A KÉT TESTVÉR

A helyzet kétségbeejtő volt. Hogyan jusson át a csatornán? Úszva? Nincs olyan vakmerő úszó, aki ezt megkockáztatná. Száz halál leselkednék reá. Igaz ugyan, hogy a csatorna legfeljebb hatvan méter széles, de csónak nélkül lehetetlenség az átkelés.

Itt is, ott is félelmetes hüllők emelték ki háromszögletű fejüket a vízből, s a vízinövények meg-meglebbentek, amint a gyors mozgású csúszómászók elsurrantak indáik között.

A kis Dy megborzongott, és dajkájához simult. Zermah habozás nélkül a vízbe vetette volna magát, a szörnyetegek közé - hadd fonják át testét, hadd tapadjanak reá, százkarú óriás polipként -, ha ezzel megmenti a gyermeket!

De a kislányt most már csak valami csodálatos véletlen szabadíthatta ki a veszedelemből.

Mennyire vigyáznia kellett!

Hiszen bármely pillanatban kiléphetett az erdőből Texar egyik embere. Vagy megeshetett, hogy a másik Texar - az, aki a szigeten maradt - visszamegy a wigwamba, észreveszi, hogy Dy és Zermah nincsenek a szobájukban, s azonnal keresésükre indul.

– Istenem, könyörülj rajtunk! - sóhajtott fel a szerencsétlen nő.

Megfordult. A csatorna vizét fürkészte.

Az Okeechobee északi részén kisebb vízerecskék ömlenek a tóba; a Calaosahatches-folyó mellékágai. Maga a folyó a Mexikói-öbölbe torkollik; havonta, nagy dagály idején ezeken a mellékágakon át táplálja a tavat.

A tó vize most északi irányba, az erecskék torkolata felé áramlott.

A gyenge áramlásban egy fatörzs úszott a part felé. Talán ezen a fatörzsön átkelhetnének a túlsó partra! Hiszen néhány méterrel lejjebb elkanyarodik a part, az áradás irányt változtat, s átsodorhatja a fatörzset a másik oldalra! Meg kell kísérelni! Ha nem sikerül, s az áramlás visszasodorja a fatörzset a szigetre, menekülők semmit sem vesztettek, nem kerültek a mostaninál veszélyesebb helyzetbe.

Zermah nem sokat töprengett. Szinte ösztönösen rohant a vízen lebegő fatörzs felé. Ha sokat töpreng, talán eszébe jut, hogy a vízben hüllők nyüzsögnek, vagy az, hogy a fatörzs fenn is akadhat a vízinövények sűrű indáiban a csatorna közepén! De a szigetről menekülni kellett, bármilyen kockázat árán is! Zermah tehát, karjában a kislánnyal, átugrott a fatörzsre, megkapaszkodott az ágakban, és eltaszította a parttól ezt a véletlen ajándékozta tutajt.

A fatörzset azonnal magával ragadta az áramlat. Lassan, lebegve úszott a túlsó part felé.

Zermah igyekezett elrejtőzni az ágak között, s ez részben sikerült is. Egyébként sem az egyik, sem a másik oldalon nem látott embert a parton. Zaj sem hallatszott, sem a sziget, sem a cipruserdő felől.

Ha átjut a túlsó partra, majd csak talál valami rejtekhelyet, ahol estig meghúzhatja magát! Éjszaka azután észrevétlenül nekivághat az erdőnek. Szívében ismét felébredt a remény.

A fatörzs körül hüllők tekeregtek, és szájukat tátogatva ott siklottak a vízbe lógó alsó ágak között. A kislány behunyta a szemét. Zermah fél kézzel a gyermeket szorította magához, másik kezében pedig a kést markolta, döfésre készen.

De a szörnyű csúszómászók nem kúsztak fel a fatörzsre. Talán a vadászkés tartotta távol őket. De az is lehet, hogy ezek a hüllők csak víz alatt szerzik zsákmányukat.

A fatörzs lassan elérte a csatorna közepét, s az áramlat rézsút irányban az erdő felé sodorta. Ha nem akad fenn a vízinövények között, negyedóra alatt eléri a túlsó partot. Akkor pedig Zermah és a gyermek megszabadul Texar karmaiból, noha még roppant veszélyek leselkednek reájuk.

Még szorosabban magához ölelte a kislányt.

A sziget felől dühödt ugatás hallatszott. Néhány másodperc múlva egy kutya tűnt fel a parton, s csaholva rohant le a meredek lejtőn a vízhez.

Zermah felismerte a vérebet. Ez volt az a kutya, amelyet a spanyol a wigwam őrizetére hagyott a szigeten.

A dühödt állat felborzolt szőrrel, vérben forgó szemmel rohangászott a parton, készen arra, hogy a vízben cikázó hüllők közé vesse magát.

Ebben a pillanatban egy férfi tűnt fel a bozótban.

Az egyik Texar volt - az, aki a szigeten maradt. Meghallotta a kutyaugatást, és a csatornához sietett.

Iszonyatos harag fogta el, amint meglátta Dyt és Zermah-t az úszó fatörzsön. Nem üldözhette a szökevényeket, hiszen a ladik a túlsó parton állt. Nincs más megoldás: le kell lőnie Zermah-t, még ha vele együtt a gyermeket is megöli. Csak így akadályozhatja meg a szökését!

Lekapta a puskáját, vállához emelte, s célba vette a félvér nőt, aki testével védte a gyermeket.

Ekkor azonban a véreb, őrjöngő izgalmában beugrott a vízbe.

Texar leeresztette a puskát.

„Jobb, ha a kutyára bízom a dolgot” - gondolta.

A véreb sebesen közeledett a fatörzshöz. Zermah jól megmarkolta a vadászkését. Ha a megvadult állat a fatörzsre ugrik, ledöfi.

Erre azonban nem került sor.

A hüllők egy perc alatt rátekeredtek a kutyára, és tépték, marták testét. A sebzett állat egy ideig védekezett: karmolt, harapott, de csakhamar elmerült a vízben, s eltűnt a vízinövények alatt.

Texar tehetetlenül nézte, hogyan pusztul el kutyája. De mindez olyan gyorsan pergett le, hogy nem tudott segíteni rajta.

Mit tegyen most? Tűrje, hogy Zermah megmeneküljön?...

– Halj meg te is! - kiáltotta.

Ráfogta puskáját, és elsütötte.

De a fatörzs ekkor már a túlsó part közelében úszott, s a golyó Zermah-nak csak a vállát horzsolta.

Még néhány másodperc, és a fatörzs partot ért. Zermah, karján a gyermekkel leugrott róla, és a sűrű nádasba vetette magát. Texar második lövése is célt tévesztett - s a félvér nő elérte a cipruserdőt.

A szigeten rekedt Texartól már nem kellett tartania. De a másik Texarral még találkozhatik!

Legfőbb gondja az volt tehát, hogy minél gyorsabban eltávolodjék a Carneral-sziget tájékáról. Éjszaka majd nekivághat az útnak a Washington-tó irányában. Minden erejét összeszedve, megfeszített izmokkal, elszánt akarattal csaknem futva haladt előre. Hová, merre? Ezzel most mit sem törődött. Dy nem tudott volna lépést tartani vele; karjában vitte hát a kislányt.

A gyermek apró lábai bizony felmondták volna a szolgálatot ezen az ingoványos, zsombékos talajon. A föld itt minduntalan elindul a léptek alatt, akár azok a csalóka homokrétegek, amelyeket a vadászok hintenek a vermek fölé. A vastag gyökerek kusza szövedéke is legyőzhetetlen akadályt jelentett volna a gyermek számára.

Zermah a karján vitte hát drága terhét, de nem érezte a súlyát. Időnként meg-megállt, nem is annyira azért, hogy kifújja magát, hanem inkább, hogy hallgatózzék. Hol úgy rémlett neki, hogy kutyaugatás veri fel az erdő csendjét: Texarék másik vérebének a csaholása, hol meg távoli puskalövéseket vélt hallani. Ilyenkor azt gondolta, hogy az északi tengerészek megütköztek a spanyol csapatával. Azután rájött arra, hogy csak hangutánzó rigók lármáznak a fákon, vagy egy száraz ág tört le valahol, s annak hirtelen megfeszülő rostjai pattannak el olyan dörrenéssel, mintha fegyver ropogott volna a messzeségben.

Gyorsan folytatta útját. Szívét bizakodás töltötte el; e pillanatban nem is gondolt arra, hogy a Saint John forrásvidékéig mennyi veszéllyel kell még szembenéznie.

Egy órája lehetett úton, eközben egyre távolodott az Okeechobee-tótól. Keleti irányban haladt, az Atlanti-óceán partja felé. Helyesen okoskodott: az északi hajóraj egységei feltétlenül ott cirkálnak a floridai partvidéken, hiszen be kell várniuk a Howick-expedíció visszatérését. Az is lehetséges, hogy az őrnaszádok szemmel tartják az egész partot.

Zermah hirtelen megállt. Ezúttal nem tévedett. A fák közül vad ugatás hangzott, mind közelebbről. Zermah felismerte ezt a hangot: gyakran hallotta, még abban az időben, amikor a vérebek a faerőd körül ólálkodtak, a Fekete-öböl szigetén.

„A kutya a nyomunkban van!” - gondolta. - „Eszerint Texar sem lehet messze!”

Első gondolata az volt, hogy az erdő sűrűbb, bozótosabb részébe menekül, s ott rejtőzik el a gyermekkel együtt.

De el lehet-e rejtőzni egy véreb szimatja elől? Különösen, ha ilyen jól idomított, vérszomjas állatról van szó, amelyet annak idején szökött rabszolgák üldözésére tanítottak!

Az ugatás egyre közeledett, sőt már emberi hangok, távoli kiáltások is hallatszottak.

Néhány lépéssel arrább egy vén ciprusfa állt. Az indák és a lebegő gyökerek sűrű, ágas-bogas hálót vonták köré; törzsébe mély üreget vájt az idő.

Zermah gyorsan bebújt az üregbe. A gyermekkel együtt éppen hogy elfért benne. Az indaszövedék mindkettőjüket eltakarta.

A vérebet azonban biztos szimatja vezette. Egy-két perc múlva már ott lihegett a fa előtt. Dühödten csaholt, és nekiugrott a ciprusfának.

Zermah kezében megvillant a vadászkés. A kutya keservesen vonítva zuhant hátra.

Léptek dobbantak, kiáltások hangzottak fel: hívás, felelet. Zermah felismerte Texar és Squambo hangját.

Valóban a spanyol volt. Társaival együtt a tó felé menekült az északi tengerészek elől.

A cipruserdőben Texar felderítő osztaga ugyanis váratlanul szembetalálkozott a Howick-expedícióval. Texar kevesedmagával volt, s ezért gyorsan visszavonult. A legrövidebb úton próbálta elérni a Carneral-szigetet, bízva abban, hogy a csatorna megállítja az északiakat. Hiszen csónak nélkül nem kelhetnek át a vízen.

Texar úgy számított, hogy ezzel legalább egy-két órát nyer, közben embereivel együtt átvág a szigeten, és éjjel ladikon átkel a tó déli partjára.

Texar és Squambo a ciprusfához ért. A kutya még mindig ott szűkölt. Körülötte vértócsa, oldalán tátongó seb.

– Ide nézzen! - kiáltotta az indián.

– Ez a kutya megsebesült - szólt Texar.

– Késsel szúrták meg, legföljebb néhány perce!... Még gőzölög a vére!...

– Ki tehette?

A kutya ekkor ismét a fának ugrott. Squambo, puskájának csövével, félretolta a lombos indaszövedéket.

– Zermah!... - kiáltott fel az indián.

– És a gyermek! - tette hozzá Texar.

– Hogyan szökhettek meg?!

– Most meghalsz, Zermah!

A félvér nő hirtelen a spanyolhoz ugrott, és szívének szegezte kését, de az indián megragadta és lefegyverezte. A mozdulat olyan heves volt, hogy a kislány kiesett dajkája karjából, és lehuppant a földre, az óriásgombák, a ciprusfák tövében ezrével tenyésző pezizák közé.

Az egyik óriás csészegomba szétpukkadt a gyermek súlya alatt, s akkorát dörrent, mint egy puskalövés. Csillogó por szállt fel belőle.

Újabb és újabb dörrenések követték az elsőt. Lármájuk betöltötte az erdőt. Mintha valami hatalmas tűzijáték röppentyűi durrogtak volna körös-körül.

A spanyol éppen tőrt fogott a félvér nőre, amikor a gombák sortüze megkezdődött. De a felszálló spórák tömege valósággal megvakította, ezért kénytelen volt elengedni Zermah-t. Squambo sem látott, a porfelhő égette, marta a szemét.

A félvér nő és a gyermek szerencsére a földön feküdt, a spórafelhő fölöttük lebegett, s így a veszedelmes por nem érte őket.

Egy-két gomba még szétpattant, de aztán szétoszlott a spórafelhő, s kitisztult a levegő.

Ekkor azonban újabb dörrenések hangzottak fel - de ezúttal fegyverek ropogtak!

Az északi tengerészek rajtaütöttek Texar csapatán. Hirtelen körülzárták a délieket, s ezek kénytelenek voltak letenni a fegyvert.

Ebben a pillanatban Texar ismét megragadta Zermah-t, és mellébe döfte tőrét.

– A gyermek!... Vidd a gyermeket! - kiáltotta Squambónak.

Az indián felkapta a kislányt, és a tó felé rohant.

Ekkor lövés dördült el. Squambo holtan rogyott össze, Gilbert golyója a szívébe fúródott.

Mindannyian együtt voltak: James Burbank, Gilbert, Edward Carrol, Perry, Mars, a camdless-bayi négerek, Howick kapitány katonái. A tengerészek a lefegyverzett déliekre szegezték puskájukat; ezek között állt Texar is; mellette a földön Squambo holtteste hevert.

Texar néhány emberének sikerült egérutat nyernie; a Carneral-sziget felé menekültek.

De ki törődött most ezzel! Az apja karjába ölelte kislányát. Úgy szorította magához, mintha attól félne, hogy ismét elragadják tőle. Gilbert és Mars Zermah fölé hajolt; megpróbálták magához téríteni. A szerencsétlen asszony még lélegzett, de hang nem jött ki a torkán. Mars felemelte felesége fejét, szólítgatta, csókolgatta.

Zermah felnyitotta szemét. Először a gyermeket látta meg James Burbank ölében, azután Marsot. Rámosolygott férjére, majd ismét lezárta szemét.

Mars kiegyenesedett. Észrevette Texart. Ráugrott. És most megismételte azt, amit oly sokszor hallottunk már tőle:

– Megölöm Texart! Megölöm!

– Megállj, Mars! - csattant fel Howick kapitány hangja. - Bízd ránk a dolgot! Törvényt ülünk a gazember felett.

A kapitány a spanyolhoz fordult:

– Maga Texar, aki a Fekete-öbölben tanyázott? - kérdezte.

– Nem tartozom felelni - válaszolta a spanyol.

– Az itt jelenlevő James Burbank, Gilbert hadnagy, Edward Carrol és Mars ismerik önt, és tanúsítják személyazonosságát.

– Ez az ő dolguk!

– Önt halálra ítélték. Az ítéletet most végrehajtjuk!

– Azt teszi, amit akar!

Ekkor megszólalt a kis Dy. A körülötte állók meglepetten hallották a következőket:

– Ketten vannak, apám... Két testvér..., két gonosz ember. Nagyon hasonlítanak egymáshoz.

– Ketten?

– Ketten!... És Zermah a lelkemre kötötte, hogy ezt elmondjam neked.

A jelenlevők eleinte nem értették teljesen a kislány furcsa közlését. De néhány perc múlva váratlanul megoldódott a rejtély.

Texart egy fa alá vezették. A spanyol nem veszítette el lélekjelenlétét. Cigarettára gyújtott, s a füstöt eregetve, merészen nézett James Burbank szemébe. A kivégző osztag felsorakozott.

De ekkor hirtelen egy férfi ugrott elő a fák közül, s a halálraítélt mellé állt.

A másik Texar volt. Néhány emberének sikerült visszajutnia a Carneral-szigetre; tőlük tudta meg, hogy ikertestvérét elfogták....

A két férfi csodálatos hasonlatossága egyszerre megmagyarázta a kislány szavait. Világosság derült két bűnben eltöltött élet és a rejtélyes alibik titkára.

Az ikrek egyidejű jelenléte mindnyájuk számára egy csapásra érthetővé tette a múltat.

Howick kapitány azonban habozott. Ez a leleplezés megnehezítette a tengernagy parancsának végrehajtását.

Dupont tengernagy parancsa úgy szólt, hogy a kissimmee-i kelepce irányítóját, az északi naszádok két tisztjének és számos tengerészének gyilkosát, elfogatása után, azonnal lőjék agyon. A camdless-bayi fosztogatás szervezőjét, a gyermekrablás tettesét viszont Saint-Augustine-ba kell szállítani, hogy ott ismét bíróság elé állítsák, amely ezúttal bizonyára nem fogja felmenteni...

De vajon nem tekinthető egyenlőképpen bűnösnek mind a két testvér? Nem felelősek-e egyenlő mértékben az addig büntetlenül elkövetett közös gaztettekért?

Természetesen mindketten egyformán bűnösök! Howick kapitány azonban ragaszkodott a törvényességhez, s a következő kérdést tette fel:

– Melyikük vallja magát felelősnek a kissimmee-i vérengzésért?

Az ikrek nem feleltek.

Nyilván eltökélték, hogy egyetlen, kérdésre sem válaszolnak.

Egyedül Zermah mondhatta volna meg, hogy melyik bűnért melyiket terheli a felelősség. Az egyik fivér ugyanis március 22-én a Fekete-öbölben tartózkodott, tehát nem irányíthatta a vérengzést, amely onnan százmérföldnyire, Florida déli részén történt. Viszont ő követte el a gyermekrablást, Zermah tehát valamiképpen felismerhetné.

De Zermah eszméletlenül fekszik a földön, talán már meg is halt...

Nem, Zermah nem halt meg. Magához tért. S férjének karjára támaszkodva, már ott állt Howick kapitány előtt, és így szólt:

– Az egyiknek a bal karján tetovált jel van. Az rabolta el a gyermeket...

A két testvér gúnyosan mosolygott. Mindkettő levette kabátját, felgyűrte ingujját, és megmutatta bal karját. Ugyanaz a tetovált jel mindkét karon!

Most már Howick kapitány is belátta, hogy a két Texart nem lehet megkülönböztetni egymástól. Csak ennyit mondott:

– A kissimmee-i kelepce szervezőjét agyonlövetem. Melyikük irányította a vérengzést?

– Én! - kiáltotta egyszerre mind a két Texar.

A kivégzéshez kirendelt tengerészek vállhoz emelték a puskát, céloztak. A két testvér még egyszer megölelte egymást.

A sortűz eldördült. A két elítélt, kéz a kézben, holtan rogyott össze.

Így haltak meg a Texar fivérek, akik bámulatos hasonlatosságukat arra használták fel, hogy hosszú éveken át súlyos bűnöket kövessenek el büntetlenül. Szívükben csak egy emberi érzés élt: a szenvedélyes testvéri szeretet; s ezt haláluk órájában sem tagadták meg.