ANTEKIRTT DOKTOR

Bizonyos emberek sok munkát adnak a Hírnév istenasszonyának, Fámának, akinek száz szája száz harsona erejével zengi nevüket a világ négy tája felé.

Így állt a helyzet a híres Antekirtt doktorral is, aki az imént érkezett Gravoza kikötőjébe. És olyan körülmények között érkezett, amelyek még a legközönségesebb utasra is felhívták volna a figyelmet. Pedig ő nem akármilyen utas volt.

Csakugyan néhány év óta valóságos mondák vették körül Antekirtt doktor személyét a Távol-Kelet mondateremtésre oly hajlamos országaiban. Ázsiában a Dardanelláktól a Szuezi-csatornáig, Afrikában Szueztől Tunisz határáig, a Vörös-tenger környékén, az egész arab tengerparton állandóan úgy emlegették, mint a természettudományok egyik rendkívüli tudósát, aki szinte már isten, taleb, aki a világegyetem minden titkát ismeri. A biblia nyelvén Epiphanésznak, dicsőnek nevezték volna. Az Eufrátesz vidékén a régi mágusok leszármazottjaként tisztelték volna őt.

Mennyi volt a túlzás ebben a hírnévben? Minden, ami csak varázslót akart költeni ebből a tudósból, minden, ami természetfölötti hatalmat tulajdonított neki. Mert hiszen Antekirtt doktor is ember volt, egyszerűen csak ember, de igen tanult, egyenes és erős jellem, akinek biztos az ítélete, és csodálatos éleslátással belelát a dolgok mélyére, s akinek nagyszerűen kezére járhattak a körülmények is. Csakugyan, Kisázsia egyik belső tartományában az egész lakosságot megoltalmazta egy olyan rettenetes betegségtől, amelyet addig fertőzőnek véltek, s amelynek ő megtalálta hatásos gyógyszerét. Innen eredt páratlan hírneve.

De híréhez nagymértékben hozzájárult még az az áthatolhatatlan titokzatosság is, amely alakját övezte. Honnan jött? Nem tudta senki. Milyen volt a múltja? Arról sem tudtak többet. Azt sem tudta megmondani senki, hol és milyen körülmények között élt. De azt mindenki tudta, hogy Antekirtt doktort szinte bálványozták Kisázsia és Kelet-Afrika vidékének lakói, hogy a legnagyobb orvos hírében áll, s rendkívüli gyógykezeléseiről még Európa nagy tudományos központjaiban is beszélnek, s hogy egyforma gondossággal kezeli ezeknek a tartományoknak a szegényeit és gazdag urait, pasáit. De soha nem látták a nyugati országokban, és néhány esztendeje még azt sem tudták, hol van a lakóhelye. Ezért hajlottak annyira az emberek arra, hogy valamilyen testet öltött titokzatos lényt, hindu istenséget lássanak benne, olyan természetfeletti lényt, aki természetfeletti eszközökkel gyógyít.

De ha Antekirtt doktor még nem is gyakorolta tudományát Európa nagy országaiban, hírneve már megelőzte. Noha csak egyszerű utasként érkezett Raguzába - mint gazdag turista, aki jachtján kóborol, és meglátogatja a Földközi-tenger különböző pontjait -, neve csakhamar bejárta a várost. És mielőtt megpillanthatták volna személyesen is a doktort, a kétárbocos, amelyen utazott, felhívta rá a figyelmet. Az a baleset, amelyet Cap Matifou bátorsága hárított el, önmagában is elégséges lett volna, hogy általános érdeklődést váltson ki.

Valójában ez a jacht még Amerika, Anglia és Franciaország leggazdagabb, legfényűzőbb sportembereinek is díszére vált volna! Két nagy, egyenes árboca a hajó közepén állt - mert így jól ki tudták használni a nagy- és az előkötél-vitorlát -, homlokárbocára két orrvitorlát is szereltek, előárbocán négyszögletes keresztszövésű és égre meredő más kisvitorlák feszültek: ez a sok vitorla alkalmasint csodálatos sebességet biztosított a legkedvezőtlenebb időben is. A kétárbocos 350 tonnás volt. Hosszú és karcsú, könnyen érhetett el nagy sebességet, de fedélzeti gerendája elég széles, és merülése elég mély volt, hogy teljes biztonsággal üljön a vízen - az ilyen tengeri hajót biztosan tartja kezében a kormányos, és mindenféle széljárásban is a kívánt irányban haladhat vele. Erős oldalszélben vagy gyengébb hátszélben a tizenhárom és fél csomót is megtette óránként. A *Boadiceá*k, a *Gaetaná*k, a *Mardon*ok, az angol birodalom híres hajói sem állhatták volna vele a versenyt, ha nemzetközi vetélkedésre kerül sor.

A jacht külseje és belseje olyan szép volt, hogy a legkényesebb ízlésű vitorlázó sem képzelhetett volna el különbet. A kanadai fenyőből ácsolt fedélzet fehérségét egyetlen csomó sem éktelenítette, a hajópárkány belső oldala is gondos asztalosmunkáról tanúskodott, a tikfából készült lépcsőfedő tetőkön és rácsokon úgy csillogott a rézdíszítés, mint az arany, kormánykereke igen díszes volt, a tartalékárbocokat vakító fehér huzatok alatt helyezték el, a csigafelszerelés, a vitorlarudakat tartó kötelek, a vitorlakivonó és beakasztó kötelek és a mozgókötélzet kidolgozása tökéletes volt, és színük elütött az árbocokat elölről, oldalról és hátulról tartó galvanizált huzaloktól, lakkozott mentőcsónakjai kecsesen függtek a forgódarukon, az egész hajótest feketén csillogott, és aranyos lécecske futott az orrától a faráig; hátsó díszítései mértékletesek voltak - mindez jó ízlésre és választékosságra vallott.

Ezt a jachtot fontos megismernünk belülről és kívülről, hiszen végül is annak a rejtélyes személyiségnek az úszó hajléka volt, aki e történet hőse. Habár a látogatás tilos volt nála, a mesélő szinte mágikus szemével látja, és le tudja írni azt is, amibe nem lehetett bepillantása.

A kétárbocos belsejében a fényűzés versengett a kényelemmel. A szobákat és kabinokat, a szalonokat, az ebédlőt költséget nem kímélve festették ki és díszítették fel. A szőnyegeket, tapétákat, az egész bútorzatot leleményesen a luxushajózás szükségleteihez alkalmazták. Ez az oly jól kigondolt berendezés nem csupán a kapitány és a tisztek szobáiban érvényesült, hanem a tálalóban is, ahol az ezüst evőeszközt és porcelán edényeket óvták a hajó erős himbálózásától és bukdácsolásától, a konyhában, amelyben valóságos holland tisztaság uralkodott, és a legénység szállásán, ahol a személyzet függőágyai kényelmesen ringatóztak. A húsz főből álló legénység a máltai tengerészek elegáns egyenruháját viselte, rövidnadrágot, tengerészcsizmát, csíkos inget, barna övet, piros sapkát és zubbonyt, amelyen fehér betűkkel villogtak a hajó és tulajdonosa nevének kezdőbetűi.

De melyik kikötő volt az illetőségi helye ennek a jachtnak? Melyik hajó-nyilvántartási jegyzékben szerepelt? A Földközi-tenger melyik partvidékén volt a téli állomáshelye? Végül milyen nemzetiségű volt? Ezt éppúgy nem tudták, mint ahogy nem ismerték a doktor nemzetiségét sem. A hátsó árboc vitorlarúdján zöld zászló lengett, felső sarkában majdnem a selyem széléig nyúló vörös kereszttel. És hiába is keresték volna a földkerekség bármelyik tengerén lobogó zászlók sokaságában.

Mindenesetre mielőtt Antekirtt doktor partra szállt, a jacht papírjait átadták a kikötőparancsnoknak, és az iratok minden bizonnyal tökéletes rendben voltak, mert a hajó az egészségügyi vizsgálat után megkapta a kikötési engedélyt.

A kétárbocos neve a hajó farán levő névtáblán ékeskedett kis aranybetűkkel, de az illetőségi kikötőt nem tüntették fel - a hajó neve pedig így hangzott: Savarena.

Ilyen volt az a bámulatos luxushajó, amelyet most megcsodálhattak a gravozai kikötőben. Pointe Pescade és Cap Matifou, akiket másnapra meghívott Antekirtt doktor, éppolyan kíváncsian, de egy kicsit mégis nagyobb izgalommal szemlélgették, mint a kikötőbeli tengerészek. A provence-i partvidéken születtek, és rendkívüli módon érdekelte őket minden, ami a tengerrel állt kapcsolatban, különösen Pointe Pescade-ot, aki a szakértő szemével nézte a hajóépítésnek ezt a csodáját. Még este, az előadás után is ez járt a fejükben.

– Ah! - szökkent ki Cap Matifou száján.

– Ó! - sóhajtott Pointe Pescade.

– He, Pointe Pescade?

– Én is azt mondom, Cap Matifou!

És a két szegény akrobata ámulatot kifejező, rövid szavai mindennél többet mondtak.

Ezalatt a Savarena fedélzetén a matrózok elvégezték a horgonyvetést követő munkákat, a vitorlákat a rudakra tekerték, a köteleket felcsavarták, és gondosan rögzítették, a védővásznakat hátul kifeszítették. A kétárbocos villa alakban vetette ki horgonyait a kikötő egyik szegletében, ami azt mutatta, hogy hosszabb ideig szándékozik itt maradni.

Egyébként ezen az estén Antekirtt doktor csak rövid sétát tett Gravoza környékén. Torontál Simon leányával már visszatért Raguzába kocsiján, amely a rakparton várta őket, a már említett fiatalember pedig gyalogosan ballagott haza a hosszú sugárúton, meg sem várta az ünnepély végét. A doktor felindultságában csak a kikötőt látogatta meg. Ez a partvidék egyik legjobb kikötőhelye, s ez idő tájt elég sok, különféle nemzetiségű hajó horgonyzott benne. Azután kiment a városból, követte az Ombra Fiumera-öböl partját; az öböl tizenkét mérföldre nyúlik be a szárazföldbe, s a kis Ombra folyó torkolatáig húzódik; ennek a folyónak a vize annyira mély, hogy még a nagyobb merülésű hajók is felmehetnek rajta, csaknem a Vlastiza-hegy lábáig. Kilenc óra felé a doktor visszatért a mólóra, végignézte a Lloyd hajózási társaság egy nagy gőzösének érkezését, a hajó az Indiai-óceánról jött; végül is visszatért jachtjára, leballagott kabinjába, ahol két lámpa világított, és másnap reggelig ott maradt egyedül.

Mindig így tett, és a Savarena kapitányának - negyven év körüli tengerész, Narsosnak hívták - parancsa volt arra, hogy soha ne zavarja meg a doktort magányos óráiban.

Meg kell jegyezni, hogy tisztjei és matrózai sem tudtak többet a doktor múltjáról, mint a kikötőbeli közönség. De azért testestül-lelkestül éppolyan hűséggel szolgálták. Ha doktor Antekirtt nem is szívelte el a legkisebb fegyelemsértést sem, azért mindenkihez jó volt, törődött velük, és nem sajnálta tőlük a pénzt. Nem is akadt olyan matróz, aki ne igyekezett volna felkerülni a Savarena személyzetének névjegyzékébe. Soha nem dorgált, nem büntetett, nem zavart el senkit. A kétárbocos személyzete úgy élt, mint egyetlen család.

Antekirtt doktor visszatérte után megtették a szükséges intézkedéseket az éjszakára. Kirakták az elülső és hátsó jelzőlámpákat, az őrség elfoglalta a helyét, majd a legteljesebb csönd vette át uralmát a hajón.

Antekirtt doktor a szoba sarkában álló széles pamlagra ült. Az asztalon néhány újság hevert, inasa vásárolta Gravozában. A doktor szórakozottan átfutotta mindet, inkább az apróhíreket olvasta, mint a nagy cikkeket, azt kereste, milyen hajók érkeztek és indultak, hová utaztak, hol nyaralnak a környékbeli hírességek. Aztán eltolta magától az újságokat. Tompa kábulat lepte meg. És tizenegy óra felé, inasa segítségét igénybe sem véve, lefeküdt; de csak sokára tudott elaludni.

És ha valaki olvasni tudott volna gondolatai közt, amelyek leginkább foglalkoztatták, talán meglepődik, hogy gondolatai ebben az egyetlen mondatban foglalhatók össze:

„Ugyan ki lehet az a fiatalember, aki köszöntötte Torontál Simont a gravozai rakparton?”

Másnap reggel nyolc óra felé Antekirtt doktor felment a fedélzetre. Csodaszép nap ígérkezett. A napsugarak beragyogták az öböl hátterében magasló hegyek csúcsát. Az árnyék kezdett visszahúzódni a kikötő vizének színéről. Csakhamar a Savarenát is teljesen elöntötte a napfény.

Narsos kapitány a doktorhoz lépett, hogy átvegye a parancsokat, a doktor üdvözölte a kapitányt, és néhány szóban megadta utasításait.

Nemsokára csónak indult el a hajó mellől négy emberrel és egy parancsnokkal; a rakpart felé siklott, ahol a megbeszélés szerint Pointe Pescade és Cap Matifou várakozott.

Nagy nap, nagy ünnep volt ez a két becsületes fiú kóbor életében, akik oly messze, néhány száz mérföldre sodródtak hazájuktól, Provence-tól, melyet nagyon szerettek volna viszontlátni.

Mindketten a rakparton álltak. Levetették a foglalkozásukhoz tartozó cifra holmikat, viseltes, de tiszta ruhát öltöttek, és nézték a jachtot, éppen úgy bámulták, mint az előző napon. Jó hangulatban voltak. Cap Matifou és Pointe Pescade nem csupán vacsorázott az este, de ma már reggelizett is. Valóságos őrület volt ez, magyarázata a negyvenkét forintos rendkívüli bevételük. De azt ne higgye valaki, hogy eltékozolták az egész vagyont! Nem! Pointe Pescade óvatos volt, előrelátó és beosztó, és így legalább tíznapi megélhetésüket biztosította.

– Ezt mégiscsak neked köszönhetjük, Cap Matifou!

– Ó, Pescade!

– Igen, neked, ó, nagy férfiú!

– Hát jó, igen... nekem... ha ennyire akarod! - felelte Cap Matifou.

E pillanatban a Savarena csónakja kikötött a rakparton. A parancsnok felállt, és sapkáját a kezében tartva, nyájasan értésükre adta, hogy az „urak” szolgálatára áll.

– Urak?! - kiáltotta Pointe Pescade. - Miféle urak?

– Hát önök - felelte a parancsnok -, önök, akiket Antekirtt doktor vár a fedélzeten.

– Remek! Lám, már urak is vagyunk! - mondta Pointe Pescade.

Cap Matifou tágra meresztette szemét, és nagy zavarában kalapját gyűrögette.

– Uraim, ha úgy tetszik! - szólt a parancsnok.

– Tetszik... de még mennyire tetszik! - felelte Pointe Pescade kedveskedő mozdulattal.

És a következő pillanatban a két barát már kényelmesen ült a csónakban, a padot borító piros szegélyű fekete szőnyegen, a parancsnok meg mögöttük foglalt helyet.

Mondani sem kell, hogy az erőművész súlya alatt a csónak négy-öt ujjnyira süllyedt a vízvonal alá. A szőnyeg sarkait vissza is kellett hajtani, hogy ne érjenek a vízbe.

Füttyszóra a négy evező egyszerre merült a vízbe, és a csónak sebesen haladt a Savarena felé.

Valljuk meg, hiszen így is volt, a két szegény ördög némileg elérzékenyült, hogy ne mondjuk, kicsit szégyellte is magát. Komédiásoknak ekkora tisztesség! Cap Matifou mozdulni sem mert. Pointe Pescade pedig nem tudott eltitkolni zavarában egy vidám mosolyt, amely megélénkítette vékony és értelmes arcát.

A csónak a kétárbocost hátulról megkerülte, és a jobb oldali lépcsőnyíláshoz állt - a díszoldalhoz.

A két barát felment a lebocsátott lépcsőn, amelynek vékony fokai meghajoltak Cap Matifou súlyától, és nyomban Antekirtt doktor elé vezették őket, aki a hajó hátuljában várt rájuk.

Szívélyes üdvözlés után még néhány formaság és ceremónia következett, Pointe Pescade és Cap Matifou csak azután volt hajlandó leülni. De végül ez is megtörtént.

A doktor néhány percig szótlanul nézte őket. Hideg és szép arca nagy hatással volt rájuk. De afelől nem lehetett kétség, ha nem is ült ajkára mosoly, szívében derűre fakadt.

– Barátaim - mondotta -, tegnap nagy veszélytől mentették meg a legénységet és jómagamat is. Még egyszer meg akartam köszönni, ezért kértem magukat arra, hogy látogassanak meg a hajón.

– Doktor úr - felelte Pointe Pescade, aki kezdte visszanyerni biztonságérzetét -, ön nagyon jó, de ez az egész szóra sem érdemes. A barátom csak azt tette, amit bárki más megtett volna a helyében, ha van hozzá ereje. Ugye, Cap Matifou?

Az meg helyeslően bólintott, vagyis vaskos fejét le-fel ingatta.

– Hát jól van - válaszolta a doktor -, de mégis az ön társa és nem más kockáztatta életét, és én lekötelezettjének érzem magam!

– Ó, doktor úr - szabadkozott Pointe Pescade -, szégyenbe hozza az én öreg Capomat, és amilyen vérmes, nem jó, ha a vér a fejébe száll...

– Rendben van, barátaim - folytatta Antekirtt doktor -, látom, nemigen szeretik a dicséretet. Nem is erősködöm. De mivel minden szolgálat megérdemli...

– Doktor úr - vágott közbe Pointe Pescade -, engedelmet, hogy megszakítom, de minden jótett magában hordja jutalmát, amint az erkölcsi tanítások is megírják, így mi is elnyertük jutalmunkat!

– Már? És miképpen? - kérdezte a doktor, attól tartva, hogy valaki megelőzte.

– Hát hogyne! - folytatta Pointe Pescade. - Miután erőművészünk ilyen rendkívüli módon bizonyította be erejét, a közönség újra meg akart győződni róla művészibb feltételek között. Jöttek is tömegesen a provence-i arénába. Cap Matifou két vállra fektetett vagy fél tucat tagbaszakadt hegyi lakót, igen erős gravozai rakodómunkást, és hatalmas bevételünk volt!

– Hatalmas?

– Igen... ilyen bevételünk még nem volt akrobatakörutunkon.

– És mennyi mégis?

– Negyvenkét forint!

– Ó! Valóban!... Persze nem tudtam... - felelte Antekirtt doktor kedélyes hangon. - Ha tudtam volna, hogy előadást tartanak, örömteli kötelességemnek tartom, hogy én is elmenjek. Így engedjék meg, hogy kifizessem a belépődíjamat...

– Ma este, doktor úr, ma este - hajtogatta Pointe Pescade -, ha lenne szíves megtisztelni előadásunkat jelenlétével!

Cap Matifou udvariasan meghajolt, és meggörbítette széles vállát, amelyet „még soha nem ért a föld pora”, amint Pointe Pescade szokta mondani, amikor kikiáltóként hirdette műsorukat.

Antekirtt doktor jól látta, hogy a két akrobata semmiféle jutalmat nem fogad el - legalábbis pénz formájában. Így elhatározta, hogy másként jár el. Terve velük egyébként is már előző este óta kialakult. Még az este folyamán beszerzett róluk néhány felvilágosítást, és ezekből megbizonyosodott, hogy a két komédiás becsületes ember, méltó minden bizalomra.

– Hogy hívják magukat? - kérdezte tőlük.

– Az egyetlen nevem, amelyről tudok, doktor úr: Pointe Pescade.

– És magát?

– Matifou - felelte az erőművész.

– Vagyis Cap Matifou - tette hozzá Pointe Pescade, és nem kis büszkeséggel ejtette ki ezt a nevet, amelyről sokat beszélnek Dél-Franciaország minden arénájában.

– De ezek felvett nevek... - jegyezte meg a doktor.

– Nincs más nevünk - felelte Pointe Pescade -, vagy ha volt is, mivel a zsebünk kicsit lyukas, elvesztettük!

– És... rokonaik?

– Rokonaink, doktor úr? Soha nem engedhettük meg magunknak ezt a fényűzést! De ha meggazdagszunk egyszer, örökösnek bizonyára jelentkezik egy sereg!

– Maguk franciák? Franciaország melyik részéből valók?

– Provence-ból - felelte büszkén Pointe Pescade -, vagyis kétszeresen franciák vagyunk!

– Jókedvben nem szenved hiányt, ugye, Pointe Pescade?

– Ezt a mesterségem teszi. Képzeljen el, doktor úr, egy bohócot, egy pojácát, egy vásári komédiást, akinek bánatos a képe! Több tojást vágnának egy óra alatt a fejéhez, mint amennyit meg bírna enni egész életében! Igen, nagyon vidám vagyok, rendkívül vidám, ebben egyetértünk.

– És Cap Matifou?

– Ó, Cap Matifou komolyabb, megfontoltabb, zárkózottabb! - felelte Pointe Pescade, s barátságból jól nyakon vágta társát, mint ahogy a ló nyakát paskolják meg szeretettel. - Ezt is a mesterség teszi! Ha ötvenkilós súlyokkal dolgozik az ember, az nagy komolyságot kíván. Birkózni sem csupán a karjával birkózik, de a fejével is! És Cap Matifou mindig birkózott... még a nyomorral is! De még az sem fektette két vállra.

Antekirtt doktor érdeklődéssel hallgatta ezt a derék kis embert, akihez ez idáig oly kemény volt a sors, és aki még csak nem is elégedetlenkedett miatta. Legalább annyi meleg érzést sejtett benne, mint értelmet, és arra gondolt, mi válhatott volna belőle, ha már élete kezdetétől megvannak a szükséges anyagi eszközei.

– És most hová mennek? - kérdezte.

– Az orrunk után, találomra - felelte Pointe Pescade. - De nem is mindig rossz kalauz a véletlen, és általában ismeri az utakat. Csak attól tartok, hogy ezúttal túl messzire sodort minket hazánktól. Elvégre a mi hibánk! Először is meg kellett volna kérdezni, hová megy!

Antekirtt doktor egy kis ideig figyelmesen nézte őket. Aztán ezt mondta:

– Mit tehetnék magukért?

– Semmit, doktor úr - válaszolta Pointe Pescade -, biztosítom... semmit...

– Nem volna kedvük visszatérni Provence-ba?

A két akrobata szeme egyszerre felragyogott.

– Elvihetném magukat - folytatta a doktor.

– Ez, ez pompás lenne! - felelte Pointe Pescade.

Aztán társához fordult.

– Cap Matifou - mondta -, szeretnél visszatérni?

– Igen... ha te is jössz, Pointe Pescade!

– De mit csinálunk ott? Miből élünk?

Cap Matifou megvakarta a fejét, ezt tette mindig, ha zavarban volt.

– Hát mit... mit is?... - motyogta.

– Fogalmad sincs róla... de nekem sem!... De végül is ott a hazánk! Nem furcsa, doktor úr, hogy ilyen szegény ördögöknek, mint mi, hazájuk is legyen, hogy ilyen nyomorultak, akiknek még szüleik sincsenek, valahol mégis megszülettek? Ez számomra mindig megmagyarázhatatlan volt!

– Volna-e kedvük rá, hogy mindketten velem maradjanak? - kérdezte Antekirtt doktor.

Erre a váratlan ajánlatra Pointe Pescade felpattant, míg a Herkules csak bámult rá, nem tudván, neki is fel kell-e állnia.

– Önnel maradjunk, doktor úr? - szólalt meg végre Pointe Pescade. - De mi hasznunkat venné? Sohasem csináltunk mást, mint erő- és ügyességi mutatványokat! És ha csak nem szórakoztatnánk önt a hajóúton vagy hazájában...

– Ide figyeljenek - válaszolta Antekirtt doktor -, szükségem van bátor, áldozatkész, egyenes és értelmes emberekre, akik segíthetnek terveim végrehajtásában. Semmi nem fűzi ide magukat, semmi nem hívja oda sem. Hajlandók lennének a szolgálatomba lépni?

– És ha megvalósulnak azok a tervek? - kérdezte Pointe Pescade.

– Akkor is velem maradnak, ha úgy tetszik - felelte mosolyogva a doktor -, velem maradnak a hajón. És nézzék csak, adhatnának a személyzetnek egyensúlyleckéket a kötélen! Ha viszont úgy tetszik, hogy visszatérnek hazájukba, azt is megtehetik, annál is inkább, mert egész életükre jólétet biztosítok maguknak.

– Ó! Doktor úr! - kiáltott fel Pointe Pescade. - Csak nem kárhoztat tétlenségre minket? Nem bírnánk elviselni, hogy semmi hasznunkat sem veszik!

– Ígérem, annyi munkát kapnak, hogy nem lesz panaszuk!

– Szavamra - felelte Pointe Pescade -, az ajánlat igen csábító!

– Van ellenvetése?

– Talán egy. Látja, mi ketten vagyunk! Cap Matifou és én... Ugyanarról a vidékről származunk, és nyilván ugyanabból a családból, ha egyáltalán lenne családunk. Két szívbéli testvér vagyunk. Cap Matifou nem tudna élni Pointe Pescade nélkül. Pointe Pescade sem Cap Matifou nélkül! Gondoljon csak a sziámi ikrekre! Ugye, sohasem lehetett szétválasztani őket, mert az elválasztás életükbe került volna. Nos, mi is olyanok vagyunk, mint azok a sziámi ikrek... Szeretjük egymást, doktor úr!

És Pointe Pescade kezét nyújtotta Cap Matifounak, az meg odahúzta Pointe Pescade-ot a mellére, megszorította, mint egy gyermeket.

– Barátaim - mondta Antekirtt doktor -, szó sincs arról, hogy szétváljanak, és azt akarom, hogy soha ne is váljanak el!

– Hát akkor egyezséget köthetünk, ha...

– Ha?

– Ha Cap Matifou beleegyezik.

– Mondj igent, Pointe Pescade - felelte a Herkules -, és mindkettőnk nevében mondod!

– Jól van - hagyta helyben a doktor -, megegyeztünk, és nem fogják megbánni! Mától kezdve ne legyen gondjuk semmire.

– Ó, doktor úr, vigyázzon! - kiáltotta Pointe Pescade. - Talán nagyobb kötelezettséget vállal, mint gondolja!

– És miért?

– Mert mi sokba kerülünk, főként Cap Matifou! Csak nem akarja, hogy ez a nagyevő, az én Capom, bármily keveset is veszítsen az erejéből az ön szolgálatában?

– Sőt azt akarom, hogy megkétszerezze!

– Akkor anyagi romlásba dönti!

– Engem ugyan nem, Pointe Pescade!

– De két... három étkezés naponta...

– Öt, hat, tíz, ha úgy akarja! - felelt mosolyogva Antekirtt doktor. - Mindig terített asztal várja!

– Ez igen, Cap! - kiáltotta Pointe Pescade nagy vidáman. - Akkor kedvedre ehetsz majd!

– És ön is, Pointe Pescade.

– Ó, én! Csak annyit eszem, mint a madár! De megkérdezhetném, doktor úr: hajózni fogunk-e?

– Gyakran, barátom. A Földközi-tenger egész partvidékén lesz most dolgom bőven. Betegeim mindenfelé várnak a partvidéken. Orvosi munkám gyakorlásában nem ismerek országhatárokat! Ha egy beteg Tangerbe vagy a Baleári-szigetekre hív, amikor éppen Szuezban tartózkodom, vajon nem kell-e sürgősen felkeresnem? Ahogy az orvos a nagyvárosokban az egyik városrészből a másikba megy, ugyanúgy járok én a hajómmal a Gibraltári-szorostól a görög szigettengerig, az Adriától az Oroszlán-öbölig, a Jón-tengertől a Gabesi-öbölig. Van több hajóm is, tízszerte gyorsabbak, mint ez a kétárbocos, és maguk a legtöbb látogatásomra velem jönnek.

– Ez nekünk megfelel, doktor úr - felelte Pointe Pescade, és kezét dörzsölte.

– Nem félnek a tengertől? - kérdezte Antekirtt doktor.

– Mi?! - kiáltotta Pointe Pescade. - Mi!? Provence gyermekei! Kölyökkorunkban mi már a partvidéki csónakokban hancúroztunk. Nem! Mi nem félünk a tengertől, sem a tengeri betegségtől, ha egyáltalán van olyan! Fejjel lefelé, lábbal az égnek szoktunk járni! Hölgyeim és uraim, mielőtt hajóra szállnak, csak két hónapig végezzék ezt a gyakorlatot, és többé nem lesz szükségük arra, hogy a hajóúton a mosdótál fölé hajoljanak! Tessék! Fáradjanak beljebb, hölgyeim és uraim, csak egymás után!

És a vidám Pescade rákezdett szokásos közönségtoborzó rigmusaira, mintha bódéjának dobogóján állt volna.

– Jól van, Pointe Pescade! - szólalt meg a doktor. - Nagyszerűen megértjük majd egymást, és elsősorban azt ajánlom, hogy semmit ne veszítsen jó kedélyéből! Nevessen, fiam, nevessen és énekeljen, amennyit csak tetszik! A jövő talán elég szomorúságot tartogat számunkra, ezért nem lebecsülendő útravaló a maga vidámsága.

Antekirtt doktor e szavaknál újra elkomolyodott. Pointe Pescade ezt észrevette, és megérezte, hogy ennek az embernek a múltja nagy fájdalmakat rejt, és egy nap talán beszél is neki az életéről.

– Doktor úr - mondta ekkor -, mától fogva testestül-lelkestül szolgálatára állunk!

– És mától fogva - felelte a doktor - véglegesen elhelyezkedhetnek a kabinjukban. Igen valószínű, hogy néhány napig Gravozában és Raguzában maradok; de jó, ha már most megszokják az életet a *Savarená*n.

– Egészen addig, amíg nem visz minket a hazájába - tette hozzá Pointe Pescade.

– Nekem nincs hazám - felelte a doktor -, vagy jobban mondva van egy, amelyet magam alkottam magamnak, ez az én hazám, és ha úgy akarják, az önöké is ez lesz!

– Gyerünk, Cap Matifou - kiáltotta Pointe Pescade -, számoljuk fel az üzletünket! Légy nyugodt, nem tartozunk senkinek, és nem jutunk csődbe!

Ezzel a két barát búcsút vett Antekirtt doktortól, és beszállt a csónakba, amely várta őket, és visszavitte a gravozai rakpartra.

Ott aztán két óra alatt leltárt készítettek, és átengedték egy sorstársuknak az emelvényt, a színes vásznakat, a nagydobot és a kisdobot, ez volt minden vagyonuk. Az egész nem tartott sokáig, és nem is volt nehéz, és nemigen roskadoztak a néhány forint súlyától, amelyet zsebre vágtak.

De Pointe Pescade megtartotta viseltes akrobatatrikóját és billentyűs trombitáját, Cap Matifou pedig kürtjét és birkózódresszét. Túlságosan nehezükre esett volna megválni ezektől az eszközöktől és holmiktól, amelyek annyi sikerre és győzelemre emlékeztették őket. Egyetlen ládájuk fenekére rejtették e kincseket, ebben őrizték ingóságaikat, ruhatárukat, vagyis minden felszerelésüket.

Egy órakor Pointe Pescade és Cap Matifou már visszatért a *Savarená*ra. A hajó orrában egy nagy kabint bocsátottak rendelkezésükre - kényelmes volt, s „minden megvolt benne, ami csak szükséges az íráshoz”, ahogy mondotta a vidám fickó.

A legénység a legmelegebb fogadtatásban részesítette őket, új társaikat, akiknek a fenyegető katasztrófától való megmenekülésüket köszönhették.

Pointe Pescade és Cap Matifou már érkezésükkor tapasztalhatták, hogy a hajókonyha miatt nem kell sajnálniuk a provence-i aréna konyháját.

– Látod, Cap Matifou - mondogatta Pointe Pescade, miközben felhörpintett egy pohár jó asti bort -, megfelelő viselkedéssel mindent el lehet érni. De a legfontosabb a megfelelő viselkedés!

Cap Matifou csak fejét bólogatta feleletképpen, mert száját teletömte egy hatalmas darab sült sonkával, amely két tükörtojással együtt eltűnt gyomra mélyén.

– Mekkora bevételünk lenne, Capom - mondta Pointe Pescade -, ha egyszer az evési tudományodat mutatnád be!