FERRATO HALÁSZ HÁZA

Andrea Ferrato Santa Manza-i születésű korzikai volt; ez a helység a sartenai kerület egyik kis kikötője, amely a sziget déli csúcsának egy öblében feküdt. Ez a kikötő, a bastiai és Porto Vecchió-i mellett, egyedül nyílik itt a keleti parton, amely néhány ezer éve oly szeszélyesen kanyargott, de most már egyformára mosták a sebes patakok, apránként elpusztították fokait, betömték öbleit, kicsi hajlatait, beszögelléseit.

Andrea Ferrato itt folytatta mesterségét, a halászatot Santa Manzában, a tengernek abban a részében, amely Korzika és az olasz föld között fekszik, de néha egészen a Bonifacio és Szardínia között levő szoros szikláiig is elmerészkedett.

Húsz évvel ezelőtt feleségül vett egy sartenai lányt. Két évvel később született egy kislányuk, Maria. A halászat meglehetősen kemény mesterség, különösen ha az ember halak mellett korallra halászik, amelyet a tenger alatti zátonyokon kell keresni, a szoros legveszélyesebb szakaszainak mélyén. De Andrea Ferrato bátor volt, erős, fáradhatatlan, és éppolyan ügyesen kezelte a hálót, mint a korallszedők fenékkotró szerszámát. Mestersége virágzott. Tevékeny és értelmes felesége a leggondosabban vezette a Santa Manza-i házikót. Mindketten tudtak olvasni, írni, számolni, így viszonylag tanultak voltak ahhoz a százötvenezer analfabétához képest, akit a statisztika történetünk idején is számon tart a sziget kétszázhatvanezer lakója között.

Ezenkívül - talán éppen tanultsága révén - Andrea Ferrato gondolkodásában és szívében inkább a franciákhoz húzott, noha olasz származású volt, mint a legtöbb korzikai. És ebben az időben meglehetős rossz szemmel nézték őt emiatt a járásban. Ez a járás, a sziget déli csücskén, messze Bastiától, messze Ajacciótól, messze a legtöbb közigazgatási központtól, ellenszegült mindannak, ami nem olasz vagy szardíniai volt.

Így többé-kevésbé lappangó ellenszenv nyilvánult meg a Ferrato családdal szemben. Márpedig Korzikában az ellenséges indulat nem jár messze a gyűlölettől, s a gyűlölet még kevésbé a tettlegességtől. Bizonyos körülmények csakhamar még jobban elmérgesítették a helyzetet. Egy napon Andrea Ferrato türelme elfogyott, és indulatában „kezéhez vér tapadt”. Megölt egy garázda, környékbeli fickót, aki megfenyegette őt; így menekülnie kellett.

De Andrea Ferrato nem olyan ember volt, aki a hegyek közé menekül, hogy onnan harcoljon a rendőrség és a halott társai vagy barátai ellen, és hajlandó vállalni azt a véget nem érő vérbosszúsorozatot, amely végül is az övéit sújtja. Elhatározta, hogy kivándorol, sikerült is titokban elhagynia Korzikát, és a szardíniai partvidékre menekülnie. Amikor felesége túladott kevéske vagyonukon, pénzzé tette a Santa Manza-i házat, a bútorokat, a bárkát és a hálókat, lányával utána ment. Örökre lemondott arról, hogy visszatérjen szülőhazájába.

A gyilkosság jogos önvédelemből történt, mégis nyomta Andrea Ferrato lelkiismeretét. Őseitől örökölt, kissé babonás hitével egyre azon fáradozott, hogy megváltsa bűnét. Úgy hitte, hogy egy ember haláláért csak akkor nyer bocsánatot, ha saját élete kockáztatásával megmenti egy másik ember életét. Elhatározta, hogy meg is teszi, amint alkalom kínálkozik rá.

Korzikát elhagyva, Andrea Ferrato csak rövid ideig maradt Szicíliában, ahol könnyen felismerhették és leleplezhették volna. Nem is önmagáért aggódott, mert erős volt és bátor, hanem övéit féltette, hogy a családról családra szálló vérbosszú utoléri őket. Csak arra a pillanatra várt, hogy feltűnés nélkül távozhasson, és átköltözött Olaszországba. Anconában alkalma nyílt arra, hogy átkeljen az Adrián, és az isztriai partvidéken telepedjen le, és ezt az alkalmat ki is használta.

Hát ilyen okból és ilyen körülmények között telepedett le ez a korzikai a kicsiny rovignói kikötőben. Tizenhét esztendővel ezelőtt itt kezdte újra a halászmesterséget - ez tette lehetővé, hogy ismét jobb körülmények közé kerüljön. Kilenc évvel később fia született, akit Luiginak neveztek el, de a gyermek születése az anyja életébe került.

Amióta Andrea Ferrato özvegy lett, egyedül élt fiával és leányával. Maria ekkoriban tizennyolc éves volt, és a nyolcadik évében járó fiút anyjaként nevelte. És a rovignói halász olyan boldog lett volna, amilyenné csak a munka és a jól teljesített kötelesség érzése teheti az embert, ha nem él benne még mindig változatlan hevességgel a fájdalom bátor hitvesének elvesztése miatt. Mindenki szerette a környéken, mert szolgálatkész volt, és jó tanácsokat adott azoknak, akik hozzá fordultak. Mint tudjuk, joggal tartották kiválónak mesterségében. Az Isztria partját borító hosszú sziklasor környékén nem volt oka sajnálni a Santa Manza-i öböl és a bonifaciói szoros halászzsákmányait. Igen jól megismerte ezt a tájat, ahol ugyanazt a nyelvet beszélték, mint amit Korzikában. A Polától Triesztig vezető partszakaszon hajókat kalauzolt, és ez a keresete szépen kiegészítette azt a jövedelmet, amelyet a halban gazdag víz nyújtott. Így házában a szegények mindig megkapták alamizsnájukat, és lánya, Maria segítette őt a jótékonykodásban.

De a Santa Manza-i halász soha nem felejtette el fogadalmát: életet életért! Elvette egy ember életét. Megmenti majd egy másikét.

Amikor a két szökevény megjelent házának küszöbén, kitalálta, kik ezek, tudta, milyen veszélynek teszi ki magát, ezért nem habozott a válasszal. „Lépjenek be!” - és magában hozzátette: „Isten óvjon valamennyiünket!”

Eközben a rendőrosztag elhaladt Andrea Ferrato ajtaja előtt, de nem állt meg. Sándor gróf és Báthory István a korzikai halász házában biztonságban érezhette magát, legalább az éjszaka néhány órájára.

Ez a ház a városon kívül épült, ötszáz lépésre a falaktól, a kikötőn túl egy sziklafokon, amely a homokpart fölé nyúlt. Előtte nem egészen kétszáz méterre hömpölygött a tenger, hullámai megtörtek a partvidék szirtjein, és semmi sem akadályozta a kilátást egészen a látóhatárig. Délnyugat felé egy kerek vonalú hegyfok emelkedett, amelynek görbe vonala zárja el a kis rovignói révet az Adriától.

Andrea Ferrato földszintes háza négy szobából állt, kettő az épület elejére nyílt, kettő hátra; a ház mellett egy deszkafészer volt, ahol a halászeszközöket tartotta. Hajója az az egyárbocos, szögletes farú, harminc láb hosszú bárka volt - nagy árbocrúdján orrvitorlával -, amely nagyon alkalmas húzóhálóval végzett halászatra. Használaton kívül itt benn horgonyzott a sziklák védelmében, megközelíteni egy kis, könnyű csónakon lehetett, amelyet a száraz homokpartra húztak. A ház mögött félholdnyi bekerített kert terült el, kevés konyhakerti növény termett benne a szederfák, olajfák és szőlőtőkék között. Sövény választotta el egy öt-hat láb széles pataktól és egyben a környező síkságtól.

Ilyen volt ez az egyszerű, de vendégszerető hajlék, ahová a gondviselés a menekülőket vezette, ilyen volt a gazda, aki szabadságát kockáztatta azért, hogy menedéket nyújtson nekik.

Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Sándor gróf és Báthory István körülnéztek a szobában, ahová a halász bevezette őket.

Ez a ház legnagyobb szobája volt, néhány igen tisztán tartott bútorral, ami a gondos háziasszony ízlésére és kitartó szorgalmára vallott.

– Mindenekelőtt esznek, ugye? - kérdezte Andrea Ferrato.

– Igen, mert meghalunk éhen - felelte Sándor gróf. - Tizenkét órája egy falatot sem ettünk.

– Hallod, Maria? - folytatta a halász.

Maria egy szempillantás alatt fehér abroszt tett az asztalra, rá kevés sózott disznóhúst, főtt halat, kenyeret, egy flaska környékben szüretelt bort, mazsolát, továbbá két poharat, két tányért. „Veglione”, vagyis háromkanócos olajlámpa világította meg a helyiséget.

Sándor gróf és Báthory István nyomban asztalhoz ült: már alig bírták tartani magukat.

– És maguk? - mondták a halásznak.

– Mi már vacsoráztunk - felelte Andrea Ferrato.

A két kiéhezett ember felfalta - ez a helyes szó - az ételt, amelyet oly egyszerűséggel és jó szívvel tettek elébük.

De evés közben is szüntelenül figyelték a halászt, a lányát, a fiát, akik a szoba sarkában ültek, és szótlanul nézték őket.

Andrea Ferrato negyvenkét éves lehetett. Szigorú arckifejezése volt, egy kissé még szomorkás is, napégette arcán kifejező vonások ültek, szeme fekete, és tekintete értelmes. Az adriai halászok öltözetét viselte, erős, nagy hátat sejtett alatta az ember.

Maria - alakja és arca a halász feleségére emlékeztetett - magas és arányos termetű volt, inkább szép, mint csinos, tüzes fekete szemű, barna hajú, bőrét melegre színezte az élénk korzikai vér. A fiatalkora óta ráháruló feladatok komollyá tették, magatartásában, mozdulataiban meggondoltság és nyugalom rejlett; a lányban minden arra az erős akaratra vallott, amely semmilyen körülmények között sem hagyta el. Több ízben igyekeztek elnyerni kezét idevalósi fiatal halászok, de erről sohasem akart hallani. Egész élete apjáé és azé a gyermeké volt, akit úgy szeretett, mintha nem is testvére, hanem anyja lenne.

Luigi határozott, bátor, dolgos fiúcska volt, aki már hozzászokott a tengeri élethez. Hajadonfőtt, szélben, esőben kísérte Andrea Ferratót, ha halászúton járt vagy hajókat kalauzolt. Látszott rajta, hogy erőteljes, egészséges, jól megtermett ember válik belőle, nemcsak merész, hanem vakmerő lesz, kiállja az idő minden viszontagságát, és mit sem törődik a veszéllyel. Szerette apját. Imádta nővérét.

Sándor gróf gondosan figyelte ezt a három embert, akit összefűzött a megható szeretet. Semmi kétsége nem volt, hogy derék emberek közé került, akikre rábízhatja magát.

Az étkezés végeztével Andrea Ferrato felállt, és Sándor Mátyáshoz lépett.

– Térjenek nyugovóra, uraim! - mondta egyszerűen. - Senki sem tudja, hogy itt vannak. Holnap majd törjük a fejünket, hogy mit tegyünk.

– Nem, Andrea Ferrato, nem! - felelte Sándor gróf. - Most már lecsillapítottuk éhségünket. Új erőre kaptunk. Engedje, hogy azonnal elmenjünk ebből a házból, mert jelenlétünk igen nagy veszélyt jelent magára és családjára.

– Igen, induljunk - fűzte hozzá Báthory István -, isten jutalmazza azért, amit értünk tett!

– Le kell feküdniük! - folytatta a halász. - A partot ma este figyelik. A partvidék minden kikötőjében hajózárlatot rendeltek el. Ma éjszaka minden próbálkozás hiábavaló.

– Hát legyen, ha úgy akarja! - válaszolta Sándor gróf.

– Így akarom.

– Csupán egy szót. Mióta tudnak a szökésünkről?

– Ma reggel óta - felelte Andrea Ferrato. - De négyüket tartották fogva a pisinói vártoronyban. Maguk viszont csak ketten vannak. A harmadikat, úgy mondják, szabadlábra helyezik...

– Sárkány! - kiáltott fel Sándor Mátyás, de nyomban visszafojtotta felindulását, amely ellenállhatatlanul hatalmába kerítette a gyűlölt név hallatára.

– És a negyedik?... - kérdezte Báthory István, de be sem merte fejezni a mondatot.

– A negyedik még él - felelte Andrea Ferrato. - A kivégzést elhalasztották.

– Él! - kiáltott Báthory István.

– Igen! - felelte gúnyosan Sándor gróf. - Meg akarják várni, hogy minket is elfogjanak, és meg akarják szerezni nekünk azt az örömöt, hogy együtt halhatunk meg!

– Maria - mondta Andrea Ferrato -, vezesd vendégeinket a hátsó szobába, amelyik a kertre néz, de ne gyújts világosságot. Ma este nem szabad, hogy fényt lássanak az ablakunkban. Aztán te is lefekhetsz. Luigi és én majd őrködünk.

– Igen, apám! - felelte a kisfiú.

– Jöjjenek, uraim - mondta a lány.

Egy perccel később Sándor gróf és társa baráti kézfogást váltott a halásszal. Aztán átmentek a szobájukba, ahol már várta őket két jó kukoricahánccsal tömött matrac, ezeken kipihenhették fáradalmaikat.

Andrea Ferrato közben Luigival elhagyta a házat. Meg akart győződni arról, hogy senki nem járkál a környéken, sem a homokparton, sem a kis patakon túl. A szökevények így békésen pihenhettek napkeltéig.

Az éjszaka minden bonyodalom nélkül telt el. A halász többször is kiment. Semmi gyanúsat nem látott.

Másnap, június tizennyolcadikán, a vendégek még aludtak, amikor Andrea Ferrato már benézett a város központjába, és ellátogatott a rakpartra, hogy híreket halljon. Többfelé is beszélgetők és kíváncsiak csoportjába ütközött. Mindenki az előző este kiragasztott hirdetményről beszélt, amely hírül adta a szökést, a rejtegetésért járó büntetést és a nyomravezetőnek kitűzött díjat. Az emberek összevissza beszéltek, új híreszteléseket hoztak és adtak tovább, de ezekből nem sokat lehetett megtudni. Semmi nem mutatott arra, hogy Sándor grófot és társát látták volna a környéken, vagy gyanítanák, hogy ezen a vidéken bujkálnak. Mégis, tíz óra felé, amikor a csendőr altiszt és emberei az éjszakai őrjárat után visszatértek Rovignóba, elterjedt a hír, hogy valaki huszonnégy órával korábban két idegent látott a Leme-csatorna partján. Bejárták az egész környéket a tengerig, hogy nyomukra bukkanjanak, de eredmény nélkül. Semmi nyomát nem találták annak, hogy itt jártak volna. Vajon elérték a partvidéket, szereztek valami bárkát, eljutottak Isztria egy másik pontjára, vagy az osztrák határon túlra menekültek? Mindez hihetőnek tűnt.

– Annál jobb! - mondották. - Legalább a kincstár megtakarít ötezer forintot.

– Ezt a pénzt jobb célra is fordíthatnák, mint aljas árulások jutalmazására.

– Úgy bizony! Bárcsak sikerülne a szökésük!

– Sikerülne?... Már meg is szöktek!... Most már biztonságban vannak az Adria túlsó partján!

E szavakból ítélve, amelyeket nagyobbrészt a falragaszok előtt összegyűlt parasztok, munkások és polgárok váltottak, a közvélemény látható módon inkább az elítéltek felé fordult - legalábbis Isztria szláv vagy olasz eredetű lakosai körében. Az osztrák hivatalnokok aligha számíthattak arra, hogy ezek jelentik fel a szökevényeket. Meg is tettek mindent, hogy elfogják őket. Minden rendőr- és csendőrosztag már este óta készenlétben állt, és szakadatlan táviratváltás folyt Rovigno, Pisino és Trieszt között.

Andrea Ferrato tizenegy óra felé tért haza, s ezeket az inkább jó, mint rossz híreket hozta.

Sándor grófot és Báthory Istvánt Maria szolgálta ki szobájukban, ahol az éjszakát töltötték, és éppen most fejezték be a reggelit. Ez a néhány órai alvás, a jó kis pihenő, a gondoskodás teljesen eloszlatta fáradtságukat.

– Nos barátom? - kérdezte Sándor gróf, mihelyt bezárult az ajtó Andrea Ferrato mögött.

– Uraim - felelte a halász - nem hiszem, hogy pillanatnyilag tartaniuk kellene valamitől.

– De mit beszélnek a városban? - kérdezte Báthory István.

– Két idegenről folyik a szó, akiket állítólag tegnap reggel láttak, épp amikor kikászálódtak a Leme-csatorna homokpartjára... és ha ezek önök... uraim...

– Valóban csak mi lehetünk - felelte Báthory István. - Egy ember, egy környékbeli sópárló munkás vett észre és jelentett fel!

Andrea Ferratónak elmondták, ami a romos majorban történt, amíg ott rejtőztek.

– És nem tudják, ki a feljelentő? - erősködött a halász.

– Nem láttuk - felelte Sándor gróf -, csak a hangját hallottuk.

– Bosszantó körülmény - folytatta Andrea Ferrato -, de a fontos, hogy nyomukat vesztették, és különben akkor sem kellene besúgástól félni, ha arra gyanakodnának, hogy a házamba menekültek. Rovigno egész vidéke maguk mellett áll!

– Igen - felelte Sándor gróf -, és ez nem is lep meg. Derék lakosság él ezen a vidéken! De számolnunk kell azzal, hogy az osztrák hatóságok semmitől sem riadnak vissza, hogy ismét elfogjanak minket.

– Megnyugvásukra szolgáljon, uraim - folytatta a halász -, az az általános vélemény, hogy maguk már nyilván át is jutottak az Adria túlsó partjára.

– Isten adja, hogy úgy legyen! - tette hozzá Maria, összekulcsolva kezét, mintha imádkozna.

– Így is lesz, drága gyermekem - felelte Sándor gróf a legteljesebb bizalom hangján -, így is lesz az ég segítségével...

– És az enyémmel, gróf úr! - szólt közbe Andrea Ferrato. - Most munkához látok, mint rendesen. Az emberek megszokták, hogy Luigi meg én javítgatjuk hálóinkat a homokparton, vagy tisztogatjuk kis hajónkat, és nem szabad eltérnünk a szokásainktól. Egyébként is meg kell vizsgálnom az égboltot, mielőtt bármire szánnám magam. Kérem, maradjanak ebben a szobában. Semmi szín alatt ne menjenek ki. A kertre néző ablakot nyissák ki, hogy ezzel se keltsenek gyanút, de maradjanak a szoba sarkában, és ne mutatkozzanak. Egy-két óra múlva visszajövök.

E szavakkal Andrea Ferrato fiával együtt elment otthonról, Maria pedig megszokott munkáját végezte az ajtó előtt.

Néhány halász jött-ment a homokparton. Andrea Ferrato óvatosságból néhány szót akart váltani velük, mielőtt szétteregeti hálóit a homokon.

– Erős keleti szél fúj - mondta az egyik.

– Igen - felelte Andrea Ferrato -, a tegnapelőtti vihar betyárul megtisztította a láthatárt.

– Hm! - tette hozzá egy másik. - A szél lehűtheti a levegőt estére, és viharba mehet át, ha a bóra is beleszól!

– Jól van, csakhogy ez még mindig szárazföldi szél, és így a tenger nyugodt marad a sziklák között.

– Majd meglátjuk!

– Halászol ma éjszaka, Andrea?

– Nyilván, ha az idő engedi.

– De a hajózási tilalom?...

– A zárlat csak a nagy hajókra vonatkozik, a bárkákra nem, amelyek nem mennek messze a parttól.

– Annál jobb, mert dél felől tonhalak vonulását jelzik, idejében ki kell vetnünk a hálókat!

– Igaz! - felelte Andrea Ferrato. - Nem várhatunk tovább!

– Ej! Hátha!

– Én mondom neked, hogy nem, és ha ma éjjel kimegyek, bonicust akarok fogni. Orsera és Parenzo környékén.

– Jó szerencsét! De mi csak a hálókat helyezzük el a sziklák tövében.

– Ahogy tetszik!

Andrea Ferrato és Luigi elmentek a hálókért a fészerbe, aztán kiteregették a homokra, hogy megszárítsák a napon. Két órával később a halász hazatért, meghagyva a fiának, hogy készítse elő azokat a kis horgokat, amellyel a bonicust fogják, ezt a sötétpiros húsú halat, amely a tonhalak családjába tartozik.

Andrea Ferrato vagy tíz percig pipázott házának küszöbén, majd betért vendégei szobájába, amíg Maria tovább dolgozott a ház előtt.

– Gróf úr - mondta a halász -, a szél a szárazföld felől fúj, és azt hiszem, a tenger az éjjel nyugodt lesz. A legegyszerűbb és így a legbiztosabb módon úgy tudnak nyomtalanul elmenekülni, ha velem együtt hajóra szállnak. Ha rászánják magukat, legjobb, ha este tíz óra felé indulunk. Akkor a sziklák között ellopakodnak a hullámtörő gát széléig. Senki sem veszi észre magukat. Csónakomon kievezünk az árbocosra, és nyomban kifutunk a tengerre; nem keltünk semmi gyanút, hiszen tudják, hogy ma éjjel tengerre szállok. Ha a szél nagyon erős lesz, a part mentén haladunk, amíg le tudom tenni magukat az osztrák határon túl, a Cattarói-öböl mögött.

– És ha nem erősödik a szél - kérdezte Sándor gróf -, mit szándékozik tenni?

– Kifutunk a nyílt tengerre - felelte a halász -, átkelünk az Adrián, és kikötünk Rimini közelében vagy a Pó torkolatánál.

– Kibírja a hajója az átkelést? - kérdezte Báthory István.

– Ki! Jó hajó ez, a felén fedélzet is van; a fiammal együtt már kipróbáltuk nagy viharban is. Különben kell valami kockázatot vállalni...

– Hogy mi kockázatot vállalunk - felelte Sándor gróf -, mi, akiknek kockán forog élete, az egész természetes; de maga, barátom, miért kockáztatná maga is...

– Ez már az én dolgom, gróf úr - felelte Andrea Ferrato -, és csak kötelességemet teljesítem, amikor meg akarom menteni magukat.

– Kötelességét?...

– Igen!

És Andrea Ferrato elbeszélte életének azt a szakaszát, amely után el kellett hagynia a korzikai Santa Manzát, és elmondta, hogy azzal a jótettel, amelyet most készül végrehajtani, csak jóvá akarja tenni azt, amit tett.

– Bátor szív! - kiáltott fel Sándor gróf, akit meghatott ez a történet.

Aztán így folytatta:

– De akár a Cattarói-öbölhöz megyünk, akár az olasz partra, ez meglehetősen hosszú távollétet igényel, amely feltűnést kelthet Rovignóban. Ha egyszer biztonságba helyezett minket, nem szabad, hogy visszatértekor letartóztassák...

– Sose féljen, gróf úr! - felelte Andrea Ferrato. - A nagy halászatok idején néha öt-hat napot is kint töltök a tengeren. Különben, ismétlem, ez rám tartozik. Így kell cselekednünk: így is cselekszünk!

A halász elhatározásával nem lehetett vitába szállni. Andrea Ferrato terve nyilván a legjobb volt, és könnyen végrehajtható, hiszen a bárka - legalábbis ahogy remélte - megbirkózik a tengerrel. Elővigyázatosságra csak a beszállás pillanatában lesz szükség. De az éjszaka sötétnek ígérkezik, a hold nem jön fel, és igen valószínű, hogy este sűrű köd lepi el a partot, de nem száll a nyílt tenger felé. Ily késői órán a part már néptelen lesz, csak egy-két vámőr járja a körzetét, senkivel sem találkoznak. A többi halász, Andrea Ferrato szomszédai, amint mondották is, a tonhálókat feszítik majd ki csáklyákra a sziklákon túl, vagyis két-három mérföldre Rovigno alatt. Mire észreveszik a bárkát, ha ugyan észreveszik, az már messze jár a tengeren a fedélzet alatt rejtőző két szökevénnyel.

– És milyen messze van légvonalban Rovigno az olasz part legközelebbi pontjától? - kérdezte ekkor Báthory István.

– Mintegy ötven mérföld.

– Mennyi idő alatt jutunk át?

– Hátszéllel tizenkét óra kell. De maguknál nincs pénz. Pedig szükségük van rá. Fogja, gróf úr, ezt az övet, háromszáz forintot talál benne, és kösse a derekára.

– Barátom... - mondta Sándor Mátyás.

– Majd visszaadja később - felelte a halász -, amikor biztonságba kerülnek. Most pedig várjanak, amíg visszajövök!

Amint így megállapodtak, Andrea Ferrato visszavonult, folytatta szokásos munkáját, hol a parton dolgozott, hol meg a házban foglalatoskodott. Luiginak sikerült egy tartalék vitorlába göngyölve néhány napra való élelmiszert a bárkára vinnie. Senki sem foghatott gyanút, és nem gátolhatta meg Andrea Ferrato terveit. A halász odáig ment az elővigyázatosságban, hogy a nap hátralevő részében nem is kereste fel többé vendégeit. Sándor Mátyás és Báthory István továbbra is a kicsi szobában rejtőzött, amelynek ablaka még mindig tárva-nyitva volt. A halász megígérte, hogy szól nekik, ha eljön az indulás ideje.

Délután egyébként több szomszéd is átjött egy kis baráti beszélgetésre a halászatról, és szóba került, hogy tonhalak bukkantak fel Isztria környékén. Andrea Ferrato a nagyszobában fogadta őket, ahogy az illendőség megkívánja, itallal kínálta vendégeit.

A nap legnagyobb része így telt el, jövés-menéssel, beszélgetéssel. Néha a megszökött foglyokról is szó esett. Rövid ideig még az a hír is járta, hogy elfogták őket a Quarnerói-öböl közelében, az Isztriával szemben levő parton - de ezt a hírt csakhamar megcáfolták.

Úgy látszott, minden a legnagyobb rendben van. Bizonyos volt, hogy a partvidéket a szokásosnál nagyobb gonddal figyelik a vámőrök, a csendőrök vagy a rendőrök; de nyilván nem lesz nehéz kijátszani éberségüket, ha beköszönt az éjszaka. A hajózárlatot, mint tudjuk, csak a hosszú járatú hajókra és a földközi-tengeri part menti forgalmat ellátó hajókra rendelték el, a partvidék közelében maradó halászbárkákra viszont nem. Az egyárbocos felkészítése az útra ezek szerint nem adhatott okot a gyanakvásra.

De Andrea Ferrato nem számított arra, hogy este vendége érkezik. A látogatás először meglepte, ha nem is nyugtalanította nagyon. Vészjósló jelentőségét azonban csak a látogató távozása után értette meg.

Éppen elütötte a nyolcat, Maria a vacsorát készítette, a nagyszoba asztalát már megterítették, amikor két koppantás hallatszott a ház ajtaján.

Andrea Ferrato habozás nélkül ajtót nyitott. Nagy meglepetésére a spanyol Carpenával találta magát szemben.

Ez a Carpena Almayatéból származott, egy Malaga környéki kisvárosból. Ahogyan Andrea Ferrato Korzikát, ő Spanyolországot hagyta ott, nyilván valami homályos ügy kapcsán, és Isztriában telepedett le. Ott a sópárló vagy sófőző mesterséget folytatta, és a szárazföld belsejébe szállította a nyugati partvidék sótermékeit - hálátlan mesterség volt ez, éppen csak a legszükségesebbet kereste meg vele.

Alig huszonöt éves, erőteljes, alacsony, de széles vállú fiatalember volt, hatalmas fejét durva, göndör fekete haj bontotta; bulldogszerű arca volt, amely embernél éppen annyira nem kelt bizalmat, mint kutyánál. Carpena emberkerülő, gyűlölködő és bosszúálló volt, ráadásul elég gyáva is, ezért nem szerették a környéken. Azt sem tudták, valójában miért kellett elhagynia hazáját. Nem volt jó híre, mert a sótelepen társaival többször összeveszett, hol az egyiket, hol a másikat fenyegette meg, és ennek folytatása verekedés lett. Az emberek szívesebben tartották távol maguktól.

Carpenának azonban korántsem volt rossz véleménye önmagáról. Egyáltalán nem! Ez magyarázza meg, hogy miért iparkodott kapcsolatba kerülni Andrea Ferratóval - és mindjárt meglátjuk, milyen célból. Meg kell hagyni, a halász azonnal elég bizalmatlanul fogadta. Ezt könnyen megérthetjük a következő párbeszédből, amelyből Carpena minden szándéka kiderül.

Carpena alig tett egy lépést a szobában, Andrea Ferrato megállította, és azt kérdezte tőle:

– Minek jött ide?

– Errefelé jártam, és mivel még a lámpa égett, benéztem.

– És miért?

– Hogy meglátogassam, szomszéd.

– De tudja, hogy nem szeretem, ha meglátogat!

– Rendszerint nem - felelte a spanyol -, de ma talán másként áll a dolog.

Andrea Ferrato nem értette, és nem tudta kitalálni, mit jelentenek Carpena meglehetősen rejtélyes szavai. De egy pillanatra akaratlanul is megremegett, és ez nem kerülte el látogatója figyelmét.

Carpena becsukta maga mögött az ajtót.

– Beszélnivalóm van magával - ismételte.

– Nem... semmi dolga velem!

– De igen... beszélnem kell magával... négyszemközt - tette hozzá a spanyol, hangját lehalkítva.

– Hát jöjjön! - felelte a halász, mert aznap megvolt az oka, hogy senki előtt be ne zárja ajtaját.

Andrea Ferrato intésére Carpena átment a nagyszobán, és követte a halászt a szobájába.

Ezt a szobát csak egy vékony fal választotta el attól, amelyben Sándor gróf és társa tartózkodott. A halász szobájának ablaka a homlokzati oldalra nyílt, a másiké a kertre.

Mihelyt egyedül maradtak, a halász megkérdezte:

– Mit akar tőlem?

– Szomszéd - felelte Carpena -, még egyszer a jó barátságához folyamodom.

– És miről van szó?

– A leányáról.

– Szót se többet!

– Hallgasson már meg!... Tudja, hogy szeretem Mariát, és leghőbb vágyam, hogy a feleségem legyen.

Ez volt Carpena szándéka.

Valóban már hónapok óta üldözte a lányt udvarlásával. Kétségtelen, az érdek jobban hajtotta, mint a szerelem. Andrea Ferrato egyszerű halász létére elég tehetős volt, és a nincstelen spanyolhoz képest gazdagnak számított. Mi sem természetesebb, mint hogy Carpena szeretett volna a halász veje lenni; de az is természetes, hogy Andrea Ferrato állandóan kikosarazta, mert semmilyen tekintetben nem felelt meg neki.

– Carpena - felelte hidegen Andrea Ferrato -, maga egyszer már megkérdezte a lányomat, és ő azt mondta: nem. Aztán megkérte a kezét tőlem, és én is azt mondtam: nem. Ma ismét eljött és makacskodik, azért megismétlem: utoljára is nem!

A spanyol arca hevesen összerándult. Ajka szétnyílt, foga kilátszott. Szeme vad pillantást lövellt. De a rosszul megvilágított szobában Andrea Ferrato nem vette észre ezt a gonosz arckifejezést.

– Ez az utolsó szava? - kérdezte Carpena.

– Ez az utolsó szavam, ha maga is utoljára tette fel a kérdést - felelte a halász -, de ha újból felteszi, ugyanezt a választ kapja!

– Felteszem újra! Igen! Felteszem újra - ismételte Carpena -, mert Maria maga is így akarja!

– Ő? - kiáltotta Andrea Ferrato. - Ő?... Jól tudja, hogy lányom nem érez maga iránt sem barátságot, sem megbecsülést!

– Még változhatnak érzései, ha beszélek vele - felelte Carpena.

– Beszél vele?

– Igen, Ferrato, beszélni kívánok vele.

– És mikor?

– Tüstént!... Érti?... Beszélnem kell vele!... Feltétlenül... még ma este!

– Visszautasítom az ő nevében!

– Jól vigyázzon arra, hogy mit tesz - mondotta Carpena, és felemelte hangját -, jól vigyázzon!

– Vigyázzak?...

– Bosszút állok!

– Eh! Állj bosszút, ha tudsz, vagy ha mersz, Carpena! - felelte Andrea Ferrato, akit szintén elkapott az indulat. - Nem félek a fenyegetéseidtől, jól tudod! Most pedig kifelé, vagy kidoblak.

A spanyol szeme vérbe borult. Már-már tettlegességre vetemedett a halásszal szemben. De sikerült türtőztetnie magát, aztán hevesen belökte az ajtót, berontott a nagyszobába, majd egyetlen szó nélkül kiment a házból.

Alig hagyta el a házat, amikor kinyílt a szomszéd szoba ajtaja, ahol a szökevények rejtőztek. Sándor gróf, aki minden szót hallott a beszélgetésből, megjelent a küszöbön, és Andrea Ferrato felé lépve, halkan ezt mondta:

– Ez az ember jelentett fel minket a csendőr altisztnél. Ismer bennünket. Látta, amikor kimásztunk a Leme-csatorna partján. Rovignóig követett. Nyilván tudja, hogy menedéket adott nekünk a házában. Hadd meneküljünk hát tüstént, vagy elvesztünk... és maga is elveszett!