A SHANNON GŐZÖS FEDÉLZETÉN

Florida 1819-ben csatlakozott a nagy amerikai államszövetséghez, de csak néhány évvel utóbb vált teljes jogú tagállammá. Csatlakozása hatvanhétezer négyzetmérfölddel¹ növelte a köztársaság területét. De a harminchét csillag között, amely az Észak-Amerikai Egyesült Államok zászlaját díszíti,² Florida csillaga mégsem tartozik a legfényesebbek közé.

Florida egyetlen keskeny, lapályos földnyelv. Nem elég nagy kiterjedésű ahhoz, hogy folyói - a Saint John kivételével - széles medret vájjanak földjébe. Domborzata szegényes; nincsenek rajta meredek lejtők, amelyek meggyorsíthatnák a vizek folyását. Egyetlen hegy sem emelkedik az egész félszigeten. Itt-ott egy-egy dombvonulat: füzérszerűen egymásba nyúló halmok, úgynevezett *bluff*ok sora, amilyennel gyakran találkozunk az Egyesült Államok középső és északi tájain. A floridai félsziget alakja olyan, mintha egy bolyhos hódfarok nyúlna a tengerbe; keleti oldalát az Atlanti-óceán, nyugati partját a Mexikói-öböl hullámai mossák.

Floridának tehát egyetlen szomszédja van, mégpedig északi határán: Georgia, az Egyesült Államok délkeleti tagállama. Közös határuk az a földszoros, amely a félszigetet az amerikai szárazföldhöz kapcsolja.

Különös, sőt különleges táj ez a Florida. Lakossága felerészt spanyol, felerészt amerikai: az itt élő indiánok a szeminol törzsekhez tartoznak, és erősen különböznek nyugati vérrokonaiktól. A félsziget déli része terméketlen, homokos pusztaság. Csaknem körös-körül az Atlanti-óceán hordalékából lassan felhalmozódott homokbucka-vonulat szegélyezi. Északi része viszont csodálatosan termékeny alföld. Nem hazudtolja meg nevét.³ Növényzete - flórája - gazdag, változatos, buján tenyésző.

A Saint John folyó bőven öntözi a félszigetnek ezt a részét, nyilván azért ilyen termékeny. Szélesen hömpölyög a folyó, dél-észak irányban. Hossza kétszázötven mérföld, s ebből százhét mérföld: a tengertől a George-tóig terjedő szakasz könnyen hajózható. A keresztirányú folyók természetesen rövidek, hiszen maga a félsziget is keskeny, a Saint John azonban hosszanti irányban kanyarog.

Vizét sok kis mellékfolyó táplálja, s ezek a két partot csipkéző apró öblökbe torkollnak. A Saint John tehát a vidék legfontosabb közlekedési útvonala. Egyben éltetője is: vize, mint a friss vér árad szét a föld ereiben.

1862. február 7-én a Shannon gőzös lefelé úszott a Saint Johnon. A folyó felső szakaszán a hajóállomásokon, valamint a Saint Jean járás és a Putnam járás erődítményei előtt utasokat vett fel, majd további néhány mérföld után elérte a Duval járás határát. Ez a járás északi irányban a Nassau járásig terjed, ennek határa pedig a Nassau folyó. A gőzösnek, a menetrend szerint, délután négy órakor kellett kikötnie Picolata városkában.

Picolata maga nem túlságosan fontos település, környékén azonban gazdag gyapot- és rizsföldek, indigó-, cukornád- és ciprusültetvények húzódnak. Az egész környék sűrűn lakott, s a kikötő, fekvése révén, aránylag nagy személy- és teherforgalmat bonyolít le. Ez a folyami kikötője Saint-Augustine-nak, Kelet-Florida egyik legnagyobb városának. Saint-Augustine innen mintegy tizenhét mérföldre fekszik, egy tengerparti öbölben, amelynek bejáratát a hosszúkás Anastasia-sziget védi. A tengerparti városból csaknem nyílegyenes út vezet Picolatába.

Ezen a napon a picolatai kikötőben a szokottnál is több utas várta a hajót. Saint-Augustine-ból érkeztek, nyolcszemélyes gyorskocsikon. Postakocsinak nevezik itt az ilyen járműveket; négy vagy hat öszvér robog velük vad vágtában az egyenes úton, az ingoványok között.

Aki a folyó alsó szakaszán fekvő kisebb vagy nagyobb városba, erődbe vagy faluba igyekszik, annak nem szabad lekésnie a gőzhajót, mert ez legalább negyvennyolc órás késedelmet jelentene. A Shannon nem mindennap tette meg az utat a Saint Johnon, márpedig ez idő tájt a személyszállítást ez az egy hajó bonyolította le a folyón. Mire a kikötés ideje elérkezett, az utasoknak már Picolatában kellett várniuk a hajót.

A kocsik be is robogtak kellő időben, s egy órával a hajó érkezése előtt lerakták utasaikat.

Vagy ötvenen álldogáltak a picolatai hajóhídon. Lesték a hajót, és kissé izgatottan beszélgettek. A várakozók szemmel láthatóan két csoportra oszlottak, ezt könnyű volt észrevenni. A két csoport nem közeledett egymáshoz. Vajon komoly üzleti ügy vitte ezeket az utasokat Saint-Augustine-ba, vagy talán valamiféle politikai vetélkedés? Annyi bizonyos, hogy nem volt köztük egyetértés. Ellenségként érkeztek, ellenségként indultak vissza. Meglátszott ez haragvó pillantásaikon, a két csoport elkülönülésén, és kitudódott abból a néhány odavetett sértő megjegyzésből, amelyről mindenki érezte, hogy kihívásnak szánták.

De közben már felhangzottak az ár ellenében közeledő hajó éles sípjelei. A jobb parton, az egyik kanyarban, vagy fél mérföldre Picolata fölött, hamarosan feltűnt a Shannon. Két kéményéből vastag füstoszlop szállt fel, és gomolyogva terjedt szét a túlsó parton, a tengeri szélben hajladozó, magasba nyúló fák fölött. A közeledő hajó egyre nagyobbnak látszott. A tengerjárás éppen megfordult. A dagály mindeddig három-négy órán át felfelé tartott, és fékezte a hajó sebességét. Most viszont az árhullám a torkolat felé fordult, és az apály gyorsította a hajó leereszkedését a folyón.

Végre megszólalt a hajóharang. A kerekek hátrafelé forogtak. A Shannon megállt, a kidobott kötelek megfeszültek, s a gőzös a hajóhídhoz simult.

A beszállás - meglehetős sietséggel - azonnal megkezdődött. Az egyik csoport hamarosan felszállt a hajóra. A másik csoport nem is próbált elébe vágni. Még várhatott valakit - nyilván egy megkésett utast -, mert ketten-hárman kiváltak a csoportból, és lementek a rakpartra, egészen a Saint-Augustine-ba vezető út kereszteződéséig, és türelmetlenül kémlelték a terepet kelet felé.

Minden okuk megvolt arra, hogy türelmetlenek legyenek. A Shannon kapitánya a parancsnoki hídról már kiabált is feléjük:

– Beszállás! Tessék beszállni!

– Néhány percig várjanak még! - kérlelte egy férfi, aki a második csoporthoz tartozott, és a hajóhídon állt.

– Nem várhatunk tovább.

– Csak néhány percig!

– Egy percig sem!

– Egy pillanatig még!

– Lehetetlen! Az apály megkezdődött. Ha várunk, megtörténhetik, hogy az alacsony vízállás miatt nem jutunk át a jacksonville-i zsilipeken.

– Különben is - tette hozzá az egyik utas -, miért engedjünk a késve érkezők szeszélyének!

Az utas, aki ezt a megjegyzést tette, az első csoporttal szállt a hajóra.

Társai már elhelyezkedtek a hátsó fedélzeten.

– Ezt mondom én is, Burbank úr - felelte a kapitány. - Első a kötelesség... Gyerünk, uraim, szálljanak be, vagy parancsot adok az indulásra.

A matrózok már készen álltak, hogy ellökjék a gőzöst a hajóhídtól; a gőzsíp éles füttyjeleket hallatott.

Harsány kiáltás szakította félbe az előkészületet:

– Itt van Texar!... Itt van Texar!

A rakparton, a fordulóban, őrült iramban robogó kocsi kanyarodott be. A négy vágtató öszvér megállt a hajóhíd feljáratánál.

A kocsiból egy férfi ugrott ki. Társai, akik az útkereszteződésnél lesték, elébe futottak. Aztán valamennyien sietve felszálltak a hajóra.

– Ha még egy percet késel, Texar, lemaradsz! Ez nagyon kínos lett volna! - mondta az egyik.

– Bizony! Legkorábban holnapután érhettél volna vissza... hová is? No, majd megtudjuk, ha jónak látod - fűzte hozzá egy másik.

– Ha a kapitány erre a pimasz James Burbankre hallgat - folytatta egy harmadik -, a Shannon már jó negyed mérfölddel Picolata alatt úsznék!

Texar, barátai kíséretében, felment az elülső fedélzetre.

A két csoportot csupán a parancsnoki híd választotta el egymástól. Texar végigmérte James Burbanket. Egy szót sem szólt, de pillantásából bárki kiolvashatta az engesztelhetetlen gyűlöletet.

James Burbank a szemébe nézett Texarnak, majd sarkon fordult, s leült a fedélzet ellenkező oldalán, társai közé.

– A mi derék Burbankünk, úgy látszik, nincs valami jó hangulatban! - mondta Texar egyik cimborája. - Nem is csodálom. Hiába hazudozott, a recorder⁴ egykettőre végzett az egész hamis tanúvallomással...

– De nem végzett ővele magával - felelte Texar. - Ez még hátravan! És ezt magamra vállalom!

A köteleket közben eloldották, és felhúzták a gőzösre. A gőzöst hosszú csáklyával ellökték a hajóhídtól, s most orrával a folyó irányába fordult. A két óriási kerék megindult, s a hajó, amelyet immár az apály is segített, sebesen siklott a Saint John két partja között.

Az amerikai folyókon ebben az időben nagyméretű gőzhajók bonyolították le a személyforgalmat. Egy-egy gőzös olyan volt, mint valami többemeletes ház, tágas tetőteraszokkal. A fedélzeti sétány belső szegélyén két nagy kémény nyúlt a magasba, előtte és mögötte zászlóárbocok, a sátorlapok tartóköteleivel.

A Hudson folyón vagy a Mississippin akkoriban valóságos úszó paloták közlekedtek; valami kisebb mezőváros lakossága kényelmesen elfért volna egy-egy ilyen gőzösön. A floridai települések forgalmát azonban a Saint John folyón kisebb hajó is elláthatta. A Shannon mindössze afféle úszó ház volt, noha berendezését és felszerelését tekintve alig különbözött a Kentucky vagy a Dean Richmond nevű nagy gőzösöktől.

Gyönyörű idő volt. A füstgomolyag parányi foltokra szakadozva lebegett a tündöklő égen. Az Újvilágban az északi szélesség harmincadik fokán a februári hőmérséklet nagyjából olyan, mint az Óvilágnak a Szaharával határos vidékein. Csakhogy itt enyhe tengeri szél fújt, s ezért a hőség nem volt elviselhetetlen. A Shannon legtöbb utasa a fedélzeten maradt, és élvezte a friss illatokat, amelyeket a parti erdőkből hajtott oda a szél.

A mennyezetesen kifeszített ponyvák megvédtek az utasokat a ferdén beeső napsugarak tüze elől. A hajó gyors mozgásától a sátorlapok úgy táncoltak, mint a *panká*k, a mozgó baldachinok,⁵ amelyek alatt a hinduk hűsölnek.

Texar, öt-hat társával együtt, behúzódott az étterembe. Elhelyezkedtek az egyik páholyban, az asztal körül. S az amerikai kocsmák erős pálinkáihoz szokott igazi nagyivók módjára, pohárszámra hörpintgették a tömény *gin*t,⁶ a keserű pálinkát és a Bourbon-szigeti *whisky*t.⁷ Tulajdonképpen durva, neveletlen, mocskos szájú emberek voltak; bőrkabátot, bőrnadrágot viseltek, vászon vagy szövet alig volt a ruházatukon; megszokták, hogy inkább az erdők mélyén éljenek, mint a floridai városokban.

Texarnak mintha bizonyos kiváltságai lettek volna a többiekkel szemben. Ezt részben talán erélyes jellemének, részben előkelőbb társadalmi helyzetének vagy pedig vagyonának köszönhette. Fölénye most is megnyilvánult. Hallgatott, s ezért cimborái is csendben ültek, és beszéd helyett ivással ütötték agyon az időt.

Az asztalokon néhány újság hevert.

Texar szórakozottan átfutotta az egyiket, majd félrelökte, és azt mondta:

– Hiszen ennek már szakálla van!

– De még mekkora! - felelte az egyik társa. - Háromnapos!

– Pedig most, hogy a harc itt folyik a portánk előtt, három nap alatt sok minden történhetik! - szólt közbe egy másik.

– Hogy áll a háború? - kérdezte Texar.

– Bennünket egy dolog érdekel különösképpen, Texar, s ez a következő: azt mondják, hogy a washingtoni kormány hadműveleteket tervez Florida ellen. Számíthatunk arra, hogy az északiak rövid időn belül partra szállnak.

– Bizonyos ez?

– Nem tudom. A hírt Savannah-ban hallottam, de Saint-Augustine-ban is megerősítették.

– Hát csak jöjjenek az északiak, ha mindenáron le akarnak igázni bennünket! - harsogta Texar, s hogy fenyegető hangjának nagyobb hitele legyen, öklével az asztalra csapott. Több pohár és üveg felborult. - Rajta! Csak jöjjenek! Majd meglátják, milyen választ adnak a floridai rabszolga-tulajdonosok ezeknek a négerpárti bitangoknak, akik ki akarnak fosztani bennünket!

Ha valaki nem ismerte volna az eseményeket, amelyek ebben az időben Amerika földjén lejátszódtak, két dolgot Texar válaszából is megtudhatott volna.

Először is azt, hogy a régóta folyó polgárháború - amelynek a Sumter-erődre 1861. április 11-én leadott ágyúlövés volt a hadüzenete - ez idő tájt már döntő szakaszába lépett, mert immár csaknem elérte a déli államok legtávolabbi határát.

Másodszor pedig, hogy Texar a rabszolgatartás híve, s mint ilyen, a rabszolgatartó területek lakosságának nagy többségével van egy véleményen.

A Shannon fedélzetén mind a két pártnak számos híve utazott. Hogy a hosszú háború alatt használatos valamennyi elnevezést felsoroljuk, egyrészt északiak, azaz rabszolgaság-ellenesek vagy szövetségiek voltak itt, másrészt: déliek, azaz rabszolgatartók vagy szakadárok (a szecesszió hívei), akik *szövetkezettek*nek is mondták magukat.⁸

Jó óra telt el, s közben Texar és társai kellőképpen leitták magukat. Ekkor felkerekedtek, és ismét felmentek a fedélzetre. A Shannon már elhaladt a jobb parton betüremlő Trent-öböl és a Hatmérföld-öböl előtt. A messzire nyúló két keskeny öböl közül az előbbi egy sűrű cipruserdőig, az utóbbi a Tizenkétmérföld-lápig vezette el a folyó vizét; a láp neve egyben területét is megjelölte.

Azon a szakaszon, ahol a gőzös haladt, a partot gyönyörű erdők szegélyezték; tulipánfák és magnóliák, fenyők és ciprusok, örökzöld tölgyek és jukkák. S közöttük sok más pompás sudár fa: törzsük szinte eltűnt az azalea és a kígyókonty kusza bozótjában.

A hajó keskeny, lagúnaszerű⁹ öblök előtt húzott el. Ezek a sok mérföld mélységbe benyúló öblök kanyargós utat írtak le az erdőkben, s természetes csatornák módjára vezették el a folyó vizét a Saint Jean és a Duval járások ingoványos alföldjeire.

Az öblök bejárata felől időnként kellemetlen pézsmaszagot hozott a folyó felé a szél. A növényzet rendkívül erősen illatozik ezen az éghajlati övezeten, de a gőzhajó utasai mégsem ezt érezték, hanem a Shannon kerekeinek zúgására felriadt, s a magas fűben menekülő alligátorok átható szagát.

Madarak rebbentek fel: harkályok, gémek, verébfélék, szárcsák, bóbitás galambok, rigók, sok száz fajta különféle alakú és tollazatú szárnyas. Köztük az a kolibriféle is, amely egy hasbeszélőt megszégyenítő ügyességgel utánoz minden hangot, még a csombókos kakas kukorékolását, ezt a trombitaharsogásra emlékeztető, négy-öt mérföldre elhallatszó rikoltást is.

Texar felért a fedélzetre. Csaknem belebotlott egy nőbe, aki éppen lefelé indult, a társalgóba. A nő visszahőkölt, amikor az előtte álló férfit észrevette. Félvér lány volt: fehér és néger keverék, a Burbank család szolgálója. Amint így váratlanul szembekerült gazdája esküdt ellenségével, már első mozdulata kifejezte a leküzdhetetlen undort. Mintha észre sem vette volna Texar gonosz pillantását, kissé félreállt az útból.

A férfi vállát vonogatva fordult vissza társai felé, és hangosan mondta:

– Ez Zermah. Rabszolga, James Burbank tulajdona. A gazdája meg közben egyre a rabszolgatartás ellen papol.

Zermah nem válaszolt. Mihelyt az út szabad volt, lement a nagy társalgóba. Mintha meg sem hallotta volna az iménti megjegyzést.

Texar viszont a gőzös orra felé tartott. Ott megállt, szivarra gyújtott. Társai egyre a nyomában voltak, de ő már ügyet sem vetett rájuk. A folyó bal partját figyelte, fürkésző pillantással. A partnak ez a szakasza Putnam járás határa volt.

A Shannon hátsó fedélzetén eközben szintén a háborúról folyt a szó. Zermah távoztával James Burbank egyedül maradt barátaival, akik Saint-Augustine-ba kísérték. Az egyik a sógora volt, Edward Carrol, a másik pedig a floridai származású Walter Stannard, aki Jacksonville-ben lakott. Ők is meglehetősen szenvedélyes hangon beszéltek a véres háborúról, hiszen ennek a harcnak a kimenetele élet-halál kérdése volt az Egyesült Államok számára.

Csakhogy - mint látni fogjuk - James Burbank más véleményen volt, és más reményeket fűzött a polgárháborúhoz, mint Texar.

– Alig várom már, hogy ismét Camdless-Bayben legyek. Két napja vagyunk úton. Talán újabb hírek érkeztek azóta a hadműveletekről. Az sincs kizárva, hogy Dupont és Sherman már bevették Port Royal kikötőjét, és megszállták a dél-karolinai szigeteket.

– Annyi bizonyos, hogy minderre hamarosan sor kerül - felelte Edward Carrol -, sőt Lincoln elnök nyilván már azzal a tervvel foglalkozik, hogy Floridára is kiterjeszti a háborút.

– Itt az ideje! - szólalt meg ismét James Burbank. - Igen! Itt az ideje, hogy a kormány végre érvényesítse erejét a Georgiában és Floridában garázdálkodó déliekkel szemben. Amúgy is azt képzelik, hogy túlságosan messze vannak, és ezért nem csíphetik nyakon őket. Láthatta, mire vetemednek az ilyen lelkiismeretlen alakok, mint ez a jöttment Texar! Ellenünk, az északiak hívei ellen uszítja az itteni rabszolgatartókat, akiknek támogatását élvezi. A mi helyzetünk pedig egyre nehezebb lesz, mert a háború minden eseményének visszahatását saját bőrünkön érezzük!

– Igazad van, James - mondta Edward Carrol. - A legfontosabb, hogy Floridában minél előbb a washingtoni kormány legyen az úr. Alig várom már a napot, amikor az északi hadsereg megérkezik, és rendet teremt. Hiszen ha sokáig késik, kénytelenek leszünk elhagyni ültetvényeinket.

– Higgye el, kedves Burbank, csak napokról lehet szó - felelte Walter Stannard. - Tegnapelőtt, amikor Jacksonville-ből útra keltem, már érezhető volt a nyugtalanság. Az emberek attól féltek, hogy Dupont tengernagy hajói átkelnek a Saint John szorosain. De ez a hír is jó volt ürügynek, hogy megint fenyegetően lépjenek fel mindazokkal szemben, akik nem hívei a rabszolgaságnak. Bármikor lázadás törhet ki. Ez pedig megbuktatná a város jelenlegi kormányzatát, és a hatalom a legelvetemültebb gazfickók kezébe kerülne.

– Ez sem lenne meglepő - felelte James Burbank. - Az északi hadsereg közeledtével súlyos megpróbáltatások várnak ránk! De mindez elkerülhetetlen.

– Mit is tehetnénk? - szólalt meg ismét Walter Stannard. - Jacksonville-ben és Florida más vidékein akad ugyan néhány derék ültetvényes, aki a rabszolgaság kérdésében egy véleményen van velünk, de annyira mégsem vagyunk, hogy a szakadárok garázdálkodását megfékezhessük. Egyetlen reményünk, hogy az északi csapatok partra szállnak. Biztonságot csak ez adhat nekünk. Hanem kívánatos lenne, hogy a hadműveleteket, ha egyszer elhatározták, minél gyorsabban végre is hajtsák.

– Úgy van!... Bárcsak itt volnának már az északiak - mondta hangosan James Burbank -, és megszabadítanának bennünket ezektől a bitangoktól!

Így beszéltek ezek az északiakhoz húzó férfiak, akik családjuk vagy vagyonuk miatt kénytelenek voltak a rabszolgatartók környezetében élni, és a déli államok viszonyaihoz alkalmazkodni.

Hamarosan meglátjuk, valóban indokolt volt-e, amit mondottak, és valóban volt-e okuk a félelemre.

James Burbank és barátai helyesen ítélték meg a háború kilátásait. Az északi kormány új hadműveletet készített elő, azzal a céllal, hogy Floridát is meghódolásra kényszerítse. A feladat nem éppen a félsziget elfoglalása vagy katonai megszállása volt. Az északiaknak csupán az volt a fontos, hogy a kikötőket és a partvidéket ellenőrizzék, és így megakadályozzák a csempészetet. A csempészhajók ugyanis rendszeresen áttörték a tengerzárat, hogy külföldi piacokra szállítsák Florida termékeit, s ennek ellenében fegyvert és hadianyagot vigyenek a déli államoknak.

A Shannon sem kockáztatta meg, hogy útját a georgiai vizeken folytassa, hiszen a dél-georgiai partvidék már az északi tábornokok kezébe került. Óvatosságból kikötött a határon. A gőzös végállomása Fernandina kikötője volt, valamelyest a Saint John torkolata fölött, de még a georgiai határ előtt, az Amelia-sziget északi részén. Erről a vidékről indult ki a Cedar Key-i vasútvonal, amely a Mexikói-öbölig rézsút irányban szelte át a floridai félszigetet.

A Shannon óvatossága teljesen érthető volt. Amelia szigete és a Saint Mary torkolata fölött, a partvidéken cirkáló északi hajók már bekeríthették, és foglyul ejthették volna.

A gőzös utasainak nagy része tehát olyan floridaiakból állt, akiket ügyeik nem szólítottak a floridai határon túlra. Saint John-vidéki városokban, mezővárosokban vagy falvakban laktak, legtöbbjük saint-augustine-i vagy jacksonville-i volt. Az utasok bármely város vagy falu közelében kiszállhattak, ha a gőzös beállt a cölöpökre vert kikötőhídhoz vagy kikötőgáthoz. Ezek az angol mintára készült mólószerű faépítmények lehetővé teszik a kiszállást olyan helyen is, amely kikötésre nem alkalmas; még csónakot sem kell igénybe venni.

Az egyik utas azonban éppen arra készülődött, hogy a folyó közepén hagyja el a hajót. Nem a legközelebbi menetrendszerű kikötőhelyen szándékozott kiszállni, hanem a partnak egy olyan szakaszán, ahol sem falu, sem magányos ház, de még csak egy vadász- vagy halászkunyhó sem látszott.

Ez az utas Texar volt.

Este hat óra körül a Shannon három éles füttyjelet hallatott; a kerekek csaknem azonnal megálltak, és a hajót csupán a víz sodra ringatta lefelé, amely ezen a szakaszon meglehetősen lassú. Mindez a Fekete-öböl magasságában történt.

A Fekete-öböl a bal part egyik mély beszögellése. Ide ömlik a Saint John egyik kis mellékfolyója, egy névtelen patak, amely a putnami és a duvali járás határának közelében kanyarog, és a Heilman-erőd alatt folyik el. Keskeny torkolatát teljes egészében eltakarja a faágak bolthajtásszerű sűrű bozótja, a lombok szinte úgy fonódnak egymásba ott, mint a szálak valami sűrű szőttesen.

Ezt a sötét lagúnát még a környék lakosai is alig ismerték. Soha senki sem próbált behatolni oda, és senki sem gyanította, hogy ez Texar rejtekhelye.

Nem is meglepő, hogy ez a zegzugos vízi út ennyire ismeretlen maradt. A folyó felől ugyanis nem venni észre, hogy a part szegélye a Fekete-öbölnél megszakad. Meg azután tapasztalt hajós legyen, és jól ismerje ezt a sötét lagúnát az, aki alkonyat után eligazodik benne.

A Shannon sípjelére valahonnan kiáltás felelt, hármas kiáltás a hármas füttyre. A magas parti fűben fény csillant meg. A fénylő pont imbolyogva megindult. A partról csónak közeledett a gőzös felé.

Egyszerű szkiff volt, fatörzsből kivájt keskeny csónak, amelyen egyetlen kéttollú lapát elegendő az evezéshez is meg a kormányzáshoz is.

Amikor a csónak fél kötélhosszúságnyira¹⁰ megközelítette a hajót, Texar, aki a hajó orrában tartózkodott, a külső lépcső lejáratához sietett, és kezéből tölcsért formált:

– Hahó! - kiáltotta.

– Hahó! - hangzott a válasz.

– Squambo, te vagy?

– Én vagyok, uram!

– Evezz a hajó mellé.

A csónak a gőzös oldalához simult.

A szkiff felkunkorodó orrán jelzőlámpa függött, és valamelyest megvilágította az evezőst. Bozontos, fekete hajú indián ült a keskeny csónakban; meztelen felsőteste jól megtermett, izmos férfit sejtetett.

Texar ekkor társai felé fordult, s kezet szorított velük.

– Viszontlátásra! - mondta jelentőségteljesen.

Még egy fenyegető pillantást vetett Burbank felé, majd leereszkedett a bal oldali kerékházra szerelt lépcsőn, és elhelyezkedett Squambo csónakjában.

A kerekek ismét megindultak.

Néhány fordulat, és a hatalmas gőzös lassan eltávolodott a szkifftől.

A fedélzeten senki sem gyaníthatta, hogy a könnyű kis csónak rövidesen a sötét parti bozótban tűnik el.

– Legalább egy gazemberrel kevesebb van a hajón! - mondta Edward Caroll, aki ügyet sem vetett arra, hogy szavait Texar cimborái is hallják.

– Úgy van! - felelte James Burbank. - Ez az ember veszedelmes gonosztevő. Csepp kétségem sincs efelől, noha a nyomorult fráter mindig kibújik a felelősségre vonás alól. Egészen érthetetlenül, mindig sikerült alibit¹¹ igazolnia.

– Ha ma éjszaka valamiféle bűntényt követnének el Jacksonville környékén - mondta Stannard -, Texart senki sem vádolhatná vele, hiszen már itt kiszállt a hajóból!

– Ki tudja! - szólalt meg ismét James Burbank. - Azon sem csodálkoznék, ha valaki holnap azt tanúsítaná, hogy látta, amint Texar, éppen ebben a pillanatban, ötven mérföldre innen, valahol Észak-Floridában rablást vagy gyilkosságot követett el. De persze, mindazok után, ami történt, az sem lepne meg, ha Texar viszont bebizonyítaná, hogy e bűntényben sem volt semmi része. No de kár az ilyen emberre ennyi szót vesztegetni. Maga, Stannard, visszatér Jacksonville-be?

– Még ma este.

– Leánya ott várja?

– Igen, és szeretném minél előbb viszontlátni.

– Ez érthető is - felelte James Burbank. - De mik a további tervei? Mikor látjuk ismét Camdless-Bayben?

– Néhány nap múlva.

– Jöjjön minél előbb, kedves Stannard, ha lehet. Tudja, hogy igen komoly események küszöbén állunk, és az északi csapatok közeledése csak súlyosbítja helyzetünket. Egyébként azt hiszem, hogy leányával, Alice-szel együtt nagyobb biztonságban lenne nálunk, a Castle-House-ban, mint a városban, ahol a déliek bármikor erőszakos lépésekre vetemedhetnek.

– Igaz, igaz, ámbár tulajdonképpen magam is déli vagyok, kedves Burbank.

– Származásra nézve igen, de felfogása és tettei után ítélve, ön, kedves Stannard, mégiscsak igazi északi!

A folyó sodródása egyre sebesebbé vált, amint a hajó a torkolat felé közeledett. A Shannon most gyorsabban úszott. Egy óra múlva egy zöld domb tetején épült kis település: Mandarin falu előtt haladt el. Öt-hat mérfölddel a falu alatt, a gőzös megállt a jobb parton. A folyó itt elég mély volt, a hajók odaállhattak a kiépített rakparthoz, hogy szállítmányukat felvegyék.

A gőzös túlhaladt a rakparton, és valamivel lejjebb, két vashuzalra felfüggesztett kicsi, de igen kecses, fából ácsolt kikötőhídhoz úszott. Ez volt Camdless-Bay hajóállomása.

A kikötőhídon két néger várakozott, kezükben lámpás, mert közben teljesen beesteledett.

James Burbank elbúcsúzott Stannardtól, és Edward Carrollal együtt kiszállt a hajóból.

Zermah, a félvér leány követte őket. Messziről egy gyermek kiáltása hallatszott. Zermah felelt reá:

– Itt vagyok, Dy!... Itt vagyok!

– És apa?

– Ő is megjött!

A lámpák eltávolodtak a parttól, a Shannon kerekei ismét megindultak, s a gőzös, rézsút irányban átvágva a bal part felé, folytatta útját. Hárommérföldnyire Camdless-Baytől kikötött a bal parton levő jacksonville-i hajóállomáson. Az utasok egy része ott szállt ki.

A kiszállók között volt Walter Stannard is. Ugyancsak ott hagyta el a hajót az a három vagy négy férfi, akitől Texar vagy másfél órával azelőtt vált el, amikor az indián csónakjába szállt.

Mindössze hat-nyolc utas maradt a gőzös fedélzetén. Néhányan Pablóba utaztak, egy kis városkába, amely a Saint John torkolatában emelkedő világítótorony közelében épült. Mások a Talbot-szigeten szándékoztak kiszállni. Ez a sziget a nyílt tengeren fekszik, a Talbot-szoros bejáratánál.

Végül volt olyan utas is, aki Fernandina kikötőjébe készült.

A Shannon tehát folytatta útját. Minden zavar nélkül áthaladt a zsilipeken. Egy órával utóbb eltűnt a Traut-öböl kanyarodójában, ahol a Saint John folyó vize már az óceán haragos hullámaival egyesül.