Juhászkutya és vadászkutya.

Cahersiveeből augusztus 11-ikén, reggel indultak él az Iverogh-hegy elágazásánál végig vezető tengerparti úton. Rövid ideig pihentették a lovakat a Dingle-öböl közelében fekvő Kells falvában, s éjjeli szállásra este Killorglinbe érkeztek. Egész napon át esett az eső és fújt a szél; másnap valósággal fertelmes idő kerekedett. Jég esett, fergeteg dúlt, míg ő kegyelmességeik megtették a Valentiától Killarneyig tartó harmincz mérföld utat. Éppen ilyen utálatos hangulatban voltak ő kegyelmességeik is, hogy a kirándulás utolsó éjszakáját itt eltöltsék.

Másnap vonatra ült a társaság és három óra tájban tíz napi távollét után otthon voltak újra a Trelingar-kastélyban.

A lord és lady a Killarney-i tavakra meg a Kerry-hegyvidékre tett hagyományos kiránduláson - szerencsésen túlestek.

– No, ugyan érdemes is volt ennyi kellemetlenséget nyakunkba venni - mondá a lady.

– És olyan rettenetes unalommal megbirkózni! - tevé hozzá a lord.

Bezzeg Senki fia sok szép emléket hozott magával.

Első dolga az volt, hogy Katnál Birk felől tudakozódjék.

A kutyának nem történt semmi baja. Kat nem feledkezett meg róla. Minden este eljött a szokott helyre s a mosóné tőle kitelhetőleg adott neki enni.

Senki fia még aznap este, mielőtt szobácskájába tért volna, felkereste Birket a gazdasági épületek mögött, a rendes találkozó helyén. Elképzelhetjük minő örvendetes volt ez a viszontlátás! Egy kissé lesoványodott ugyan, mert nem igen lakhatott jól naponta, no de okos szemei éppen úgy csillogtak, mint annak előtte. Senki fia megígérte neki, hogy lehetőleg minden este fölkeresi, s evvel jóéjszakát kívánva ott hagyta. Birk, mintha érezte volna, hogy ennek így kell lennie, belenyugodott a változhatatlanba. Hja, okosaknak kellett lenniök. A Trelingar-kastély környékén sejteni kezdték Birk létezését, mert a kutyák már gyakrabban ugattak gyanakodva.

A kastélyban újra minden a rendes kerékvágásba zökkent - tovább vegetáltak. S ez a kifejezés nagyon ráillik a kastély úri lakóinak életére. Úgy beszélték meg, hogy szeptember végeig maradnak itt, aztán télire beköltöznek Edinburgba, s ha a parlament ülései megkezdődnek, Londonba költöznek át. A lord és lady ezalatt egyebet sem tettek merő nagyúri szokásból, mint unták magukat, a szomszédos uraságokkal megkezdődtek a kétségbeejtően pontos látogatások. Legalább módjukban volt a killarney-i kirándulásról beszélni. A lord és lady egy-két barátjuknak úti emlékeivel összevissza kevergették a maguk benyomásait. Jóformán még a nevére sem emlékeztek annak a szigetnek, honnan az «elektrikus hajókötél» kiindult, melyet Európában megrántottak és Amerikában megszólalt a csengő, szakasztott azon mód a mint ők szoktak Johnnak és Marionnak csöngetni.

Senki fiára szörnyen nyomasztólag hatott ez az egyhangú élet. Napról-napra tűrnie kellett Scarlett durva bánásmódját; mert ez a jó úr csihésnek tekintette őt. Ashton gróf bogarai miatt sem volt soha nyugta. Minden perczben újabb meg újabb dolgokat parancsolgatott neki, hogy a következőben visszavonja és egészen más rendeleteket osztogasson ki, úgy hogy a kis groom azt sem tudta, hol áll a feje. Úgy érezte, mintha kezét-lábát zsarnoki önkénnyel megkötötték volna, s hol ide, hol oda rángatnák őt. Az előszobában, a cselédházban egyaránt kaczagták a miatt, hogy ide küldik, vissza kiáltják és valójában csak bolonddá tartják. Ó mennyire fájt ez neki!

Esténkint, ha fáradtan felment szobácskájába, tépelődött helyzete fölött, melybe őt a nyomor kényszerítette. Örökké csak nem lehet Ashton grófnak a groomja. Érezte, hogy többre tarthat számot. A vele született becsvágy és önérzet fellázadt benne még csak annak a gondolatára is, hogy örökké másnak a szolgája legyén, holott telve volt függetlenségre való vággyal... A majorban... ó be másképpen volt ott; egyenlőnek tekintették magukkal, gyermekük gyanánt bántak vele. Ki olyan gyöngéd iránta itt, mint nagyanyó volt? Ki érezteti vele szeretetét, mint Martine és Kitty? Ki buzdítja, mint Márton és fiai? Bizony többre becsüli azokat a kőkorsóban gyüjtögetett kavicsokat, mint a guineeke-t, melyekkel lord Piborne havonta megfizeté az ő rabszolgáskodását. Kerwanban tanult, dolgozott, ismereteket szerzett, hogy majdan a maga emberségéből is megtudjon élni... Itt pedig egyebet sem tesz, mint alázatosan teljesíti az elkényeztetett, hiú, tudatlan grófi úrficskának szeszélyes parancsait. Legtöbbnyire az volt a kötelessége, hogy rendbe hozza újra azt, a mit az úrfi ide-oda széthajigált, még csak nem is hasznos könyvek voltak, mert ugyan mit is keresett volna itt holmi hasznos könyv?

Az úrfi cabrioletje meg éppen kétségbeejtette a fiut. Reszketett, ha csak rá is nézett. A grófnak pokoli kedve telt abban, hogy árkon-bokron ügessen keresztül, s bezzeg mulatott rajta, ha látta, mint kapaszkodik görcsösen a kis groom a könnyed kocsi fedelének a szíjába. Ha az időjárás úgy kívánta a «tilburyn» vagy a «dog-cart»-on kocsikáztak, ilyenkor szegény Senki fiának nem volt oka félelemre. Csakhogy a «Smaragd-sziget»-en, sajna, igen sokszor erednek meg az ég csatornái.

Alig volt nap, hogy a cabriolet ne szerzett volna gyötrelmet kis hősünknek. Hol Kanturkban akarta magát az úrfi mutogatni, hol pedig a Trelingar-kastély környékén kellett neki kocsikáznia. Az országút hosszában egész rakás félmeztelen koldusgyermek szaladgált a cabriolet után az éles kavicsoktól vérző lábbal, s lelkendezve kiáltoztak: «Coppert.... coppert!» Senki fiának vérzett a szíve ennek láttára. Tudta jól, hogy mi az a nyomor, ette ő is az inség kenyerét; sajnálta szegény fiukat. Az úrfi azonban nyersen rájuk rivalt, s megfenyegette az ostorral, ha közelebb találtak jönni. Szívesen adott volna Senki fia egy-két krajcárt a kéregetőknek, de nem mert, félt az urától.

Egyszer azonban igen nagy volt a kisértés. Egy csinos, szőkehajú, mintegy négy esztendős fiucska oly esdően nézett reá nagy, kék szemeivel és coppert kért. - A kis, csaknem értéktelen pénzdarab oda repült lábaihoz, s a fiucska örömrepesve kapott utána.

Észrevette az úrfi. Tetten érte groomját holmi irgalmassági cselekedeten.

– Ficzkó, ki engedte meg neked ezt? - kérdé szigorú hangon.

– Gróf úr... szegény kis gyermek... az embernek olyan jól esik, ha... csak egy coppert...

– Úgy-e, hajdanában neked is így dobták oda, mikor még utczatekergő voltál?

– Nem... sohasem! - kiáltott fel a fiú. Mert mindig sértette őt, ha szemébe mondták vagy czélozgattak arra, hogy egykor ő is koldult.

– Miért adtál alamizsnát annak a gyermeknek?

– Olyan esdően nézett reám... én is reá néztem...

– Megtiltom, hogy az utczán csavargó gyermekekre nézz! Tartsd az eszedbe!

Senki fiának nagyon rosszul esett, de hát engedelmeskednie kellett.

A nyomorultak iránt való szánalmat tehát szívébe kellett rejtenie, még csak egy krajcárt sem vethetett oda nekik alamizsnául... és mégis megtörtént egyszer, hogy érzelmein nem tudott uralkodni.

Szeptember 3-án történt. Ashton gróf a dog-carten indult Kanturkba. Senki fiának is természetesen vele kellett mennie. Egymásnak háttal ültek, a gróf megparancsolta groomjának, hogy mellén fonja keresztbe karjait és meg se moccanjon.

Kanturkba érkeztek, nem történt eddig semmi különös velök. A járókelők dicsérték a délczeg mént, melyről habrongyok szakadoztak. Piborne úrfi ezalatt a város legelőkelőbb boltjait járta rendre. A groom a pompás paripa zabláját tartva állott a hintó előtt, nagy gyönyörűségére az utczagyerkőcöknek, a kik nem győzték bámulni czifra ruháját.

Három óra tájban haza indult Ashton gróf, meglehetős lassan hajtatott. Az országúton nyüzsgött a sok rongyos koldusgyermek. A lassan haladó dog-cart köré sereglettek, ámde az ostor csapója visszariasztotta őket, míg végre elmaradoztak.

De az egyik nem akart tágítani. Hét éves, bátor tekintetű fiacska volt az, kinek az arczáról lemosolygott az irlandiak vidám természete. Szaladnia kellett, hogy a léptetve haladó kocsi oldalán maradhasson. Kicsiny lábait fölsértették a kavicsok, de azért csak futott... futott, még az ostor sem riasztotta el. A kezében áfonyával telt galyat tartott, s azt kinálgatta egy copperért.

Senki fia - mintha sejtette volna, hogy ennek jó vége nem lesz - titokban intett neki, hogy térjen vissza, hanem a gyermek nem akart tágítani.

Ashton gróf is már többször reárivallt, hogy menjen dolgára; mindhiába, a kis vakmerő szünetlenül a kerekek mellett törtetett előre.

Piborne úrfi megtehette volna, hogy egyet csettint a nyelvével, s a ló sebesebben szedi vala a lábát; de hát eszeágában sem volt; lépést akart menni, mert neki úgy tetszett. A gyerek futása kezdette őt bosszantani, s feléje csapott az ostorral.

Az ostor a kis fiú nyaka köré csavarodott, a ki nehány lépésnyire annál fogva vonszolódott s majdnem megfojtva a földre hullott.

Senki fia leugrott a kocsiról s a fiúcskához rohant. Vörös karika volt a nyaka körül és jajgatott fájdalmában. Felforrt kis hősünkben a düh és kedve lett volna, hogy urára rohanjon... Bizonyára nem ő járt volna rosszul, bár Ashton gróf idősebb volt, mint ő.

– Ide!... ficzkó! - kiáltott reá a gróf, lova gyeplőjét szorosabbra fogva.

– De a szegény fiú!...

– Ide jer, ha mondom! - ismétlé ifjabb Piborne és suhintott egyet az ostorával - tüstént itt teremj, mert te sem jársz különben.

Szerencséje az úrfinak, hogy a fenyegetésnél maradt, mert ki tudja mi lett volna különben a következmény. Senki fia legyőzte önmagát, nehány pence-t dugott a fiúcska zsebébe s újra felült a dog-cartra.

Ashton gróf e szavakkal fogadta:

– Ha még egyszer engedelmem nélkül leugrasz a kocsiról, jól elraklak és azonnal elkergetlek a kastélyból.

Senki fiának villámlott egyet a szeme, de nem szólott semmit. A dog-cart gyorsan elrobogott, s ott hagyta az utcza közepén a szegény fiút, ki a pence-okat csörgetve zsebében, mintha kissé fájdalmáról is megfeledkezett volna.

Ettől a naptól kezdve a rosszindulatú úrfi még inkább elkeserítette groomjának az életét; bosszantotta, megalázta őt mindenütt és mindenképpen. Eddig testileg szenvedett, most lelkileg, s talán éppen olyan boldogtalannak érezte magát, mint egykor a hard kunyhójában vagy Thornpipe korbácsa alatt. Gyakran arra gondolt, hogy ott hagyja a Trelingar-kastélyt. Az ám, csakhogy hova megy? Mac Carthyéknak nyoma sem volt sehol, s ha feltalálja is, vajjon segíthetnek-e rajta? Azt az egyet tudta, hogy a Piborneok örökösének szolgálatában nem marad.

Ekkor történt valami, a mi őt nagyon gondolkozóba ejtette.

Szeptember végén szokta a Piborne-család a Trelingar-kastélyt elhagyni. Ha neki is velök kell Skót- vagy Angolországba mennie, akkor még csak nem is remélheti, hogy a Mac Carthy-családot feltalálja.

Birktől sem akart semmi áron megválni.

– A kutya nálam maradhat - mondá egy alkalommal a kedves Kat - majd gondoskodom én róla.

– Jól van, Kat néninek jó szíve van. Magára nyugodt lélekkel bíznám. Megfizetném a tartást...

– No még csak az kellene - vágott a szavába Kat, - nem azért mondtam!... Én is megszerettem a szegény párát...

– De mégsem akarnám, hogy terhére legyen. Ha én innen most elmegyek, nem látom Birket egész télen át... talán nem is látom többé...

– Már miért ne látnád, édes fiam?... Ha majd visszajössz...

– Ha majd visszajövök, Kat? Hát olyan bizonyos az, hogy visszatérek a kastélyba, ha abból egyszer kitettem a lábamat? Onnan, ahova visznek, könnyen elkergethetnek engem... vagy kapom magam egy szép napon s én állok odébb...

– Mit beszélsz?

– Azt mondom, hogy fel is út, alá is út, a többit a jó Istenre bizom... Nem is először tenném.

– Szegény teremtés!... Szegény fiú! - sóhajtott fel a jó asszony.

– Azt is forgatom az elmémben, Kat, hogy nem volna-e legjobb most rögtön felszedni a sátorfámat... vinném Birket magammal.., valahol a közelben, nem messze a tenger parttól beállanék valamelyik majorba...

– Hiszen még tizenegy éves sem vagy!

– Még nem vagyok, Kat! Hej, ha én tizenkét- vagy tizenhárom éves volnék... nagy legény, lenne két erős karom... tudom, hogy beszegődtetnének... Istenem, milyen lassan is telnek az évek, ha az ember boldogtalan...

– S milyen sokáig tartanak! - mondhatta volna a jó Kat.

Ekkor egy véletlen esemény a bizonytalanságnak hirtelen véget vetett.

Szeptember 15-dike volt. A lord és lady kiadták a rendeletet, hogy készülődjék a szolgaszemélyzet az útra, mert még csak két hétig maradnak ő kegyelmességeik a kastélyban. Senki fia azon gondolkozott: vajjon Scarlett télen át a kastélyban marad-e; aggódott Birk miatt, mert úgy hallotta, hogy a jószágigazgató nem megy a városba télire. A kastély körül csatangoló eb bizonyára szemébe fog ötleni, s bizonyára semmi áron sem engedi meg a mosónénak, hogy magánál tartsa. Katnak tehát titkon kell Birket etetnie, a mint ezt már egyszer tevé. Ha Scarlett megtudja, hogy a kutya a groomé, bizonyosan az lesz az első dolga, hogy Ashton grófnak besúgja, s az úrfi a legelső alkalommal le fogja lőni Birket.

Említett napon Birk szokása ellenére már délután a gazdasági épületek felé kullogott. A véletlen, a szerencsétlen vakeset úgy akarta, hogy ugyanekkor szaladgált az országúton Ashton gróf egyik harapós vizslája.

Farkasszemet néztek egymással, morogtak, jeléül ellenséges indulataiknak. Már csak a miatt is, hogy nem egy fajtájúak, nehezen fértek volna meg. A lord kutyája mélységes megvetést érezhetett a parasztkutya iránt, harapós természete sarkalta, hogy reá rohanjon. Mihelyt megpillantotta az erdő szélén csöndesen álló Birket, fogait csattogtatva neki ugrott.

Birk megvárta, míg odaért, folyton szemmel tartotta, hogy meg ne lephesse, ő maga pedig farkát lába közé húzva, ugrásra készen várta a történendőket.

Dühös ugatás után, hirtelen reávetette magát a vadászkutya Birkre és beleharapott az oldalába. Erre aztán megtörtént az, a minek meg kellett történnie. Birk belekapott ellenségének a torkába - s evvel vége volt a küzdelemnek.

Rettenetes üvöltés töltötte be a levegőt, a kastély udvarán ödöngő másik két vadászkutya szintén üvölteni kezdett. Erre figyelmessé lett Ashton gróf és a jószágigazgatóval a helyszinére sietett.

Alighogy a rácsos kapun kilépett, meglátta a Birk fogai között hörgő vizslát. Nagyot kiáltott, de nem mert kutyájának segítségére sietni, mert attól félt, hogy ő is úgy jár, mint az. A mint Birk észrevette az úrfit, még egy utolsót harapott a vizsla gégéjébe s aztán nyugodtan befelé haladt az erdőbe.

Ekkor ifjabb Piborne és Scarlett közelebb mentek, s a küzdelem helyén csak a döglött vizslát találták.

– Scarlett... Scarlett! - ordítá a gróf. - Megfojtották a kutyámat!... Az a dög fojtotta meg... Hol van?... Jőjjön, vegyük üldözőbe... Kézre kerítjük... Megölöm!

Scarlettnek nem igen akarózott, hogy üldözőbe vegyék a vadászeb gyilkosát. No, éppen nem került nagy fáradságba, hogy Ashton grófot ettől a szándékától eltérítse, mert ő kegyelmessége is éppen úgy félt, mint Scarlett a rettenetes Birktől.

– Vigyázzon, gróf úr - mondá - evvel az undok döggel szemben ki ne tegye magát veszélynek!... A vadászok majd elbánnak vele alkalomadtán.

– De hát tulajdonképpen kié az a dög?

– Senkié. Gazdátlan eb, ezek csatangolnak az országutakon szanaszét.

– Még ki talál siklani a körmeink közül.

– Nem igen hinném, mert már nehány hete, hogy a kastély környékén kószál.

– Nehány hete, Scarlett?... És nekem azt senki sem jelentette be? Nem volt, a ki ledurrantsa ezt a dögöt, mely legjobb vizslámat megfojtotta?...

Ez a sivárlelkű, önző ifjú szerette a kutyáit, a mint embert sohasem szerethetett volna meg. A megfojtott vizsla különös kedvence volt mindig magával vitte, ha vadászni ment, s valószínűleg az lett volna a sorsa hogy gazdája egy őrizetlen pillanatban a vad helyett lelövi - így hát Birk foga csak siettette sorsának beteljesedését.

Ashton gróf nagy elszontyolodva, dühvel teljesen és rémes boszúra gondolva tért vissza a kastélyba. Megparancsolta, hogy a vizsla hulláját hozzák be.

Szerencse, hogy Senki fia nem tudott mind erről semmit. Talán elárulta volna, hogy a gyilkos kutyának ő a gazdája, vagy Birk hozzá szaladt volna s így födözi fel a titkot. De nemsokára ő is megtudta, hogy mi történt. Az egész kastély viszhangzott a szerencsétlen Ashton gróf siralmától. A lord és lady hasztalanul igyekeztek egyetlen magzatukat vigasztalni. Nem hallgatott az senkire. Csak a boszú vigasztalja meg. A lord parancsára «tisztességes» temetést rendeztek a néhai való kutyának, ámde ez sem enyhítette az úrfi fájdalmát. Midőn a gyászmenetet meglátta, némán és szomorúan vonult vissza szobájába és egész este nem látták őt a kastélybeliek.

Elképzelhető, minő nyugtalan volt kis hősünk. Mielőtt lefeküdt volna, még egyszer megbeszélte a dolgot Kattal, a ki szintén erősen aggódott Birk miatt.

– Fiam, helyén legyen most az eszünk, senkinek sem szabad megtudnia, hogy a kutya a tiéd, mert ennek te adnád meg az árát, nagy baj lenne - mondá a derék asszony.

Senki fia arra éppenséggel nem gondolt, hogy a kutya haláláért még őt vonhatják kérdőre, csak annyit tudott, hogy ezentúl Birkről alig, vagy talán nem is gondoskodhatik. A kutya nem jöhet immár a gazdasági épülethez a nélkül, hogy észre ne vennék, s így Kat sem adhat neki enni feltűnés nélkül.

Egész éjjel nem aludt semmit, Birk miatt hányta-vetette a gond. Fontolóra vette azt is: vajjon nem lenne-e a legokosabb dolog másnap fölmondani a szolgálatot, s hosszas töprengés után elhatározta, hogy megteszi, mire már hetek óta készülődött.

Három óra tájban nyomta el az álom. A nap már besütött az ablakon, mikor fölébredt, rögtön talpra ugrott s csodálkozott, hogy gazdája még nem csengette be mint eddigelé szokta.

Megmaradt elhatározásánál. Még aznap el akarta hagyni a kastélyt, azalatt az örv alatt, hogy a groomi szolgálatra nem alkalmas. Nincs senkinek arra joga, hogy őt visszatartóztassa; előre elkészült arra, hogy le fogják hordani. Előszedte azt a ruhát, melyben a majorból útra kelt. Egy kissé elnyűtte már, de még mindig tiszta volt. Gondosan zsebredugta három hónapi bérét. Elmegy a lordhoz - így tanakodék magában - illedelmesen bejelenti, hogy a kastélyt el akarja hagyni, aztán kéri a szeptember 15-dikéig járó félhónapi bérét, megpróbálja, hogy Kattól is elbúcsúzzék. Ha aztán Birkre valahol reábukkan a környéken, útra kerekednek, minekutána a Trelingar-kastélylyal mind a ketten jóllaktak.

Kilencz óra körül járt az idő mikor az udvarba lejött. Csodálkozva hallotta, hogy a gróf már napfelkelte óta elment hazulról. Máskor mindig a groomjának kellett felöltöztetnie, s ilyenkor az úrfi ki nem fogyott a bosszantásból és durva szidásból.

Bezzeg még inkább bámult, mikor látta, hogy sem Bill, a vadász, sem a kutyák nincsenek a kastélyban.

Kat éppen a mosókonyha ajtajában állott, intett neki hogy menjen oda.

– A gróf Billel és a kutyákkal Birk ellen indult az erdőbe - suttogá Kat.

Harag és boszuság miatt hamarjában szólani sem tudott Senki fia.

– Vigyázz, fiam, a jószágigazgató szemmel tart minket; nem szabad, hogy...

– Nem szabad, hogy Birket megöljék - kiáltott a fiú - nekem is van közöm ehhez a dologhoz...

– Mit beszélsz itt, groom - rivallt rá Scarlett, - s egyáltalában mi dolgod van itt?

A groom nem akart szóváltásba keveredni a jószágigazgatóval, egészen nyugodtan felelt:

– A gróf úrral szeretnék beszélni.

– Beszélhetsz, ha majd hazajön, s azt a fertelmes dögöt ledurrantotta...

– Azt ugyan nem fogja tenni - vágott közbe a fiú, kinek nagy erejébe került, hogy nyugalmát el ne veszítse.

– Csakugyan?

– Nem, Scarlett úr, s ha fel is hajszolja a kutyát, megölni nem fogja.

– S ugyan miért nem?...

– Mert én nem engedem.

– Te?...

– Én Scarlett úr, az a kutya az enyém, s nem engedem, hogy megöljék.

A jószágigazgató elképedve állott meg egy ideig, de a fiú rohant az erdő felé, s nemsokára ott volt az erdőszélen.

Bujkált a bokrok között, meg-megállott, hallgatózott, hátha valami nesz figyelmessé tenné arra, hogy merre jár Ashton gróf. Temetői csönd volt az erdőben, kutyaugatás messzire elhallatszott volna. Nem lehetett tudni, hogy merre vadász Birkre az úrfi.

Ez a bizonytalanság kétségbeejtő volt! Lehet, hogy Birk már jó messzire szaladt, ha a vizslák üldözőbe vették. Többször kiáltotta a kutya nevét; azt hitte, hogy a hű állat megismeri gazdája hangját és hozzá siet. Nem tudta, hogy miképpen fogja kutyáját a gróftól meg a vadásztól megvédeni; de érezte, hogy megvédi, hogy lesz arra bátorsága.

A mint így toronyirányában ment, jó két mértföldnyire eltávozott a kastélytól, midőn egyszerre csak mintegy kétszáz lépésről hangos ugatás üti meg a fülét. Egy erdei tó volt ott, körülötte hatalmas fák.

Senki fia megállott; megismerte, hogy a kastélybeli kutyák ugatnak.

Bizonyára fölverték Birket, s talán már össze is tűzött Birk a feldühösített vizslákkal.

Nyomban reá tisztán hallotta e szavakat.

– Vigyázzon, gróf úr... megvan!

– Jól van, Bill... ide... ide!

– Fogd meg!... Fogd meg! - uszítá Bill a kutyákat.

Senki fia oda szaladt, honnan a hangok jöttek. Alig tett húsz lépést előre, midőn lövés dördült el.

– Nem találtam... nem találtam! - kiáltott Ashton gróf. - Bill, lőjj te, jól megczélozd!

Még egy lövés rázkódtatta meg a levegőt, még pedig olyan közelről, hogy a tűz villanását Senki fia a falevelek között megpillantotta.

– Ez talált! - kiáltá Bill, a kutyák pedig dühösen ugattak.

Senki fiának lábinai megtántorodtak, mintha a golyó őt találta volna, s talán le is rogyott volna, ha tőle mintegy hat lépésnyire meg nem zördül a galy, s nem lát meg egy lucskos kutyát, melynek oldalából vér foly, szája pedig habzik.

Birk volt. A vadász golyója oldalát megsértette, s ő a tóba ugrott.

A kutya reá ismert gazdájára. Senki fia befogta Birk száját, hogy ne ugathasson kínjában, s egy sűrű bokor mögé vonszolta, mert attól félt, hogy a vizslák keresni fogják.

Nem keresték. A kutyák szörnyen belefáradtak a hajszába, elég volt az az egy-két marás is, melyet Birk a küzdelem hevében nekik emlékül adott; - Bill mellett maradtak. Nem vették észre Senki fiát és Birket, pedig oly közel haladtak el a bokor mellett, hogy a fiú tisztán hallotta, a mint Ashton gróf így szólott a vadászhoz:

– Te Bill, bizonyosan tudod, hogy agyonlőtted?

– Szentül tudom, gróf úr, fejébe lőttem a golyót, mikor a tóba ugrott. A víz nyomban piros lett a vérétől; ott hever valahol a tó fenekén, míg a víz újra fölveti...

– Szerettem volna, ha élve kerül a körmeim közé - kiáltá ifjabb Piborne.

No, hiszen, ez lett volna még csak Trelingar örökösének a kedvére! Minő élvezettel nézte volna, hogy kutyái Birket szétmarczangolják... Mert ezek a kutyák szakasztott oly vérengzők voltak, mint gazdájuk.