LEFELÉ A VOLGÁN

Kevéssel déli tizenkettő előtt megszólalt a gőzhajó harangja. Szavára tömegnyi ember gyűlt össze a kikötőállomáson, részben olyanok, akik szerettek volna elutazni. A Kaukázus kazánjait már feszítette a gőz.

Mondanunk sem kell, hogy a rendőrség alaposan megfigyelés alá vette a Kaukázus indulását, és könyörtelenül visszatartotta azokat, akiknek úti okmányai nem voltak rendben.

Pontosan a menetrend szerinti percben megcsendült a hajóharang utolsó kongása, a tartóköteleket bevonták, a gőzös hatalmas propellerkereke lassú ritmusban csapkodni kezdte a víz színét, s a Kaukázus hamarosan gyors menetben siklott tova a Nyizsnyij Novgorodot alkotó két város között.

Sztrogof Mihály és a fiatal lett leány könnyűszerrel került fel a hajóra. Tudjuk, hogy a Korpanof Miklós nevére kiállított podarozsna felhatalmazta tulajdonosát, hogy szibériai útjára kísérőt is vihessen magával. Ilyenformán most egy testvérpár utazhatott itt tovább a cári rendőrség legfőbb pártfogása alatt.

Mindketten ott ültek a hajó farán, onnan nézték a távolodó város képét, amelyet annyira mélységesen felkavart a kormányzó parancsa.

Sztrogof nem szólt a leányhoz, nem kérdezett tőle semmit. Arra várt, hogy majd a leány szólaljon meg, ha kedve lesz rá. A leány meg szinte futva menekült ebből a városból, amelyben - ha váratlan jótevője nem terjeszti ki rá védő kezét - talán végtelen időkig is fogva maradhatott volna. A leány nem szólt hát most még semmit, de tekintete annál beszédesebben fejezte ki háláját.

A gőzös eléggé jól volt berendezve, s utasai, rangjuk vagy tehetősségük szerint, három különböző osztályban foglaltak helyet. Sztrogof idejében gondoskodott róla, hogy kettejük számára egy-egy első osztályú kabint biztosítson, hogy fiatal útitársnője tetszése szerint vonulhasson vissza a magáéba.

A Kaukázus már két órája haladt teljes sebességgel, amikor végre megszólalt a fiatal lett leány, Sztrogof Mihályhoz intézve szavait:

– Irkutszkba mész, bátyám?

– Oda, húgocskám - felelt a fiatalember. - Mindkettőnknek ugyanaz az útja. Ennélfogva ahová én eljuthatok, oda te is el fogsz jutni.

– Holnap, bátyám, el fogom mondani, miért hagytam el a Balti-tenger partjait, s miért készülök az Urálon túlra.

– Én semmit sem kérdek tőled, húgocskám.

– Mindent el fogok mondani - felelte a fiatal leány, miközben ajkán szomorkás mosoly rajzolódott ki. - Jó nővérkének semmit sem szabad a bátyja elől eltitkolnia. De ma még képtelen lennék rá... A fáradtság meg a kétségbeesés teljesen megtört.

– Nem akarnál a kabinodban lepihenni?

– Igen..., igen..., s majd holnap...

– No, gyere hát...

Sztrogof habozva mondta ki ezt a pár szót, mintha még a leány nevét akarta volna hozzáfűzni, amelyet persze eddig még nem ismert.

– Nagya vagyok - folytatta a leány, s kezét nyújtotta Mihálynak.

– Gyere hát, Nagya - felelte Sztrogof -, s rendelkezzél ezután már szabadon bátyáddal, Korpanof Miklóssal.

Ezzel elkísérte a fiatal leányt a kabinjához, amely a hátsó fedélzet szalonja fölött feküdt.

Sztrogof Mihály visszatért a hajó középfedélzetére. Újabb híreket szeretett volna megtudni, amelyek esetleg megváltoztathatják útirányát. Ezért elvegyült a különböző utascsoportok között: élénken hallgatta beszélgetéseiket, de maga egyetlen szóval sem vett részt a társalgásban.

Hamarosan kiderült, hogy ilyen módon semmi újat nem hallhat, sőt nemegyszer az is megesett, hogy közeledtére az emberek egyszerre csak elhallgattak, hiszen senki sem ismerte. Ellenben nemsokára valami olyan hang ütötte meg a fülét, amelyről már messziről kiderült, hogy gazdája mit sem törődik azzal, vajon meghallják-e vagy sem. Ez a víg kedvű hang oroszul beszélt ugyan, de kimondott idegen hangsúllyal, míg beszélgetőtársa, aki sokkal kevésbé volt beszédes, szintén ezen a nyelven felelt, de rajta is észre lehetett venni, hogy nem az anyanyelve.

– Ó, ó... - örvendezett kesernyésen az első hang. - Mi az, ön is itt a hajón, igen tisztelt kollégám? Ön, akivel a moszkvai cári ünnepségen találkoztam első ízben, s akit Nyizsnyij Novgorodban csak futólag volt szerencsém megláthatnom?

– Igenis, én vagyok - felelte szárazon a másik hang.

– Nos, be kell vallanom, ha szabad őszintén beszélnem, nem hittem volna, hogy kolléga úr ennyire híven a sarkamban marad!

– Bocsánat, én nem járok a kegyed sarkában, én ön előtt haladok!

– Előttem! Előttem! Mondjuk inkább, hogy egyazon fronton haladunk, egyazon lépésben, mint a katonák a parádén. S legalábbis egyelőre azt ajánlanám, egyezzünk meg abban, ha önnek sincs ellene kifogása, hogy egyikünk sem iparkodik megelőzni a másikat!

– Biztos lehet felőle, hogy azért is megelőzöm önt!

– Na, majd meglátjuk, ha egyszer ott leszünk a hadszíntéren!

Addig azonban, a fenébe is, legyünk jó útitársak! Később aztán majd elég időnk és alkalmunk lesz arra, hogy versengjünk egymással.

– Nem versengünk - ellenségek leszünk!

– Hát nem bánom: ellenségek leszünk! Kedves kolléga uram annyira pontos a kifejezéseiben, hogy én csak a legnagyobb örömmel vehetem ezt tudomásul. Az ember önnel szemben legalábbis nyomban tisztában van vele, mihez tartsa magát!

– S ez baj?

– Á, dehogy! Sőt a magam részéről is bátorkodnám kölcsönös helyzetünket egészen pontosan körülírni.

– Tessék.

– Ön is Permbe utazik, mint én?

– Mint ön.

– Permből pedig előreláthatólag ön is Jekaterinburg felé iparkodik, ugyanis ez a legjobb és legbiztosabb útja annak, hogy az ember átkelhessen az Urálon.

– Valószínűleg.

– Ha aztán túl vagyunk a határon, akkor Szibériában leszünk, szóval a felkelés kellős közepén.

– Ott leszünk.

– Nos tehát akkor, de csakis akkor érkezik el az ideje annak, hogy kölcsönösen kijelentsük egymásnak: „Útjaink különválnak, és isten áldja meg...”

– Az isten csak engem áld meg!

– Hát jó, az isten egészen külön áldást küld önnek! Belemegyek!

De mivel addig még nyolc semleges nap áll előttünk, s mivel útközben aligha hullanak ránk csőstül az újdonságok, azt ajánlanám, legyünk addig barátok, amíg nem leszünk újra egymás versenytársai.

– Ellenségei.

– No jó, jó, igaza van, ellenségei! Addig azonban legyünk jó egyetértésben, s ne faljuk fel egymást! A magam részéről megígérem, hogy amit addig megláthatok, azt megőrzöm magamban...

– Én pedig mindazt, amit meghallhatok.

– Szavát adja?

– Szavamat adom.

– Kezet rá?

– Tessék!

S erre az első hang tulajdonosának öt ujja erélyesen megrázta egyhangúbb társának feléje nyújtott két ujját.

– Igaz is, most jut eszembe, hogy ma reggel sikerült unokahúgomnak a kormányzói parancs szövegét megsürgönyöznöm. Tíz óra tizenhétkor adtam fel.

– Én pedig tíz tizenháromkor adtam fel ugyanezt a hírt a Daily Telegraphnak.

– Gratulálok, Mister Blount!

– Végtelenül kedves öntől, Monsieur Jolivet!

– Revanssal tartozom önnek!

– No, az kissé nehéz dolog lesz!

– Legalábbis meg fogom próbálni!

Erre a francia újságíró barátságos üdvözlettel búcsúzott angol kollégájától, aki viszont angolos ridegséggel viszonozta ezt az üdvözlést.

A két hírvadászt nem érintette a kormányzó parancsa, mivelhogy sem oroszok, sem pedig ázsiai eredetű idegenek nem voltak. Ennélfogva útra kelhettek, s ha ilyenformán együtt hagyták el Nyizsnyij Novgorodot, ennek a mindkettőjüket közösen irányító hírlapírói szimat volt az oka. Minélfogva az is természetes volt, hogy ugyanazt a közlekedési eszközt kellett igénybe venniük, s ugyanazt az útirányt kellett egészen a szibériai sztyeppekig követniük. Útitársakká lettek tehát, s akár barátok, akár ellenségek voltak, annyi bizonyos, hogy nyolc semleges nap állott előttük, mielőtt „a vadászszezon megnyílnék”. Akkor aztán majd utat az ügyesebbiknek!

Nos, bárhogy indult is a dolog, egyelőre e nap ebédjénél a francia riporter, aki mindig beszédes hangulatban volt, és angol kollégája, aki mindig zárkózott volt, együtt ültek az asztalnál, együtt iddogáltak, mégpedig valódi Veuve Cliquot pezsgőt, üvegjét hat rubelért.

A fiatal lett leány nem jött le az ebédhez. Békésen aludt a fülkéjében, és Sztrogof nem akarta felébreszteni. Ilyenformán egészen estig nem jelent meg a fedélzeten. Az évnek ebben a szakában hosszúra nyúlnak az alkonyati derengés órái. Már éjjeli tizenegy is lett, s még mindig meglehetősen világos volt. De aztán felkelt az újhold, s ekkor végképp besötétedett az égbolt. Az első osztály utasai már majdnem mind pihenőre tértek, s az éjszaka csöndjét nem zavarta más, mint a hajócsavar egyenletes dohogása, amellyel a víz színét ritmikusan paskolta. Sztrogof Mihályt valami érthetetlen nyugtalanság tartotta ébren. Egyre csak jött-ment, de folyton csak a hajó hátsó részén. Egy ízben azonban véletlenül túlkerült a gépházon. Egyszerre csak ott találta magát a másod- és harmadosztályú utasok számára fenntartott fedélzetrészen. A sötétben ismerős hang ütötte meg a fülét.

Megállott. Amikor már az egyes szavakat is kivehette, rájött, hogy ugyanazon a furcsa nyelvjáráson beszélnek itt a sötétben, amely már a múlt éjjel is feltűnt neki ott a vásártéren.

Ösztönszerűen az ötlött az eszébe, hogy jó lesz hallgatóznia. Ha a parancsnoki híd árnyékában húzódik meg, akkor itt senki sem láthatja meg. Persze ő sem láthatta, hogy kik a beszélők. Ilyenformán csakis a hallására bízhatta magát.

Az első szavaknak, amelyeket végighallgatott, nem volt különösebb jelentőségük - legalábbis az ő számára nem -, arra azonban jók voltak, hogy a két beszélgetőben felismerje azt a férfit és azt a nőt, akiket már ott Nyizsnyij Novgorodban is kihallgatott. Ettől fogva aztán megkettőzött figyelemmel kísérte minden szavukat. S ezt igen jól tette, mert a tatár nyelven elhangzó következő mondatok már eléggé érdekesek voltak az ő számára is:

– Aszongyák, hogy futár indult Moszkvából Irkutszkba!

– Mondhassák, Szangár, csakhogy ez a futár vagy csak megkésve érkezik majd oda, vagy pedig egyáltalán nem!

Sztrogof önkéntelenül is összerezzent erre a válaszra, amely őrá vonatkozott. A sötétben képtelen volt megbizonyosodni, vajon csakugyan ugyanazok beszéltek-e róla, akiket ott a vásártéren látott.

Nem sokkal utóbb aztán otthagyta a rejtekhelyét, anélkül, hogy azok ketten megláthatták volna. Elvonult újra a hajó hátsó fedélzetére, itt leült, fejét két tenyerébe temette, s így gondolta végig a helyzetét. Más ember azt hihette róla, hogy alszik. Pedig nem aludt, sőt nem is szándékozott aludni. Súlyosabb gond gyötörte most.

„De hát ki tudhat az elutazásomról, és kinek lehet érdeke, hogy erről tudjon?”