Királyi marionettek!

A Thornpipe talyigája nagyon kezdetleges szerkezetű: egyszerű kordély, a mely elé a szilaj eb van befogva, négyszögletes kocsikas két kereken, így könnyebben húzhatja a kutya a grófság göröngyös útjain; hátul egy fogantyú van alkalmazva, a melynél fogva a járművet tolni is lehet; a kas fölött vászonból készült és négy erős vaspálczára kifeszített vászon-ernyő, a mely menedékül szolgálhat, ha nem is rendesen nem nagyon égető nap, de legalább a Felső-Irlandban uralkodó végnélküli esőzések ellen. Az egész ama mozgó készülékekhez hasonlít, a melyeken az úgynevezett «önműködő fuvóhangszer szekrényeket» szokták körülhordozni a városokban és falukon. Csakhogy a Thornpipe hangszere nem ilyen «önműködő» remekmű, a melyben a fuvolák éles hangja egybevegyül a trombiták harsogásával, vagyis inkább a Thornpipe szövevényesebb hangszere azok közé tartozik, a melyeknek találó neve köznyelven a «kíntorna», a mint a nézők csakhamar meg is győződhettek róla.

A ládára egy tető borul, a mely egész magasságának mint egy negyedrészét képezi. Mihelyt ezt a tetőt a tulajdonosa felnyitotta, a nézők a láda belsejében a következő dolgokat látták, nem minden csodálkozás nélkül.

Mindazonáltal, az ismétlések elkerülése végett, azt tanácsoljuk, hogy az olvasó hallgassa meg a Thornpipe szokásos mondókáját. A kifogyhatatlan bőbeszédű komédiás kétségkívül megszégyenítette volna a hires Briochét, a legelső marionett-szinház megalapítóját, a franczia vásártereken.

– Hölgyeim és uraim!...

Ennek a megszólításnak a változatlan czélja az, hogy meghódítsa a nézők rokonszenvét, még akkor is, a mikor egy falu legrongyosabb közönségéhez van intézve.

– Hölgyeim és uraim, ez a kép a nagy dísztermet ábrázolja az osborni királyi palotában, a Wight szigeten.

Csakugyan, a láda belseje egy miniatur-termet ábrázol a láda négy fala közt, a melyekre függönyökkel diszített ajtók és ablakok vannak festve; itt-ott kártyapapirosból készült butorok, asztalok, karszékek és egyéb székek oly módon vannak elhelyezve, hogy ne feszélyezzék az előkelő egyéniségek, herczegek, marquisk, grófok és baronetek szabad mozgását, a kiknek nemes hitvestársaikkal egyetemben, szerencséjük volt megjelenhetni a hivatalos fogadtatáson.

– A terem egyik oldalán - folytatá Thornpipe - láthatják önök Victoria királyné trónját, az arany rojtokkal szegélyzett vörös bársony mennyezet alatt. Az, a melyet önök itt látnak, hű képmása annak a királyi széknek, a melyen Ő Legkegyelmesebb Felsége helyet foglal az udvari szertartások alkalmával.

A kérdéses trón három vagy négy hüvelyk magas és noha a bársony mennyezet csak papirból készült és az arany rojtokat csakis egy ráfestett sárga csík jelképezi, mégis nagy hatást gyakorol ezekre a derék emberekre, a kik még sohase látták ezt a kiválóan monarchikus butordarabot.

– A trónon - folytatá Thornpipe - ott ül a királyné, híven eltalálva, dísz jelmezében, vállán a királyi palásttal, fején a koronával és kezében a királyi pálczával.

Mi, a kiknek sohase volt szerencsénk az Egyesült Királyság uralkodónőjét és az Indiák császárnőjét dísz-elfogadó teremében láthatni, nem tudjuk megmondani, vajjon a baba lelkiismeretes hűséggel ábrázolja-e Ő Felségét. Mindazonáltal, ha feltételezzük is, hogy nagy ünnepélyességek alkalmával felteszi a fejére a koronát, mégis kételkedünk afelől, hogy a kezében egy királyi pálczát csóvál, a mely a Neptun háromágú villájához hasonlít. Egyébiránt a legegyszerűbb dolog elhinni, a mit Thornpipe mond és a westporti egybegyült közönség, igen okosan, csakugyan ezt cselekedte is.

– Figyelmeztetem a nézőket - folytatá Thornpipe - hogy jobbra a királynőtől ő királyi Fenségeik, a walesi herczeg és herczegnő állnak, a kiket önök is láthattak, mikor a trónörökös és neje Irlandban járt.

Szó sincs róla, minden tévedés ki volt zárva, a walesi herczeg csakugyan ott állt, a brit hadsereg tábornagyi egyenruhájában és mellette a neje, a dán király leánya, pompás ezüstcsipke ruhában, a mely egy darab ezüstös papirból igen szépen volt kivágva.

A másik oldalon az edinburgi herczeg, a connaughti herczeg, a fifei herczeg és Battemberg herczeg a nejeikkel együtt képeznek félkört a trón körül. Annyi bizonyos, hogy e bábuk - az élethű hasonlatosságért folyvást jótállás vállaltatik - díszruháikban, szép pirosra kifestett arczaikkal és ünnepélyes magatartásukkal igen szabatos fogalmat nyujtanak az angol udvarról.

Aztán következnek az udvari főméltóságok; egyebek közt Sir Georges Hamilton, főadmirál. Thornpipe nem mulasztja el mindegyiket megjelölni a pálczájával és különösen felhívni a közönség figyelmét, megjegyezvén, hogy mindegyik azon a helyen áll, a mely őt az udvari etiquette szerint rangjánál fogva megilleti.

A trón előtt tiszteletteljes mozdulatlanságban egy magas termetű és valódi angolszász előkelőségű úr áll, a ki nem lehet más, mint a királyné minisztereinek egyike.

Valóban egyike azoknak, és pedig a saint-jamesi kabinet elnöke; könnyen rá lehet ismerni a hátáról, a mely kissé meggörnyedt az állami ügyek sulya alatt.

Thornpipe tovább folytatta.

– A miniszterelnök mellett ott áll a tiszteletreméltó Gladstone ur.

És valóban nehéz lett volna rá nem ismerni a nagyszerű «öreg emberre», e szép, egyenes tartású aggastyánra, a ki mindig kész védelmezni a szabadelvű eszméket. Talán volna némi okunk csodálkozni a fölött, hogy rokonszenves arczkifejezéssel tekint a miniszterelnökre; de marionettek - sőt még politikai marionettek is - sokat megengedhetnek maguknak és a bábuk nem szégyenlik azt, mitől a husból és vérből álló emberek visszariadnának.

Ezenfelül következett egy még sokkal váratlanabb és igazán rendkívüli anachronizmusként ható meglepetés is, mert Thornpipe az eddiginél jóval emeltebb hangon egyszerre így szólt:

– Bemutatom önöknek, hölgyeim és uraim, nagy honfitársukat: O’Connellt, a kinek neve mindörökké visszhangra fog találni az irek szivében.

Igen! O’Connell ott volt 1874-ben az angol udvarnál, jóllehet már azelőtt huszonhat évvel meghalt. És ha valaki ezt az ellenvetést tette volna Thornpipenek, minden bizonynyal az lett volna rá a válasz, hogy a nagy agitátor még mindig él Irland fiainak szivében. Ugyanannyi joggal szerepeltethette volna Parnellt is, noha ezt a politikai tényezőt akkoriban még alig ismerték.

Aztán helyenkint még egyes udvaroncok voltak felállítva, a kiknek a nevük nem jut eszünkbe, természetesen mindnyájan csillogó rendjeleket és tarka rendszalagokat viseltek, majd a katonai és politikai kitűnőségek következtek, egyebek közt ő Fensége a cambridgei herczeg a néhai Wellington lord mellett és a néhai Palmerston lord a néhai Pitt Vilmos mellett; végre a felsőház tagjai, a kik nagyban fraternizáltak az alsóház tagjaival, mögöttük egy osztály lovastestőr, díszegyenruhában és - lóháton a királyi díszteremben, a mely körülményből tisztán látni lehetett, hogy ez oly ünnepély volt, a milyen az osbornei palotában is csak ritkán szokott előfordulni. A társaság mintegy ötven, rikító szinekkel festett bábuból állt, a melyek méltóságteljes merevséggel ábrázolták mindazt, a mi a legarisztokratikusabb, legelőkelőbb és leghivatalosabb az Egyesült Királyság katonai és politikai köreiben.

Sőt az angol flotta sem esett a feledékenység áldozatául és ha a Victoria and Albert nevű királyi yacht nem is füstölög a szemünk láttára, legalább hajók vannak festve az ablakokra a melyekről a néző azt képzelheti, hogy a spitheadi révre nyílnak. Jó szemmel kétségkívül meg lehetne ismerni az Euchanterast nevű yachtot is, a melyen ő kegyelmességeik, az admiralitás lordjai vannak egybegyülve és valamennyien a jobb kezükben messzelátót, a bal kezükben pedig szócsőt tartanak.

Meg kell vallanunk, hogy Thornpipe nem csalta meg a közönségét, mikor azt mondta, hogy ez a látványosság a maga nemében páratlan a világon. Valósággal, a néző megtakaríthatja a Wight-szigetre való kirándulás költségeit. Ehhez képest nagy is volt a csodálkozás, nemcsak a gyermekek, de az élemedettebb korú nézők közt is, a kik sohasem lépték még át a Connaught grófság határát, sőt alig ismertek egyebet Westport környékénél. Lehet, hogy a lelkész kissé mosolygott magában, de a gyógyszerész-fűszerkereskedő nem tartózkodott kimondani, hogy az alakok hasonlatossága meglepő, noha az eredetieket sohase látta. A pék bevallotta, hogy a dolog minden képzelmet felülmúl és nem is volt hajlandó elhinni, hogy egy fogadtatás az angol udvarnál ily fényes, pompás és előkelő szinezetű lehessen.

– Ej! hölgyeim és uraim, ez még mind semmi! - folytatá Thornpipe. - Önök kétségkívül azt hiszik, hogy ezek a királyi és egyéb egyéniségek nem tudnak mozogni és minden taglejtésre képtelenek... Tévedés! Ők élnek, elevenek, mint önök és én. Azonnal meg fogják látni. Megelőzőleg azonban lesz szerencsém, kissé körüljárni a tányérral és ez alkalommal ajánlom magamat minden egyes néző nagylelkűségébe.

A ritkaságok, különösségek és egyéb látványosságok mutogatóira nézve az a válságos pillanat, mikor a tányér keringeni kezd a nézők közt. A piaczi látványosságok nézői rendszerint két részre oszlanak: az egyik rész azokból áll, a kik odébb állnak, hogy a zsebükbe ne kelljen nyulniok, a másik rész pedig azokból, a kik ott maradnak azzal a szándékkal, hogy mulatni fognak ingyen - ne csodálkozzék senki, ha ezen utóbbiak többen vannak. Van még egy harmadik osztály is: a fizetők osztálya, de ez oly jelentéktelen, hogy nem is érdemes róla beszélni. És ez nagyon is nyilvánvalóvá lett, mikor Thornpipe elkezdett «tányérozni», az arczán oly mosollyal, a melyet igyekezett nyájassá tenni, a mely azonban csak visszataszító vigyorgáshoz hasonlított. És valóban nem is mosolyoghatott máskép ez a bulldog-arcz, apró szemeivel és inkább harapásra, mint csókra termett szájával...

Magától értetődik, hogy a nézők rongyos részétől még két coppert se birt kicsalni. Azok pedig, a kik a komédiás hivogatásaitól elcsábíttatva látni akartak, a nélkül, hogy fizetnének, egyszerűen félrefordították a fejüket. Csak öten vagy hatan szedtek elő nehány pénzdarabot a tüszőjükből, úgy, hogy az összes bevétel egy shilling és három pencere rúgott; ezt az eredményt Thornpipe nagyon kicsinylő arczfintorítással konstatálta... De mit tegyen? Be kellett érnie ennyivel is a délutáni előadásig, a mely talán jövedelmezőbb lesz és a programmot végig beváltani mindenesetre czélszerűbb volt, mint a pénzt visszaadni.

És ekkor a néma bámulat után a tüntető és lármás bámulat következett. A kezek tapsolni, a lábak dobogni kezdtek, az ajkakról ah! felkiáltások lebbentek el, a melyeket talán még a kikötőben is lehetett hallani.

Thornpipe a pálczájával egy ütést mért a láda alá. Az ütésre nyögés felelt, a melyre senki se ügyelt. És egyszerre az egész láda, mondhatni csodálatos módon megelevenedett.

Úgy rémlik, mintha a babák, a melyeket valamely belső készülék mozgatott, csakugyan élnének. Victoria királynő Ő Felsége nem szállt le a trónjáról, a mi ellenkezett volna az etiquette szabályaival, sőt fel se kelt, hanem mozgatja a fejét, úgy hogy a koronás fejkötője is izeg-mozog és hol felemeli, hol lebocsátja a királyi pálczáját, mint akár egy karmester - ki egy polka ütemét jelzi. A királyi család tagjai ide-oda forgolódnak és meghajtják magukat, viszonozván az előttük elvonuló herczegek, marquis-k és baronetek tiszteletteljes üdvözlését. A miniszterelnök Gladstone, az utóbbi pedig a miniszterelnök előtt. Utánuk O’Connell következik a cambridgei herczeg kiséretében, a ki olyan feszesen lépeget, mintha nyársat nyelt volna. Végre a többiek is egymásután elvonulnak, sőt még a testőrök is, a kiknek a lovaik toporzékolnak és a farkukkal jobbra-balra csapdosnak, mintha az osbornei palota udvarában volnának, nem pedig a királyi díszteremben.

És ez az egész látványosság egy számos síp hiányában sínlődő kíntorna éles és recsegő hangjainak kiséretében megy véghez. De Paddy - a ki oly fogékony a zeneművészet iránt, hogy VIII. Henrik egy hárfát vett fel a Zöld Erin czimerébe - még ettől is el volt ragadtatva, jóllehet valamely irlandi népdalt jobban szeretett volna hallani a God save the Queen-nél és a Rule Britaniánál, e búskomor himnuszoknál, a melyek a szomorú Egyesült Királyság méltó nemzeti dallamai.

De igazán, az egész mutatvány nagyon szép volt és méltán bámulatot kelthetett mindazokban, a kik sohase látták az európai nagy szinházak előadásait. A lelkesülés akkor hágott tetőpontra, mikor a bábuk mozogni kezdtek.

– Elevenek! - mondá egyik a nézők közül.

– Csak az kár, hogy beszélni nem tudnak! - jegyzé meg egy másik.

– Ne panaszkodjunk emiatt! - viszonzá a gyógyszerész, a ki szerette adni a demokratát.

Igaza volt. Szép volna, ha még a bábuk is tartanának hivatalos szónoklatokat!

– Szeretném tudni, mi mozgatja őket, - mondá a pék.

– Az ördög! - felelé egy öreg matróz.

– Igen! az ördög! - kiáltá egy pár vénasszony, a kik már félig meg is voltak róla győződve és a lelkészre tekintettek. Az utóbbi figyelmesen nézte a ládát.

– Hogyan férhetne bele az ördög ebbe a ládába? - mondá egy fiatal boltosinas, a ki ismeretes volt az együgyűségéről. - Az ördög igen magas termetű...

– Ha nincs a ládában, hát akkor a ládán kívül van! - vágott vissza egy vén banya. - Ő mutogatja a babákat.

– Nem - viszonzá a fűszeres komoly arczczal, - hiszen tudjátok, hogy az ördög nem beszél ir nyelven.

Ez egyike volt azon igazságoknak, a melyeket Paddy ellentmondás nélkül elfogad. Kétségtelen volt, hogy Thornpipe nem lehetett az ördög, miután hamisítatlan ir tájszólással beszélt.

Ha tehát ördöngösség nem volt a játékban, akkor azt kellett feltételezni, hogy valamely belső gépezet mozgatja a bábukat. Azonban senki se látta, hogy Thornpipe valamely óramű kerekét felhúzta volna. Sőt - és ez a körülmény nem kerülte el a lelkész figyelmét - mihelyt a marionettek járáskelése lassulni kezdett, egy korbácsütés a szőnyeggel leborított láda alá elég volt ahhoz, hogy a mozgásukat gyorsítsa. Vajjon kinek szólt ez a korbácsütés, a mely után mindig fájdalmas nyöszörgés hallatszott?

A lelkész végére akart járni a dolognak és így szólt Thornpipehez:

– Ugyebár, kutya van a láda fenekén?

Thornpipe összeránczolta a szemöldökét, mérges pillantást vetett a lelkészre és úgy látszott, hogy szerénytelennek találja a kérdést.

– Az van ott, a mi van! - felelé. - Ez az én titkom... nem vagyok köteles azt felfedezni...

– Igaz, hogy nem tartozik vele, - viszonzá a lelkész, - de nekünk jogunk van azt hinni, hogy az ön bábuinak a gépezetét egy kutya mozgatja...

– Nos hát igen!... egy kutya - felelé Thornpipe - egy kutya egy forgó ketreczben... Mennyi időmbe és türelmembe került, míg meg tudtam reá tanítani!... És mit kaptam a fáradságomért?... Még a felét sem annak az összegnek, a melyet a papnak szoktak fizetni egy miséért.

Abban a pillanatban, mikor Thornpipe ezt a mondatot befejezte, a gépezet egyszerre elakadt, nagy boszuságára a nézőknek, a kiknek a kíváncsisága még korántse volt kielégítve. És minthogy a komédiás készült a láda tetejét becsukni azt mondván, hogy vége az előadásnak, a gyógyszerész a következő kérdést intézte hozzá:

– Hajlandó volna ön még egy előadást tartani?

– Nem - felelé Thornpipe nyersen, mert észrevette, hogy mindenki gyanakvó szemekkel tekint rá.

– Akkor se, ha két shilling bevételt biztosítanánk?

– Se két shillingért, se háromért! - kiáltá Thornpipe.

És ezzel távozni készült, de a közönség nem látszott hajlandónak utat nyitni a talyiga előtt. Eközben az eb, a gazdája intésére már indulófélben volt, mikor a ládából, zokogástól megszakított hosszas jajgatás hallatszott.

Thornpipe dühösen felkiáltott:

– Elhallgatsz, kutya fajzatja!...

– Ebben a ládában nem kutya van bezárva! - mondá a lelkész és megragadta a talyigát.

– De az! - vágott vissza Thornpipe.

– Nem... hanem egy gyermek!...

– Egy gyermek!... egy gyermek! - ismétlék a nézők.

Mily változás történt hirtelen a közönség érzelmeiben! Többé nem a kíváncsiságuk, hanem a szánalmuk nyilvánult ellenszenves magatartásban. Egy gyermek, bezárva e ládában, a hol alig vehetett lélegzetet és a kit korbácscsal ütöttek, mikor, nem mozgatta többé a babákat, mert nem volt már elég ereje mozogni a ketreczében!

– Lássuk a gyermeket!... lássuk a gyermeket! - kiálták a nézők közül többen, erélyes hangon.

Thornpipenek túlnyomó ellenféllel volt dolga. Mindazonáltal mégis ellen akart szegülni és tolni kezdte a talyigáját... Hiába erőlködött. Az egyik oldalon a pék, a másikon a gyógyszerész ragadta meg a kis kocsit és erősen megrázta. A királyi udvar még sohase látott ehhez hasonló zürzavart, a herczegek lökdösték a herczegnőket, a marquisk feldöntögették a baroneteket, a miniszterelnök felbukott és maga után vonta az egész minisztérium bukását - szóval, olyan felfordulás támadt az osbornei palotában, mintha földrengés, reszkettette volna meg az egész Wight-szigetet.

Thornpipet csakhamar megfékezték, noha dühösen rúgott-kapálózott és erősen védekezett. A nézők valamennyien beavatkoztak a küzdelembe. A talyigát megmotozták, a gyógyszerész a kerekek közé bujt és egy gyermeket húzott ki a ládából.

Igen! egy sápadt, vézna, beteges arczú, mintegy három éves gyermeket, a ki alig birt lélegzeni és a kinek lábszárain nagyon is meglátszottak a korbácsütések nyomai.

A westportiak közül senki sem ismerte ezt a gyermeket.

Ez volt a «Senki fiának», elbeszélésünk hősének, első fellépése a nyilvánosság előtt. Nem lehetett tudni, hogyan került e durva ember kezei közé, a ki nem volt az atyja. Mi azonban elmondhatjuk, hogy Thornpipe a szegény teremtést ezelőtt kilencz hónappal szedte fel a Donegal grófság egyik falujának utczáján és az olvasó láthatta, hogy mire használta őt a lelkiismeretlen hóhér.

Egy derék asszony a karjaira vette őt és igyekezett eszméletre hozni. Az egész közönség ott sürgött-forgott körüle. Érdekes, sőt értelmes arcza volt a szegény mókusnak, a kinek a marionettek ládájában a saját ketreczét kellett forgatni, hogy megkereshesse a kenyerét! A kenyerét megkeresni... három éves korában!

A gyermek végre felnyitotta a szemét, de azonnal lecsukta újra, a mint megpillantotta Thornpipet, a ki feléje rohant, hogy ismét a hatalmába keríthesse őt. A komédiás dühösen felkiáltott:

– Adjátok vissza!

– Ön az atyja? - kérdé a lelkész.

– Az vagyok - felelé Thornpipe.

– Nem! ez nem az én apám! - kiáltá a gyermek és az asszony karjába kapaszkodott.

– Nem az öné! - kiáltá a gyógyszerész.

– Ön lopta ezt a gyermeket! - mondá a pék.

– És nem fogjuk önnek visszaadni, - tevé utána a lelkész.

Thornpipe mindennek daczára ellen akart szegülni. Az arcza kipirult, a szemei égtek a dühtől, nem birt többé magával és szinte előre lehetett látni, hogy a legközelebbi perczben előveszi a kését, de akkor két erőteljes ficzkó odarohant és lefegyverezte őt.

– Kergessétek el!... kergessétek el! - kiálták a nők.

– Pusztulj innét, nyomorult! - mondá a gyógyszerész.

– És többé meg ne lássunk tégedet a grófságban! - kiáltá a lelkész fenyegető taglejtéssel.

Thornpipe nagyot ütött korbácsával a kutyára és a talyiga elindult felfelé a westporti főutczán.

– A gazember! - mondá a gyógyszerész. - Nem adok neki három hónapot, hogy eltánczolja a kilmeinhami menuétet.

Ezt a menuétet eltánczolni a tájszólam szerint annyit jelent, mint az akasztófán himbálózni.

A lelkész aztán megkérdezte a gyermektől, hogy mi a neve.

– Senki fia, - felelé a fiu meglehetősen szilárd hangon.

És valóban, nem is volt más neve.