AZ UTOLSÓ RABSZOLGANŐ

Burbank még aznap este beszámolt családjának és barátainak a törvényszéken történtekről. Valamennyien tisztán látták Texar gyalázatos viselkedését. Ez a kalandor és a jacksonville-i csőcselék erőszakolta ki, hogy a bíróság maga elé idézze a camdless-bayi ültetvényest. A bírák magatartása csak elismerést érdemel. Amikor elhangzott az a vád, hogy Burbank összejátszik az északiakkal, bizonyítékokat követeltek. Texar nem szolgált bizonyítékokkal, s ekkor a törvényszék elutasította a követelést: nem rendelte el James Burbank letartóztatását.

De a homályos vádaskodások során többször elhangzott Gilbert neve is. Úgy látszik, Texarék bizonyosak abban, hogy az ifjú Burbank az északiak soraiban harcol. James Burbank erre a kérdésre nem felelt. De vajon ez a hallgatás nem tekinthető-e afféle félbeismerésnek?

Elképzelhető, hogy a hír hallatára milyen szorongás, milyen rettegés fogta el Burbanknét, Alice-t s a veszélyben levő család minden tagját. Vajon a felingerelt jacksonville-iek nem kísérlik-e meg, hogy a fiú helyett az apán álljanak bosszút?

Texar nyilván csak kérkedett, amikor kijelentette, hogy néhány nap alatt bizonyítani fogja a vádat. De ez végül is nem lehetetlen. Márpedig, ha Texar nem vall kudarcot, a Burbank család igen válságos helyzetbe kerülhet.

– Szegény Gilbertem! - kiáltott fel kétségbeesve Burbankné. - Hiszen oly közel van Texarhoz, és ez az ember mindenre képes, csakhogy elérje célját!

– Tudatni kellene vele a jacksonville-i eseményeket - mondta Alice.

– Nagyon helyes! - szólt közbe Stannard. - Főként azt kellene közölni, hogy minden meggondolatlan lépéssel súlyos bajba sodorhatja önmagát is, családját is.

– De hogyan küldjük el az értesítést? - tette fel a kérdést James Burbank. - Camdless-Bay körül állandóan kémek ólálkodnak, ez bizonyos. Gilbert küldöncét is nyomon követték. Levelünk könnyen Texar kezébe kerülhet. Ha szóbeli üzenetet küldünk, futárunkat útközben elfoghatják. Legyünk óvatosak, ne tegyünk semmi olyat, ami helyzetünket nehezítheti. Bízzunk abban, hogy az északi hadsereg hamarosan partra száll Floridában! Egyedül ez mentheti meg a maroknyi becsületes floridait a fenyegetőző söpredéktől.

James Burbanknek igaza volt. Az ültetvényt valóságos kémhálózat fogta körül. Könnyelműség lett volna levelet küldeni Gilbertnek. Meg azután az északi csapatok érkezése talán csak napok kérdése, s az ő erejük majd védelmet nyújt a Floridában megtelepedett északiaknak, köztük James Burbanknek is.

Hiszen Dupont tengernagy hajóraja indulásra készen áll Edistóban, s huszonnégy órán belül kifut a tengerre. Még három nap, és minden bizonnyal megérkezik a hír, hogy a hajóraj elhaladt a georgiai part mentén, s elérte a Saint-Andrews-öblöt.

Burbank ezután elmondta a jacksonville-i kihallgatás drámai fordulatát, a rabszolga-felszabadításról tett nyilatkozatát.

Texar arcátlan, kihívó kérdést intézett hozzá a camdless-bayi rabszolgákra vonatkozóan. Feleletül - jogainak biztos tudatában, s lelkiismeretének szavát követve - kijelentette, hogy egész ültetvényén haladéktalanul eltörli a rabszolgaságot. Déli államban ilyen nyilatkozatot eddig csak a fegyverek erejével kényszerítettek ki; ő azonban szabadon, saját akaratából tette.

Bátor és nemes felelet volt! De a következményei még beláthatatlanok. Annyi bizonyos, hogy egy olyan rabszolgatartó államban, mint Florida, ez a nyilatkozat még inkább megnehezíti James Burbank fenyegetett helyzetét. Hiszen megeshetik, hogy elhatározásának hírére a többi ültetvényen is mozgolódni kezdenek a rabszolgák. De ki gondolt most erre! A család minden tagja fenntartás nélkül helyeselte James Burbank nyilatkozatát, valamennyiüket megragadta a bátor tett ereje.

Burbankné így felelt:

– James, bármi történjék is, helyesen cselekedtél. Ez volt az egyetlen méltó válasz Texar aljas gyanúsításaira.

– Büszkék vagyunk önre, apám! - tette hozzá Alice. Először nevezte apjának jövendő apósát.

– Így tehát, kedves leányom - viszonozta Burbank a megszólítást -, mire Gilbert és az északiak partra szállnak Floridában, Camdless-Bayben már egyetlen rabszolgát sem találnak!

Ekkor Zermah szólalt meg.

– Köszönöm, Burbank úr, köszönöm társaim nevében is. Itt, ön mellett, sohasem éreztem magam rabszolgának. Jósága, nemes szíve engem már régen felszabadított.

– Igazad van, Zermah - mondta Burbankné. - Nekünk mindegy, akár rabszolga vagy, akár szabad ember, ugyanolyan őszinte szívvel szeretünk!

Zermah hiába igyekezett titkolni meghatottságát. Megölelte, keblére szorította a kis Dyt.

Carrol és Stannard lelkesen szorongatták Burbank kezét. Szívük mélyéből helyeselték ezt a merész és méltányos lépést.

Érthető, hogy a Burbank család az őszinte lelkesedés pillanataiban nem gondolt arra, hogy James Burbank tettének súlyos és veszélyes következményei lehetnek.

A camdless-bayi ültetvényen Perry jószágigazgatón kívül senkinek sem jutott volna eszébe, hogy helytelenítse Burbank elhatározását. Perry azonban, mit sem sejtve, éppen ellenőrző körúton járt a földeken, s csak éjszaka szándékozott visszatérni.

Későre járt, ideje volt nyugovóra térni. James Burbank közölte, hogy másnap minden rabszolgája kézhez kapja szabadságlevelét.

– Melletted leszünk, James, amikor bejelented a négereknek, hogy ezentúl szabad emberek - felelte Burbankné.

– Igen, ott leszünk valamennyien! - tette hozzá Edward Carrol.

– Én is ott lehetek, édesapám? - kérdezte a kis Dy.

– Ott lehetsz, kislányom, ott lehetsz te is!

– És te, kedves Zermah, te elmégy tőlünk? - kérdezte most a kislány, a félvér nő felé fordulva.

– Nem megyek el, kicsikém! Sohasem hagylak el téged! - felelte Zermah.

Miután a Castle-House védelmét szolgáló biztonsági rendszabályokat ellenőrizték, mindenki aludni tért.

Másnap reggel James Burbank lement a parkba. Az első ember, akivel találkozott, éppen Perry volt. A család tagjai titokban tartották Burbank elhatározását, s a jószágigazgató még semmit sem sejtett. De hamarosan mindent megtudott, mégpedig magától Burbanktől.

A jószágigazgató, amint ez várható volt, elképedéssel fogadta a hírt.

– Jaj, Burbank úr, jaj...

Ennél többet nem tudott kinyögni a derék férfiú.

– De hát ez csak nem meglepő, Perry! - mondta Burbank. - Csupán elébe vágtam az eseményeknek, ez minden. Ön is tudja, hogy a négerek felszabadításának mindenütt meg kell történnie, a rabszolgaság nem egyeztethető össze egy ország becsületével...

– Egy ország becsületével? De Burbank úr, mi köze van mindennek a becsülethez?

– Kedves Perry, ön egyszerűen nem érti a „becsület” szó jelentését. Mondjuk hát azt, hogy nem fér össze egy ország érdekeivel.

– Egy ország érdekeivel? Burbank úr! Ön azt hiszi, hogy a négerek felszabadítása bárkinek is érdekében áll?

– Meg vagyok győződve erről. Meglátja, Perry, a jövő hamarosan engem igazol.

– De az ültetvényre munkások kellenek. Honnan vegyük őket?

– A négerek ezentúl is dolgozni fognak, Perry.

– De ha egyszer megtudják, hogy nem kötelezhetők munkára, bizony nem dolgoznak többet!

– Éppen ellenkezőleg. Önszántukból még szorgalmasabban dolgoznak majd. Jobb soruk lesz, tehát több örömet találnak a munkában.

– De hát mi történik a camdless-bayi rabszolgákkal?... Tüstént itt hagyják az ültetvényt!

– Meglepődnék, ha akár csak egyetlenegynek is eszébe jutna, hogy elköltözzék innen.

– És mi lesz velem? Ha az ültetvényen nincs rabszolga, akkor én nem lehetek a camdless-bayi rabszolgák jószágigazgatója!

– A rabszolgáké valóban nem lehet. De az ültetvényé igen. Nem hiszem, hogy a beosztása alacsonyabb volna, pusztán azért, mert nem rabszolgáknak, hanem szabad embereknek fog utasításokat adni.

– De hát...

– Figyelmeztetem, Perry, hogy minden „de hát”-jára azonnal válaszolok. Törődjék bele, hogy a négerek felszabadításának meg kell történnie. Egyébként pedig családom örömmel fogadta az elhatározást.

– A négereink már tudják?

– Még nem - felelte Burbank. - És arra kérem, Perry, ne is szóljon nekik erről. Hiszen még ma megtudják. Csak annyit mondjon, hogy három órára mindannyian legyenek a Castle-House parkjában, mert valami közölnivalóm van.

A megdöbbent jószágigazgató ment a dolga után; közben egyre csóválta a fejét, és ezt hajtogatta:

– Még hogy a négerek nem lesznek rabszolgák! Még hogy a négerek a saját jószántukból fognak dolgozni! Még hogy maguknak kell gondoskodniuk az ellátásukról! Hiszen ez a társadalmi rend teljes felforgatása! Az emberi törvények teljes megdöntése! Ez ellenkezik a természet rendelésével! Igen, a természet rendelésével!

Délelőtt James Burbank, Walter Stannard és Edward Carrol kocsin bejárták az ültetvény északi részét. A rabszolgák szokásos napi munkájukat végezték a rizsföldeken, a kávécserjék között, a cukornádmezőkön. Szorgos munka folyt az üzemekben és a fűrésztelepeken is. A titok tehát nem szivárgott ki. Jacksonville-ből sem érkezett ide az előző napi esemény híre. James Burbank tervét éppen azok nem ismerték, akiket közvetlenül érintett.

Burbank és barátai az ültetvény legtávolabbi határába is ellátogattak; utána akartak nézni, hogy nem észlelhető-e valamiféle gyanús mozgolódás a birtok környékén. Attól tartottak ugyanis, hogy Burbank előző napi ünnepélyes nyilatkozata után ellenfelei Camdless-Bay ellen uszítják a jacksonville-i csőcselek egy részét vagy a környék mindenre kapható csavargóit.

Ilyen veszély azonban egyelőre nem fenyegette az ültetvényt. A megfigyelők sem a partnak e részén, sem a folyón nem láttak gyanús idegeneket.

A Shannon gőzös tíz órakor haladt el Camdless-Bay előtt; megállás nélkül folytatta útját Picolata felé. A Castle-House lakóinak a folyó felől - úgy látszik - nem kellett veszedelemtől tartaniuk.

Dél felé járt az idő, amikor James Burbank, Walter Stannard és Edward Carrol visszatért a Castle-House-ba, és a park bejáratához vezető híd előtt kiszállt a kocsiból.

A család az ebédlőben várta őket. Valamennyien nyugodtabbak voltak, vidámabban beszélgettek. Úgy érezték, hogy a veszély csökkent. A jacksonville-i bíróság erélye nyilván féken tartja Texar garázda cinkosait. Még csak néhány napig kell kitartaniuk; amíg az északi erők megszállják Floridát. Attól fogva a rabszolgaság eltörlésének hívei, akár északi, akár déli származásúak, végre biztonságban lesznek.

James Burbank tehát megrendezheti a rabszolga-elbocsátás ünnepségét: az első önkéntes felszabadítást a rabszolgatartó államokban.

Az ültetvényen dolgozó négerek közül a legboldogabb nyilván Pygmalion lesz, ez az alig húszéves fiú, akit röviden csak Pygnek szólított mindenki. A nevezetes ifjú a Castle-House belső cselédségéhez tartozott, ott is lakott. Mezei munkát nem végzett, nem dolgozott sem az üzemekben, sem a fűrésztelepeken. Valljuk be, Pygmalion nevetséges, hiú, lusta fráter volt, de gazdái, puszta jóságból, sok mindent elnéztek neki.

Mióta a rabszolga-felszabadítás kérdése napirendre került, Pygmalion fellengősen egyre az emberi szabadságról szónokolt. Minden lehetséges alkalmat megragadott, hogy dagályos beszédeket intézzen társaihoz. Azok viszont jót nevettek rajta. „Magas lovat akar megülni, pedig még egy szamár is levetné a hátáról” - mondogatták Camdless-Bayben. De minthogy voltaképpen jó szándékú fiú volt, hagyták, hadd beszéljen.

Képzelhetni, mennyit vitatkozott Pyg a jószágigazgatóval, valahányszor az jókedvében hajlandó volt meghallgatni! És képzelhetni, hogyan fogadja majd Pyg a fölszabadítás hírét, amely számára is meghozza az emberi méltóságot.

A négerek előtt kihirdették, hogy valamennyiüket várják a Castle-House parkjában. A camdless-bayi földesúr fontos hírt akar közölni velük.

Három óra tájt - a kitűzött idő előtt - sorra kiürültek a barakkok: a rabszolgák a parkba siettek.

Ezen a napon, ebéd után senki sem ment ki a mezőre, senki sem tért vissza az üzembe vagy a fűrésztelepre. Ki-ki megmosdott, levetette munkaruháját, ünneplőbe öltözött.

Régi szokás volt ez; ha egy-egy rabszolga előtt megnyílt a kastély kapuja, tiszta kézzel, illendő, tiszta öltözetben jelent meg ott.

Folyt a nagy készülődés, jövés-menés a kunyhók körül. Perry jószágigazgató a barakkok közt sétált, és egyre dohogott:

– Ha meggondolom, hogy e pillanatban még bármelyik néger eladható, hogy most még mindegyikük árucikk! S egy óra múlva már nem lehet őket sem áruba bocsátani, sem megvenni! Természetellenes dolog! Utolsó leheletemig kitartok emellett! Bármit tesz, akár mit mond is Burbank úr meg Lincoln elnök meg az a sok északi meg az Óvilág és az Újvilág minden szabadelvűje: ez mégiscsak természetellenes dolog!

Elmélkedései közben a jószágigazgató belebotlott Pygmalionba. A néger fiú nem tudta, mi készül, és megkérdezte Perryt.

– Miért hívtak össze bennünket, jószágigazgató úr? Legyen szíves, mondja meg!

– Azért, te bamba, hogy...

De elharapta a szót. Nem akarta elárulni a titkot. De hirtelen egy ötlete támadt.

– Jer közelebb, Pyg! - mondta.

Pygmalion a jószágigazgatóhoz lépett.

– Ismered, ugye, azt a szokásomat, hogy néha-néha meghúzom a füledet?

– A földi és mennyei igazság ellenére, ehhez önnek mint jószágigazgatónak joga van...

– Nos, akkor még gyorsan élek e jogommal.

Ezzel megmarkolta és megráncigálta a fiú amúgy is hosszú fülét. Nem okozott neki fájdalmat, így hát nem törődött Pyg ordításával. De mintha jobban érezte volna magát attól, hogy az ültetvény egyik rabszolgájával szemben még egyszer, utoljára élt a testi fenyítés jogával.

Pontban három órakor a Burbank család kilépett a kastély tornácára. A parkban hétszáz rabszolga gyűlt össze. Férfiak, nők, gyerekek. Volt közöttük húsz öreg, munkaképtelen néger is; a camdless-bayi barakkokban kaptak menedéket vénségükre.

Mély csend támadt. James Burbank intésére a jószágigazgató és a felügyelők a tornác elé vezették a rabszolgákat, hogy mindenki jól hallja a camdless-bayi ültetvényes szavait.

James Burbank beszélni kezdett:

– Barátaim, tudjátok azt, hogy az Egyesült Államok földjén már jó ideje véres polgárháború dúl. Ennek a háborúnak oka a rabszolgatartás kérdése. A déli államok, vélt érdekeiket követvén, fenn akarják tartani a rabszolgaságot. Az északiak, az emberiesség nevében, azt kívánják, hogy Amerika földjén egyszer s mindenkorra megszűnjék a rabszolgaság intézménye. Az ég az igaz ügy védelmezőit segíti, s azok, akik egy egész emberi faj szabadságáért küzdenek, már eddig is több győzelmet arattak. Mindenki tudja rólam, hogy északi származású vagyok, és kezdettől fogva az északiak nézetét vallom. Eddig nem valósíthattam meg elveimet. Most viszont a körülmények lehetővé tették, hogy elveim szerint cselekedjem. Nos hát, családom nevében fontos mondanivalóm van számotokra.

Tompa moraj támadt az egybegyűlt rabszolgák között; de az izgalom hangja máris elcsitult. James Burbank érces hangját a legtávolabb állók is világosan hallották.

Camdless-Bay földesura a következő nyilatkozatot tette:

– 1862. február 28-ától kezdve az ültetvény rabszolgái teljes szabadságot élveznek. Személyükkel szabadon rendelkezhetnek. A camdless-bayi ültetvényen csak szabad emberek élnek!

A felszabadítottak feleleteként kitörő éljenzés fogadta e szavakat. A karok, a köszönet jeléül, a magasba lendültek. A négerek Burbank nevét harsogták. Mindnyájan a tornác lépcsője felé tolongtak. Férfiak, asszonyok, gyermekek - mindenki meg akarta csókolni szabadítójának kezét.

Erre az örömhírre egyikük sem volt elkészülve, s a meglepetés csak fokozta a leírhatatlan örömujjongást. Elképzelhetjük, hogyan hadonászott, pöffeszkedett, szónokolt Pygmalion a többiek között.

Ekkor kilépett a tömegből egy öreg néger, az ültetvény legidősebb rabszolgája. Előrelépett a tornác lépcsőjéig, majd emelt fővel, megindultán így szólt:

– Mi, Camdless-Bay volt rabszolgái, mint immáron szabad emberek, köszönjük önnek, Burbank úr, hogy Florida földjén mi hallhattuk először a felszabadulásunkat jelentő igéket.

Az öreg néger lassan felment a lépcsőn, megállt James Burbank előtt. A kis Dy kitárta karját az öreg felé; az erre felkapta a leánykát, és felmutatta egybegyűlt társainak.

– Éljen!... Éljen a mi Burbank urunk!

A vidám kiáltás messzire elhangzott, s talán még a Saint John túlsó partjára, Jacksonville-be is hírül vitte a rabszolgafelszabadítás nagy tettét.

A Burbank család tagjait mélységes megindultság fogta el. Hiába igyekeztek, nem tudták lecsillapítani az ujjongás féktelen hangját. Végül is Zermah lépett elő, hogy néhány szót szóljon a volt rabszolgákhoz. Ekkor lassan elcsitult a tömeg.

– Barátaim - mondta a félvér nő -, íme, mindnyájan szabadok vagyunk. Volt gazdánk, a legjobb gazda nemeslelkűségének és emberségének köszönhetjük ezt.

– Úgy van!... - harsant fel sok száz torokból a hála szava.

– Mától kezdve szabadon rendelkezhetünk személyünkkel! - folytatta Zermah. - Bárki elhagyhatja az ültetvényt, és élhet szabadságával, amint azt érdeke kívánja. Ami engem illet, én szívem szavára hallgatok, és bizonyos vagyok abban, hogy közületek legtöbben ugyanezt teszik. Hat évvel ezelőtt kerültem Camdless-Baybe. Azóta itt élünk én is, férjem is, és itt is akarjuk befejezni életünket. Arra kérem tehát Burbank urat, hogy szabad emberként is őt szolgálhassuk. Azok, akik így határoznak...

– Maradunk!... Mindnyájan maradunk!

Újra és újra felhangzott e kiáltás, és mindennél jobban tanúsította, hogy a felszabadított rabszolgákat nemcsak a mélységes tisztelet, hanem a szeretet és hála szálai is Camdless-Bay urához fűzik.

Majd ismét James Burbank szólalt meg.

– Az ültetvényen mindenki helyet talál, ha ezután is itt akar maradni - mondta. - Csupán a szabad munka bérét és az új felszabadítottak jogait kell megállapítani, természetesen közös megegyezéssel. Mindenekelőtt pedig rendezni kell a volt rabszolgák új helyzetét. Minden néger megkapja szabadságlevelét - fejezte be szavait Burbank. - Ez mindnyájuk számára lehetővé teszi, hogy elfoglalják a világban a nekik kijáró helyet.

A felügyelők azonnal kiosztották a szabadságleveleket a négerek között.

James Burbank már régen elhatározta, hogy felszabadítja rabszolgáit; a szabadságleveleket is kiállította.

A négerek hálás megilletődöttséggel vették át az iratot.

Ezután következett az ünnepség. Másnap majd mindenki folytathatja megszokott munkáját, de a felszabadulás napján az egész ültetvény ünnepelt. A Burbank család tagjai együtt örültek a négerekkel. Meghatódva hallgatták, amint a felszabadítottak újra meg újra kifejezték mély hálájukat és őszinte odaadásukat.

Perry jószágigazgató úgy keringett egykori nyája közepette, mint valami elkárhozott lélek. Burbank megszólította:

– Nos, Perry, mit szól mindehhez?

– Csak annyit mondok, Burbank úr - felelte a jószágigazgató -, hogy ezek az afrikaiak hiába szabadultak fel, mégiscsak Afrikában születtek, és nincs olyan szabadságlevél, amely megváltoztatná a bőrük színét! Feketének születtek, úgy is halnak meg.

– De élni úgy élnek majd, mint a fehérek, s ez a fontos! - mondta mosolyogva James Burbank.

Este a Burbank család vidáman ült vacsorához a Castle-House ebédlőjében. Bizakodóbban tekintettek a jövőbe is. Még néhány nap, és Florida biztonságban lesz. Jacksonville-ből nem érkezett semmiféle nyugtalanító hír. Talán James Burbank törvényszék előtti magatartása kedvezőbb hangulatot teremtett a város lakói között.

Perry jószágigazgató is a családdal vacsorázott. Mivel nem tudta megakadályozni a camdless-bayi rabszolga-felszabadítást, most már kénytelen volt beletörődni. Sőt ezen az estén az öreg néger ült vele szemben. James Burbank ugyanis az ültetvény legidősebb felszabadított rabszolgáját is asztalához ültette - ezzel is meg akarta mutatni, hogy a nyilatkozat, amely az öreg négert és társait szabaddá tette, nem marad puszta szó. Kívülről vidám ünnepi zaj hallatszott. Több helyütt örömtüzek gyúltak ki; fényük a parkot is bevilágította.

Vacsora közben küldöttség érkezett, pompás virágcsokrot hozott. Bizonyos, hogy a címzett, „Dy Burbank kisasszony” még sohasem kapott ilyen szépséges bokrétát. Köszöntés és köszönet megható szavai hangzottak el.

Majd eltávoztak a vendégek, a család pedig átment az előcsarnokba. Esténként, míg el nem jött az éjszakai pihenés ideje, itt szoktak tartózkodni.

A nap jól kezdődött, bizonyára jól is fog végződni.

Nyolc óra felé járt az idő. Csend és nyugalom honolt az ültetvényen.

Mindannyian joggal remélték, hogy immár semmi sem zavarja meg a békés hangulatot, amikor egyszerre csak hangok hallatszottak a ház körül.

James Burbank felugrott, és kinyitotta az előcsarnok nagy ajtaját.

A tornác előtt több ember állt. Hangosan beszéltek.

– Mi történt? - kérdezte James Burbank.

Az egyik felügyelő válaszolt:

– Bárka érkezett a kikötőbe, Burbank úr.

– Honnan?

– A másik partról.

– Kijött a bárkán?

– Hivatalos küldönc Jacksonville-ből.

– Mit kíván?

– Önnel akar közölni valamit. Kiköthet?

– Természetesen.

Burbankné férjéhez sietett. Alice felugrott, és az ablakhoz lépett. Stannard és Edward Carrol az ajtó felé indult. Zermah is felállt, a kis Dy kezét fogva. Mindannyian érezték, hogy súlyos esemény előtt állnak.

A felügyelő a kikötőbe sietett. Tíz perc múlva visszatért a jacksonville-i küldönccel.

A küldönc a járási nemzetőrség egyenruháját viselte. Bevezették. James Burbanket kereste.

– Én vagyok! Mit kíván?

– Egy levelet kell átadnom Önnek.

S Burbank felé nyújtotta a nagy borítékot, amelynek egyik sarkában ott piroslott a hatósági pecsét.

Burbank feltörte a pecsétet, kivette a levelet, és felolvasta:

Jacksonville új elöljárósága elrendeli: minden rabszolgát, akit a déli hatóságok akarata ellenére felszabadítottak, haladéktalanul ki kell utasítani a járás területéről.

A rendelkezést negyvennyolc órán belül végre kell hajtani. Ellenkező esetben az elöljáróság karhatalmat vesz igénybe.

Kelt Jacksonville-ben, 1862. február 28-án.

Texar

A város tisztességes vezetőit tehát megbuktatták, és Texar, cinkosainak segítségével, a város élére került.

– Mi a válasz? - kérdezte a küldönc.

– Nincs válasz! - felelte James Burbank.

A küldönc távozott. Visszakísérték a bárkához, amely hamarosan útra kelt a másik part irányába.

A spanyol rendelkezésére tehát az ültetvény volt rabszolgáinak el kell hagyniuk Camdless-Bayt. Felszabadított rabszolgák lévén, nincs joguk ahhoz, hogy Florida földjén éljenek! James Burbanknek meg kell válnia embereitől, pedig arra számított, hogy az ő segítségükkel védi meg az ültetvényt.

– Szabadság, ezzel a feltétellel? - kiáltott fel Zermah. - Soha! Így nem kell a szabadság. Inkább megint rabszolga leszek, csak ön mellett maradhassak!

Ezzel kettétépte szabadságlevelét.