MÁSFÉL ÉV

Amikor március 31-én fölkelt a nap, az előző este eseményeitől fölzaklatott Kau-dzser még egy percre sem hunyta le a szemét. Micsoda megpróbáltatáson ment keresztül! Milyen félelmetes tapasztalatra tett szert! Betekinthetett az emberi lélek legmélyére, mely egyaránt képes a legjobbra és a legrosszabbra, az ösztönök sugallta legádázabb tettekre és a legtisztább önfeláldozásra.

Mielőtt a bűnösökkel foglalkozott volna, egy perc késedelem nélkül a borzalmas dráma ártatlan áldozatainak nyújtott elsősegélyt, akiket két rögtönzött hordágyon sietve a Kormányházba vittek.

Amikor Sandet levetkőztették és lefektették, állapota még ijesztőbbnek tűnt. Két lába szó szerint péppé zúzódott, nem létezett többé. A kis gyermektest mártíromsága olyan megindító volt, hogy még Hartlepoolnak is elszorult a szíve, és tengeri szél cserzette orcáin kövér könnycseppek gördültek végig.

Kau-dzser szinte anyai türelemmel kötözte be a cafatokban lógó húst. Nyilvánvaló volt, hogy Sand soha többé nem használhatja rémítően elroncsolódott lábait, és egész életét nyomorékon fogja leélni. Ezen nem lehetett segíteni; már az is jó eredmény lett volna, ha sikerül elkerülni a csonkolást, amely végzetesnek bizonyulhat egy törékeny szervezet számára.

Amikor a kötözéssel végzett, Kau-dzser néhány csepp szíverősítő orvosságot csorgatott a sebesült elfehéredett ajkai közé, aki erőtlenül felnyögött, és összefüggéstelen szavakat mormolt.

Kau-dzser másodjára Dicket vette kezelésbe, aki, úgy tűnt, szintén nagy veszélyben van. A szemét lehunyva tartotta, téglavörösre vált arcán ideges rángások futottak végig, összeszorított fogai közül sípolva tört elő elfulladó lélegzete, s egész teste heves lázban égett. Amikor Kau-dzser felmérte e tüneteket, nyugtalanul csóválta a fejét. Habár Dick minden tagja ép volt, és első ránézésre nem kellett aggódni érte, valójában sokkal súlyosabb volt az állapota, mint a megmentőjéé.

Miután a két gyermeket lefektették, Kau-dzser a késői óra ellenére bekopogott Harry Rhodeshoz, és beszámolt neki a történtekről. Harry Rhodest felkavarta, amit hallott, és övéivel egyetemben nem fukarkodott a segítséggel. Rhodesné és Clary, Tullia Ceroni és Graziella egymást váltva fognak ügyelni a két betegágynál: a lányok napközben, a két anya pedig éjjel.

Rhodesné vállalta az első ügyeletet. Egy pillanat alatt felöltözött, és Kau-dzserrel tartott.

A kormányzó, mihelyt így gondoskodott a legsürgősebb tennivalókról, végre pihenőre tért - de egész éjjel nem jött a szemére álom. Szívében túl nagy indulatok viharzottak, lelkiismeretét súlyos kérdés gyötörte.

Az öt gyilkos közül három halott, de ketten még élnek. Döntést kell hozni az ügyükben. Sirdey ugyan eltűnt, de ha a szigeten kóborol, akkor hamarosan úgyis rábukkannak, Kennedy pedig rács mögött várja, hogy határozzanak sorsa felől.

Az esemény mérlege három halott, egy szökevény és két életveszélyes állapotban lévő gyermek: ezúttal gondolni sem lehet rá, hogy eltussolják az ügyet. Ahhoz, hogy titokban tartsák, már túl sokan tudnak róla. Valamit tenni kell. De mit?

Azok, akik szembeszálltak vele, egészen más módon cselekedtek, mint ahogy Kau-dzser tette volna, de elvben nem volt különbség köztük és őközötte. Ezek az emberek is csak az elnyomást nem állhatták, abba nem tudtak beletörődni. A többi az eltérő vérmérsékletükön múlott: ezek meg akarták dönteni a zsarnokságot, míg Kau-dzser csupán elmenekült előle. Bármennyire másképp nyilvánult is meg az ő szabadságvágyuk, mint az övé, mégis ugyanarról a tőről fakadt, s ők éppen olyan lázadók voltak, mint annak idején Kau-dzser maga. Ha pedig önmagára ismer bennük, mi jogon büntesse őket, hacsak nem az erősebb jogán?

Miután Kau-dzser fölkelt, azonnal a börtönbe indult, ahol Kennedy egy padra ledőlve töltötte az éjszakát. Amikor meglátta Kau-dzsert, a matróz fürgén felpattant, és különös tiszteletének jeléül a sapkáját is lekapta. Ehhez mindkét kezét föl kellett emelnie, mert egy rövid és erős vaslánc bilincselte őket össze. Azután lesütött szemmel várakozott.

Kennedy most egy csapdába esett állatra emlékeztetett. Néhány lépésnyire tőle ott a fény, a levegő, a szabadság... de neki nincs joga a természet e javaihoz, mert másokat akart megfosztani tőlük, s most mások fosztják meg őt ugyanettől.

Kau-dzser nem tudta elviselni a látványt.

– Hartlepool! - szólt ki a rendőrőrsre.

Hartlepool besietett.

– Vegye le róla ezt a bilincset - mutatott Kau-dzser a fogoly megláncolt kezére.

– De uram... - kezdte Hartlepool.

– Nagyon kérem - szakította félbe Kau-dzser ellentmondást nem tűrő hangon.

Amikor Kennedy szabad lett, Kau-dzser odafordult hozzá.

– Miért akartál megölni engem? - kérdezte.

Kennedy lesütött szemmel vállat vont, egyik lábáról a másikra állt, és úgy gyűrögette tengerészsapkáját, mint aki maga sem tudja, mit válaszoljon.

Kau-dzser egy percig csöndben nézte a férfit, majd kitárta a tömlöc ajtaját, és félreállt az útjából:

– Távozz! - mondta.

Amikor Kennedy bizonytalanul rápillantott, nyugodtabb hangon megismételte:

– Távozz!

A volt matróz nem kérette magát tovább, és görnyedt háttal kilépett az ajtón. Kau-dzser becsukta mögötte, majd magára hagyta a megdöbbent Hartlepoolt a gondolataival, és két betegéhez indult.

Sand állapota változatlan volt, Dické azonban felettébb súlyosbodott. Önkívületben hányta-vetette magát fekhelyén, és összefüggéstelen szavakat kiabált. A gyermek kétségkívül olyan súlyos agyi vértolulást szenvedett, hogy a legrosszabbtól kellett tartani. A jelen körülmények között Kau-dzser nem alkalmazhatta a szokásos gyógymódot. Hol is szerezhették volna be az enyhet adó jeget a fiú lángoló homlokára? Sok mindent elértek már a Hoste-szigeten, de a tél beállta előtt jeget nem lehetett találni.

Kau-dzsernek nem kellett soká hiányolnia a jeget, mert a természet hamarosan korlátlan mennyiségben bocsátotta a rendelkezésére. A rendkívül zordnak ígérkező 1884-es tél kivételesen korán köszöntött be. Április első napjaitól kezdve egy egész hónapig szinte szakadatlanul heves viharok tomboltak. Az égiháborút szélsőséges lehűlés követte, s ennek olyan hószakadás lett a vége, amilyet Kau-dzser még soha nem látott Magellániában. A telepesek minden erejüket latba vetve harcoltak a hó ellen, de júniusra már olyan sűrű pelyhekben kavargott, hogy fel kellett adniuk a küzdelmet. Minden erőfeszítésük dacára július közepén három méternél is vastagabb hóréteg terült a jégbe borult Libériára. Az ajtók helyett az emeleti ablakokon jártak ki-be, a földszintes házak lakói pedig kénytelenek voltak lyukat vágni a tetőn. Gondolhatni, hogy lehetetlenné vált a közösségi élet minden formája, és ki-ki csak annyira érintkezett a szomszédaival, amennyi a fennmaradáshoz elengedhetetlenül szükséges volt.

A telepesek egészsége természetesen megsínylette a szigorú bezártságot. Újból járványok ütötték fel a fejüket, s Kau-dzsernek segítenie kellett, hogy Libéria egyetlen orvosa ne roskadjon össze a feladat súlya alatt.

Szerencsére Dick és Sand felől már nyugodt lehetett. Kettejük közül Sand indult meg elsőnek a gyógyulás útján. Tíz nappal a dráma lezajlása után, amelynek önként vált áldozatává, már minden jel szerint túljutott az életveszélyen, és biztosak lehettek benne, hogy nem lesz szükség amputációra. A következő napokon a sebek hegedése olyan káprázatos gyorsasággal történt, amilyet csak fiatal, életerős szöveteknél lehet tapasztalni. Két hónap múlva Sand már el is hagyhatta az ágyat.

Azaz elhagyhatta volna... de sajnos, ezt már nem lehetett szó szerint érteni. Sand soha többé nem hagyhatja el az ágyát, s meg sem tud mozdulni mások nélkül. Elhalt lábai képtelenek megtartani örökös mozdulatlanságra ítélt, rokkant kis testét.

A gyermek egyébként nem eresztette emiatt búnak a fejét. Mihelyt újra tudomást vett a külvilágról, első szavával nem a saját fájdalmára panaszkodott, hanem Dick sorsát tudakolta, akit oly hősiesen mentett meg üldözőitől. Amikor megnyugtatták, hogy Dick ép és egészséges, ajkán halvány mosoly jelent meg. Hamarosan azonban nem érte be a biztató szavakkal, és ahogy ereje visszatért, egyre kitartóbban követelte, hogy láthassa is a barátját.

Sokáig még nem lehetett eleget tenni a kívánságának. Dick egy teljes hónapig nem nyerte vissza eszméletét. Szinte füstölt a homloka, pedig a Kau-dzsernek most már bőven volt jege a borogatáshoz.

Amikor a beteg túljutott ezen a válságon, még mindig olyan gyönge volt, hogy élete szinte hajszálon függött.

Ettől a naptól fogva mégis egyre gyorsabb lett a gyógyulása. A leghatásosabb orvosságnak az bizonyult, amikor megtudta, hogy Sandet is megmentették. Erre a hírre mennyei öröm áradt el Dick arcán, és hosszú idő óta először nyugodt volt az álma.

Másnap már személyesen bizonyíthatta be Sandnek, hogy nem vezették félre, és kis barátjának attól a perctől fogva nem maradt semmi gondja. A saját balsorsára ügyet sem vetett. Amikor megnyugodva látta, hogy Dick jól van, rögtön a hegedűjét kérte, és kedvenc hangszerével a karjában szinte repesett a boldogságtól.

Pár nap múlva engedtek a két gyermek kérlelésének, és egy szobába költöztették őket. Attól kezdve úgy repültek számukra az órák, akár egy álomban. Ágyukat összetolták, és miközben Dick olvasott, Sand zenélt; időnként pihenésképpen egymásra pillantottak és elmosolyodtak. Úgy érezték, boldogságuk nem is lehetne teljesebb.

Mégis szomorú nap volt az, amikor Sand elhagyhatta az ágyat. Dicket, aki már egy hete lábra állt, roppantul kétségbe ejtette barátjának nyomorúsága. Mélységes és tartós hatást gyakorolt rá a látvány. Szinte varázsütésre vált belőle új ember: tisztelettudó, megfontolt fiú lett a szemtelen, harcias kölyökből.

Június elején jártak ekkor, és a hótorlaszok a házukba kényszerítették a libériaiakat. Egy hónap múlva elérkeztek e kemény tél leghidegebb napjai. Olvadásban tavasz előtt már nem reménykedhettek.

Kau-dzser igyekezett fölvenni a harcot a hosszas, nyomasztó bezártság hatásai ellen. Szabadtéri játékokat szerveztek az irányításával. A folyó töltésén sok munkás kéz bevetésével levezető árkot vágtak, s a jég alól a szomszédos mocsaras mezőre vezették a vizet. Csodálatos korcsolyapálya született így. Immár bárki kedvére hódolhatott ennek az Amerikában roppant népszerű sportnak. Aki nem tudott korcsolyázni, az sítanfolyamon is részt vehetett, vagy szédítő sebességgel leszánkázhatott a déli dombok meredek lejtőin.

A tél foglyai egykettőre hozzáedződtek a jeges sportokhoz, sőt megkedvelték őket. Vidámságuk üdvös hatással volt egészségi állapotukra. Így aztán mégiscsak elérkezett valahogy október 5., az olvadás napja.

Először a tengerpart menti síkságon olvadt el a hó. Másnap a Libéria életét megbénító torlaszok is kezdtek eltünedezni, az utcák patakmederré váltak, s a folyó is kitört jégpáncélja alól. Ezután a jelenség általánossá vált, a legközelebbi déli lejtőkön is megindult az olvadás, és napokon át szennyes áradat zúdult a városra. Majd az enyhülés tovább terjedt a sziget belseje felé, és gyorsan földuzzasztotta a folyót, amely huszonnégy óra múlva már majd kiöntött a medréből. Várható volt, hogy elönti a várost. Ha nem akarták, hogy fáradságos munkájuk megannyi eredménye kárba vesszen, cselekedniük kellett.

Kau-dzser mindenkit dologra fogott. A földmunkások hada gátat emelt az egész város köré, olyan szögben, hogy a csúcsa délnyugat felé nézzen. A szög egyik szára ferdén a déli hegyek felé mutatott, míg a másik kis távolságról érezhetően a folyó vonalát követte. Egy-két ház, amely túl közel épült a folyóparthoz - így a Pattersoné -, kívül maradt a védelem hatósugarán. Ebbe az áldozatba bele kellett törődniük.

Éjt nappallá téve dolgoztak, és negyvennyolc óra alatt el is készültek a munkával. Épp ideje volt. A sziget belsejéből hatalmas áradat tartott a tenger felé. A frissen emelt gát ékként hasította ketté a víztömeget. Egy részét nyugatra, a folyóba terelte vissza, a többi pedig keletre, a tengernek zúgott tovább.

Libéria mély fekvése ellenére sziget lett a szigeten. Amerre néztek, mindent víz borított, csak keletnek és délnek meredtek elő a hegyek, északnyugaton pedig a viszonylag magasan fekvő Újtelep házait kímélte meg a víz. Mindenféle kapcsolattartás lehetetlenné vált velük. A város és az új negyed között vadul zúgott a százszorosára duzzadt folyó.

Egy hét múlva, amikor még mindig nem apadt a vízszint, súlyos baleset történt. Az őrjöngő víz addig ostromolta a gátat, amíg az Patterson telkének magasságában át nem szakadt, a mélybe rántva az ír házát. Az ellenállhatatlan erejű örvény magával ragadta Pattersont és Longot.

Az olvadás kezdete óta Patterson nem hallgatott semmiféle rábeszélésre, és kerek perec megtagadta, hogy elhagyja lakhelyét.

Nem tágított, amikor kiderült, hogy az ő háza kívül marad a gát oltalmán, sőt még akkor sem, amikor telkének alsó része víz alá került. Amikor a víz már a házának küszöbéig ért, még mindig nem adta be a derekát.

Néhány szemtanú tehetetlenül nézte végig a gát tetejéről, amint a házat és lakóit elnyelték a habok.

Mintha ez a kettős áldozat lecsillapította volna haragját, az áradat hamarosan visszahúzódott. A víz szintje egyre alább szállt, és november 5-én, pontosan egy hónappal a hóolvadás kezdete után, a folyó végre visszatért megszokott medrébe.

De micsoda pusztítást végzett e természeti csapás! Libéria utcáit mintha legyalulták volna. Az utaknak nyoma is alig maradt: ahol nem mosta el őket a víz, ott sűrű sárréteg terült rájuk.

Mindenekelőtt az összekötő utakat állították helyre. A legkomolyabb károkat az Újtelepre vezető út szenvedte, amely mocsaras terepre épült. Ennek a megtisztítása tartott a legtovább: három hétnél is több kellett, amíg újra járhatóvá vált.

Mindenki meglepetésére az első ember, aki végigment rajta, nem volt más, mint Patterson. Az ír ugyanis épen és egészségesen került ki a bajból: az újtelepi halászok látták meg, amint kétségbeesetten kapaszkodott egy gerendába, s már éppen kisodródott volna a tengerre, amikor megmentették. Longnak azonban nem volt ilyen szerencséje. Hasztalan kutattak utána, sehol sem sikerült fellelniük a tetemét.

Mindezt nem Pattersontól, hanem csak később, a megmentőitől lehetett megtudni, mert ő maga egy szót se szólt, és egyenesen házának hűlt helye felé indult. Amikor meglátta, hogy annak nyoma sem maradt, kétségbeesése nem ismert határt. Nem maradt semmije ezen a földön.

Mindaz, amit annak idején a Hoste-szigetre hozott, mindaz, amit sok szenvedés, nélkülözés, önmaga és mások sanyargatása révén fölhalmozott, menthetetlenül odaveszett. Pattersonnak soha nem volt más szenvedélye, mint az arany, más célja, mint a kuporgatás és újra csak a kuporgatás, most pedig nincstelenné vált a földönfutók között. Éppen annyi tulajdona maradt, mint egy újszülöttnek. Újra kellett tehát kezdenie az életét.

Meg kell hagyni, hogy e sorscsapás miatt egy jajszó, egy nyögés sem hagyta el Patterson ajkát. Egy darabig csöndben meredt a folyóra, amely minden tulajdonát elragadta, majd eltökélten elindult, hogy fölkeresse Kau-dzsert. Alázatos udvariassággal lépett hozzá, elnézést kért merészségéért, és előadta, hogy az árvíz kis híján kioltotta az életét, és a legnagyobb nyomorba döntötte.

Kau-dzserben mélységes ellenszenv élt a kérelmező iránt, így hidegen csak ennyit válaszolt:

– Mindez roppant sajnálatos, de mit tehetek én? Talán segítséget óhajt?

Patterson kíméletlen kapzsiságával csak egy másik tulajdonsága ért föl: az önérzetessége. Soha nem könyörgött senkinek. Igaz, hogy nem válogatta meg az eszközeit, de legalább egyedül nézett szembe az egész világgal, és lassú előrejutását nem köszönhette senki másnak, csak önmagának.

– Nem alamizsnát kérek - egyenesítette ki meggörbedt gerincét Patterson. - Igazságtételt követelek.

– Igazságtételt?... - lepődött meg Kau-dzser. - Kitől?

– Libéria városától - felelte Patterson -, azaz a hoste-szigeti államtól.

– De hát milyen sérelem érte? - kérdezte hökkenten Kau-dzser.

Patterson újból roppant alázatos lett, és édeskés szavakkal fejtette ki szándékát. Úgy vélte, hogy a kolónia felelőséggel tartozik neki: először is azért, mert a szerencsétlenség mindenkit érintett, s ezért mindenkinek arányosan kell viselnie a károkat, másodszor pedig azért, mert a kolónia súlyosan vétett, amikor a várost megoltalmazó gátat nem közvetlenül a folyóparton emelte, úgy, hogy kivétel nélkül minden házat védjen.

Kau-dzser hiába érvelt azzal, hogy nem történt igazságtalanság, hiszen ha a folyóhoz közelebb emelték volna a gátat, az a folyóparttal együtt beomlott volna, s akkor az egész várost elárasztja az árvíz. Patterson egy szavát sem hallgatta meg, s makacsul hajtogatta iménti érveit. Kau-dzser elvesztette a türelmét, és véget vetett a terméketlen vitának.

Patterson nem erősködött tovább. Azonnal visszatért a kikötői munkások közé. Élete romokban hevert - nem akart tehát elvesztegetni egy órát sem, hogy újjáépítse.

Kau-dzser ezzel lezártnak tekintette az ügyet, és nem is gondolt vele többet. Másnap azonban be kellett látnia tévedését. Hogy az ügy nincsen lezárva, azt mutatta az a megkeresés, amelyet Ferdinand Beauval mint a Bíróság elnöke kapott meg. Az írnek egyszer már volt alkalma meggyőződni róla, hogy a Hoste-szigeten létezik igazságszolgáltatás, s ezért most habozás nélkül oda fordult.

Kénytelen-kelletlen le kellett folytatniuk a sajátos pert, amelyet Patterson természetesen elvesztett. Kudarca nyilván dühvel töltötte el, de ebből nem mutatott semmit, s oda sem figyelt azok csúfolkodására, akik kigúnyolták a közutálatnak örvendő áldozatot. Az ítélet kihirdetése után békésen visszatért munkahelyére.

Lelke mélyén azonban új érzések forrongtak. Mindeddig két félre osztotta fel magában a világot: az egyik oldalon állt ő maga, a másikon az egész emberiség. Nem ismert más megoldandó kérdést, mint azt, hogyan juttathat át minél több aranyat a második oldalról az elsőre. Véget nem érő küzdelem volt ez, de minden gyűlölet nélkül. A gyűlölet terméketlen szenvedély, mert semmi kézzelfoghatót nem kamatozik. A valódi fösvény ezért nem is gyűlölködő. Patterson most mégis megismerte a gyűlöletet.

Gyűlölte Kau-dzsert, amiért az nem szolgáltatott neki igazságot; gyűlölte a Hoste-sziget egész népét, amiért az könnyű szívvel hagyta odaveszni az annyi fáradság és erőfeszítés árán fölhalmozott vagyonát.

Patterson magába fojtotta az indulatot, de lelkében, a nemtelen érzések e melegágyában az csak tovább növekedett és erősödött. Patterson egyelőre tehetetlen volt ellenségeivel szemben.

De változhatnak még az idők... Ő ki fogja várni.

Az enyhe évszak legnagyobb részét arra szánták, hogy kijavítsák az árvíz okozta károkat. Helyreállították az utakat, s ahol szükséges volt, a tanyákat is. 1885 februárjában már nyomát sem lehetett látni a csapásnak, amely nemrég zúdult a kolóniára.

Miközben ezek a munkák folytak, Kau-dzser szokása szerint a szigetet járta széltében-hosszában. Amióta behoztak száz lovat a szigetre, lóháton már sűrűbben indulhatott ilyen kirándulásokra. Útja során itt is, ott is elcsípett pár hírfoszlányt Sirdey-ről. Ezek azonban csak híresztelések voltak. Alig akadt telepes, aki valóban valami újdonsággal tudott szolgálni a Jonathan szakácsáról. Csak néhányan emlékeztek, hogy az ősszel látták észak felé gyalogolni. Hogy mi lett vele, azt senki nem tudta megmondani.

1884 utolsó havában egy hajó meghozta azt a kétszáz puskát, amelyet még Dorick első merénylete után rendeltek meg. A hoste-szigeti állam immár majdnem kétszázötven tűzfegyverrel rendelkezett, nem számítva azokat, amelyeket néhány telepes netán magának szerzett be.

Egy hónappal később, 1885 elején több tűzföldi indián család látogatott el a Hoste-szigetre. Mint minden évben, a nyomorultak az idén is azért jöttek el, hogy segítséget és tanácsot kérjenek a Jótevőtől - mert hiszen a maguk nyelvén hálából ezzel a névvel illették Kau-dzsert. Ha a Jótevő el is hagyta őket, ők nem felejtették és soha nem fogják elfelejteni azt a férfit, aki annyi odaadással és jósággal bánt velük.

De akármekkora szeretetet éreztek iránta a tűzföldiek, Kau-dzsernek még sohasem sikerült rávennie egyiküket sem, hogy letelepedjék a Hoste-szigeten. Ezek a törzsek szabadabban élnek annál, hogysem szabályokhoz tudnának alkalmazkodni. Számukra semmilyen anyagi előny nem ér föl a szabadsággal. Márpedig akinek lakhelye van, az rabszolga.

Csak az az ember igazán szabad, akinek nincsen semmije. Ezért választják ők a holnap biztonsága helyett a kóborlást és a megélhetés mindennapos bizonytalanságát.

Ez évben tudott először Kau-dzser rávenni három tűzföldi családot, hogy verjék fel sátrukat a szigeten, és próbálkozzanak meg a letelepedett élettel. Kevés értelmesebb embert lehetett volna találni a szigetvilágban bolyongó indiánok között, mint ezt a három családot, akik Libéria és Újtelep között, a folyó bal partján vertek tanyát - ez lett a későbbi indián falvak magja.

Ezen a nyáron még két, különböző okból jelentős eseményt jegyezhettek föl.

Az egyik esemény Dickkel volt kapcsolatos.

A két gyermeket már június 15-e óta gyógyultnak lehetett tekinteni, különösen Dicket. Rajta nyoma sem maradt a balesetnek, s ha kicsit le is volt még fogyva, káprázatos étvágya mellett a soványsága nem tarthatott sokáig. Sand általános egészségi állapotával meg lehettek elégedve; abba, hogy a tudomány mai állása mellett élete végéig mozdulatlanságra ítéltetett, bele kellett törődni. A kis rokkant egyébként nyugodtan fogadta az elkerülhetetlent. Az új körülmények között kapóra jött természetes szelídsége, mely szöges ellentéte volt Dick lázadó kedvének. Sand nem bánkódott a szertelen játékok miatt, amelyeket már azelőtt is inkább pajtásainak kedvéért játszott, mint saját örömére.

Tetszett neki a visszavonult élet; csak a hegedűje legyen mindig keze ügyében, s ha a hangszer kivételesen elhallgatna, akkor barátja, Dick legyen ott az ágya mellett!

Efelől nem is panaszkodhatott. Dick állandó betegápolónak csapott föl mellette. Másnak nem is engedte volna, hogy átsegítse Sandet az ágyából a karosszékbe, amelyben a kis beteg hosszú napjait töltötte. Azután is a sebesült mellett maradt, és olyan rendíthetetlen türelemmel tett eleget minden apró kívánságának, amelyre senki nem hitte volna képesnek a minap még oly hebrencs fiút.

Kau-dzser figyelmét nem kerülte el a megható kettős. Betegségük alatt volt alkalma megfigyelni a két gyermeket, és mindketten gyöngéd érzelmeket ébresztettek benne. Dick iránt azonban nemcsak atyai szeretetet érzett, hanem érdeklődését is komolyan fölkeltette a fiú nap mint nap megmutatkozó egyenes jelleme, rendkívüli érzékenysége és élénk értelme. Hamarosan sajnálni kezdte, hogy ezek a rendkívüli adottságok parlagon hevernek.

Ez a gondolat vitte rá, hogy külön is foglalkozni kezdjen a gyermekkel, akiben máris szerteágazó tudásának örökösét látta. Így történt ez már Halg esetében is. Dicktől azonban még sokkal jobb eredményeket várt, hiszen a civilizált ősök hosszú sora jobb táptalajt biztosított az elvetett magnak - amennyiben Dick is legjobb tudása szerint hasznosítja az osztályrészéül jutott kivételes képességeket.

Kau-dzser a tél vége felé kezdte meg nevelői munkáját. Egy nap magával hívta Dicket, és amikor egyedül maradtak a város határában, e szívhez szóló szavakat mondta neki:

– Sand felépült, de örök életére nyomorék marad. Soha ne feledd el, fiam, hogy azért vesztette el mindkét lábát, hogy megmentse az életedet.

Dick szemében máris könny csillogott. Miért beszél vele így a kormányzó? Hogy is felejthetné el, mivel tartozik Sandnek?

– A legjobban úgy mondhatsz köszönetet neki ezért - folytatta Kau-dzser -, hogy bebizonyítod: nem volt hiábavaló az áldozata, mert te hasznossá teszed az életed magad és mások számára. Eddig gyermekként éltél. Itt az ideje, hogy felkészülj a férfivá válásra.

Dick szeme fölcsillant. Jól megértette Kau-dzser szavait.

– Mit kell tennem ezért, kormányzó úr? - kérdezte.

– Szorgalmasnak kell lenned - felelte komolyan Kau-dzser. - Ha megígéred, hogy szorgalmasan tanulsz, én leszek a tanítód. Együtt járjuk majd be a tudomány egész világát.

– Ah! Kormányzó úr!... - Dick többet egy szót sem tudott kinyögni.

A leckék tüstént megkezdődtek. Kau-dzser mindennap egy órát szánt diákjára. Dick azután Sand mellett is folytatta a tanulást.

Csodálatos haladása egyhamar elkápráztatta tanítóját. Kau-dzser leckéi betetőzték azt az átalakulást, amely Sand önfeláldozó tettével kezdődött Dickben. Eszébe sem jutott már, hogy vendéglősdit, oroszlánosdit vagy más gyermekjátékot játsszék.

Dickben meghalt a gyermek, és átadta helyét a fájdalom tapasztalatától korán megérett férfinak.

A másik jelentős esemény Halg és Graziella Ceroni házassága volt.

Halg a huszonkettedik évében járt ekkor, Graziella a huszadikhoz közelített.

Korántsem ez volt az első házasság a Hoste-szigeten. Mihelyt átvette a kormányzást, Kau-dzser rögtön bevezette az anyakönyvi nyilvántartást, a magántulajdon megjelenésének pedig azonnal az lett a következménye, hogy egyre több fiatal akart családot alapítani.

Halg esküvőjének azonban különleges jelentősége volt Kau-dzser szemében. Annak a művének a betetőzését látta benne, amely sokáig a legkedvesebb volt a szívének. A vadember, akiből ő nevelt gondolkodó lényt, megörökíti magát gyermekeiben.

Az új pár jövője bőségesen biztosítva volt. Halg és apja, Karroli, mindig jó halászzsákmánynak örvendhettek. Már azon is gondolkodtak, hogy Újtelep közelében konzervüzemet alapítanak, ahonnan a Hoste-sziget halkészítményei az egész világba eljuthatnának. De ha ez az egyelőre bizonytalan terv nem is valósulna meg, a helyi piacnak köszönhetően Halgnak és Karrolinak akkor sem kellene tartania a nélkülözéstől.

Nyár vége felé Kau-dzser választ kapott a chilei kormánytól a Horn-fokra vonatkozó javaslataira. A válaszban nem volt semmi végleges: időt kértek, akadékoskodtak. Kau-dzser jobban ismerte a kormányhivatalok szokásait annál, hogysem meglepődjék az időhúzáson. Türelmes maradt, beletörődött, hogy folytatnia kell a diplomáciai üzenetváltást, pedig a nagy távolság miatt az aligha vezethetett egyhamar eredményre.

Ismét eljött a tél, s vele a deres idő. A fagy öt hónapja alatt nem történt semmi említésre méltó, hacsak az nem, hogy a lakosság egyes köreiben bizonyos - ha nem is túl erős - politikai elégedetlenség bontakozott ki.

Furcsa körülmény, hogy a mozgolódásokat történetesen éppen Kennedy szervezte. Mindenki tudta, mit tartson a volt tengerészről. Nem lehetett nem hallani Lewis Dorick és a Moore fivérek haláláról, Sand hősies önfeláldozásáról, Dick hosszú betegségéről, Sirdey eltűnéséről. Mindenki ismerte a történteket, beleértve Kau-dzsernek szinte csodával határos megmenekülését is.

Így aztán, amikor Kennedy visszatért a telepesek közé, nem éppen szívélyes fogadtatásban volt része. A kezdeti ellenséges hangulat azonban egyhamar alábbhagyott, és az általános elégedetlenség furcsa módon az ő személye körül kristályosodott ki. Elvégre Kennedy nem mindennapi dolgokat élt meg. Közismert személyiség lett. A hoste-szigetiek túlnyomó többsége bűnözőnek tartotta, de azt senki sem vonta kétségbe, hogy határozott, energikus, tettrekész ember. E tulajdonságai miatt állhatott a zúgolódók élére.

Mert zúgolódók mindig és mindenütt akadnak. Ma még csak távoli álom, hogy mindenkinek a kedvére lehessen tenni. Így hát Libériában is voltak elégedetlenek.

E sokaság nagy részét természetesen a henyék alkották, de közéjük tartoztak azok is, akik nem tudtak szakítani a régi életmódjukkal, vagy akik ugyan jó útra tértek, de valamiért visszaestek. Ahogy ez már szokás, csalódottságukban mindnyájan a kolónia vezetőit okolták. E köré a mag köré gyűltek rajtuk kívül azok is, akik hajlamot éreztek magukban a szócséplésre, vagyis a vérbeli politikusok. Néhányan közülük ugyanazokat az elveket vallották - bár kevésbé emelkedett meggondolásokból -, mint annak idején Kau-dzser, mások a kommunista Lewis Dorick példáját követték, megint mások Karl Marx és Ferdinand Beauval evangéliumára, a kollektivizmusra esküdtek.

Ezek az egészen eltérő elemek kiválóan megfértek egymással, hiszen csak az volt a céljuk, hogy ellenzéket képezzenek. Ameddig csak arról van szó, hogy rombolni kell, könnyű összeegyeztetni az emberek sokféle becsvágyát. Mihelyt azonban szabad a préda, mindenkinek megnő az étvágya, s az iménti szövetségesek kérlelhetetlenül egymás torkának esnek.

Egyelőre azonban még teljes volt az egyetértés, s a tél folyamán tapasztalható enyhe nyugtalanság ezért is fejeződhetett ki tiltakozó összejövetelekben és gyűlésekben. Ezeken soha nem jelent meg száznál több polgár, de olyan hangosak voltak, mintha ezren lennének, s Kau-dzsernek meg kellett hallania őket.

Ő korántsem háborodott fel az emberi hálátlanságnak ezen az újabb bizonyítékán, hanem hideg fejjel áttanulmányozta a tiltakozásukat, és - mi tagadás - egy pontot teljesen helyénvalónak talált. A zúgolódóknak valóban igazuk volt abban, hogy a kormányzó senkitől nem kapott felhatalmazást, és amikor magához ragadta a hatalmat, zsarnokként cselekedett.

Nem mintha Kau-dzser megbánta volna, hogy semmibe vette a szigetlakók szabadságát. A körülmények akkor egyszerűen nem engedték meg, hogy habozzék. Mára azonban teljesen megváltozott a helyzet. A hoste-szigetiek élete nyugodtabb mederbe terelődött, ki-ki azzal foglalkozott, amit kedvelt, és megélénkült a társasági élet. A sziget lakossága talán megérett rá, hogy óvatosan meg lehessen próbálkozni az önszerveződés egy demokratikusabb formájával.

Kau-dzser úgy határozott tehát, hogy enged a tiltakozásnak: önként aláveti magát a választás próbatételének, s egyúttal megválasztat egy háromtagú tanácskozó testületet is, amely a kormányzót segíti majd feladatainak ellátásában.

A választógyűlést 1885. október 20-ára, az egyik első tavaszi napra hívták össze. A Hoste-sziget ekkor kétezernél is több lelket számlált, ebből ezerkétszázhetvenöt volt nagykorú. A Libériától távolabb lakó választók azonban nem mind jelentek meg a gyűlésen, ahol végül csak ezerhuszonheten adták le voksukat: túlnyomó többségük, kilencszázhetvennyolc fő Kau-dzserre. A tanácsba nyolcszázharmincketten választották be józan ítélettel Harry Rhodest, akit nyolcszáznégy vokssal Hartlepool követett. A harmadik Germain Riviére lett, hétszáztizennyolc szavazattal. Ezek hárman tehát meggyőző fölénnyel végeztek az élen, s a rosszkedvű ellenzéknek be kellett látnia gyöngeségét.

Kau-dzser rögtön ki is használta azt a viszonylagos szabadságot, amelyet a frissen megválasztott Tanácsnak köszönhetett, és elindult régóta tervezett útjára. Tekintettel a Horn-fokról Chilével folyó vitára, úgy vélte, nem lesz hasztalan, ha bejárja a szigetvilágot, és személyesen vizsgálja meg a vita tárgyát képező szigetet.

November 25-én szállt vízre Karroli társaságában a Wel-Kiejen, és kéthetes viszontagságos hajóút után csak december 10-én tért vissza, akkor, amikor már kialakította véleményét a kérdésben.

Alig szállt még partra, amikor az északi úton egy lovas érkezett Libériába. A férfi öltözéke olyan poros volt, hogy biztosan hosszú utat tett meg lóhalálában.

A lovas egyenesen a Kormányház felé tartott, és Kau-dzserrel egy időben ért oda. Fontos híreket hoz, mondta; soron kívüli kihallgatást kért, és meg is kapta.

Egy negyedórán belül összehívták a tanácsot, és tüstént futárok indultak mindenfelé, hogy szolgálatba hívják a rendőrség tagjait. Egy óra sem telt el Kau-dzser visszaérkezése óta, amikor a kormányzó már huszonöt lovas élén a sziget belseje felé vágtatott.

Sietős távozásának oka nem maradhatott soká titokban. Hamarosan a legbaljóslatúbb híresztelések kaptak lábra. Az a hír járta, hogy egy egész patagón sereg tört be a Hoste-szigetre: átkeltek a Beagle-szoroson, partra szálltak a Dumas-félsziget északi partján, és már Libéria felé tartanak.