Az égő erdőben.

Sir Edward Munro, Banks és én a hátulsó veranda fedele alatt maradtunk, nézve a tűz terjedését az erdőben; gyorsan s rémületesen harapózott az, a nagy fák csakúgy roskadtak bele a lángörvénybe, ágaik pattogtak, mintha folyvást revolvereket sütögetnének. Öt perc alatt az égés öt méternyivel jött közelebb hozzánk s a lángok, a széltől űzve, szórva, nyaldosva, hihetetlen magasságig csaptak föl, úgyhogy a villámok keresztül-kasul jártak közöttök.

– Öt perc alatt el kell hagynunk e helyet, - mondta Banks, - vagy mindenestül ideégünk.

– A tűz gyorsan terjed - mondottam.

– Mi gyorsabbak leszünk s megelőzzük.

– Csak Hod visszaérkezhetett volna! - szólt Munro ezredes.

– Fütyöljetek, fütyöljetek! - kiáltott Banks - talán meghallják.

S a tornyocskához sietve, éles fütty-jeleket adott a gőzgéppel, melyek a mennydörgések tompa dörején áthangzottak.

Képzelni lehet helyzetünket, leírni nem. Egyfelől a menekülés sürgős szüksége, - másfelől a vágy: bevárni azokat, akik egyre késtek a visszatéréssel.

Banks visszament a verandára. Az égés már alig volt ötven lábnyira gőzházunktól. Elviselhetetlen hőséget kezdtünk érezni tőle. Egyes szikrák már kocsink fedelére pattogtak. Pléhfedelünk védte még, de ha egyszer a forróság átjárja, nem sokáig lett volna biztos menedék.

A gép egyre hallatta átható füttyeit; de sem Hod, sem Fox, sem Gumi nem mutatkoztak sehol.

E percben a gépész jött jelenteni, hogy a gőz elérte a nyomás kiszabott mértékét.

– Induljunk tehát, Storr! - kiáltott Banks, - de ne nagyon gyorsan - csak hogy a meggyulladástól elég távol tartsuk magunkat.

– Várj még, Banks, várj egy kissé; - szólt Munro ezredes, nem tudva kibékülni a gondolattal, hogy itt hagyjuk társainkat.

– Még három percet várhatunk, ezredes, - felelt Banks hidegen - többet nem. Három perc mulva a tűz belekap vonatunk hátsó részébe.

Két perc eltelt. Lehetetlen volt tovább kiállani a verandán. A kéz sem állhatta már a karzatok forróságát. Tovább várni több volt esztelenségnél.

– Indíts, Storr! - kiáltott Banks.

– Ah! - kiáltott föl az őrmester.

– Ők! - kiáltottam én.

Hod kapitány és Fox megjelentek az úton, jobbra tőlünk. Karjaikban hozták Gumit, élettelenül... A kocsi hágcsóját szaladva érték el.

– Meghalt? - kérdé Banks.

– Nem; a villám szele érte, szétzúzva kezében puskáját s megbénította ballábát, - felelte Hod kapitány.

– Istennek hála! - sóhajtott Munro ezredes.

– Köszönöm, Banks, - mondta Hod kapitány, - fütty-jeleid nélkül nem találhattunk volna ide.

Hod és Fox felkapaszkodtak a kocsira s Gumit, ki eszméletét el sem vesztette, letették a szobában.

– Minő gőznyomásunk van? - kérdezte Banks.

– Közel öt légköri nyomás, - felelt Storr.

– Gyorsan, induljunk.

Fél tizenegyre volt. Banks és Storr a toronyban foglaltak helyet; a gőzmérséklőt kinyitották, a gőz a hengerekbe tolult, a gép elkezdett búgni s eleinte csekély, de egyre növekedő sebességgel indult meg, ama hármas világításnál, melyet a villámló ég, az égő erdő s az elefánt villamos szemei adtak.

Hod kapitány nehány szóval elbeszélte mi történt velök kirándulásukban. Vadállatnak nyomára sem akadtak. A vihar közeledtével az erdő annyira elsötétedett, hogy egészen elveszítették a tájékozódást. Az első villám ott lepte őket, mikor három kis mérföldnyire voltak a szállástól. Vissza akartak térni, de elvesztek az egymáshoz hasonló banánok rengetegében, hol egy ösvény sem kínálkozott vezetőnek. A vihar csakhamar teljes erejével kitört. A villamos lámpák fénye nem hatott el hozzájok. Nem találhatták meg az irányt, vissza a gőzházhoz. Eső és jég záporként esett; menedék a fák veszélyes sátoránál egyéb nem kínálkozott. Csak egy-egy erős villám mutatta az utat. De a villámlások egyikére Gumi összerogyott Hod kapitány mellett, a Fox lábaihoz. A kezében tartott puska szilánkokká szakadozott s csak faagya maradt meg, vas részei széthullottak. Társai azt hitték: meghalt. Szerencsére csalódtak. Csak ballába szenvedett bénulást: lehetetlen volt rá állnia vagy egy lépést tennie; úgy kellett vinni, összefont karjaikon. Hiába kérte, hagyják ott s később jöjjenek érte, nem akarták s egyik a vállát, másik a lábait fogva, cipelték szegényt magokkal úgy ahogy lehetett az erdő sötétein át.

Két óra hosszat, csak találomra tévedeztek, meg-megállva, habozva, keresve az irányt - a nélkül, hogy bizonyosságra jutnának, merre kell menniök tulajdonkép. Végre a gőzházból adott fütty-jelek, melyek élesebbek voltak a puskalövésnél, útba igazították őket. S egy negyedóra mulva mind a hárman szerencsésen megérkeztek a vaskocsihoz, - abban a percben, mikor az már nem várhatott volna reájok tovább.