölteni, és a rákövetkező napon már Pozsonyban akar éjszakázni.

Ahogy esteledett, a kíváncsiak kezdtek elszállingózni, hogy vacsorázzanak. Borus Demeternek is gondolnia kellett az esti étkezésre, s eltűnt a fülkében, útitársát hagyva tisztelőinek.

Így történt azután, hogy két járókelő, aki a még mindig körülbelül százfőnyi csődület láttán odasietett, most már csak Dragost pillantotta meg a ladikban, amint magányosan üldögélt a csónak utasának nevét és bajnoki címét urbi et orbi¹ közlő szalag alatt. Egyikük jól megtermett, vállas, harminc év körüli férfi volt, s haja, szakálla a szőkének abban az árnyalatában játszott, amely meglehetősen jellemző a szláv fajra; a másik, szintén erőteljes s feltűnően széles vállú férfi, az előbbinél idősebb volt; őszülő haja arra vallott, hogy már túl jár a negyvenen.

Amikor a fiatalabbik férfi a ladikra pillantott, összerezzent, hátrahőkölt, s társát is visszahúzta.

– Ő az - mondotta fojtott hangon, mihelyt kikászálódtak a tömegből.

– Gondolod?

– Biztos vagyok benne. Hát nem ismerted meg?

– Hogyan ismertem volna meg, hiszen soha életemben nem láttam.

A két ismeretlen egy pillanatra elhallgatott, és gondolataiba merült.

– Egyedül van a bárkában? - kérdezte az idősebbik.

– Egyedül.

– És biztos, hogy ez Borus Demeter bárkája?

– Egészen biztos. A neve rajta van azon a szalagon.

– Hát ki ismeri itt ki magát?

Megint elhallgattak, majd a fiatalabbik szólalt meg:

– Ő teszi meg hát ezt a nagy hűhóval reklámozott dunai utat Borus Demeter néven.

– S vajon miért?

A szőke szakállú férfi vállat vont.

– Ez aztán világos! Azért, hogy álnéven bejárja a Dunát.

– A csoda vigye el! - álmélkodott ősz hajú társa.

– Engem nem lepne meg a dolog, amilyen agyafúrt ember ez a Dragos. És biztosan sikerült volna neki, ha véletlenül nem botlunk bele.

Az idősebbik ember még szemlátomást kételkedett.

– Kicsit regényesnek hangzik az egész - mormogta fogai között.

– Úgy, Titscha, úgy - bólogatott a szőke szakállas -, de Dragos mindig szerette a regényes fogásokat. De majd tisztázzuk a dolgot. Itt körülöttünk azt beszélték az emberek, hogy a bárka holnap egész nap Bécsben marad. Majd visszajövünk később, és ha Dragost megint itt találjuk, akkor nem lehet több kétség az iránt, hogy ő rejtőzik Borus Demeter bőrében.

– És ha így van, mitévők leszünk? - kérdezte Titscha. Társa csak kis szünet után válaszolt:

– Majd kieszelünk valamit.

Elindultak a város felé. A csónak közelében egyre kevesebben ácsorogtak. Borus Demeter és útitársa nyugodtan töltötte az éjszakát. Amikor reggel Dragos kilépett a hálókalyibából, a horgászbajnok már javában igazítgatta horgászszerszámait.

– De szép idő van, Borus úr - mondta Dragos Károly köszönés helyett.

– Szép idő bizony, Jäger úr - bólintott Borus.

– Nem akarja felhasználni arra, hogy megnézze a várost?

– Nem én, Jäger úr! Van itt elég dolgom egész nap, és különben sem vagyok kíváncsi természetű ember. Kétheti hajózás után nem árt egy kicsit rendbe hozni mindent.

– Ahogy gondolja, Borus úr. Én a magam részéről körülnézek kicsit, de estére visszajövök.

– Jól teszi, Jäger úr, különben is Bécsben van az otthona. Talán családja is van, és bizonyára örömmel fogják viszontlátni.

– Nem találta el, mert agglegény vagyok.

– Elég hiba, kedves uram, jobb, ha az ember megosztja mással az élet terhét.

Dragos elnevette magát.

– Ejnye, de rossz hangulatban van ma, Borus uram!

– Vannak az embernek rossz napjai - válaszolt a horgász. - De azért ön csak mulasson jól.

– Rajta leszek. A viszontlátásra - szólt Dragos, és már indult is.

A Práteren át kiment a Haupt Allée-ra, amely tavasszal meg ősszel az elegáns bécsiek találkozóhelye. Most azonban nyár volt, kora reggel, úgyhogy Dragos zavartalanul siethetett végig a szinte kihalt sétányon.

Annyi ember azonban mégis került útjába, hogy ne tűnjék fel neki az a két férfi, akik mellett elhaladt, amikor a Constantins Hügelhez, ehhez a mesterséges dombhoz ért, amellyel kissé változatosabbá akarták tenni a Práter képét. E két járókelővel mit sem törődve, folytatta tehát útját, és tíz perc múlva befordult a Práterben levő körönd - a Prater Stern, ahogy németül mondják - egyik kis kávéházába. Itt már várt rá valaki. Amikor belépett, az egyik vendég felemelkedett helyéről, és elébe ment.

– Jó reggelt, Uhlmann - üdvözölte Dragos.

– Jó reggelt, uram - válaszolt Friedrich Uhlmann.

– Még mindig semmi újság?

– Semmi.

– Jól van. Most az egész napunk szabad, és jól megfontolhatjuk, hogy mi történjék a továbbiakban.

Dragos - mint mondottuk - nem vette észre a két járókelőt a Haupt Allée-n, ezek viszont azonnal meglátták őt. A két ember - az a két ismeretlen, aki előző este Borus Demeter ladikjához vetődött - habozás nélkül megfordult, és kellő távolságból követni kezdte a dunai rendőrség főnökét. Amikor Dragos befordult a kis kávéházba, követői a körönd szemközti oldalán levő kávéházba mentek be, hogy onnan lessék, ha kell, egész nap.

De ugyancsak nagy türelemre volt szükségük. Dragos és Uhlmann a teendőket a legapróbb részletekig meghányták-vetették, ami órákig tartott, és azután szép nyugodtan megebédeltek. A fülledt levegőjű teremben töltött órák után kicsit levegőzni vágytak, ezért kimentek a kávéház teraszára, és odarendelték a minden valamirevaló ebéd elmaradhatatlan kiegészítőjét, a feketét. Mialatt a kávét szürcsölték, Dragos egyszer csak meglepetten kapta fel a fejét, és sietve bement a kávéház belsejébe, nehogy meglássa az a valaki, akit megpillantott. A kávéházi ablakok függönyei mögül azután szemmel követte a téren áthaladó embert.

– Vakuljak meg, ha ez nem Borus Demeter! - mormolta.

Valóban ő volt, messziről meg lehetett ismerni borotvált ábrázatáról, fekete szemüvegéről és délolaszosan fekete hajáról.

Amikor Borus Demeter befordult a Kaiser Joseph Strasséra, Dragos visszasietett a teraszon ülő Uhlmannhoz, szólt neki, hogy várja meg őt, majd a horgászbajnok nyomába eredt.

Borus nyugodt léptekkel haladt, mint akinek tiszta a lelkiismerete, s nem is gondolt rá, hogy hátraforduljon. Végigment a Kaiser Joseph Strassén, majd egyenesen átvágott az Augarten parkon. A Brigittenaun kicsit tétovázni látszott, majd végül befordult egy piszkos kis boltba, amelynek szegényes kirakata e munkásnegyed egyik legnyomorúságosabb utcájára nézett.

Fél óra múlva már megint az utcán volt. Nyomában Dragos, aki közben megnézte a kis bolt címtábláját. A gyanútlan Borus Demeter befordult a Rembrandt Gasséba, majd végigment a csatorna bal partján egészen a Prater Strasséig, és ezen át vissza a köröndig. Itt jobbra kanyarodott, és a Haupt Allée-n folytatta útját. Nyilvánvalóan visszatért a ladikhoz, úgyhogy Dragos nem is tartotta szükségesnek tovább követni.

A rendőrfőnök ezután visszament a kis kávéházhoz, melynek teraszán Friedrich Uhlmann türelmesen várakozott rá.

– Ismersz te egy Simon Klein nevű boltost? - kérdezte, amikor odaért mellé.

– Hogyne ismerném - válaszolta Uhlmann.

– Mivel foglalkozik ez az ember?

– Nem egészen tiszta dolgokkal. Zsibárus, uzsorás, de az orgazdaságot sem veti meg. Azt hiszem, ennyi elég.

– Elég... - mormolta Dragos, mélyen elgondolkozva. Azután így folytatta: - Hány emberünk van itt?

– Lehet vagy negyven - felelte Uhlmann.

– Jól van. Most figyelj ide. Mindaz, amit reggel megbeszéltünk, tárgytalanná válik. Megváltoztatom egész tervemet, mert minél tovább gondolkozom, annál inkább az az érzésem alakul ki, hogy ha valami történik, ott fog történni, ahol én is éppen ott vagyok.

– Ahol ön van?... Hogyhogy?...

– Ezt most hagyjuk. Te mindenesetre felállítod az embereidet a Duna bal partján úgy, hogy minden öt kilométerre jusson kettő, de csak Pozsony után húsz kilométerre kezdődik ez a készenlét. Más dolguk nem lesz, mint hogy engem figyelnek. Mihelyt elhaladtam Pozsony után az első őrszem előtt, a két ember elhagyja helyét, és sietve feláll öt kilométerrel az utolsó őrszem után és így tovább és így tovább. Megértetted?... A fő az, hogy szem elől ne tévesszenek!

– És mi az én feladatom? - kérdezte Uhlmann.

– Mindig rajtam legyen a szemed, úgy igyekezz. Minthogy a folyó közepén egy bárkában leszek, ez nem nehéz feladat... Persze a beosztottaidnak is az a kötelességük, hogy az őrszolgálat közben nyitva tartsák a szemüket, fülüket. Ha az egyik őrszem valamiről értesül, tudatja a többiekkel, akik nyomban oda igyekeznek.

– Értem.

– Indulás ma este, és holnapra már mindenki a helyén legyen!

– Meglesz - mondotta Uhlmann.

Dragos többször is szájába rágta beosztottjának ezeket az utasításokat, és amikor úgy látta, hogy az mindent pontosan megértett, felkelt az asztal mellől, hogy visszatérjen a bárkához. Ideje is volt, mert már későre járt.

A szemben levő kis kávéházban még mindig ott leselkedett a két ismeretlen. Látták, amint az előbb Dragos eltávozott a kávéházból, de nem tudták mire magyarázni, mert Borus Demeter a többi járókelő közt nem keltette fel a figyelmüket. Az első pillanatban Dragos nyomába akartak szegődni, de Friedrich Uhlmann miatt ezt nem tehették. Látva, hogy a velük szemben ülő ember nyugodtan várakozik, maguk is vártak - gondolták, majd csak visszajön Dragos.

Jól számítottak, és amikor a nyomozó ismét bement Uhlmann-nal a kávéház termébe, továbbra is leshelyükön maradtak, míg a rendőrfőnök el nem búcsúzott beosztottjától.

Mialatt Uhlmann elindult Bécs belvárosa felé, a két cimbora megint Dragos Károly nyomába szegődött, és kellő távolságban követte őt, végigmentek a Haupt Allée-n, ugyanazon az úton, amelyen reggel idejöttek. Háromnegyed óra gyaloglás után, amikor már feltűntek a Duna-partot szegélyező fák, a két ember megállt. Most már nem lehetett kétség az iránt, hogy Dragos újra beszáll a bárkába.

– Felesleges továbbmennünk - mondotta a fiatalabbik. - Most már mindent tudunk. Borus Demeter és Dragos Károly egy és ugyanaz az ember. Erről határozottan meggyőződtünk, és ha még tovább követjük, esetleg minket is rajtakapnak.

– És most már mitévők legyünk? - tette fel a kérdést a másik, aki széles vállával akár díjbirkózónak is beillett volna.

– Erről majd csevegünk. Már kigondoltam valamit.

A két ismeretlen már indult is visszafelé a Prater Stern irányába, és közben állandóan tanakodtak, kidolgozva terveiket, amelyeknek végrehajtását nem lehetett sokáig halogatni. Ezalatt Dragos, akinek sejtelme sem volt arról, hogy egész nap minden lépését lesték, visszaérkezett a ladikhoz. Borus Demeter már javában a vacsorával foglalatoskodott, és egy óra múlva a két útitárs, mint mindig, most is a padon egymással szemben elhelyezkedve, el is költötte azt.

– Nos, Jäger úr, jól sikerült a kirándulás? - kérdezte Borus Demeter, amikor már mindkettőjük pipájából bodorodott a füst.

– Remekül - válaszolt Dragos. - Hát maga, kedves Borus úr, nem gondolta meg magát, és nem ment be mégis a városba, hogy kicsit körülnézzen, vagy bekukkantson valahová?

– Á, dehogy - jelentette ki Borus. - Nincs nekem Bécsben egyetlen ismerősöm sem. El sem mozdultam a ladikról, mióta maga elment. Úgy bizony. Ki sem tettem a lábam innen, volt itt elég dolgom a hajón napestig.

Dragos adós maradt a válasszal. Útitársát nyilvánvaló hazugságon kapta rajta, de a gondolatokat, amelyek a felfedezés nyomán fejében kavarogtak, megtartotta magának. Lefekvésig még elbeszélgettek mindenféléről, csak éppen erről nem esett szó.