TELELÉS

A vihar két héten át megszakítás nélkül tombolt, és sűrű pelyhekben hullt a hó. Ez idő alatt a telepesek kénytelenek voltak tető alá húzódni, és alig-alig merészkedtek ki a szabadba.

A kényszerű bezártság természetesen mindenkit lehangolt, de azokat talán jobban, akik az összerakható házak komfortjára számítottak. Ezek a házak ugyanis, csapszegekkel összeillesztett deszkából lévén, a legelemibb kényelmet sem nyújtották.

Külsejük - vagy talán csak az, hogy háznak hívták őket - mégis elcsábította a telepeseket, akik először összekaptak rajtuk, most pedig észvesztő zsúfoltságban szorongtak bennük. Az egyetlen nagy hálószobává változott házakban egymást érték a padlóra dobott matracok. A nappal rövid óráiban ezek a helyiségek lakószobává és konyhává vedlettek át. A zsúfoltság, a háztartások kényszerű egyesítése számtalan kényelmetlenséggel járt, nem lehetett tisztaságot tartani, és a hangulat is megromlott. A tétlenség és az unalom a viszályok melegágya, márpedig a hótorlaszok foglyai kegyetlenül unatkoztak.

A férfiak még csak-csak elfoglalták magukat. Azon ügyeskedtek, hogy a teljesen bútorozatlan házakba kezdetleges bútort barkácsoljanak.

Fejszével faragtak széket és asztalt, amelyeket éjszakára félre kellett tolni, hogy le lehessen teríteni a matracokat. Az asszonyok azonban nem üthették el ilyesmivel az időt. Miután ellátták a gyerekeket és megfőztek aznapra - s még ezt a munkát is egyszerűsítették az ételkonzervek -, a lassan pergő órákat csak pletykázással múlathatták. Cserfeltek is becsülettel. A lábuk helyett is a nyelvük járt, márpedig tudjuk, micsoda veszekedést képes támasztani némely locska nyelv. Csoda, hogy az asszonyok nem kaptak hajba már az első napokban.

Igaz, hogy a sátrak kevésbé óvtak meg az időjárás viszontagságaitól, de lakóik más tekintetben előnyöket is élveztek. Kényelmesebben elfértek, sőt néhány család - mint Rhodesék és Ceroniék - saját sátornak örvendhetett. Az egymásra utalt öt japán közösen lakott egy félreeső sátorban.

Sátrak és házak szeszélyes összevisszaságban helyezkedtek el.

Miután a letelepedéskor senki nem irányította a munkálatokat, a tábor alaprajzát sem valami előzetes terv szabta meg. A különálló lakok véletlenszerű együttese nem hasonlított egy kisvárosra, és lakóik igencsak zavarba jöttek volna, ha meg kell húzniuk az utcák vonalát.

Ezzel azonban nem is kellett törődniük, hiszen nem szándékoztak tartósan letelepülni. Tavasszal majd lebontják a házakat és a sátrakat, s ki-ki visszatér a maga otthoni nyomorúságába.

A telep a nyugatról érkező folyó jobb partján terült el, mely érintette is egy ponton, majd visszakanyarodva északnyugat felé folyt tovább, és három kilométerrel odébb beletorkollott a tengerbe. A legnyugatabbi építmény már a folyóparton állt. Ez a deszkaház olyan aprócska volt, hogy csak hárman fértek el benne. Egy Patterson nevű kivándorló, aki el akarta kerülni a veszekedést és a kiabálást, szép csöndben már az első napon birtokába vette e házikó építőelemeit, és hogy e jogát senkinek ne jusson eszébe kétségbe vonni, két másik hajótöröttet maga mellé fogadva azonnal a lehető legmagasabbra emelte a lakók számát. Nem véletlenül tette. Patterson maga elég nyápic volt, két okosan választott, herkulesi termetű társa viszont szükség esetén puszta kézzel is meg tudta volna védeni a közös tulajdont.

Mindketten amerikaiak voltak, az egyiket Blakernek hívták, a másikat Longnak. Az előbbi - huszonhat éves, jókedélyű parasztlegény - olyan betegségben szenvedett, amely siralmas módon bonyolította az életét: gyógyíthatatlanul falánk volt. Miután nyomorúság jutott osztályrészéül, soha nem tudta lecsillapítani az őt születésétől fogva kínzó, kielégíthetetlen éhséget, s a kivándorlásra is azért szánta el magát, hátha egyszer végre jóllakhat. A másik, ez a fejlett izomzatú, de szellemiekben szegény kovács, éppen olyan szilárd és alakítható volt, mint üllőjén az izzó vas.

Bár Patterson ma nem sokban különbözött a többi hajótöröttől, őt legalább nem a kibírhatatlan nyomor, hanem a féktelen nyereségvágy juttatta ide. A sors egyszerre volt hozzá kegyes és könyörtelen. Igaz, olyan szegénynek született egy írországi árokparton, mint a templom egere, kárpótlásul viszont olyan mérhetetlen bírvágy munkált benne, hogy előbb-utóbb mindent megszerzett, ami világra jöttekor hiányzott neki. Ennek az ösztönnek köszönhette, hogy huszonöt éves korára már egészen csinos vagyont mondhatott magáénak. Keményen dolgozott, remete módján nélkülözött - de célja érdekében alkalomadtán attól sem riadt vissza, hogy cinikus módon kihasználjon másokat.

Tehetsége mellé azonban, paraszt lévén, hiányzott az indulótőke, így csak apró léptekkel haladt előre a vagyonosodás útján. A gyors fölemelkedéshez nem nyílt előtte tér. Patterson tehát sok lemondással, nagy merészséggel és ravaszkodással kapaszkodott fölfelé, amikor egy napon fülébe jutottak azok a csodálatos történetek, amelyek gátlástalan emberek amerikai sikereiről szólnak. Elkábították ezek a mesék, s ettől kezdve szüntelenül az Újvilág járt az eszében: annyi más után ő is szerencsét akart próbálni ott, s még csak nem is azért, hogy a hozzá hasonlóan a társadalom legmélyéről indult milliárdosok nyomába lépjen, csupán abban a szerény reményben, hogy ott majd gyorsabban megszedheti magát, mint odahaza.

Alighogy megérkezett Amerikába, máris fölfigyelt a Lagoa-öböl Társasága lépten-nyomon látható hirdetéseire. A Társaság csábító ajánlatai láttán azt remélte, hogy olyan szűzföldre talál, ahol nagy haszonnal forgathatja meg szerény tőkéjét. Így aztán az ezer utas között ő is behajózott a Jonathanra.

A baleset természetesen csúfot űzött reményeiből, de Pattersont nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon. Ha netán kiábrándult volt, nem mutatta: a hajótörés után is ugyanazzal a konok türelemmel hajszolta a boldogulást. Ha valakinek bármi haszna származhatott a közös szerencsétlenségből, akkor az csak ő lehetett.

Blaker és Long segítségével a tengertől távolabb állította föl a házikóját, a folyópart egyetlen olyan pontján, ahol közvetlen lejárás volt a vízhez. Följebb a part hirtelen megemelkedett, és tizenöt méter magas sziklafalként tornyosult föl, lejjebb pedig, a ház előtti kis lapos térség után, meredeken lejteni kezdett: a folyó itt vízeséssé változott. A zuhogó és a tenger között átlábolhatatlan mocsár terült el. Ha a kivándorlók nem akartak jó egy kilométeres kerülőt tenni fölfelé, hogy megtöltsék a korsójukat vagy a hordójukat, akkor feltétlenül Patterson háza előtt kellett elhaladniuk.

A többi ház és sátor festői rendetlenségben követte a tenger vonalát, amelytől a mocsár választotta el. Kau-dzser, Halg és Karroli egy tűzföldi azsupában lakott, amelyet a két indián emelt.

Képzelni sem lehet kezdetlegesebb szállást ennél a fűből és ágakból készült kunyhónál, amelyben csak az húzhatja meg magát, aki hozzászokott a zord éghajlathoz. A folyó bal partján álló kunyhónak azonban megvolt az az előnye, hogy közel esett a bárka partra vetődésének helyéhez, és így, mihelyt egy kicsit jobbra fordult az idő, késedelem nélkül folytathatták a javítást.

Két hétig, amíg a tél első komoly rohama tartott, Kau-dzser nem is gondolhatott erre. Ne higgyük azonban, hogy olyan visszavonultan élt volna, mint az edzetlenebb hajótöröttek. Halg társaságában mindennap átkelt azon a könnyű hídon, amelyet Karroli negyvennyolc óra alatt vert fel, és elment a táborba.

Bőven akadt ott munkája. A hideg beállta óta a kivándorlók sorra betegedtek meg - általában enyhe lefolyású hörghurutban -, és segítségért Kau-dzserhez fordultak, aki az elsősegélynyújtása óta orvosként is általános megbecsülésnek örvendett. A sérült gyermek csakugyan egyre jobban érezte magát, és minden arra utalt, hogy gyógyítójának kedvező jóslata a mondott időre beteljesül.

Orvosi körútja után Kau-dzser egy-két órára mindig bement Rhodesékhoz, s elbeszélgettek mindarról, ami a hajótörötteket érdekelte. Kau-dzser egyre jobban megkedvelte ezt a családot. Tetszett neki Rhodesné és Clary lányuk mesterkéletlen jósága, akik a kérésére odaadó ápolónőként szorgoskodtak a betegek mellett.

Harry Rhodesnak nagyra becsülte egyenes észjárását és jóindulatát, s a két férfi között igazi barátság kezdett kibontakozni.

– Szinte már örülök neki - mondta egy napon Harry Rhodes Kau-dzsernek -, hogy azok a gazfickók elkötötték a bárkáját. Ha a Wel-Kiej jó állapotban marad, akkor a letelepedésünk után ön talán itt kívánt volna hagyni bennünket. Most viszont a foglyunk lett.

– Pedig mégiscsak el kell mennem - vetette ellen Kau-dzser.

– Tavaszig ne menjen - válaszolta Harry Rhodes. - Látja, mennyire hasznára van itt mindenkinek. Rengeteg az asszony és a gyermek, akiket csak ön tud ápolni. Mi lenne velük ön nélkül?

– Jó, tavaszig nem megyek el - engedett Kau-dzser. - De mivel akkor úgyis mindenki távozik, semmi sem fogja útját állni, hogy én is újra tengerre szálljak.

– És visszatér a Nueva-szigetre?

Kau-dzser csak egy bizonytalan mozdulattal felelt. Igen, a Nueva-sziget az otthona. Ott él évek óta. Hogy visszatér-e? Még mindig fennáll az ok, amiért elhagyta a szigetet. A nemrég még szabad Nueva-sziget immár Chile fennhatósága alá tartozik.

– Ha el akartam volna menni - mondta, hogy másra terelje a szót -, annak, azt hiszem, két társam nem örült volna egyformán. Karrolinak mindegy, de Halg nem szívesen hagyná el a Hoste-szigetet, sőt talán határozottan ellenszegülne a kívánságomnak.

– Hogyhogy? - kérdezte az asszony.

– Egyszerűen azért, mert Halg, attól tartok, balszerencséjére szerelmes lett.

– Szép kis balszerencse! - tréfált Harry Rhodes. - De hát ki nem szerelmes az ő korában?

– Nem tagadom - ismerte el Kau-dzser. - Csakhogy a szegény fickónak nagy bánatot kell majd kiállnia az elválás napján.

– De miért kellene elválnia attól, akit szeret, miért nem veszi el feleségül? - kérdezte Clary, akit, mint minden fiatal lányt, érdekeltek a szívügyek.

– Mert egy kivándorló lányáról van szó, aki biztosan nem volna hajlandó Magellániában maradni. Másrészt nehezen tudom elképzelni, mihez kezdene Halg önöknél egy úgynevezett civilizált országban. Azonkívül - úgy hiszem - nem hagyná el könnyű szívvel az apját, és engem sem.

– Azt mondja, egy kivándorló leánya?... - érdeklődött Harry Rhodes. - Talán csak nem Graziella Ceroni?

– Többször is találkoztam vele - szólt bele a beszélgetésbe Edward. - Csinos leány.

– Halg egyenesen csodálatosnak tartja! - mosolygott Kau-dzser. - Persze ez természetes is. Eddig csak tűzföldi nőket láthatott, és meg kell hagyni, hogy őket nem nehéz felülmúlni szépség dolgában.

– Vagyis csakugyan őróla van szó? - kérdezte Harry Rhodes.

– Igen. Ön is bizonyára emlékszik rá, amikor be kellett avatkoznunk Ceroniék családi ügyeibe: én már akkor felfigyeltem rá, milyen rendkívüli hatást tett a lány Halgra. Halg szinte más ember lett azóta. Ön is tudja, milyen szerencsétlen ez a leány és az anyja; márpedig a szánalom gyakran változik szerelemmé.

– Sőt, ennél szebben nem is születhet szerelem - jegyezte meg az asszony.

– Akárhogyan is, elhihetik, hogy ettől fogva Halg vidáman jár Graziella nyomában. El sem tudják képzelni, micsoda változás játszódott le benne. Csak egy példát mondok. Mint talán sejtik, a tűzföldiek nem éppen a tetszenivágyásukról híresek. Annyira igénytelenek e tekintetben, hogy néha a zordon éghajlat ellenére is anyaszült meztelenül járnak. Miután Halgot már megrontottam azzal a kevéske civilizációval, ami sajnálatos módon a ruhám ráncaiban megmaradt, a földijei közt már piperkőcnek számít, hiszen a Jonathan hajótörése óta hajlandó fóka- és guanakóbőrrel fedni a testét. De már megint mi jutott eszébe? A kivándorlók közt talált egy borbélyt, és levágatta vele a haját. Talán ő a legelső tűzföldi, aki ilyen eleganciával dicsekedhet! De ez még nem minden. Ki tudja, milyen úton-módon, szerzett magának egy öltönyt, s most életében először európai ruhában jár-kel, még cipőt is húz, pedig az biztosan nagyon zavarja! Karroli alig tud hová lenni meglepetésében. Számomra világos, hogy mit is jelent mindez.

– Hát Graziella értékeli a neki szóló igyekezetet? - tudakolta Rhodesné.

– Gondolhatja, hogy nem kérdeztem meg tőle - felelte Kau-dzser. - De Halg vidám ábrázatából ítélve, nem állhat rosszul a szénája.

– Nem meglepő - mondta Harry Rhodes -, hiszen az ön társa helyre fiatalember.

– Úgy van, külsőre nem csúnya - helyeselt látható elégedettséggel Kau-dzser -, de lelkiekben még gazdagabb. Derék fiú, hűséges, jószívű, odaadó és értelmes - mi kellene még?

– Gondolom, az ön tanítványa - szólt az asszony.

– Azt is mondhatná, a fiam - helyesbített Kau-dzser -, mert úgy szeretem, mint apa a fiát. Ezért fáj nekem, hogy ilyesmivel áltatja magát, hiszen a dolognak csak keserű csalódás lehet a vége.

Kau-dzser feltevése nem volt alaptalan. Valóban egyre növekvő rokonszenv vonzotta egymáshoz a fiatal tűzföldit és Graziellát.

Attól a pillanattól kezdve, hogy meglátta, Halg csak a lányra tudott gondolni, és azóta nem múlt el nap, hogy ne ment volna el hozzá. Mivel tanúja volt a jelenetnek, amelynek Kau-dzser közbelépése vetett véget, jól tudta, milyen átok sújtja a családot, és a szerelmesek szokásos ügyességével lelkiismeret-furdalás nélkül kihasználta a helyzetet. Azzal az ürüggyel, hogy vigyáz a két nőre és segítségükre lesz, órákon át mellettük maradt. Az angolt mind a hárman jól beszélték, így minden nehézség nélkül tudtak érintkezni.

Halg ebben a tekintetben sem hasonlított honfitársaira, akik meglepően csekély hajlandóságot mutatnak a nyelvtanulásra. Ő könnyedén megtanult már angolul és franciául, Graziella keze alatt pedig káprázatosan előrehaladt az olasz nyelvben, ami szintén kitűnő ürügyet szolgáltatott a Ceroni család rendszeres látogatására.

A lánynak nem volt nehéz rájönnie, miért ilyen szorgalmas Halg, de eleinte inkább csak mulatott a fiatal indián érzelmein, mintsem ellágyult volna tőlük. Úgy érezte, hogy a sima, hosszú hajú, keskeny koponyájú, enyhén lapos orrú, barnás bőrszínű Halg más fajtához tartozik, mint ő maga. A hebrencs Graziella két jól elkülöníthető csoportra osztotta bolygónk lakóit: emberekre és vadakra. Halg vad volt, következésképpen nem lehetett ember: kikezdhetetlen gondolatmenet. Graziellának soha nem jutott volna eszébe, hogy bármilyen kapcsolat szövődhet az állatbőrökkel alig fedett testű, egzotikus lény és egy magát fensőbbrendűnek tartó olasz leány között.

Lassacskán mégis hozzászokott félénk hódolójának vonásaihoz és hiányos öltözetéhez, s már-már épp olyan fiatalembernek látta, mint bárki mást. Igaz, Halg is minden lehetőt megtett, hogy előmozdítsa ezt a változást a lány gondolkodásában. Egy szép napon Graziella egy művésziesen megnyírt Halgot látott maga előtt; még a választékát is gondos kézzel fésülték ki. Sőt, hamarosan ennél is meglepőbb átalakulás történt: Halg európai ruhát öltött. Nadrág, mellény, vastag talpú cipő: mintha skatulyából húzták volna ki. Persze elég kezdetleges volt ez az elegancia, de Halg nem így gondolta, és szívesen nézegette választékos külsejét egy tükördarabkában, amely a Jonathanról származott.

Nem kis fáradságába került, amíg egy jóindulatú telepes elvállalta a fodrász szerepét. Hát még a fönséges öltöny beszerzése, amely véleménye szerint ellenállhatatlanná tette! A ruhadarabok felkutatása nehéz munka volt, s Halg talán nem is jár sikerrel, ha nincs olyan szerencséje, hogy kapcsolatba kerül Pattersonnal.

Patterson mindent árult, és kapzsiságában minden alkalmat megragadott az üzletelésre. Ha nem rendelkezett a keresett cikkel, akkor megkerítette valaki mástól: egyik kezével eladott, a másikkal beszerzett, közben pedig zsebre tette a tisztes jutalékot. A kért ruhaneműt tehát Patterson szolgáltatta. A fiatalembernek rá is ment az ügyletre az utolsó félretett garasa.

Mégsem sajnálta a kiadást, mert áldozatának meglett a jutalma.

Graziella egyből más szemmel tekintett rá. Ettől kezdve már más csoportba sorolta Halgot: vademberből emberré lépett elő.

Ekkortól nagy lendületet vettek az események, és a két fiatal szívében gyorsan nőtt a kölcsönös vonzalom. Harry Rhodes nem tévedett. Halg az indián jellegzetességeket leszámítva csakugyan jóképű fiú volt. A magas, jókötésű fiatalember megszokta, hogy a szabadban éljen; kecses tartását harmonikus mozgásának, ruganyos tagjainak köszönhette. Nemcsak a Kau-dzser tanításán csiszolódott elméje volt értelmesebb az átlagosnál, hanem egyenes jellemet és jóságot is ki lehetett olvasni a szeméből. Kell-e ennél több egy boldogtalan fiatal lány szívének elnyeréséhez?

Amióta Halg és Graziella - anélkül, hogy beszéltek volna erről - egymáshoz tartozónak érezték magukat, óráik gyorsan peregtek. Mit számított a vihar? Mit számított a hideg? Minél barátságtalanabb volt az idő, annál kellemesebb az együttlét; ezért ők nemhogy nem kívánták a szép idő visszatértét, de tartottak tőle.

Mégis földerült az idő, és a telepesek, akiknek nem volt ilyen okuk a közömbösségre, örömmel fogadták a változást. A táborhely mintegy varázsütésre megélénkült. Kiürültek a házak és a sátrak. A férfiak kinyújtóztatták a hosszú bezártságtól elzsibbadt lábukat, a szomszédasszonyok pedig ajtóról ajtóra jártak, örültek, hogy megint lehet pletykázni és pletykákat hallani, új barátságokat kötöttek - de érdemes megjegyezni, hogy sohasem azokkal, akikkel az előző két hétben együtt laktak.

Karroli arra használta fel a kedvező időt, hogy azokkal az ácsokkal együtt, akik először is segítettek neki, nekilásson a Wel-Kiej felújításának. Miután minden előmunkálatot is az építőknek kellett elvégezniük - ők vágták ki, hasogatták fel és hajlították formára a fát -, a javítás egy hónapnyi munkát tett szükségessé. Tekintve a rossz idő okozta kényszerű megszakításokat, a hajó felújítása három hónapig is eltarthatott.

Amíg Karroli társaival gyalut és fűrészt ragadott, Kau-dzser vadászni indult Zol kutyájával, hogy friss eleséget szerezzen magának és a betegeknek. A szigetvilág megérezte ugyan a tél zordságát: hó takarta a síkságot, s a csúcsokat is hósipka fedte, de az állatok nem tűntek el. Az erdőkben még számos kérődzőt lehetett találni, és nandut, guanakót, vikunyát, rókát is. A rétek fölött még hegyi ludak, kis foglyok, szalonkák és sárszalonkák röpködtek. A parton nyüzsögtek az ehető húsú sirályok. Látótávolságon belül bálnák fújtattak, s a fövenyen szinte tolongtak a borjúfókák.

Halászatra viszont gondolniuk se volt érdemes. Halak - nagyobbrészt tengeri csukák és orsóhalak - csak nyáron fordulnak elő a Hoste-sziget körüli vizeken. Télen északra, a Beagle- és a Magellán-szorosba vonulnak.

Kirándulásáról Kau-dzser igen jó vadászzsákmánnyal tért meg, és arról a négy családról is hírt hozott, akik úgy döntöttek, hogy a sziget belsejében, a táborhelytől négy mérföldnyire telepednek le. A külön utat járó családfők közül Gimelli, Gordon és Ivanov részt vett Kau-dzserrel és Harry Rhodesszal a sziget első felderítésében, Riviére pedig a kivándorlók küldötteként járt Punta Arenasban. Az ő visszatérése után határozta el közösen a négy családfő, hogy különválnak a többiektől. Foglalkozásuk szerint mind a négyen földművesek voltak, és egyazon embercsoporthoz tartoztak: a derék, testileg és lelkileg egészséges, kiegyensúlyozott emberek közé.

Éppoly távol állt tőlük Patterson zsugorisága, mint John Rame élhetetlensége: ők egyszerűen csak munkások voltak, akiknek számára a munka szükséglet és nem kényszerűség; akárcsak ők, feleségük és gyermekeik is mindig azt nézték, mivel tölthetik el hasznosan az időt.

Ilyen okból határozták el magukat a különválásra is. A Jonathan kirakodásához szükséges fák kidöntésekor Riviére elámult a fejszét soha nem látott erdők gazdagságán. Ez az emlék járt az eszében Punta Arenasban is, amikor megtudta, hogy fél évig a Hoste-szigeten kell maradniuk; arra gondolt, hogy az alkalmat kihasználva meg kellene próbálkoznia a fakitermeléssel. E célból rögtön fel is kutatott és a bárkára rakodott néhány favágó szerszámot. Ami a fák kidöntését illeti, vállalkozása sikeresnek ígérkezett.

Mivel az erdő nem képezte senki tulajdonát, a faanyag ingyen volt.

Csupán a szállítás gondját kellett megoldani. Riviére azonban úgy vélte, hogy ez később majd magától is elrendeződik, s a feldarabolás után így vagy úgy sikerül pénzzé tennie a fát.

Mielőtt belekezdett volna tervének megvalósításába, beavatta Gimellit, Gordont és Ivanovot is, akikkel még a Jonathanon kötött barátságot. Ők élénken helyeselték a kanadai francia szándékát, és sajnálták, hogy nem követhetik a példáját.

Mivel azonban egyik ötlet serkenti a másikat, hamarosan bennük is hasonló terv fogamzott meg. A Kau-dzser társaságában tett kiránduláson meggyőződhettek róla, milyen termékeny itt a föld.

Miért ne próbálkozhatna meg egyikük állattenyésztéssel, a másik kettő pedig haszonnövények művelésével? Ha fél év múltán az eredmény ígéretes lesz, akkor semmi sem kötelezi őket a távozásra. Mit számít, hogy Magellániában él-e az ember vagy Afrikában, ha egyik sem a hazája? S ha mégsem válnának be a földhöz fűzött reményeik, a munkájukon kívül akkor sem vész semmi kárba. Márpedig erős karú és bátor embereknek kifogyhatatlan java a munka, s mindig jobb fél évet hiába dolgozni, mint ilyen hosszú ideig tétlenkedni. Ha mást nem is, az egészséget a legmeddőbb talaj is megtermi számukra.

Okos férfiakból, komoly asszonyokból, jókötésű és egészséges gyermekekből állt a négy család, s így minden esélyük megvolt rá, hogy sikerrel járjanak ott, ahol mások kudarcot vallanának. Ahogy döntöttek, úgy is cselekedtek, s Kau-dzser és Hartlepool nemcsak helyeselte, hanem támogatta is döntésüket.

Amíg a többi telepes azzal foglalatoskodott, hogy átszállítsa a holmikat a Scotchwell-öbölbe, ők már a költözésre készültek.

Pár fejszecsapással összeütöttek egy fatengelyű és tömör kerekű szekeret, amely kezdetleges volt, de széles és szilárd. Erre rakodták föl az élelmiszerkészletet, a magokat, a földművelő szerszámokat, a háztartási eszközöket, a fegyvereket és a lőszert; egyszóval mindazt, amire a gazdálkodás megkezdéséhez szükség volt. Arról sem feledkeztek meg, hogy négy-öt pár baromfit is magukkal vigyenek, Gordonék pedig - akik főképp állattartásra készültek - nyulakat is hoztak, meg a marhák, juhok és disznók fajának mindkét nembeli képviselőit. Miután így fölszerelkeztek boldogulásuk kellékeivel, elindultak északnak, hogy alkalmas helyet keressenek a letelepedésre.

Rövidesen meg is találták, a Scotchwell-öböltől tizenkét kilométerre északra. Ezen a helyen egy tágas fennsík terült el, amelyet nyugatról sűrű erdők határoltak, keletről pedig egy széles völgy, amelynek mélyén folyó kanyargott. A völgy dús füve káprázatos legelőt kínált, amelyen számos jószág lakhatott volna jól. A fennsíkot kiváló minőségű termőföld borította, a megműveléséhez éppen csak a keresztbe-kasul behálózó gyökerektől kellett előbb megszabadítani.

A telepesek munkához láttak. Első dolguk az volt, hogy farönkökből négy kis házat ácsoljanak. Megérte a többletmunkát, hogy mindenki saját otthonban lakjék, hiszen így könnyebb fönntartani a jó viszonyt.

A rossz idő, a hó és a hideg egy órával sem késleltették az építkezést. Amikor Kau-dzser ott járt, már készen álltak; el is csodálkozott, hogy mi mindenre képes a célratörő akarat.

Riviére-ék már éppen egy lapátos kereket szereltek föl, hogy fűrészüzemükben egy természetes vízesés erejét hasznosítsák. A kidöntött fák önsúlyuknál fogva ereszkednek majd alá a fennsíkra. Gimelliék és Ivanovék buzgón kapáltak, hogy előkészítsék a talajt a szántáshoz. Gordonék pedig velük versengve kerítettek el egy tágas területet, melyet az igavonó marhák karámjául szánt Ha erőfeszítéseiket netán nem koronázná siker, Kau-dzser akkor is többre becsülte tettvágyukat a többi kivándorló közömbös levertségénél.

Emezek nagy gyerekként élvezték, ha sütött a nap; ha az ég újból elsötétült, fedél alá húzódtak. Éppen olyan elzárkózva éltek, mint eleinte, s csak akkor mentek ki a szabadba, ha megjavult az idő. Egy hónap telt el úgy, hogy néhány szép nap és sokkal több csúnya nap váltogatta egymást. Így érkezett el június 21-e, amely a déli féltekén a téli napforduló ideje.

A Scotchwell-öbölben töltött egy hónap alatt máris változások történtek a kivándorlók megoszlásában. Összeveszések és új barátságok indokolták a deszkaházak lakóinak helycseréit.

Másrészt külön csoportok is kezdtek kirajzolódni a tömegben, úgy, ahogy egy folyam nyugodt víztükréből szigetecskék emelkednek ki.

Az egyik ilyen csoportot Kau-dzser, a két tűzföldi, Hartlepool és a Rhodes család alkotta. Hozzájuk tartozott - úgy, ahogy a holdak keringenek egy vonzásközpont körül - a Jonathan legénysége, Dicket és Sandet is beleértve.

A második csoport is nyugodt és komoly emberekből állt: a gyarmatosító társaság négy alkalmazottja, Smith, Wright, Lawson és Fock tartozott ide, valamint tizenöt másik munkás, akik saját kockázatukra szálltak a Jonathan fedélzetére.

A harmadik közösség csak öt tagot számlált; a csendes és rejtélyes japánok sárga ábrázatát, ferde szemét ritkán lehetett látni.

A negyedik társaság Ferdinand Beauvalt ismerte el főnökének. A néptribun vonzásterébe vagy ötven kivándorló tartozott.

Közülük tizenöt-húsz érdemelte meg a munkás nevet, a többiek a földművelők nagy tömegéből kerültek ki.

Az ötödik, szerény létszámú csoport Lewis Dorickot követte.

Neki hódolt be Kennedy matróz, Sirdey hajószakács, és öt-hat egyén, akik hangsúlyozták, hogy a munkásosztályhoz tartoznak, de legalább felük kétségtelenül a hivatásos gonosztevők soraiból verbuválódott. Ehhez a kemény maghoz tétlenebb módon csatlakozott Lazare Ceroni, John Rame és egy tucat iszákos, akiket az ivás paprikajancsivá züllesztett.

A hatodik és utolsó csoport foglalta magába az összes többi embert.

Kétségtelen, hogy az egyéni rokon- és ellenszenvek alapján ez a tömeg még számos csoportosulásra oszlott, de összességében mégis az jellemezte, hogy nem volt jellemzője: tétlenül, a közönyös egyensúly állapotában sodródott, következésképp készen állt bármilyen hatás befogadására.

Hátravoltak még a különélők, a magányosak: az elállatiasodott Fritz Gross; a Moore fivérek, akiknek erőszakos természetük miatt nem volt három napnál tovább maradásuk ugyanabban a társaságban; végül a rejtőzködő Patterson, aki félrehúzódva élt két albérlőjével, Blakerrel és Longgal, és csak akkor érintkezett embertársaival, ha az érdekei úgy diktálták.

Vitathatatlan, hogy mindeme pártok közül - ha szabad ezzel a merész szóval élnünk - a körülményeket a legjobban a Lewis Dorickot követő csoport használta ki; a csoport tagjai közül pedig éppoly vitathatatlanul maga Lewis Dorick volt a legboldogabb.

Ő nem tett mást, mint elveit ültette át a gyakorlatba. Amikor az időjárás engedte, házról házra, sátorról sátorra járt, s mindegyikben egyre hosszabb ideig vendégeskedett. Azzal a kétszínű ürüggyel, hogy a magántulajdon erkölcstelenség, s hogy mindenki mindennek és senki semminek sem birtokosa, befurakodott a legjobb helyekre, és zavartalanul lecsapott mindarra, ami megfelelt neki. Jó orral megérezte, hogy kiknél ütközne komolyabb ellenállásba. Ezekkel nem is próbálkozott. Ellenben kemény sarcot rótt ki a gyöngékre, a határozatlanokra, a félénkekre és a butákra. Ezek a szerencsétlenek, akiket a kommunista fosztogató hallatlan merészsége és parancsoló beszéde szó szerint terrorizált, zokszó nélkül hagyták, hogy megkopassza őket. Ha tiltakozni találtak, Doricknak elég volt rájuk meresztenie acélkék szemét. A levitézlett tanár még soha nem érezte magát ilyen pompásan. Számára a Hoste-sziget maga volt a tejjel-mézzel folyó Kánaán.

Tartozunk az igazságnak azzal, hogy elismerjük: korántsem utasította el, hogy a maga kárára is gyakorolja az elveit. Gátlástalanul elvette ugyan a másét, de azt is hangoztatta, hogy a többiek éppúgy elvehetnek az övéből. Nagylelkűségét annál inkább csodálnunk kell, mert nem volt az égvilágon semmije. Igaz, a dolgok alakulása mellett előre lehetett látni, hogy ez az állapota nem fog örökké tartani.

Tanítványai a mester nyomdokaiban jártak. Bár az ő virtuozitását nem utánozhatták, azért kitettek magukért: ha így haladnak, a tél végére az összes közvagyon éppen azok magántulajdonába fog átmenni, akik olyan hevesen tagadják a tulajdonjog eszméjét.

Kau-dzser tudott ezekről a visszaélésekről, és meglepte, hogy mások ilyen sajátos módon ültetik át a gyakorlatba a szabadelvű tanokat, amelyek mellett maga is szenvedélyesen hitet tett. Vessen véget az önkényeskedésnek? Milyen címen tenné? Milyen jogon védelmezne meg saját elhatározásából olyan embereket, akik nem is kérték a segítségét, milyen jogon szítana ellentétet köztük és hozzájuk hasonló embertársaik között?

Egyébként magának is sokkal több gondja akadt, mintsem ezekével foglalkozhatott volna. A tél előrehaladtával egyre többen betegedtek meg. Már nem győzte egyedül a munkát. Június 18-án haláleset történt: egy ötéves gyereket vitt el a gyógyíthatatlan hámlásos tüdőgyulladás. A hajótörés óta a Hoste-sziget földje már a harmadik holttetemet fogadta magába.

Halg lelkiállapota is aggasztotta Kau-dzsert. Úgy olvasott az ifjú tűzföldi egyszerű lelkében, mint egy nyitott könyvben, és érezte, hogy ott nagy viharok dúlnak. Mi fog történni, ha a telepesek mindörökre elhagyják Magellániát? Vajon Halg követi Graziellát, és valahol a messzeségben belehal a bánatába?

Éppen június 18-án Halg a szokottnál gondterheltebben tért meg a Ceroni családnál tett mindennapos látogatásából. Kau-dzser kérdezés nélkül is tudta, mi az oka komorságának. Halg mégis magától elárulta neki, hogy az előző este, miután ő elment tőlük, Lazare Ceroni ismét lerészegedett. Szokása szerint borzasztó jelenetet rendezett, de szerencsére nem erőszakoskodott annyira, mint a múltkor.

Ez elgondolkodtatta Kau-dzsert. Ha Ceroni berúgott, akkor valahogyan szert tett italra. Talán már nem állnak őrt a Jonathan legénységének tagjai a hajó szállítmánya mellett?

Amikor rákérdezett erre Hartlepoolnál, az kijelentette, hogy ő sem érti a dolgot, hiszen a felügyelet szigora nem enyhült. A tényállás azonban kétségbevonhatatlan volt, így megígérte, hogy kettőzött figyelemmel igyekeznek elkerülni az eset megismétlődését.

Június 24-én, a napforduló után három nappal történt az első jelentősebb közjáték. Az eset maga nem is volt annyira súlyos, mint későbbi, közvetett következményei. Aznap szép idő volt.

Könnyű déli szellő söpörte tisztára az eget, a talajt megkeményítette a négy-öt fokos száraz fagy. A láthatáron ellapuló ívben látszó Nap sugarai kicsalogatták a szabadba a telepeseket.

Dick és Sand még a legzordabb időben sem bírtak megmaradni a négy fal közt, így most is ott lehetett látni őket a friss levegő kedvelői között. Marcel Norely-val együtt azt találták ki, hogy kedvenc játékukat, az ugróiskolát játsszák. Ez annyira lekötötte őket, hogy észre sem vették a felnőtt társaságot, amely a közelben szintén játékkal múlatta az időt. Miért is ne tették volna, hiszen a játék nemcsak a gyermek sajátja, a meglett korúak is örömüket lelik benne. Ezek a felnőttek például golyóztak. A hat játékos közt ott volt az a Fred Moore is, akivel Dick egyszer már összeakasztotta a bajszát.

Történt, hogy a célgolyó egyszer csak a gyerekek ugróiskolájába gurult. Sand éppen rendkívüli ügyességet igénylő „négyes ugrásokat” hajtott végre. Annyira elmerült az összpontosításban, hogy balszerencséjére nem látta meg és lábával akaratlanul odébbrúgta a kis golyót. Valaki azon nyomban megragadta a fülét.

– Hé, kölyök - harsant egy durva hang -, nem tudnál kicsit jobban vigyázni?

Az ujjak elég gorombán szorongatták a fülkagylóját, és az érzékeny Sand elpityeredett.

A dolog nyilván annyiban is maradt volna, ha a harcias Dick közbe nem talál avatkozni.

Fred Moore-nak - mert ő volt az a félelmetes ellenség, akit Sand megsértett - egyszeriben el kellett engednie a foglyát, hogy védekezni tudjon. A fogoly ismeretlen szövetségese ugyanis - mindenki olyan fegyverrel harcol, amilyennel tud! - hátulról kegyetlenül belécsípett. Amikor Moore megfordult, ugyanazzal a pimasz lurkóval találta magát szemközt, aki egyszer már dacolni merészelt vele.

– Már megint te vagy az, taknyos! - kiáltotta, és kinyújtotta a karját, hogy megragadja csöpp ellenfelét.

Sand és Dick között azonban nagy volt a különbség. Az előbbit könnyen elkaphatta, az utóbbi viszont nem volt könnyű préda. Dick oldalra ugrott és elszaladt, Fred Moore pedig éktelenül szitkozódva a nyomába eredt.

Az üldözés soká tartott. Mindannyiszor, amikor ellensége már-már beérte, Dick egy vargabetűvel egérutat nyert, és az egyre dühösebb Moore keze csak a levegőt markolta. De az egyenlőtlen versenyfutás nem tarthatott örökké. Fred Moore lába jóval hosszabb volt, mint a kis Dické. Az üldözött derekasan tartotta magát, de eljött az a pillanat, amikor el kellett búcsúznia minden reménytől.

De éppen abban a percben, amikor a teljes lendülettel rohanó Fred Moore-nak már valóban csak a kezét kellett volna kinyújtania, hogy elkapja Dicket, elbotlott egy átkos akadályban, és egyensúlyát vesztve a földre zuhant. Az esést térde és tenyere bánta. Dick és Sand kihasználták, hogy figyelme elterelődött, és kereket oldottak.

Fred Moore esését nem okozta más, mint egy bot, és ez a bot Marcel Norely mankója volt. A gyermek, hogy veszélybe került pajtása segítségére siessen, a rendelkezésére álló egyetlen eszközhöz folyamodott: mankóját dobta Moore lába elé. Most tiszta szívből nevetett sikerén, és nem is sejtette, hogy milyen hősies tettet vitt végbe. Pedig a kis nyomorék közbelépése valódi hőstett volt, hiszen nélkülözhetetlen támasza híján mozdulni sem tudott, és ezzel magára zúdította Fred Moore másnak szánt haragját.

Moore dühödten tápászkodott fel. Máris Marcel Norely mellett termett, és úgy kapta föl a földről, akár egy pelyhet. A gyermek a könyörtelen valóságra rádöbbenve abbahagyta a nevetést, és félelmében tüstént sikoltozni kezdett. Moore azonban mit sem törődött ezzel. Fölemelte lapáttenyerét, és már zuhogtak volna a pofonjai...

Ha valaki hátulról ellenállhatatlan erővel le nem fogja a kezét. Egy rosszalló hangot hallott:

– Ejnye, Moore úr... egy gyermeket?!...

Fred Moore megfordult. Ki merészeli leckéztetni őt? Kau-dzserre ismert, aki nyugodt hangon, még rosszallóbban hozzátette:

– Aki ráadásul rokkant!

– Mit avatkozik bele? - kiáltotta Fred Moore. - Hagyjon engem, különben!...

Mivel Kau-dzserre nem volt hatással a fenyegetőzés, Fred Moore egy heves mozdulattal megpróbálta kiszabadítani magát. Kau-dzser vasmarka azonban nem engedett. Moore őrjöngve ellökte magától Marcel Norelyt, és másik kezét emelte fel, hogy megüsse. Kau-dzser egy mozdulatot sem tett, még arcizmai sem feszültek meg, csak ujjai harapófogószerű szorítása vált még keményebbé. Fred Moore erős fájdalmat érezhetett, mert nem fejezte be a megkezdett mozdulatot. Térde megroggyant.

Kau-dzser azonnal lazított fogásán, majd elengedte a foglyul ejtett kezet. Fred Moore feldühödve az övéhez kapott, és egy széles pengéjű, nagy parasztkést kapott elő. Ahogy mondani szokás, agya elborult a haragtól. Szemében gyilkos őrület tüze lángolt.

Nagy szerencse, hogy játékostársai, akiket megrémített a dolgok alakulása, közbeavatkoztak és megfékezték a tomboló férfit.

Kau-dzser szomorúsággal vegyes meglepődéssel tekintett a magából kikelt emberre.

Lehetséges az, hogy egy ember, akin eluralkodik a düh, ennyire az idegeinek a rabszolgájává váljon? Pedig mégiscsak ember volt ez a nyomorult, aki habzó szájjal, artikulátlan kiáltásokat hallatva őrjöngött előttük! Vajon ez a látvány sem bírhatta rá Kau-dzsert, hogy változtasson szabadelvű eszméin? Még most sem ismerte el, hogy az üdvös kötöttségek hasznára vannak az emberiségnek, amikor örökös harcát vívja a bensőjében dúló állati szenvedélyek ellen?

– Találkozunk mi még, barátom! - hörögte végül Fred Moore, akit már négy keménykötésű fickónak kellett lefognia.

Kau-dzser vállat vont, és hátra sem tekintve eltávozott. Párat lépett, és már el is hessegette az agyából ennek a képtelen összetűzésnek az emlékét. Okosan tette-e, hogy alig tulajdonított jelentőséget az incidensnek? Még sok időnek kellett eltelnie, mire bebizonyosodott, hogy Fred Moore sokkal tovább őrizte e közjáték emlékét.