A Puturia-tavon.

A Puturia-tó, melyen a gőzház legalább ideiglenes menedéket talált, mintegy negyven kilométernyire keletre fekszik Dumó-tól, a hasonnevű tartomány főhelyétől. A tó a Vindiász-hegység közepette, majdnem lakatlan tájon terül el s így rajta a partlakók támadásától nem félhettünk. De oly nagy veszélyből is menekültünk, majdnem csodálatosképpen, hogy annál rosszabb már nem is igen érhetett.

Helyzetünk mindazáltal nem szűnt meg aggasztó lenni, főleg azáltal, hogy vonatunk egyik felét s azzal készleteink nagyobb részét elveszítettük. Egyik kocsink, vagyis házunk, az útról ledöntve, az elefántok által a sziklához nyomva, összezúzva, romokba hevert. Hogy ezzel az egész személyzet az egyetlen fennmaradt házba szorult, nem lett volna baj; de amabban volt nemcsak a konyha és éléskamra, hanem minden élelmiszerünk s lövőkészletünk is; úgyhogy ennivalónk semmi, lőszerből is alig maradt egy pár tucat tölténynél több.

Parazard, a szakács volt az élelmiszerek hiánya fölött legjobban kétségbeesve; hogyan? legjobb esetben is másnap estére fogunk ismét szárazra érhetni, ő addig semmit se főzzön a társaságnak? egy teljes huszonnégy óráig koplaljanak az ő gazdái? S oly komolysággal és fontossággal s oly válogatott szavakkal és kifejezésekkel is, melyek a Van Guitt úréival vetekedtek, adta elő nézetét, hogy vissza kellene menni az elveszített kocsihoz s a konyhaszereket, bármi veszéllyel járjon is, minden áron meg kell menteni. Midőn megértettük vele, hogy ez lehetetlen, egy új tervvel állt elő. A golyóink által elejtett elefántokért kellene, mint vadász-zsákmányért visszamenni, mert bár a «vastagbőrűek» húsa egészben véve kemény és élvezhetetlen, de az elefánt nyelve és talpa felette ízes pecsenyét ad, melynek készítése titka az ő (Parazard mester) kizárólagos tulajdona. - Nagy fájdalmára e tervét sem fogadtuk el, mert a valószínűleg még lesben álló elefántok közé visszamenni s a tó aránylag biztos menedékét oda hagyni igen esztelen dolog lett volna.

Parazard úr, mint aki kötelességét megtette s minden felelősséget elhárít magáról, vállát vonva és fejcsóválva, néma lemondással vonult vissza.

De bármilyen baj volt is az élelmiszerek teljes hiánya, e percben még annál nagyobb bajunk is volt: tudniillik a fűtőszer fogyatkozása; mert az utolsó két nap folytonos erőfeszítése annyira fölemésztette szén- és fakészletünket, hogy abból alig maradt egy órai tüzelésre való; közel sem annyi, amivel a gőzházat a tó túlsó partjára hajthattuk volna. Ahhoz a parthoz, melyen beszálltunk, vissza is térhettünk volna: de oda az elefántok miatt nem mehettünk. Előttünk csak a túlsó part felé állott nyitva az út, a tó szélessége - vagy inkább hossza pedig közel tizenöt kilométernyi levén, ez néhány órai folytonos utat kívánt volna a vízen.

Nem volt más választásunk e percben, mint elereszteni magunkat a tó színén való lebegésre; így tölteni el az éjszakát, a reggel eljöttével majd meglátjuk, mit kell tennünk.

Esti hét óra felé könnyű köd kezdett emelkedni a tó színén. Ködünk már az előbbi éjszaka is volt, azzal a különbséggel, hogy a szárazon a köd a föld színe fölött egy pár száz lábnyi magasságban maradt, míg a vízen egészen a tó színére ereszkedett, a víz kigőzölgésénél fogva. A tó csakhamar egészen a ködbe borult, mely eleinte könnyű és gyér volt, de folyvást sűrűbbé vált. Ez csak nehezítette helyzetünket, mert elvette tőlünk a tájékozódás lehetőségét.

Félnyolckor, - mint Banks előre megjósolta, - acél-elefántunk utolsót nyögött, vagyis a gőz teljesen kifogyott belőle - miután az égő anyag is elfogyott. A gép s az egyetlen ház, melyet maga után vont, szabadon lebegett a víz színén, a nélkül, hogy bármely irányban haladott volna. Azelőtt a tó délkeleti partja felé haladtunk; de a tó hosszú, tojásdad alakú lévén, aligha távoztunk még valami nagy távolságra az innenső parttól. Csakhogy a sűrű ködben lehetetlen volt helyzetünket pontosan meghatározni.

Mondani sem kell, hogy a parton maradt elefántok kiáltásai elvesztek a távol és az éj csendjében s ez oldalról sem volt semmi nesz hallható.

Helyzetünk esélyeiről beszélgetve, Kalagánit is magunkhoz szólítottuk, hogy meghalljuk az ő nézetét is. - Az ebédlőteremben voltunk egybegyűlve, mely felülről nyervén egész világosságát, oldalablakokkal nem volt ellátva s így égő lámpáink nem árulhatták el jelenlétünket, ha netalán ellenség leskelődött volna is ránk.

Kalagáni a hozzá intézett kérdésekre némileg habozni látszott a válasszal. Arról volt szó, hogy helyzetünk a tavon lehetőleg meghatároztassék. A kérdés mindenesetre fogas volt, mert lehet, hogy észrevétlenül is valamely északnyugati szellő csendesen hajtotta bárkánkat a tulsó part felé.

Kalagáni azt mondta, hogy ő a tó terjedelmét pontosan ismeri, de helyzetünket a ködben meghatározni még sem képes. Arra a kérdésre, melyik parthoz lehetünk közelebb s mintegy mennyire, azt felelte némi gondolkodás után, hogy a keleti parthoz vagyunk közelebb s nem lehetünk attól távolabb, mint három-négy kilométernyire.

– E szerint, - mondta Banks, - ha partra szállhatnánk, közelebb volnánk Dsubbulpórhoz, mint Durraóhoz?

– Kétségkívül.

– Tehát Dsubbulpórban kell magunkat élelmezni s fűtőszerekkel ellátnunk, - szólt Banks. - De ki tudja mikor érhetünk partra? ez még egy napig, két napig is eltarthat; s minden élelem nélkül vagyunk.

– De, - mondta Kalagáni - nem kísérthetné-é meg egyikünk úszással partra jutni s segítséget hozni?

– Még az éjjel?

– Azonnal.

– De ily ködben, 3-4 kilométert úszni; annyi mint életet kockáztatni.

– Ez nem ok, hogy meg ne kísértsük.

Nem tudom miért, újra úgy tetszett nekem, mintha Kalagáni hangja nélkülözné szokott őszinteségét. Munro is rendkívüli figyelemmel kísérte annak minden mozdulatát. S szemeit a hindu arcára szegezve, kérdé:

– Megkísértenéd ez úszást te?

– Meg ezredes s remélem jó sikerrel.

– Jól van, barátom, - mondta Banks. - Ezzel igen nagy szolgálatot tehetnél nekünk. Ha sikerül partra érned, akkor könnyen eljuthatsz Dsubbulpórba s onnan segélyt és élelmiszereket szállíthatsz számunkra.

– Kész vagyok azonnal indulni, - szólt a hindu szokott egyszerűségével.

Azt vártam, hogy Munro ezredes is fejezze ki köszönetét a bátor ember iránt. De az ezredes még egy percig a hindu arcára szegezve tartá szemeit s aztán Gumit szólította.

– Gumi, - szólt ennek az ezredes, - te jó úszó vagy?

– Úgy van uram.

– Három-négy kilométernyire úszni e csöndes vízen, most éjszaka, mernél-e vállalkozni?

– Hogyne?

– Jól van, - felelt Munro. - Kalagáni is erre vállalkozott, hogy Dsubbulpórból élelmiszereket hozzon; de mivel úgy a tavon, mint a tartományban két ügyes, erős és értelmes ember, aki egymást segítheti, többet tehet mint egy, azért azt kérdem: kész vagy-e elkísérni Kalagánit?

– Akár e pillanatban, ezredes úr!

– Nekem nincs szükségem senkire, - mondta Kalagáni, - de ha ezredes úr akarja, szívesen elfogadom társamul Gumit.

– Induljatok tehát barátom, - mondta Banks; - s legyetek oly óvatosak és eszélyesek, amily bátrak vagytok.

Munro ezredes még külön fogta Gumit s nehány utasítást adott neki, röviden s halk hangon. Öt perc mulva a két hindu, kis ruhaköteggel fejökön, a vízbe ereszkedett. A köd nagyon sűrű volt s elég volt néhány ölnyire haladniok, hogy végkép eltűnjenek.

Kérdésemre, miért nem akarta Kalagánit magát bocsátani, Munro ezredes így felelt:

– Barátim, e hindu, kinek hűségében eddig sohasem kétkedtem, ma nem látszott előttem őszintének feleleteiben.

– Rám is hasonló benyomást tett, - mondottam én.

– Részemről mitsem vettem észre, - jegyezte meg a mérnök.

– Hallgass rám Banks, - szólt Munro. - A hindunak, mikor azt az ajánlatot tette, hogy kiúszik a partra, valami titkos utógondolata volt.

– Mi?

– Azt nem tudom; de nem azért akart menni, hogy segélyt s élelmiszereket hozzon Dsubbulpórból.

– Ohó! - vetette közbe Hod kapitány.

– Munro, - mondta Banks komolyan, - Kalagáni eddig nemcsak hűnek, de önfeláldozónak bizonyította magát. Te őt árulással vádolod. Mi okod van rá?

– Míg beszélt, arca színét elsötétülni láttam. Rézbőrű embernél ez annyi, mint fehérbőrűeknél az elpirulás. Ha arcbőrük elsötétedik: hazudnak.

Ezt én is nem egyszer tapasztaltam.

– De mi célja, mi terve lehet Kalagáninak? - kérdezte Banks; - s mi oka volna minket elárulni?

– Ezt később fogjuk megtudni, - felelt az ezredes. - Vajha ne igen későn!

– Végre is, - mondta Banks, - helyesen tetted, hogy mellé adtad Gumit; ebben halálig bízhatunk. A mellett ügyes, bátor s ha valamit észrevesz...

– Annál inkább, mert előre figyelmeztettem reá.

– Jó, - mondta Banks. - Így csak be kell várnunk a reggelt. E köd valószínűleg eloszlik a nap fölkeltével s akkor tisztábban látjuk helyzetünket s hogy mi lesz teendőnk továbbra.