PESCADE ÉS MATIFOU

Tizenöt évvel történetünk első részének befejezése után, 1882. május 24-én Raguzában, a dalmát vidékek egyik legnagyobb városában népünnepély volt.

Dalmácia csupán keskeny földnyelv, amelyet a Dinári-Alpok északi része, Hercegovina és az Adriai-tenger fog körül. Mindössze négy-ötszázezer főnyi lakosság él itt, meglehetősen sűrűn.

A dalmátok szép emberek, józanul gazdálkodnak ezen a terméketlen vidéken, ahol a termőtalaj kevés, büszkén tartják magukat a számos elszenvedett viszontagság közepette, rátartiak Ausztriával szemben, amelyhez a Campo Formió-i béke 1815 óta hozzácsatolta őket, és mindenekelőtt becsületesek, hiszen Yriarte szép kifejezésével „a nyitott kapuk országá”-nak nevezték ezt a földet.

Dalmácia négy körzetre oszlik, ezek pedig kerületekből állnak; a négy körzet: a zárai, a spalatói, a cattarói és a raguzai. Zárában, a tartomány fővárosában van a főkormányzó székhelye. Itt ülésezik a tartományi gyűlés, amelynek néhány tagja a bécsi birodalmi tanács ülésein is részt vesz.

Nagyot változott az idő a XVI. század óta, amikor az uszkokok - a törökök elől elmenekült szerbek és bosnyákok -, akik állandóan harcban álltak mind a muzulmánokkal, mind a keresztényekkel, mind a szultánnal, mind pedig a velencei köztársasággal, rémületben tartották ezt a tengerparti vidéket. De az uszkokok eltűntek innen, és már csak Krajnában találjuk nyomukat. Így hát az Adria most éppolyan biztonságos, mint a Földközi-tenger fenséges és költői vidékének bármely más része.

Raguza vagy inkább a kis raguzai állam sokáig köztársaság volt, még Velencét is megelőzve, vagyis a IX. századtól kezdve. Csak 1808-ban csatolta I. Napóleon rendelete a következő év kezdetétől az illíriai királysághoz, és kormányzójává Marmont tábornagyot nevezte ki hercegi címmel. A raguzai hajók, amelyek már a IX. században bejárták Levante minden tengerét, a Szentszék hozzájárulásával kereskedelmi egyeduralmat élveztek a hitetlenekkel szemben, és ez nagy jelentőséget adott Raguzának Dél-Európa kicsiny köztársaságai között: de Raguza még nemesebb tulajdonságokkal is kitűnt, és tudósainak, irodalmárainak hírneve, művészeinek ízlése a szlavóniai Athén nevét szerezték meg neki.

De a tengeri kereskedelemnek szüksége van mély vizű kikötőre, ahol horgonyt vethetnek a nagy tonnatartalmú hajók is. Raguzának nem volt ilyen kikötője. A raguzai kikötő szűk, tele van a víz színe alatt megbújó sziklazátonnyal, és csak kis part menti hajók vagy egyszerű halászbárkák tudtak oda bejutni.

Nagy szerencsére fél mérföldre északra, az Ombra Fiumera-öböl egyik ágának végében a természet szeszélye olyan kitűnő kikötőt alkotott, amely a hajózás minden követelményének megfelel. Ez Gravoza, a dalmát partnak talán legjobb kikötője. Itt elég mély a víz még a hadihajóknak is; itt még hajójavító dokkoknak, hajóépítő telepeknek is jut hely; végül kiköthetnek itt azok a nagy személyszállító gőzösök is, amelyek a jövőben a földkerekség minden tengerét bejárják.

Ebből következik, hogy ebben az időben Raguzából Gravozába vezető út valóságos sétaúttá vált; szép fák, bájos villák szegélyezték, és szívesen sétálgatott rajta a városi lakosság, amely ekkor tizenhat-tizenhétezer főt tett ki.

Ezen a szép tavaszi délutánon négy óra felé a raguzaiak tömegesen igyekeztek Gravoza felé.

Ebben a külvárosban - nem hívhatjuk-e így Gravozát, amely a város kapuinál épült? - népünnepélyt tartottak, különféle játékokkal, vásári bódékkal, szabadtéri muzsikával és tánccal, bűvészekkel, akrobatákkal, szemfényvesztőkkel, akiknek kiáltozásai, hangszerei, dalai nagy lármával töltötték be az utcát, egészen a kikötő rakpartjáig.

Az idegen számára jó alkalom kínálkozott a különböző szláv típusok tanulmányozására, akik elvegyültek a kóbor népség között. Nem csupán ezek sereglettek az ünnepségre, hogy kihasználják a látogatók kíváncsiságát, de a falusiak és hegyi lakók is ki akarták venni részüket a nyilvános mulatságból.

Asszonyok is nagy számban jelentek meg, városi hölgyek, környékbeli parasztasszonyok, a partvidéki halászok feleségei. Egyesek öltözetén látszott az igyekezet, hogy Nyugat-Európa legutolsó divatját utánozzák. Másokon az a cifra holmi díszlett, amely kerületenként változott, legalábbis néhány részletében; hímzett ujjú fehér blúz hímzett előtéttel, bő köpeny, amelyet sokszínű minta ékesített, sok-sok ezüstszeggel kivert öv - valóságos mozaik, amelyen összekeverednek a színek, mint valami perzsa szőnyegen -, a befont hajfonatokban színes szalagok, a fejeken fehér főkötő - okrongának nevezik -, amelyet fátyollal borítanak, és ez úgy csüng le hátul, mint a keleti turbán „puskulja”, lábszárvédő és szalmazsinórral a lábra erősített bocskorok. És e cicomát még fokozták az ékszerek: karkötők, nyakláncok, vagy ezüstpénzek, amelyek százféle elrendezésben díszelegtek a nők nyakán, karján, mellén és övén. Ilyen ékszereket viselnek a falusi emberek is, akik csillogó fonállal hímezik ki ruhájuk szegélyét, amely így feltűnően elüt a ruha anyagától.

De valamennyi raguzai öltözet között, amelyet még a kikötői matrózok is oly ízléssel viseltek, a teherhordók - eme kiváltságos testület - ruhája különösképpen felhívja magára a figyelmet. Ezek a teherhordók, igazi keleti népség, turbánnal, ujjassal, zekével, övvel, török bugyogóban és saruban, nem rontották volna el Konstantinápolyban a galatai rakpart vagy bármelyik tophanei tér színes képét sem.

Az ünnepség ekkor már javában állt. A téren és a rakparton a mutatványosbódék egy percre sem ürültek ki. Külön „látványosság” is akadt, és ez sok kíváncsiskodót vonzott: egy „trabaccolo” vízre bocsátása; ezt a kétárbocos hajót az Adrián használták, két trapéz alakú vitorla feszült rajta, amelyet a felső és alsó szegélykötélzet erősít a két árbochoz.

A vízre bocsátást este hat órára tűzték ki, a hajó testét már megszabadították a dúcolástól, csak az éket kellett kihúzni, és a hajó a tengerbe csúszik.

De mindaddig a szemfényvesztők, a vándorzenészek, az akrobaták vetélkedtek egymással tehetség és ügyesség dolgában a közönség nagy megelégedésére.

Meg kell azt is mondani, a zenészek vonzották a legtöbb nézőt. Közöttük is a guzlárok - akik a guzla nevű hangszeren játszottak - tettek szert a legnagyobb bevételre. Furcsa hangszereikkel kísérték szülőföldjük torokhangon kántált dalait, és bizony érdemes volt megállni és meghallgatni őket.

A guzla, ezeknek az utcai virtuózoknak a hangszere, hasonlít a hegedűhöz, csak a nyaka hosszabb, és több a húrja, a vonója egyszerű kifeszített bél, amellyel a muzsikusok egyhangúan nyekergetik. Ami az énekesek hangját illeti, abban nincs hiány, mert éppúgy énekelnek fejhangon, mint mellhangon.

Az egyik énekes - jól megtermett, cigányképű és barnahajú fiatalember - térde közé szorította hangszerét, amely vékonyabb csellóhoz hasonlított - testjátékával és kézmozdulatokkal kísérte azt a kurta kis olasz dalt, egy canzonettát, amelynek szövege valahogy így hangzik:

Hogyha reszketeg dala
felcsendül szép Zingarának,
jól ügyelj, mert általa
varázs ejt rabul, dala
míg árad
szép Zingarának!

Légy tőle bár oly messze még,
s hosszú pillája rejtse, óvja
a tüzet, mely szemében ég,
csak látod, hallod őt gyakorta.

Hogyha reszketeg dala
felcsendül szép Zingarának,
jól ügyelj, mert általa
varázs ejt rabul, dala
míg árad
szép Zingarának!

Az első szakasz után az énekes fatálkájával kezében tányérozni indult a hallgatók soraiban. De a bevétel meglehetősen kevésnek látszott, és visszatért a dobogóra, hogy hallgatósága szívét a canzonetta második szakaszával igyekezzék meglágyítani:

De ha Zingara dalt rebeg,
s rád hull sötét szeme sugára,
egy pillanat - s rabja szíved,
s ha rabja... ő el nem bocsátja!

Hogyha reszketeg dala
felcsendül szép Zingarának,
jól ügyelj, mert általa
varázs ejt rabul, dala
míg árad
szép Zingarának!¹

Egy ötven-ötvenöt éves férfi csendesen hallgatta a cigányok dalát, de nem nagyon hatott rá a költői csábítás, és mindeddig erszénye sem nyílt ki. Igaz, nem „a fekete szemével igéző” cigánylány énekelt, hanem csak az a langaléta fickó, aki a cigánylány érzelmeit tolmácsolta. Már éppen adakozás nélkül tovább akart menni, amikor a vele levő lány megállította, és így szólt:

– Apám, nincs nálam pénz. Kérem, adjon valamit ennek a derék embernek!

Hát így jutott a guzlás négy-öt krajcárhoz, amelytől elesett volna a lány közbejötte nélkül. Nem mintha atyja, aki igen gazdag volt, annyira fukar lett volna, hogy megtagad némi alamizsnát egy szegény vásári komédiástól: de láthatólag nem olyan fából faragták, akit megindít az emberi nyomorúság.

Aztán mindketten átvágtak a tömegen, más, éppen olyan hangos bódék felé, a guzlapengetők meg szétszéledtek a környékbeli fogadókban, hogy „cseppfolyósítsák” a bevételt. Nem sajnálták a pénzt a vaderős pálinkától, a szilvából főzött „sligovicától”, amely úgy csúszott le a zenészek torkán, mint holmi limonádé.

Hanem ezek a szabadtéri művészek, énekesek vagy bűvészek nem egyenlő mértékben élvezték a közönség kegyét. A legelhagyatottabbak közé két akrobata is tartozott, akik hasztalanul vesződtek az emelvényen, nem akadt nézőjük.

Emelvényük fölött rikító színekkel mázolt vásznak lógtak elég rossz állapotban, rajtuk a legfantasztikusabb rajzok: valószínűtlen tájakon ugráló vagy elnyúló hiénák, tigrisek, óriáskígyók stb. Mögötte kis, kerek aréna, régi vitorlavásznakkal körülkerítve, amelyeken a lyukak túl sok kíváncsi szemet csábítottak a bekukkantásra, ez persze ártott a bevételnek.

Elöl, egy hevenyészve leszúrt póznán hitvány deszka állt, mint egyszerű cégér, rajta szénnel rajzolt, kusza betűk hirdették:

PESCADE ÉS MATIFOU francia akrobaták

Testalkatra - és kétségtelenül belső tulajdonságaikra is - ezek ketten annyira különböztek egymástól, amennyire csak két ember különbözhet. Egyedül közös származásuk hozhatta olyan közel őket, hogy kettesben járják a világot, és megharcolják „az élet csatáját”. Mindkettő provence-i volt.

Honnét kapták ezeket a furcsa neveket, amelyek talán nem is csengtek már ismeretlenül messzi hazájukban? Nem az a két földrajzi pont adta, amelyek között az Algíri-öböl nyílik - a Cap Matifou (Matifou-fok), és a Pointe Pescade (Pescade-földnyelv)? Igen, és valójában e nevek kitűnően illettek rájuk, akárcsak Atlaszé holmi vásári birkózóra. A Cap Matifou hatalmas, erős, megingathatatlan sziklatömb a széles algíri rév északkeleti csücskén, mintha dacolna az elszabadult elemekkel, hogy kiérdemelje a híres verssort:

Ronthatlan tömege legyűrte az időt.

Nos, ilyen volt Cap Matifou, az atléta, igazi Herkules, valódi Porthos, az Ompdraille-ok, a Nicolas Creste-ek és más olyan híres birkózók szerencsés vetélytársa, akik a Dél arénáit híressé teszik.

Ez az atléta - látni kell, hogy elhiggyük, mondanák róla - csaknem hat láb magas volt, boltozatos fejjel, arányos vállal, melle, mint a kovácsfújtató, lábszára, mint a nagy, tizenkét éves fák törzse, karja, mint a gépek hajtórúdja, keze, mint a harapófogó. Maga volt a megtestesült emberi erő, és talán ha megkérdezi valaki, hogy hány éves, nem kis meglepetéssel hallja, hogy alig lépte át a huszonkettedik év küszöbét.

Ennek az embernek értelmi képessége közepes volt, de szíve nyilvánvalóan jó, természete egyszerű és szelíd. Nem ismerte a gyűlölködést, sem a haragot. Senkinek sem tudott volna ártani. Alig merte megszorítani a feléje nyújtott kezet, annyira félt, hogy összeroppantja. Olyan erős volt, mint a tigris, de természete egyáltalán nem hasonlított a tigriséhez. Társa minden szavának, minden mozdulatának azonnal engedelmeskedett, mintha a teremtő szeszélyéből ennek a nyeszlett emberkének ilyen hatalmas fia volna.

Az Algíri-öböl nyugati végén, a Matifou-fokkal szemben és annak mintegy ellentéteképpen nyúlik a tengerbe egy keskeny, hosszú, sziklás földnyelv, a Pescade-földnyelv. Erről kapta a Pescade nevet ez a húszéves, kis termetű, cingár, sovány fiú, akinek testsúlya fontban számítva nem volt a negyede a másik súlyának, még akkor se, ha azt kilóban számoljuk, de hajlékony, fürge, értelmes volt, mindig egyforma kedéllyel fogadta a jó- és balszerencsét, a maga módján filozófus volt, találékony és gyakorlati észjárású, mint a majom - de annak gonosz természete nélkül -, és a sors szétszakíthatatlanul hozzáfűzte a jámbor óriáshoz, akit a csepűrágók életének minden viszontagságán át vezetett.

Mesterségére nézve mindkettő akrobata, s a vásárokat járta, Matifou, vagy ahogy nevezték: Cap Matifou az arénákban szerepelt, mindenfajta erőmutatványt végzett, vasrudakat hajlított meg sípcsontján, a közönség soraiból a legnehezebb embereket nyújtott karral emelgette, fiatal társát pedig úgy dobálta, mint egy biliárdgolyót. Pescade, vagy ahogy általában hívták: Pointe Pescade, ugrált, énekelt, mókázott, soha ki nem fogyó bohóctréfáival szórakoztatta a közönséget, és ámulatot keltett egyensúlyozó számaival; ezeket mindig sikerrel mutatta be, amikor éppen nem kártyamutatványaival kápráztatta el a nézőket; e téren a legügyesebb bűvészeket is lefőzte, és a leghuncutabbakat is lehengerelte bármilyen számolási vagy szerencsejátékban.

– Leérettségiztem - mondotta szívesen.

De mit szólnak hozzá, miért - ahogyan Pointe Pescade kérdezgette bizalmaskodva a közönséget -, ugyan miért hagyták így magára a nézők a gravozai rakparton ezt a két szegény ördögöt, és miért mentek más bódék elé? Miért fenyegette őket az a veszély, hogy még azt a kicsi bevételt is elvesztik, amelyre pedig oly nagy szükségük van? Nem találtak rá magyarázatot.

Pedig az a nyelv, amelyet beszéltek - a provence-i és az olasz hangzatos keveréke -, az elégségesnél is több volt ahhoz, hogy megértessék magukat a dalmát közönséggel. Amióta kettesben elhagyták Provence-ot, mert szüleiket nem is ismerték - mintha az égből pottyantak volna oda -, mindig boldogultak valahogy, járták a piacokat és vásárokat, inkább rosszul éltek, mint jól, de éltek, és ha nem is ebédeltek mindennap, azért csaknem minden este vacsoráztak; ezzel be is érték, mert - ahogy Pointe Pescade mondogatta - „nem szabad lehetetlent kívánni”.

És mégis ezen a napon, ha nem is kívánta, a derék fiú legalábbis megkísérelte a lehetetlent, vagyis hogy odacsalogasson néhány tucat nézőt az emelvény elé, azt remélve, hogy azok rászánják magukat, és benéznek a nyomorúságos arénába. De akárhogy csődítette őket idegen kiejtésével, amely mókásan hangzott, zagyva beszédével, amely egy bohózatírónak is dicséretére vált volna, fintoraival, amelyek egy székesegyház falmélyedésében álló kőszent arcán is derültséget fakasztanak, kicsavart mozdulataival és kacsázó járásával, amely a végtagok kificamításának valódi csodája volt, játékosan felcsapott parókájával, amelynek lelógó varkocsa súrolta zekéjének piros anyagát, a római Pulcinellóhoz vagy a firenzei Stentarellóhoz méltó élceivel, semmi hatást nem ért el a közönség soraiban.

Pedig ezt a szláv publikumot társával együtt már több hónapja ismerte.

Miután a két barát elhagyta Provence-ot, áthaladt a Tengeri Alpokon, Milánón, Lombardián, Velencén, szinte egymás hírnevét növelve; Cap Matifou az erejéről volt híres, Pointe Pescade pedig ügyességéről. A hírnév szárnyán egészen Triesztig jutottak, Illíria közepéig. Triesztből Isztrián át a dalmát partokra mentek, Zárába, Saloméba, Raguzába, mert több bevételt reméltek az előremenésből, mint a visszafordulásból. Amerre jártak, már elcsépeltnek hatottak. Ismeretlen helyekre azonban mindig új műsort vittek, és ebből némi bevételre számíthattak. Most azonban, sajnos, most nagyon is jól látták, hogy körútjuk, amely sohasem jelentett nagy sikert, egyenesen kudarccal fenyeget. A szegény ördögöknek csak egyetlen kívánságuk volt, de azt sem tudták, hogyan valósítsák meg: visszatérni hazájukba, viszontlátni Provence-ot, nem kalandozni ilyen messzire szülőhazájuktól! De nagy koloncot húztak a lábukon, ez pedig a nyomor terhe volt, és több száz mérföldet megtenni ezzel a kolonccal a lábukon, az volt csak nehéz!

Előbb azonban nem a jövőre, hanem a jelenre kellett gondolniuk, vagyis a vacsorára, amely még egyáltalán nem látszott biztosítottnak. Egy krajcár sem bújt meg a kasszában - ha ugyan ezt a fennhéjázó nevet adhatják annak a selyemsálnak, amelynek sarkába Pointe Pescade szokás szerint bekötötte kettőjük vagyonkáját. Hiába erőlködött az emelvényen! Hiába kiáltozott kétségbeesetten mindenfelé! Hiába mutogatta Cap Matifou az izmait, amelyeken olyanok voltak a kidagadt erek, mint a repkény indái a görcsös fatörzs körül. Egyetlen néző sem adta jelét, hogy be óhajt lépni a ponyvával körülvett arénába.

– Fösvények ezek a dalmátok! - jegyezte meg Pescade.

– Kőszívűek - mondogatta Cap Matifou.

– Határozottan úgy érzem, hogy ma nehezen jutunk valami kis pénzhez. Látod, Cap Matifou, fel kéne szedni a sátorfánkat!

– És hová menjünk?

– De kíváncsi vagy! - felelte Pointe Pescade.

– Azért mondd meg.

– Nos, mit szólnál egy olyan országhoz, ahol szinte biztosra vehető, hogy eszünk napjában egyszer?

– Melyik ez az ország, Pointe Pescade?

– Ó, messze van, jó messze, nagyon messze... és még a nagyon messzinél is messzibb, Cap Matifou!

– A világ végén?

– A világnak nincs vége - válaszolta nagy bölcsen Pointe Pescade. - Ha volna vége, nem volna gömbölyű! Ha nem volna gömbölyű, nem forogna! Ha nem forogna, mozdulatlanul állna, és ha mozdulatlanul állna...

– Akkor? - tudakolta Cap Matifou.

– Akkor a napra zuhanna, és hamarább, mint amennyi idő alatt eltüntetek egy nyulat!

– És akkor?...

– És akkor az történne, ami egy ügyetlen bűvésszel történik, amikor két golyója összeütközik a levegőben! Bumm! Minden összetörik, minden lezuhan, a közönség pedig fütyül, és visszakéri a pénzt, és vissza is kell adni, és akkor este nincs vacsora!

– Így hát - kérdezte Cap Matifou -, ha a föld a napra zuhanna, nem vacsoráznánk?

És Cap Matifou belemerült ezeknek a kilátásoknak a végtelen láncolatába. Az emelvény egyik sarkán ült, trikóján keresztbe tett karral, fejével úgy bólogatott, mint egy kínai porcelánfigura, nem szólt többé már, nem látott, nem hallott semmit. Zavaros gondolataiba mélyedt. Nagy kobakjában minden összekeveredett. És egyszerre úgy érezte, mintha lelkének legmélyén valami szakadékba zuhanna. Aztán úgy tűnt, felfelé száll, nagyon magasra... még a magasnál is magasabbra: nagyon meglepte az a kifejezés, amellyel Pointe Pescade a dolgok között levő távolságot magyarázta. Aztán hirtelen elengedték, ő pedig zuhant... a saját gyomrába, vagyis az űrbe!

Valóságos lidércnyomás gyötörte. A szegény flótás felkelt a zsámolyról, karját előrenyújtotta, mint a vakok. Ha kicsit előbbre lép, lezuhan a dobogóról.

– Ejnye, mi ütött beléd, Cap Matifou?! - kiáltotta Pointe Pescade, és megragadta pajtása kezét; így sikerült üggyel-bajjal hátrahúznia.

– Velem... velem... hogy mi van velem?

– Igen... veled!

– Nekem... - kezdte Cap Matifou összeszedve lassanként gondolatait: és ez nehéz művelet volt, noha gondolatainak száma nem lehetett valami jelentős - nekem beszélnivalóm van veled, Pointe Pescade!

– Beszélj hát, Capom, és ne félj, nem hallja meg senki! Eltűnt a közönség, eltűnt.

Cap Matifou visszaült zsámolyára, és erős karjával magához húzta derék kis társát, de csak szelíden, mintha attól tartana, hogy összetöri.