A HOSTE-SZIGETI HONVÉDŐK

Másnap Patterson folytatta kerítésének javítását. Sejtette azért, hogy szokatlan foglalatossága megjegyzéseket vált ki. Amióta megkapta a foglalót, az érdeke azt diktálta, hogy ne adjon okot ilyen megjegyzésekre. Meg is ragadta a legelső alkalmat, hogy kézenfekvő magyarázattal szolgáljon tevékenységére.

Maga kereste az alkalmat: korán reggel fölkereste Hartlepoolt, és merészen azt kérelmezte, hogy ezentúl kizárólag saját telkének őrzésére osszák be. Csakugyan logikus volt, hogy folyóparti birtokosként a saját földjén őrködjék, s ne valaki más lépjen a helyébe, amíg őt máshová küldik.

Hartlepool ugyan nem érzett élénk rokonszenvet e figura iránt, de nem is volt mit a szemére hánynia. Sőt, Patterson több tekintetben tiszteletet érdemelt. Békés természetű, fáradhatatlan munkásnak bizonyult. Nem volt akadálya, hogy kedvező elbírálásban részesítse a kérelmét.

– Különös időpontot választott a kerítésjavításra - jegyezte meg azért.

Az ír nyugodtan azt felelte, hogy jobb alkalmat keresve sem találhatott volna. Amíg a közmunkák szünetelnek, miért ne nézzen a saját dolgai után? Így nem vesztegeti az idejét. Patterson nem is adhatott volna természetesebb magyarázatot, hiszen szorgalma közismert volt. A válasz Hartlepoolt is kielégítette.

– Egyébként rendben van a dolog - fejezte be, s nem kérdezett semmi mást.

Döntését olyan jelentéktelennek ítélte, hogy Kau-dzsert nem is tartotta szükségesnek értesíteni róla.

A hoste-szigeti kolónia szerencséjére valaki másnak volt rá gondja, hogy felébressze a kormányzó gyanakvását.

Előző este, amikor Patterson az őrhelyére érkezett, tévesen hitte, hogy egyedül van. Húsz méternyire tőle a fűben Dick hevert. A fiú egyébként korántsem azért jött, hogy az ír után kémkedjék.

Ez csak a véletlen műve volt. Dick alig ügyelt Pattersonra. Amikor az tőle pár lépésre átvette az őrséget, csak egy szórakozott pillantást vetett rá, majd máris elmerült abban, ami a figyelmét lekötötte: azt kémlelte - persze önkéntes alapon, hiszen életkora felmentette a kötelező őrség alól -, mit is művel az ádáz ellenség, vagyis a patagónok, akik annyira foglalkoztatták fiatal képzeletét. Ha az ír nem Sirdey-t igyekezett volna felfedezni a távolban, talán meglátta volna a gyermeket, hiszen az nem is próbált elrejtőzni, s a bozót csak félig takarta el.

Dick viszont, mint mondottuk, tökéletesen látta Pattersont, de nem figyelt rá jobban, mint ahogy bármely más hoste-szigeti őrszemre figyelt volna. Egyébként meg is feledkezett a jelenlétéről, mert olyan rendkívüli felfedezést tett, ami minden figyelmét lekötötte.

Mit vett hát észre ott a messzeségben, a patagónoknál, a hegyek első lejtőin elszórt sarjerdők takarásában? Egy embert talán?...

Nem egy embert, csupán egy arcot. Sőt, nem is egy arcot, csak egy homlokot és egy Libéria irányába tekintő szempárt. Egy indiáné volt talán ez a homlok és ez a szempár, azok közül, akik népes csoportokban fejlődtek fel odaát? Dick erre habozás nélkül nemmel felelt volna. És nem is csak abban volt bizonyos, hogy az a homlok és az a szempár nem egy indiáné, de még nevet is tudott adni az arctöredéknek, a valódi nevét: a Sirdey-ét.

Az ördögbe! Hát hogy is ne ismerte volna fel ezer közül is azt a Sirdey-t, aki a többiekkel együtt ott járt a barlangban aznap, amikor szegény Sand majdnem meghalt! Mit keres itt ez a visszataszító alak?

Dick ösztönösen lelapult a fűcsomók közé. Nem tudta volna okát adni, de most nem akarta, hogy meglássák.

Teltek-múltak az órák; a magas szélességi körök hosszú alkonya lassan sötét éjszakába ment át. Dick kitartóan kucorgott rejtekhelyén, meresztgette a szemét, hegyezte a fülét. De ahogy telt az idő, nem látott semmi fényt, nem hallott semmi zajt. Egyszerre mégis egy árnyat vélt látni a sötétben, amely a földön kúszva Patterson felé tartott. Mintha suhogást hallott volna, suttogásokat, fém csendülését, mint amikor aranypénzek ütődnek össze... De mindez csak halvány, bizonytalan megérzés maradt.

Az őrség váltásakor az ír eltávozott. Dick nem hagyta el a helyét, s hajnalig a fülét hegyezve, tágra nyílt szemmel kémlelte a sötétet. Kitartása nem nyerte el jutalmát. Az éjszaka teljes nyugalomban telt el. Napkeltéig nem történt semmi szokatlan.

Dick első dolga volt, hogy megkeresse Kau-dzsert. De mivel nem volt benne egészen biztos, hogy illendő dolog szabad ég alatt éjszakázni, előbb kikémlelte a terepet, mielőtt mindent elmondott volna Kau-dzsernek.

– Kormányzó úr, szeretnék mondani valamit - kezdte.

Majd ravasz hatásszünet után hirtelen hozzátette:

– De nem fog megszidni!...

– Az attól függ - mosolyodott el Kau-dzser. - Miért ne szidnálak meg, ha rossz fát tettél a tűzre?

Dick kérdésre kérdéssel válaszolt. Dick mestert az isten is politikusnak teremtette.

– Az rossz, hogyha egész éjszaka a déli töltésen voltam?

– Az is attól függ - mondta Kau-dzser. - Tudni kellene, hogy mit csináltál a déli töltésen.

– A patagónokat figyeltem, kormányzó úr.

– Egész éjjel?

– Egész éjjel, uram.

– No de miért?

– Hogy szemmel tartsam őket, uram.

– És miért kellene szemmel tartanod a patagónokat? Erre ott vannak az őrök.

– Mert olyasvalakit láttam náluk, akit ismerek, kormányzó úr.

– Valakit, akit ismersz... a patagónoknál? - kiáltott fel mély döbbenettel Kau-dzser.

– Igen, uram.

– Kicsodát?

– Sirdey-t, kormányzó úr.

Sirdey-t!... Kau-dzsernek rögtön eszébe jutott, mit hallott Athlinatától. Sirdey volna hát az a fehér ember, akinek ígéreteiben annyira bízott az indián?

– Biztos vagy te ebben?

– Biztos, uram - felelte Dick. - De a többiben nem vagyok biztos... csak azt hiszem, hogy biztos vagyok, kormányzó úr.

– Milyen többiben? Más is történt?

– Amikor besötétedett, uram, úgy láttam, mintha valaki közeledne a töltéshez...

– Sirdey?

– Nem tudom, uram... Valaki... Azután mintha beszéltek volna, mintha csörgettek volna valamit... talán dollárokat... De ebben nem vagyok biztos...

– Ki volt őrségben azon a helyen?

– Patterson, kormányzó úr.

Név alig hangozhatott volna rosszabbul Kau-dzser fülének. A furcsa hír hallatán a kormányzó mélyen eltöprengett. Van-e köze annak, amit Dick látott és hallott, vagy inkább látni és hallani vélt, a munkához, amibe Patterson fogott? S vajon másrészt nem ez adhat-e magyarázatot az ostromlók felettébb meglepő tétlenségére? Lehet, hogy a patagónok nem a nyers erő révén akarják hatalmukba keríteni Libériát, hanem meglapulnak, s valami sötét terv megvalósításán munkálkodnak?

Ezekre a kérdésekre egyelőre nem volt válasz. Dick bizonytalan és homályos hírei alapján nem hozhatott döntést. Nem tehettek mást: várni kellett, főként pedig szemmel tartani Pattersont, akinek kétértelmű magatartása - meglehet, alaptalanul - gyanúra adott okot.

– Nincs miért megszidjalak - nyugtatta meg Kau-dzser az ítéletét váró Dicket. - Helyesen cselekedtél. De add a szavadat, hogy nem ismétled el senkinek, amit most elmondtál.

Dick ünnepélyesen kezet nyújtott.

– Esküszöm rá, kormányzó úr.

Kau-dzser elmosolyodott.

– Rendben van - mondta. - Most pedig menj lefeküdni, pótold be a kimaradt alvást. De ne feledd el: senkinek egy szót se. Se Hartlepoolnak, se Rhodes úrnak, érted... Megmondtam: senkinek.

– Hiszen a szavamat adtam - jegyezte meg méltósággal Dick.

Kau-dzser többet is meg akart tudni a dologról anélkül, hogy elárulná, ami a tudomására jutott, ezért Hartlepool keresésére indult.

– Mi újság? - köszöntötte.

– Semmi, uram - felelte Hartlepool.

– Szabályszerűen folyik az őrség?... Tudja, hogy ez a lehető legfontosabb. Személyesen járja körbe az őrszemeket, és győződjék meg róla, hogy mindenki teljesíti-e a kötelességét.

– Gondom volt rá, uram - jelentette ki Hartlepool. - Minden rendben van.

– Senki nem tiltakozik a fárasztó szolgálat ellen?

– Nem, uram. Mindenkinek a legnagyobb érdeke fűződik hozzá.

– Még Kennedy sem?

– Ő az egyik legjobb. Sasszeme van. És milyen feszülten figyel!... Lehet, hogy rongy ember, de aki matróz volt, az matróz is marad, uram.

– Hát Patterson?

– Nincsen ok panaszra... Ja, ne legyen meglepve, ha Patterson nem kerül a szeme elé. Mostantól a saját birtokán őrködik, hiszen a telke a folyóparton van.

– A saját birtokán?

– Ő maga kérte. Nem láttam okot, hogy elutasítsam a kérését.

– Jól tette, Hartlepool - indult tovább Kau-dzser. - Ügyeljen csak tovább. De ha a patagónok még napok múlva is halottnak tettetik magukat, akkor mi fogjuk felkeresni őket.

Kezdett cifrává válni az ügy. Patterson tehát nem ok nélkül terjesztette elő a kérését, amelyben a gyanútlan Hartlepool nem is találhatott semmi kivetnivalót. Kau-dzser azonban sejtette, mihez tartsa magát. Sirdey feltűnése, valószínű tanácskozása Pattersonnal, a palánkjavítás, végül pedig az ír kérése, mely azt mutatta, hogy birtokán maradva mindenki mást távol akar tartani onnan: mindez nagyon is egybevágott, és azt látszott bizonyítani, hogy... Csak hát nem bizonyított semmit. Ilyen alapon nem lehetett vádat emelni az ír ellen. Annál fontosabb volt viszont, hogy kettőzött figyelemmel és elővigyázatossággal figyeljék minden mozdulatát.

Pattersonnak sejtelme sem volt róla, hogy gyanú ébredt iránta, és nyugodtan folytatta megkezdett munkáját. A karók egymás után nőttek ki a földből. Az utolsókat egyenesen a folyó vizébe verte le, s ezáltal a birtokot teljesen elzárta az idegen tekintetek elől.

A kijelölt napon - a Sirdey-vel való második találkozása után négy nappal - el is készült a munkával. Mint megbízható kereskedő, határidőre teljesítette a megrendelést. Már csak a vevőkön múlott, hogy átveszik-e az árut.

Lement a nap. Beállt az éj. E hold nélküli éjszakán teljes sötétség ígérkezett. Patterson a megállapodáshoz híven a palánk mögött várakozott.

Mindenre azonban ő sem gondolhatott. Az átlátszatlan kerítés nemcsak őt tette láthatatlanná, hanem az ő szeme elől is eltakart másokat.

Senki nem láthatta, mi történik nála, de ő sem azt, hogy mi folyik odakint. Annyira lefoglalta a folyó túlsó partjának figyelése, hogy nem vehette észre, amikor egy népes csoport bekerítette a telkét, és férfiak harcállást foglaltak a kerítés két végpontján.

Abból, hogy Patterson befejezte a munkáját, Kau-dzser megérezte, hogy fenyeget a veszély. Ha az ír árulásra készül, annak hamarosan üt az órája.

Éjfélre járt, amikor az első tíz patagón átúszott a folyón, és a telek területén partot ért. Senki nem láthatta meg őket - legalábbis ők ezt hitték. Negyven újabb harcos követi majd őket, a negyven harcost pedig az egész horda. Nem számít, ha a teljes horda partraérése előtt felfedezik őket; csak az a fontos, hogy annyian átérjenek, ahányan azután már biztosítani tudják társaik átkelését. Ha az elsőket lemészárolják, annál több zsákmány marad a többinek.

Az egyik indián egy marék aranyat nyújtott át Pattersonnak, de az túl könnyűnek találta.

– Nincs meg a súlya - mondta körültekintően.

A patagón aligha értette el, mit akar.

Patterson széles taglejtésekkel iparkodott megmagyarázni, mi a kifogása, majd beszédes érvként szaporán a jobb kezéből a balba kezdte pergetni az aranyakat, s közben leszegett fejjel számolta őket.

Hirtelen erős ütés érte a tarkóját. A földre zuhant.

Megkötözték, fölpeckelték a száját, majd minden teketória nélkül egy sarokba lökték. Él-e, hal-e? Az indiánok ügyet sem vetettek rá. Ha még él, azzal is csak halasztást nyer. Egyelőre nem vesztegethették vele az időt. Később, ha szükséges, még eltehetik az útból az árulót, s a holttestet megszabadíthatják a júdáspénztől.

A patagónok kúszva-mászva közelítették meg a partot. Fejük fölé emelt fegyverrel egymás után tűntek föl a sötét alakok a vízből, s a Patterson-telek egyre jobban megtelt velük. Számuk hamarosan meghaladta a kétszázat.

A kerítés két végéről váratlanul heves puskaropogás hangzott föl. A hoste-szigetiek derékig a vízbe ereszkedtek, és hátba támadták az ellenséget. A megdöbbent indiánok először meg sem tudtak moccanni, majd amikor a golyók véres barázdát szántottak közöttük, a kerítés felé lódultak. De egyszerre annak a tetejéről is halált okádó puskák meredtek rájuk. Döbbent kétségbeesésükben fejvesztve körbe-körbe kezdtek tolongani a telken, megriadt vadként kínálták föl magukat a vadászok golyóinak. Néhány percen belül a behatolók fele elesett. A többinek legalább volt annyi lélekjelenléte, hogy a folyó felé fusson, és amelyikük a kereszttűzben elérte a vizet, az teljes erőből a túlsó part felé kezdett úszni.

Az itteni puskalövésekre távoli dördülések feleltek: az országúton is csata folyt.

Kau-dzser feltételezte, hogy a patagónok minden erejüket oda összpontosítják, ahol úgy vélik, egy puskalövés nélkül átjuthatnak, s így a tábor őrizetére csak jelentéktelen erőt hagynak hátra. Ennek megfelelően alakította ki a tervét. Legtöbb emberét saját parancsnoksága alatt oda vonultatta fel csapdát állítani, ahol a fő cselekményekre számított: a Patterson-birtok köré. Hartlepool vezetésével azonban egy másik csapat is készen állt, hogy a déli töltésen átkelve elterelő hadműveletet hajtson végre a patagónok táborában.

A távoli lövések ettől a csapattól származtak. Nyilván azzal a maréknyi harcossal birkóztak, akik a lovak őrzésére maradtak hátra. A lövöldözés nem tartott tovább pár percnél. Mindkét összecsapás villámgyorsan zajlott le.

Mihelyt eltűntek a patagónok, Kau-dzser dél felé indult. Amikor szembeért Hartlepool csapatával, az már a töltésen átkelve igyekezett visszafelé a városba.

A portya káprázatos sikerrel járt. Hartlepool egyetlen embert sem veszített. Igaz, az ellenségnél sem esett el senki, viszont annál hasznosabb volt, hogy elhajtottak tőlük háromszáz lovat.

A patagónok olyan komoly leckét kaptak, hogy újabb támadásuktól nem kellett tartani. Az őrség mégis ugyanúgy fölállt, mint az előző estéken. Kau-dzser csak akkor tért vissza a Patterson-birtokra, amikor ekképpen gondoskodott a közbiztonságról.

A csillagok halvány fényénél úgy tűnt, a földön mindenütt holttestek hevernek. Sérültek is lehettek, mert jajgatás hangzott az éjszakában. Ezeknek elsősegélyt nyújtottak.

De hol lehet Patterson? Végül egy rakás hulla alatt találtak rá: fölpeckelt szájjal, megkötözve, ájultan hevert. Ő is csak áldozat lett volna? Kau-dzser már-már megbánta, hogy elhamarkodottan ítélt, de amikor fölemelték az írt, az övéből aranytallérok gurultak szerteszét a földön.

Kau-dzser undorodva fordította el a fejét.

Pattersont általános meglepetésre a börtönbe vitték, ahol a libériai orvos látta el. A doktor sietett jelentést tenni feladatának teljesítéséről a kormányzónak: az ír nincsen életveszélyben, és hamarosan teljesen föl fog épülni.

Kau-dzser nem nagyon örült a hírnek. Sokkal szívesebben vette volna, ha a siralmas ügy végére a bűnös halála tesz pontot. Ha azonban Patterson életben marad, akkor a dolognak folytatása lesz. Pattersont semmiképpen nem lehet kegyelemben részesíteni, mint annak idején Kennedyt. Ezúttal az egész lakosság forgott veszélyben, és mindenki értetlenül fogadta volna, ha engedékenyen bánnak ezzel a nyomorulttal, aki hideg számítással készült föláldozni őket kielégíthetetlen kapzsisága oltárán. Ítéletet kell tehát hozni, kényúrként bíráskodni és büntetni. Bármennyit is változott Kau-dzser gondolkodása, ezek a teendők visszariasztották.

Az éjszaka újabb esemény nélkül telt el. De azért, mondanunk sem kell, azon az éjjelen nem sokat aludtak Libériában. A város lakói lázasan tárgyalták otthon és az utcákon az előző órák örömteli fordulatait. A sikert Kau-dzsernek tulajdonították, mert átlátott az ellenfél szándékán.

Közeledett a nyári napéjegyenlőség. Az igazi éjszaka nem tartott tovább négy óránál. Hajnali kettőkor már derengett az ég alja.

A hoste-szigetiek ekkor mindnyájan a déli töltésre vonultak, ahonnan látni lehetett az ellenséges tábor hosszan elnyúló vonalát.

Egy óra múltán minden kebelből hangos hurrá szakadt fel. Nem volt kétség: a patagónok arra készülnek, hogy fölszedjék a sátorfájukat. Miután az előző éjjeli öldöklés meggyőzhette őket arról, hogy semmi keresnivalójuk a Hoste-szigeten, ez nem is volt meglepő. A libériaiak büszkén és örömmel idézték fel újra meg újra az összecsapások mérlegét. Jó négyszázhúsz ló, ebből háromszázat elhajtottak, a többi a támadás vagy az újtelepi összetűzés alkalmával elhullott. A rettenthetetlen patagón lovasoknak alig maradt háromszáz lovuk. Több mint kétszáz indiánból százat a Riviére-tanyán ejtettek foglyul, s még többen sebesültek meg vagy estek el az összecsapások során, főként a Patterson-tanyán történt tömegmészárlásban.

Miután minden harmadik harcosukat elvesztették, a többiek fele pedig gyalogossá fokozódott le, világos volt, hogy az indiánoknak semmi kedvük tovább időzni ezen a távoli vidéken, ahol olyan zord fogadtatásban volt részük.

Nyolc óra táján a horda nagy mozgolódásba kezdett, s a szél félelmetes üvöltözést hozott Libéria felé. Minden harcos egyazon pont felé törekedett, mintha nem akarnának lemaradni valamiről, amit a hoste-szigetiek nem láthattak. Ilyen távolságból nem tudták kivenni a részleteket. Csupán a horda nyüzsgését láthatták, az egyes kiáltások pedig egyetlen hatalmas morajjá forrtak össze.

Mit művelhetnek? Miféle erőszakos nézeteltérésük támadt?

Sok idő telt el. Legalább egy óra. A patagónok végre oszlopokba rendeződtek. Három csoportra oszlottak: a lovukat vesztett harcosok haladtak középütt, a lovasok adták az elő- és utóvédet. Az egyik elöl haladó lovas egy tárgyat a magasba emelt, de hogy micsodát, azt nem lehetett kivenni. Valami kerek dolog volt... Mintha egy golyóbist tűztek volna egy bot végére...

A horda tíz óra körül lódult neki az útnak. A gyaloglók sebességéhez igazodva, lassan masíroztak el a libériaiak szeme előtt. Most mindkét oldalon mély csönd honolt. A legyőzöttek nem jajveszékeltek, s a győztesek sem hurráztak többé.

Éppen mozgásba lendült a patagónok előőrse, amikor egy parancs futott végig a hoste-szigetiek között: Kau-dzser kéri, hogy aki csak lovagolni tud, az azonnal jelentkezzék. Ki hitte volna, hogy ilyen sok az ügyes lovas Libériában? Mivel égtek a vágytól, hogy a drámának legalább az utolsó felvonásában szerepet játsszanak, a rengeteg jelentkezőt szigorúan meg kellett rostálni. Egy órán belül összeállítottak egy háromszáz fős különítményt, mely száz gyalogosból és kétszáz lovasból állt. A háromszáz férfi Kau-dzserrel az élen indult el az északi úton, a visszavonuló horda nyomában. Hordágyakon vitték magukkal a Patterson telkén összeszedett sebesülteket, akik közül nem sokan remélhették, hogy élve érik el az amerikai partokat.

A csapat a Riviére-gazdaságnál állt meg először. A patagónok háromnegyed órával korábban haladtak el a kerítése mellett, de ezúttal nem próbáltak meg bejutni. A védők a palánk oltalmából figyelték elvonulásukat, s bár nem értesülhettek az előző éjszaka fejleményeiről, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy rálőjön az indiánokra. Olyan törődötten és csüggedten vonszolták magukat, hogy vereségükhöz nem férhetett kétség. Nem félelmetes ellenfelek voltak immár, csupán szerencsétlen, szánalmas emberek.

Az élen lovaglók egyike még mindig a lándzsája hegyén hordozta azt a kerekséget, amelyet már a töltésről is láttak. De ahogyan a sereg felkerekedésekor a libériaiak sem, úgy most a Riviére-tanyán tartózkodók sem tudták megállapítani a különös tárgy mibenlétét.

Kau-dzser parancsára megszabadították a patagón foglyokat láncaiktól. Az indiánok meg sem mozdultak. Láthatóan nem hitték el, hogy szabadok, s mivel másokat is önmaguk alapján ítéltek meg, attól tartottak, hogy ez valami csapda.

Kau-dzser odalépett ahhoz az Athlinatához, akivel már először is szót váltott.

– Mire várnak? - kérdezte.

– Meg akarjuk tudni, milyen sorsot tartogatnak nekünk - felelte Athlinata.

– Nincs mitől tartaniuk - jelentette ki Kau-dzser. - Maguk szabadok.

– Szabadok!... - ismételte meglepetten az indián.

– Igen: a patagón harcosok elvesztették a csatát, és most visszatérnek hazájukba. Tartsanak velük, hiszen szabadok. Mondják meg testvéreiknek, hogy a fehér embereknek nincsenek rabszolgáik, és tudják, mi a megbocsátás. Bár emberségesebbé tenné őket ez a példa!

A patagón bizonytalanul tekintett Kau-dzserre, majd társaival együtt lassú léptekkel útnak indult. A fegyvertelen csapat kivonult a néma telepesek kettős sorfala között, majd a tanyáról kiérve jobbra, északnak vette az útját. Kau-dzser és háromszáz embere száz méter távolságból kísérték őket, hogy elzárják a délnek vezető utat.

Az est közeledtével láthatták, hogy a betolakodók nagyobb része letáborozik éjszakára. Eddig senki nem zavarta meg őket visszavonulásuk közben, egy puskalövés sem dördült. Az ellenfél könyörületessége azonban nem nyugtatta meg az indiánokat, akik élénk aggodalommal figyelték, hogyan közeledik a lovasok és gyalogosok tekintélyes csapata. A hoste-szigetiek jó szándékuk jeléül két kilométerrel távolabb álltak meg, miközben a kiszabadult foglyok a sebesültekkel együtt továbbmentek, hogy csatlakozzanak honfitársaikhoz.

Mit gondolhattak az ádáz indiánok, amikor régen rabszolgának hitt társaikat szabadon látták viszont? Vajon hűséges hírnökként tolmácsolta-e nekik Athlinata a rábízott üzenetet? Kiszabadítója reményei szerint összevetették-e Athlinata testvérei saját megszokott viselkedésüket a fehér emberekével, akik oly szelíden bántak a kíméletlenül rájuk támadókkal?

Kau-dzser ezt soha nem tudta meg, de azt sem bánta volna, ha nagylelkűsége netán hasztalannak bizonyult. Sok magot el kell vetni, amíg a mag termékeny talajba hullva megfogan.

Az indiánok zavartalan menetelése észak felé még három napig tartott. A domboldalakon itt-ott telepesek tűntek föl, és amíg tehették, tekintetükkel kísérték a hordát és a nyomában vonulókat. A patagónok a negyedik nap estéjén végre elérték azt a helyet, ahol partra szálltak. Még alig pirkadt, amikor vízre taszították a part sziklái között elrejtett pirogáikat. Némelyek csak embereket vettek fedélzetükre, és nyugat felé indultak, hogy megkerüljék a Tűzföldet, míg mások a Beagle-szoroson készültek átkelni, hogy azután lovon vágjanak át a nagy szigeten. Az indiánok azonban maguk után hagytak valamit. A part homokjába szúrt hosszú póznára tűzve ott maradt az a kerek tárgy, amelyet oly különös makacssággal hurcoltak magukkal Libéria óta.

Amikor az utolsó piroga is látótávolságon kívülre került, a hoste-szigetiek leereszkedtek a tengerpartra, és elborzadva látták, hogy a kerek tárgy nem más, mint egy emberi fej. Közelebb lépve Sirdey-t ismerték fel benne.

Fölfedezésük meghökkentette őket. El sem tudták képzelni, hogyan került a több hónapja eltűnt Sirdey a patagónokhoz. Csak Kau-dzser nem lepődött meg, hiszen ő tisztán látott ebben a drámában, és többé-kevésbé tudta, milyen szerepet játszott a Jonathan egykori szakácsa. Sirdey volt tehát az a fehér ember, akiben annyira megbíztak az indiánok. Amikor csalódtak benne, kegyetlen bosszút álltak.

Másnap reggel Kau-dzser visszaindult Libériába. Kimerült kíséretével együtt december 30-án este érkezett meg.

A Hoste-sziget megismerte a háborút. Hála Kau-dzsernek, sértetlenül került ki a megpróbáltatásból, s mind egy szálig kiverte területéről a megszállókat. A véres történet végére azonban még nem került pont. Egy kegyetlen feladatot még végre kellett hajtani.

Patterson a legkülönbözőbb érzelmek között hányódott a börtönben, ahol fogva tartották. Először is meghökkentette, hogy lakat alatt találja magát. Mi történhetett vele? Ahogy visszatért az emlékezete, lassanként eszébe jutott minden: Sirdey, a patagónok, az indiánok undorító árulása.

De mi történt azután? Ha a patagónok győztek volna, akkor nyilván véghez viszik, amit elkezdtek, és ő mostanra már halott lenne.

Abból, hogy a börtönben ébredt öntudatra, arra következtetett, hogy az indiánok támadását visszaverték.

Ha csakugyan így van, és őt bebörtönözték, akkor fény derült az árulására! Tehát jócskán van oka a félelemre! Patterson ettől megremegett.

Rövid gondolkodás után kissé mégis megnyugodott. Ám fogják gyanúba - bizonyítani úgysem tudnak semmit. Az biztos, hogy senki nem látta, senki nem érte tetten. Ép bőrrel fogja megúszni a kalandot, sőt komoly haszonra tesz szert belőle.

Patterson az aranya után nyúlt - de hiába. Márpedig nemcsak álmodta az aranyat, de kézbe is kapta! Hogy mennyit? Arra nem emlékezett pontosan.

Az igaz, hogy a követelt ezerkétszáz piaszternél kevesebbet, mert ezek a csirkefogók megrövidítették, de kilencszázat vagy talán ezret is biztosan. Kik lopták el az aranyát? A patagónok? Lehet. De valószínűbb, hogy azok, akik börtönbe vetették.

Patterson szíve megtelt dühvel és gyűlölettel. Ugyanolyan heves indulatot érzett indiánok és telepesek, rézbőrűek és fehérek iránt: egyformán aljas és tolvaj valamennyi.

Ettől a pillanattól fogva nem volt nyugta. Szorongva, gyűlölettel telve, ezer feltevés közt hányódva, lázas türelmetlenséggel várta, hogy kiderüljön az igazság. Fogvatartói azonban nem sokat törődtek tehetetlen dühével. Egyik nap múlt a másik után, de a helyzetében nem történt változás. Mintha csak megfeledkeztek volna róla.

Egy hétnél is több telt már el bebörtönzése óta, amikor december 31-én négy fegyveres felügyelete alatt végre kiléphetett a fogda kapuján. Csakhogy megtudhat mindent!... Amikor a Kormányház térre értek, Pattersonnak földbe gyökerezett a lába.

A látvány valóban impozáns volt, mert Kau-dzser azt akarta, hogy ünnepélyesen ítélkezzenek az áruló felett. A körülmények megmutatták neki, milyen erőt kölcsönöz egy közösségnek az érzések és érdekek egysége. Vajon ugyanilyen könnyen visszaverték volna a patagónokat, ha széthúzás és önfejűség uralkodik, ha nem vetik alá magukat az általánosan kötelező törvényeknek? Kau-dzser az összetartásnak ezt a születőben lévő érzését akarta erősíteni, ezért készült parádésan megbélyegezni a köz sérelmére elkövetett bűntettet. A Kormányház falához egy magas emelvényt ácsoltak, amelyen Kau-dzseren kívül a Tanács három tagja és Ferdinand Beauval, címzetes bíró foglalt helyet. A vádlott a bíróság lábánál foglalt helyet.

Hátrébb, a korlátok mögött Libéria egész lakossága ott tolongott.

Amikor Patterson megjelent, hatalmas hurrogás tört fel több száz torokból. Kau-dzser csöndet intett. Megkezdődött a vádlott kihallgatása.

Az ír mindent tagadott, de hiába. Gyerekjáték volt rábizonyítani, hogy hazudik. Kau-dzser egyenként sorolta elő a Pattersont terhelő tényeket. Először is: Sirdey ott volt a patagónok között. Sirdey-t látták is, de jelenléte amúgy sem kétséges, hiszen a kudarctól elkeseredett indiánok a bosszú jeleként hátrahagyták botra tűzött fejét.

Cinkosa halálhírére Patterson megremegett. Gyászos előjelnek érezte Sirdey sorsát.

Kau-dzser folytatta vádbeszédét.

Sirdey tehát a patagónok oldalán állt, és Patterson összejátszott vele: titkos megállapodásuk értelmében kellett újra birtokba vennie a telkét, megmagasítania a kerítését, végül pedig kérelmeznie, hogy egyedül őrködhessék rajta.

Összebeszélésüket bizonyítja, hogy a patagónok éppen ezen a telken szálltak partra; de ennél is beszédesebb bizonyíték a Pattersonnál talált arany. Hogyan tudná igazolni ő, aki saját bevallása szerint egy évvel azelőtt minden vagyonát elveszítette, a birtokában talált arany eredetét?

Patterson lehajtotta a fejét. Úgy érezte, elveszett.

A kihallgatás végeztével a bíróság visszavonult tanácskozni, majd Kau-dzser kihirdette az ítéletet: a bűnös vagyonát elkobozzák, földbirtoka és a tettéért kapott pénz az államra száll. Pattersont ezenkívül örökös száműzetésre ítélik: soha többé nem léphet a Hoste-sziget földjére.

Az ítéletet haladéktalanul végrehajtották. Az írt egy induló hajóra tették: az indulás pillanatáig fogságban marad, s vasra verve kell megvárnia, hogy elhagyják a Hoste-sziget körüli vizeket.

Miközben a tömeg szétoszlott, Kau-dzser visszavonult a Kormányházba.

Egyedül akart maradni, hogy háborgó lelke lecsituljon. Ki gondolta volna egykor, hogy ő, az egyenlőség bajnoka egyszer majd embertársai bírájaként lép föl, hogy ő, a szabadság szenvedélyes szerelmese, hozzájárul az emberiség közös tulajdonának, a földnek felosztásához, és a nagyvilág egy kis részének uraként jogot formál arra, hogy valakit száműzzön onnan? Márpedig éppen ezt tette az imént, s ha fel is zaklatta az eset, nem bánta meg, hogy így cselekedett. Biztos volt benne, hogy helyesen járt el. Az áruló elítélésével teljesedett be az a csoda, amely a patagónok elleni harccal vette kezdetét. Nagy veszteség érte őket Újtelep porig égésével, de a bekövetkezett átalakulásért talán nem is fizettek nagy árat. A közösen átélt veszély, az együttes erőfeszítés olyan köteléket teremtett a telepesek között, amelynek erejét maguk sem sejtették. Az események előtt a Hoste-sziget nem volt más, mint húsz különböző nemzetből származó, véletlenül összeverődött telepesek lakhelye. Mostanra a telepesek a Hoste-sziget polgáraivá lettek. Számukra immár a Hoste-sziget jelentette a hazát.