Az ellorai szikla-üregekben.

A hír igazat mondott. Dandu-Pant a maharasta fejedelem, a pónai peiswa Badzsi-Rao fogadott fia, egy szóval Nána Sahib - ez időben talán az egyetlen még élő főnöke a szipoj-lázadásnak - odahagyhatta nepáli menhelye hozzáférhetetlen rejtekeit. Vitéz, vakmerő, a veszélyekhez szokott, az üldözés kijátszásában ügyes, a nyomavesztésben furfangos s általában ravasz ember lévén, egész Dekkánig merészkedett hatolni, szívében hordva az engesztelhetetlen gyűlöletet, melyet az 1857-iki fölkelés erőszakos és kegyetlen elnyomatása szított és táplált benne.

Nána halálos bosszút esküdött India birtokosai ellen. Ő volt Badzsi-Rao örököse s mikor e peiswa 1851-ben meghalt, a keletindiai társaság megtagadta a nyolc lak rúpia¹ évjáradék fizetését tőle, melyet elődének fizetett volt. Ez volt a gyűlölet első forrása, mely később oly romboló áradattá növekedett.

De mit remélhetett Nána Sahib? Nyolc éve mult, hogy a szipoj-lázadás leveretett. Lassanként az angol kormány lépett a tiszteletreméltó keletindiai társaság helyébe és sokkal erősebben féken tartotta a félszigetet, mint előbb a kereskedők egyesülete. A lázadásnak alig maradtak nyomai, még a bennszülött hadseregben sem, melyet egészen más alapokon szerveztek újra. Talán az alsóbb néposztályokra támaszkodva remélt Nána egy új nemzeti mozgalmat támasztani? Terveit nemsokára megtudjuk. Tény, hogy tudta, hogy jelenléte Aurungabadban már ismeretes volt, hogy arról a főkormányzó értesítette az alkirályt Kalkuttában s hogy fejére díjat tűztek ki. Menekülnie kellett tehát s oly biztos rejtekhelyre vonulnia, ahol az angol rendőrség szemfülességét kikerülhesse.

A március 6. és 7-ike közötti éjjel Nána egy percet sem veszített el. Tökéletesen ismerte a vidéket. Elhatározta, hogy Ellorába megy - 25 mérföldre Aurungabad-tól - hogy ott valamely szövetséges társával találkozzék.

Az éj sötét volt. Az álfakír, miután meggyőződött, hogy nem követik, ama mauzóleum felé irányította lépéseit, mely a városon kívül, csekély távolban a mohamedán szent Sa-Szufi hamvait őrizte, kinek ereklyéinek gyógyerőt tulajdonított a nép hite. E mauzóleumban mindenki aludt most, papok és zarándokok s Nána háborítás nélkül haladhatott tova.

De az éj mégsem volt oly sötét, hogy négy mérfölddel odább északra, azt a gránit sziklatömböt meg ne láthatta volna, mely kétszáznegyven láb magasra emelkedik ki a sík lapályból. A nábobnak, e szikla láttára, eszébe jutott, hogy ősei egyike, Dekkán egykori császára, ama várost szándékozott volt székhelyéül választani, mely eme sziklaerőd lábánál terült el egykor. S valóban megvívhatlan hely lett volna az s éppen alkalmas arra, hogy középpontja legyen az egész Indiára kiterjedő szervezet fölkelésnek. De Nána Sahib elfordította fejét s csak a gyűlölet egy pillantását röpítette a sziklaerődre, mely most ellenségei kezében volt.

E lapályon túl emelkedő táj következett. Első hullámzásai kezdődtek a magas hegyvidéknek. Nána, még férfiereje teljében, csöppet sem lassította lépését az olykor meredek hágókon. Huszonöt kis mérföldet kellett tennie ez éjjel s el kellett érnie Ellorát. Remélte, hogy ott biztonságban pihenhet. Nem is állott meg, sem egy karavánszerályban, mely mindenki előtt nyitva állott, sem egy félig romba dőlt bungalóban, ahol egy vagy két órát alhatott volna a hegység félreeső pontján.

Napköltekor kerülte el Bauza falut, ahol a legnagyobb mongol császár, Aurung-Zeb egyszerű sírja áll. Ezzel ama híres sziklaüregek körzetéhez ért, melyek a közelökben levő kis Ellora helységtől nyerték nevöket. A dombhát, melybe az üregek, számszerint mintegy harmincan, bevannak vésve: félhold alakban terült el. Négy templom, huszonnégy budhista klastrom s nehány kevésbé fontos barlang alkotja e csoportozat építményeit. A bazalt szikla-kockát az emberi kezek eléggé kihasználták. De a keresztény időszámítás első századaiban élt hindu építészek nem azért bányászták ki köveit, hogy belőlük a félsziget rengeteg területén itt-ott elszórva levő remekműveket építsék: hanem csak hogy üregeket vájjanak a tömör sziklában, mely üregek aztán, rendeltetésökhez képest, satiák-ká vagy viharák-ká lettek.

E szikla-templomok legnevezetesebbike a kailá-ké. Képzeljünk százhúsz láb magas s kétszáz láb kerületű szikla-tömböt. E szikla-darabot, hallatlan merészséggel úgy vágták ki köröskörül a hegyből magából s háromszázhatvan láb hosszú és száznyolcvan láb széles udvarral különítették el attól; e tért csákánnyal hódították el a tömör sziklahegytől. Az ekképp elkülönített szikladarabot aztán az építészek úgy kifaragták, mint egy elefántcsont darabot a szobrász. Külső felén oszlopokat vájtak ki, piramisokat véstek kupolákat gömbölyítettek, megkímélve a sziklából, ami kellett, hogy féldomborműveket faraghassanak rá, melyekben a természeti nagyságánál nagyobb elefántok látszanak hátukon és vállaikon tartani az épületet óriási mérvű bálványemberfejekkel vegyest; belsejében pedig egy roppant termet hagytak, kápolnákkal körülvéve, melyek a sziklatömegtől, kifaragás által, elkülönített oszlopokon nyugosznak. S e módon, ebből az egy darab kőből templomot faragtak - mert nem lehet mondani, hogy: építettek - mely egyetlen a világon a maga nemében s méltán versenyezhet India legbámulatosabb építményeivel s mit sem veszít az egyiptomi építményekkel való összehasonlítás által sem.

E templom, teljesen elhagyatva, már érzi az idő súlyát. Romladozik itt-ott. Domborművei hasadoznak, mint a tömör fal, melyből faragták őket. Pedig alig több még ezer évesnél. De ami a természet műveinek még csak gyermekkor, öregség már az emberi kéz csinálmányainak. Néhány széles és mély repedés látszik a baloldali fal alján, elfödve a tartó elefántok egyikének combja által; s e repedések egyikén csúszott be Nána Sáhib, a nélkül, hogy valaki észrevette volna.

A repedés befelé egy sötét tömlőszerű üregbe nyílt, mely az alépítményen át a templom cellájába vezetett. Itt egy kripta vagy inkább ciszterna tátongott, mely jelenleg ugyan száraz, de az esővíz gyülőhelyéül szolgált.

Mihelyt Nána a tömlő-üregbe ért. sajátságos füttyöt hallatott, melyre mindjárt hasonló fütty felelt. Nem csak a visszhang játéka volt ez. A sötétben lámpafény csillant föl. Csakhamar egy hindu jelent meg kis kézi lámpával.

– Nem kell világítás. - szólt Nána.

– Te vagy, Dandu-Pant? - kérdé a hindu, azonnal eloltva a világot.

– Én, bátya.

– Mi baj?

– Adj enni mindenekelőtt, aztán beszélhetünk; de sem az evéshez, sem a beszélgetéshez nincs szükségem világosságra. Fogd kezemet és vezess.