A FOLYAM SODRÁBAN

A bárka repült a vízen. Serge Ladko nekikeseredetten, szinte vadul evezett, mint életében még soha. Sóvárgásának ereje legyőzte a test törvényeit, éjszakánként csak kurta perceket szentelt a pihenésnek. Ilyenkor nehéz álomba zuhant, majd két óra múlva hirtelen felébredt, mint akit harangkondulás szólít: lásson ismét nehéz munkájához.

Dragos Károly, az elszánt üldözés szemtanúja, csodálkozva látta, hogy emberi szervezet ilyen ellenálló erővel bírhat. Pedig hát Serge Ladko is csak ember volt, de olyan ember, aki természetfeletti erőt merít a legkeservesebb megpróbáltatásból.

A nyomozó egy parányit sem akarta elterelni a boldogtalan hajós figyelmét nehéz munkájáról, és ezért alig szólt hozzá. Mikor elindultak Ruszcsukból, minden lényeges dolgot elmondott neki. Mihelyt ugyanis a bárkát belökték a folyam sodrába, Dragos mindenről beszámolt Ladkónak, amit feltétlenül fontosnak tartott. Elsősorban elmondta neki, hogy ő maga voltaképpen kicsoda. Később röviden azt is megmagyarázta, miért vállalkozott erre az útra, miért vesz részt annak a Duna mentén garázdálkodó rablóbandának üldözésében, amelynek vezére - közhiedelem szerint - egy bizonyos Ladko nevű ruszcsuki ember.

A hajós csak fél füllel hallotta ezt a beszámolót, látszott rajta a lázas türelmetlenség. Mit is törődött ő mindezzel? Egyetlen gondolata, célja, reménye volt: Natsa.

Igazából csak akkor figyelt fel, amikor Dragos a fiatalasszonyról kezdett beszélni, és elmondta, hogyan tudta meg Titschától, hogy Natsát fogolyként viszi egy dereglye lefelé a Dunán. És ezen a dereglyén az a bandavezér parancsol, akinek igazi neve nem Ladko, hanem Striga.

Serge Ladko e név hallatára valósággal felüvöltött.

– Striga! - kiáltott fel, és a keze görcsös erővel markolta az evezőt.

Többet nem kérdezett. Ettől kezdve lélekszakadva, pillanatnyi szünet, megállás, pihenés nélkül evezett. Nem nézett sem jobbra, sem balra, egy megszállott tekintetével meredt előre, egész lelke a cél felé hajtotta, szíve mélyén élt a bizonyosság, hogy el is éri. Azt, hogy miért is olyan biztos ebben, nem tudta volna megmondani. De szentül hitte, és ez elég. Érezte, hogy első pillantásra felismerné ezer dereglye közül azt az egyet, amelyen Natsát fogva tartják. Hogyan, miről - azt maga sem tudta. De felismerné! Biztosan felismerné! Ez nem kétséges. Most már értette, hogy első fogsága idején miért rémlett neki olyan ismerősnek az az ember, aki hozta az ennivalót. Most már értette, hogy a fél füllel hallott szófoszlányok miért keltettek szívében visszhangot. Titscha volt hát a fegyőr! Striga és Natsa hangját hallotta! És az éjszaka belehasító sikoltás is Natsa hangja volt, aki hiába kiáltott segítségért. Ó, hogy akkor nem állt meg! Most nem gyötörné ennyi bánat, ilyen lelkiismeretfurdalás!

Menekülésekor a homályban éppen hogy csak megpillantotta az úszó börtön sötét körvonalait, amelyben tudtán kívül magára hagyta azt a nőt, aki egész szívét betölti. De nem baj! Neki ez az egyetlen pillantás is elég volt. Ha még egyszer szeme elé kerül ez a dereglye, lelke mélyén egész biztosan megszólal majd egy titokzatos figyelmeztető hang.

Serge Ladko reménysége nem volt hiú ábránd, mint ahogy gondolhatnánk. Alig tévedhetett, hiszen a Duna habjait itt már nem sok dereglye szeli. Orsovától lefelé egyre kevesebbet láttak, Ruszcsuktól kezdve már csak itt-ott tűnt fel egy-egy. Szilisztrában meg az utolsók is elmaradtak. A bárka huszonnégy órával indulása után már elhaladt Szilisztra városa mellett, itt még két teherhajót hagytak maguk mögött, és innentől kezdve úgyszólván csak gőzhajók járták a Dunát.

Ennek az az oka, hogy Ruszcsuknál a Duna már igen széles. A folyam medre itt több mint két mérföld, és a bal parton, ameddig a szem ellát, mocsarak terülnek el. A meder lejjebb még jobban szétterül, Szilisztra és Braila között pedig helyenként a 20 km-es szélességet is eléri. A hatalmas víztömeg itt már valóságos tenger, nagy viharokkal, tajtékzó hullámokkal, s így érthető, hogy a hajósok kétszer is meggondolják, mielőtt a hullámverést nehezen bíró dereglyéikkel idáig elmerészkednek.

Serge Ladkónak nagy szerencséje volt, hogy a szép idő állandósult. Kicsi és igazán nem tengeri utakra épült bárkájával ugyanis kénytelen lett volna menedéket keresni a part egyik beszögellésében, ha erősebb szél támad.

Dragos Károly szívvel-lélekkel magáévá tette útitársa gondját. Előtte még egy cél lebegett, és most bizony kétségek ébredtek benne, mikor látta, hogy milyen kihalt a sivár, széles folyam. Vajon nem vezette-e őt félre Titscha? Mikor látta, hogy a dereglyék sorra lemaradnak, félve gondolt arra, hogy talán Striga is kénytelen volt valahol kikötni. Nyugtalansága végül is annyira erőt vett rajta, hogy szólt Serge Ladkónak.

– Eljuthat egy dereglye egészen a tengerig?

– Igen - válaszolt a hajós. - Ritkán fordul elő, de azért megesik néha.

– Maga is vezetett már dereglyét errefelé?

– Igen, egyszer-kétszer.

– És ilyenkor hogyan történik a szállítmány kirakása?

– A dereglyével leállnak a folyam valamelyik torkolata után az egyik kis öbölben. A gőzhajók aztán innen viszik tovább a rakományt!

– Ugye, azt mondta, hogy a Duna valamelyik torkolata után? Szóval több torkolat van.

– A Duna itt két fő ágra szakad - felelte Serge Ladko. - Az egyik az északi vagy kilijai, a másik a déli vagy sulinai ág. A sulinai Duna-ág a jelentősebb.

– Nem téveszthetjük majd őket szem elől? - kérdezősködött tovább Dragos Károly.

– Nem - jelentette ki a hajós. - Akik bujkálnak, azok nem mennek át Sulinánál. Éppen ezért mi is az északi Duna-ágon megyünk tovább.

Dragost csak félig-meddig nyugtatta meg ez a válasz. Félt, hogy miközben ők az egyik úton mennek, a banda a másikon simán egérutat nyer. De mi mást tehettek volna ez ellen, mint hogy rábízzák magukat a jó szerencsére, hiszen nem figyelhetik egyidejűleg a folyamtorkolat mindkét ágát. Serge Ladko mintha csak olvasott volna útitársa gondolataiban, biztatóan hozzátette:

– Egyébként is a kilijai torkolat előtt van egy kis öböl, amelyben a dereglye rakományát át tudják hordani másik hajóra. A sulinai torkolatnál viszont magában a sulinai kikötőben kellene kirakodni, ez pedig már közvetlenül a tengerparton van. A még délebbre folyó Szent György Duna-ágról pedig csak annyit, hogy alig hajózható, noha éppen ez a legszélesebb. Nem kell tehát attól tartanunk, hogy melléfogunk.

Október 14-én délelőtt, négy nappal azután, hogy elindultak Ruszcsukból, végre megérkeztek a Duna deltájába. A bárka a sulinai Duna-ágat jobbra maga mögött hagyva, egyenesen a kilijai Duna-ágra siklott. Délben Izmail előtt haladtak el, útjukon ez volt a legutolsó számottevőbb helység. Másnap már a kora reggeli órákban odaérnek, ahol a Duna a Fekete-tengerbe torkollik.

Vajon beérik-e addig Striga dereglyéjét? Erre bizony aligha számíthattak. Mióta elhagyták a főágat, a folyam teljesen kihalt volt. Ameddig a szem ellátott, sehol egy vitorla, sehol füstgomoly. Dragost emésztette a nyugtalanság.

Serge Ladko ha nyugtalan is volt, ezt nem árulta el. Evezőjére görnyedve, fáradhatatlanul hajtotta előre a bárkát, s ügyelt arra, hogy el ne hagyja a folyamág közepén húzódó hajózható csatornát, amelyet csak nagy gyakorlata révén tudott követni a sekély és mocsaras parti vizek között.

Kitartó fáradozását siker koronázta. Még aznap délután öt óra felé végre megpillantottak egy dereglyét, amely Kilija városa alatt mintegy tizenkét kilométerrel horgonyzott. Serge Ladko kiemelte a vízből evezőjét, s távcsövön át figyelmesen vizsgálta a dereglyét.

– Ez az... - mondta fojtott hangon, távcsövét leeresztve.

– Biztos ebben?

– Egészen biztos - jelentette ki Serge Ladko. - Felismertem Jacub Ogult, ezt az ügyes ruszcsuki révkalauzt, aki eladta lelkét Strigának. Biztos, hogy az ő hajóját vezeti.

– Most mi lesz? - kérdezte Dragos Károly.

Serge Ladko nem felelt azonnal. Gondolkozott. A nyomozó ismét megszólalt:

– Vissza kell mennünk egészen Kilijáig, sőt ha szükséges, egészen Izmailig. Ott majd szerzünk erősítést.

A hajós tagadólag rázta a fejét.

– Túlságosan sok időbe telnék, míg az árral szemben eljutnánk Izmailig, vagy akár csak Kilijáig. A dereglye így egérutat nyerne, és a tengeren már nem találnánk rá. Nem, maradjunk csak itt, várjuk be az éjszakát. Van egy tervem. Ha nem válik be, akkor távolról követjük a dereglyét, és mikor már tisztában leszünk azzal, hogy hol a búvóhelye, segítséget hozunk Sulinából.

Nyolc órára már teljesen besötétedett, és Serge Ladko hagyta, hogy a bárka a dereglye közelébe sodródjék. Attól kétszáz méternyire nesztelenül lehorgonyoztak. Azután minden magyarázat nélkül ledobta ruháit, és belevetette magát a folyamba. Dragos elképedve nézte.

Erőteljes karcsapásokkal szelte a vizet egyenesen a dereglye felé, amely alig látszott a sötétben. Amikor már túljutott rajta, oly messze, hogy nem vehették észre, ellenkező irányba kezdett úszni, a meglehetősen sebes ár ellen, majd belekapaszkodott a széles kormánylapátba. Hallgatózott. Könnyű dallam szállt a levegőben, alig kivehetően, mert összevegyült a hajó oldalához csapódó víz selymes csobogásával. Feje felett dudorászott valaki a hajón. Serge Ladko kézzel-lábbal kapaszkodott a dereglye csúszós oldalfalába, és felhúzódzkodott a kormánylapát felső részéig. Most megpillantotta Jacub Ogult.

A hajón minden nyugodt volt. A hátsó fedélzet alatti fülkéből sem szűrődött ki hang. Iván Striga nyilván itt tartózkodott. Öt ember - a legénység tagjai - a fedélzet elülső részén elnyúlva békésen beszélgetett. Hangjuk kivehetetlen mormolássá folyt össze. A hátsó fedélzeten Jacub Ogul egymaga volt. A fülke feletti részen ült, a kormányrúdnál, ringatózott az estéli csendben, miközben egy jól ismert dalt dudorászott.

A dal egyszeriben elhallgatott. Két vasmarok fonódott az éneklő férfi torkára, aki most a hajópárkányon át rázuhant a kormánylapátra. Meghalt volna? Keze, lába erőtlenül lógott, tehetetlen teste úgy csüngött le jobbról-balról a kormánylapát keskeny élén, mint a rongy. Serge Ladko szorítása engedett, s most az övénél fogva ragadta meg Jacub Ogult, majd lazábban fogva térde közé a kormánylapátot, csúszott lefelé, végül foglyával együtt nesztelenül a vízbe siklott.

A dereglyén mindebből semmit nem vettek észre. Iván Striga nem jött elő a fülkéből. Az első fedélzeten az öt hajós továbbra is csendesen beszélgetett.

Serge Ladko közben a bárka felé úszott. Az út visszafelé sokkal nehezebb volt. Most ár ellen haladt, és ezenfelül Jacub Ogult is vonszolnia kellett. A fogoly, ha nem is halt meg, teljesen magatehetetlen volt. A hűvös víz sem térítette magához, meg sem mozdult. Serge Ladko már-már attól is tartott, hogy nagyon is keményen bánt el vele.

Öt perc elég volt ahhoz, hogy a bárkától a dereglyéhez érjen, de több mint fél órába telt, míg ugyanezt az utat megtette visszafelé. És még szerencséje volt, hogy nem tévedt el a sötétben.

– Segítsen! - szólt Dragoshoz, mikor végre megragadhatta a bárka párkányát. - Mégiscsak elcsíptem egyet.

A nyomozó segítségével a bárkába emelte Jacub Ogult.

– Meghalt? - kérdezte Serge Ladko. Dragos Károly a fogoly fölé hajolt.

– Nem. Lélegzik.

Serge Ladko megkönnyebbülten sóhajtott fel, azonnal megragadta a lapátot, és az árral szemben evezni kezdett.

– Kötözze meg, de jó erősen - mondta evezés közben -, hacsak nem akarja, hogy kereket oldjon, ha majd a parton lesznek.

– Hát elválunk? - kérdezte Dragos Károly.

– Igen - válaszolt Serge Ladko. - Mihelyt maga a parton lesz, én visszatérek a dereglye közelébe, és majd úgy intézem a dolgot, hogy holnap fel is juthassak rá.

– Világos nappal?

– Igen. Van egy tervem. Legyen nyugodt, nem fenyegeti semmi veszély, legalábbis még egy ideig nem. Nem mondom, lehet, hogy mikor már a Fekete-tenger közelében leszünk, rosszabbra is fordulhatnak a dolgok. Igyekszem, hogy ez minél később következzék be, de akkor számítok magára.

– Rám?... De hát mit tehetek én?

– Segítséget hozhat.

– Rajta leszek, ebben biztos lehet! - hangoztatta hévvel Dragos.

– Ebben nem is kételkedem, de lehet, hogy nem lesz olyan egyszerű. Ön tegyen meg mindent, amit lehet, ennyi az egész. Ne felejtse el, hogy a dereglye holnap délben szedi fel horgonyát, és délután négy órákor már a tengeren lesz, ha semmi fel nem tartóztatja. Ehhez tartsa magát.

– Miért nem marad velem? - kérdezte Dragos, aki nagyon aggódott útitársáért.

– Mert maga esetleg elkésik, akkor pedig Striga előnyre tenne szert, és eltűnne a szemünk elől. Nem szabad elérnie a tengert. És nem is éri el, még akkor sem, ha maga későn érkeznék ahhoz, hogy segítsen nekem. De ha így lesz, én már addigra valószínűleg nem élek.

A hajós hangja nem tűrt ellentmondást. Dragos Károly nem is próbálkozott tovább, mert világosan látta, hogy társát elhatározásában semmi sem ingathatja meg. A bárkát tehát partra húzták, és a még mindig ájult Jacub Ogult lefektették a földre.

Serge Ladko a bárkát azonnal visszairányította a folyam közepére, s hamarosan eltűnt az éjszakában.