KORMÁNYRENDELET KÉT CIKKELYBEN

Noha elég későn volt, amikor Sztrogof Mihály elhagyta az állomásépületet, mindkét városrészben, amelyek a Volga két partján Nyizsnyij Novgorodot alkotják, hatalmas embertömegek hömpölyögtek. A város egyik része fenn terült el egy sziklás hegy tetején, s várerődítmény övezte, amelynek az oroszok a „Kreml” nevet adják.

Ha Sztrogof Mihály kénytelen Nyizsnyij Novgorodban több időt tölteni, ugyancsak meggyűlik a baja, amíg valamilyen, csak kissé is megfelelő szállodát vagy szállást kapott volna. Az egész város túl volt tömve. Mivel azonban nem indulhatott nyomban tovább - hiszen az esedékes volgai gőzhajóra kellett várakoznia -, ezért mégiscsak utána kellett valamelyes fekvőhelynek néznie. Viszont előbb meg akarta tudni a hajó indulásának időpontját; ezért felkereste a hajózási irodát, amelynek hajói Nyizsnyij Novgorod és Perm között látják el a közlekedést.

Az irodában nagy bosszúsággal vette tudomásul, hogy a Kaukázus - ez volt az esedékes gőzhajó neve - csak másnap délben indul el Perm felé. Szóval tizenhét órát kell várakoznia! Ez bizony súlyosan késedelmes volt olyan ember számára, akinek, mint neki, sürgős útja volt. De hát nem tehetett másként, bele kellett a változhatatlanba nyugodnia. Egyébként az adott körülmények között nem is akadt volna semmi másféle közlekedési eszköz, amely gyorsabban vitte volna el őt akár Permbe, akár Kazanyba. Ezért hát csakugyan a leghelyesebb volt, ha bevárja a gőzhajót, amely minden másfajta, akkoriban ismert közlekedési eszköznél gyorsabban juttatja el céljához; s amelynek segítségével majd behozza az itt elvesztegetett időt.

Így hát Sztrogof nekivágott a városnak, hogy éjféli szállást keressen; bár ez a kérdés nem túlságosan izgatta. Annyira nem, hogy ha egyébként az éhség nem hajtja, akár reggelig is elcsellengett volna a Nyizsnyij Novgorod-i utcákon. Igazában inkább vacsorát keresett, semmint éjjeli nyugvóhelyet. Véletlen szerencséből mindkettőre rábukkant a „Konstantinápoly városához” címzett fogadóban. Megvacsorázott, s utána ahelyett, hogy felment volna a szobájába, minden különösebb terv nélkül, szinte gépiesen újra sétára indult. Most azonban annak ellenére, hogy az alkonyati derengés még egyre tartott, a tömegek máris oszladozni kezdtek, az utcák apránként kiürültek, és mindenki a szállása felé iparkodott.

Vajon mi oka lehetett Sztrogofnak, hogy az egész napi fárasztó vonatozás után sem tért pihenőre? Talán az a fiatal lett leány járt a fejében, aki néhány órán át útitársa volt? Nos, miután csakugyan nem akadt jobb dolga, hát valóban arra a leányra gondolt. Ki tudja, talán attól féltette, hogy ebben a zsivajgó városban még valami baj érheti? Féltette a leányt, s erre meg is volt minden oka. Talán abban reménykedett, hogy a véletlen összehozza vele, s akkor valamiképpen alkalma adódik, hogy mint a leány pártfogója lépjen fel? Nem, arra igen kevés reménye lehetett, hogy a leánnyal újra találkozhassék. S hogy a pártfogójává legyen?... Ugyan mi jogon?

„Egyedül van szegényke - mondogatta magában Mihály -, egyedül mind e vad népek között. S az itteni veszedelmek még csak hagyján, de majd azok, amelyek a jövőben várakoznak rá! Szibériában! Irkutszkban! Mindazt, amire én Oroszország és a cár szolgálatában vállalkoztam, neki is meg kell próbálnia..., de hát kiért teszi? Kiért?... Útiengedélye a határon túlra szól. De az a vidék ott teli van felkelő bandákkal! Tatár hordáktól hemzseg az egész sztyepp!”

Sztrogof időről időre meg-megállott, hogy nyugodtabban gondolhassa végig a dolgokat.

„Nyilvánvaló - folytatta gondolatmenetét -, hogy az a leány még akkor szánta magát erre az útra, amikor a felkelés még nem tört ki. Ki tudja, talán nincs is fogalma arról, mi van ott túl a határon?!... Nem, ez nem valószínű, hiszen az emberek mindenfelé ugyancsak bőven fecsegnek a szibériai zavargásokról. Tehát nyilván tud róluk, s mégis nekivág az útnak!... Szegény kisleány!... Úgy látszik, nagy oka lehet rá, ha mégis oda utazik. Csakhogy bármilyen erélyesnek látszik is - mert annak mutatkozott -, erői előbb-utóbb felmondják majd a szolgálatot útközben; s ha nem is gondolok a különböző veszedelmekre és akadályokra, az ilyen hatalmas úttal természetszerűleg vele járó sok fáradságot sem győzi majd... Nem, ez a leány soha nem jut el Irkutszkba!”

Sztrogof időközben teljesen a véletlenre bízta bandukolásának irányát. Mivel azonban jól kiismerte magát a városban, úgy gondolta, könnyen megtalálja majd a visszavezető utat.

Miután már körülbelül egy órája csellengett ide-oda, végül leült az egyik padra, amely egy nagy térség közepén egy hatalmas fabódé oldalához támaszkodott. Már vagy öt perce ülhetett a padon, amikor egyszerre csak egy kéz súlyosodott a vállára.

– Mit művelsz itt? - kérdezte durván egy hatalmas termetű férfi, aki észrevétlenül került Sztrogof mellé.

– Pihenek - felelte Sztrogof.

– Hm... Az a szándékod, hogy itt, ezen a padon töltsd az éjszakát?

– Miért ne, ha úgy hozza a kedvem? - felelte Sztrogof kissé élesebb hangon, mint ahogy Korpanof Miklós kereskedőhöz illett volna.

– Gyere közelebb, hadd lássalak! - szólt most az ember.

Sztrogof, akinek hirtelen eszébe ötlött, hogy mindenekelőtt fölöttébb óvatosnak kell lennie, ösztönösen vonakodott ettől a megszemléléstől.

– Semmi szükség nincs rá, hogy lásson engem - felelte.

Kicsit jobban megerőltette a szemét a homályban, s ekkor vette csak észre, hogy vásáros cigánnyal van dolga. A sötétben hamarosan azt is megállapította, hogy a bódé közelében hatalmas ekhós szekér álldogál, olyan, amilyet a vándorcigányok általában otthonukul használnak.

A cigány közben két-három lépést tett előre, hogy nyomatékosabban tehesse fel kérdéseit Sztrogof Mihálynak, amikor egyszerre csak kivágódott a bódé ajtaja. A sötétben alig láthatóan valamilyen asszony jött ki onnan, s rekedt hangon odaszólt a férfinak, mégpedig olyan szójárással, amelyet Sztrogof a mongol és szibirják nyelv keverékének ismert fel:

– Mi az? Már megint kémkedik valaki? Ugyan hagyd békén, és gyere be vacsorázni! Rétest sütöttem.

Sztrogof Mihály nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék. Őt gyanúsítja valaki kémkedéssel, éppen őt, akinek pedig megvolt rá minden oka, hogy az emberiségnek főleg ettől a fajtájától óvakodjék! A cigány most ugyanazon a nyelven, mint előbb az asszony, de kissé idegenszerű kiejtéssel néhány szót mondott az asszonynak:

– Igazad van, Szangár! S különben is holnapra már túl vagyunk árkon-bokron!

– Holnapra? - kérdezte halkan az asszony, s hangjából határozottan kicsendült a meglepetés.

– Igen, Szangár - felelte a cigány -, mert holnap maga az atyuska küld majd bennünket oda, ahová épp menni akarunk!

Erre aztán a férfi is meg a nő is bement a bódéjába, s az ajtót gondosan magukra zárták.

„Na, ez jól sikerült! - gondolta Sztrogof. - Ha ezek a cigányok mindenáron azt akarják, hogy ne értsem meg őket, amikor előttem beszélnek, akkor nem adhatok nekik jobb tanácsot, mint hogy valamilyen más nyelvjárással próbálkozzanak meg!”

Szibériai születésű ember lévén, aki amellett egész gyermekkorát is ott töltötte a sztyeppen, Sztrogof majd minden nyelvjárást jól ismert, Tatárországtól egészen a Jeges-tengerig. Azzal azonban, hogy mi volt a tulajdonképpeni jelentősége annak a néhány szónak, amelyet a cigány és felesége egymással váltott, Sztrogof már nem törődött.

Időközben ugyancsak késő lett, s ezért elszánta magát, hogy visszamegy a fogadójába, hogy mégis néhány órát pihenjen. S egy órával később csakugyan mély, bár meglehetősen nyugtalan álmát aludta jellegzetes orosz ágyán, amelyet az idegenek rendszerint túl keménynek tartanak. Másnap, július 17-én már ugyancsak magasan járt a nap, amikorra Sztrogof végre felébredt.

Még öt órát kell itt töltenie Nyizsnyij Novgorodban - valóságos örökkévalóság! Mi máshoz kezdhetne, hogy agyoncsapja a délelőttjét, mint hogy ismét csak végigbandukolja az utcákat, amelyeken most már újra szinte életveszélyes tolongással nyüzsgött a tömeg. A tereken, ahol a vásár számára külön ideiglenes városrészek épültek fel bódékból és sátrakból, csak úgy szorongtak az emberek egymás hegyén-hátán. Kíváncsian állták körül a mindenfajta csepűrágókat és széltolókat: akrobaták és légtornászok mutatták be művészetüket, s hangos csinnadratta közepette zúgott fel a kikiáltók rikoltása... Másutt hegyi cigányok kerültek elő; boldog-boldogtalannak kínálgatták halálosan biztos jóslataikat, s táncolták eredeti, színes táncaikat. Ősrégi szokás szerint még az is megesett ezen a hat hétig tartó Nyizsnyij Novgorod-i vásáron, hogy kegyes adományozók jóvoltából a börtönőrök megnyitották néhány kopeknyi borravaló fejében a börtönök kapuit, s ilyenkor százszámra özönlöttek ki onnan hancúrozva, a friss szabadság kábulatában a rablók, tolvajok s az élet más effajta elkárhozottjai.

Meg kell jegyeznünk, hogy ezúttal a „művelt Nyugat” is képviselve volt a Nyizsnyij Novgorod-i híres vásáron, mégpedig két nevezetes egyéniség személyében, akikben könnyen ráismerhetünk Harry Blount és Alcide Jolivet urakra.

A két újságíró azért látogatott el ide, hogy olvasóik számára eleven, színes benyomásokat gyűjtsenek a vásárról. Bőven ráértek, mivel - mint utóbb kiderült - ők is a Kaukázus hajóra vártak, s ennek indulásáig nekik is el kellett valahogy tölteniük az idejüket.

Ott találkoztak egymással a vásári tömkelegben, s ez a találkozás nem is váltott ki egyikükben sem különösebb csodálkozást, hiszen tudva tudták egymásról, hogy az újságírói kíváncsiskodásnak ugyanaz az ösztöne kergette ide mindkettőjüket. Csakhogy ezúttal nem állottak egymással szóba, sőt köszönteni is csak igen hűvösen köszöntötték egymást.

A tömeg áramlását követve, persze Sztrogof Mihály is elkerült a vásártér felé. Bal keze a zsebében, másik kezével meggyfa szárú pipáját szorongatta, s kifelé olyan ember képét mutatta, mint akit nem érdekel semmi és senki, s mint aki szörnyen unatkozik. Ha azonban valaki figyelmesen követte volna szemének ideges rebbenését, egykönnyen rájöhetett volna, hogy a futár lélekparipája ugyancsak idegesen harapdálja láthatatlan zabláját.

Körülbelül két órája futkosta már széltében-hosszában a város utcáit, s persze mindannyiszor a vásártéren lyukadt ki. Az itt-ott felgyűrűző embercsoportok mellett elhaladva észrevette, hogy a kalmárok, akiknek jó része a határszéli provinciákból került ide, valami miatt erősen nyugtalankodnak. Sztrogof úgy vélte, a magyarázatot a szibériai felkelésben kell keresnie.

Furcsán hatott az is, hogy katonákat, például kozákokat nemigen lehetett ezen a napon a nagyvásár tájékán látni. Nyilvánvaló volt, hogy egy esetleges hirtelen mozgósítás céljából benn tartották őket laktanyáikban. Ha azonban közemberek nem is igen mutatkoztak az utcákon, tisztek annál sűrűbben jelentek meg. A különböző hadsegédek már kora hajnal óta folyvást ki-be viharzottak a kormányzósági palota kapuján. Ez valami olyan szokatlan jelenség volt, hogy belőle nem lehetett másra következtetni, mint arra, hogy a helyzet végképp kiélesedett. Lovas staféták sűrű egymásutánban rohangásztak az országutakon, mégpedig mind Vlagyimir, mind az Urál irányában. A távíróforgalom Moszkva és Szentpétervár felé egyetlen pillanatra sem szünetelt. A szibériai határ közvetlen szomszédságában fekvő Nyizsnyij Novgorod exponált helyzete nyilván egészen különös biztonsági rendszabályokat tett szükségessé. Ne feledjük, hogy ez a város a XIII. században már két ízben esett áldozatául azoknak a tatároknak, akiknek kései utódait a kirgiz pusztákon át most újólag errefelé hajszolja a nagyravágyó Feofár kán.

Sztrogof Mihály éppen ott volt valahol a főtér táján, amikor egyszer csak híre kerekedett a tömegben, hogy a város rendőrparancsnokát külön stafétával hívatták be a főkormányzó palotájába. Azt is beszélték, hogy valami fontos távirat érkezett Moszkvából, s ez okozta a rendőrparancsnok sürgős berendelését.

A rendőrparancsnok csakugyan besietett a palotába, ahonnan nyomban utána olyan hírek szivárogtak ki a tömegbe, hogy valami egészen rendkívüli, teljesen előreláthatatlan s minden eddigi szokástól eltérő hatósági rendszabályra van kilátás. Sztrogof Mihály ugyancsak fülelt a szerteszállingózó pletykákra és hírekre, hogy szükség esetén nyomban feltalálhassa magát.

– Sürgősen bezárják a vásárt! - hallatszott valahonnan egy ember szava.

– A Nyizsnyij Novgorod-i ezred megkapta az indulásra a parancsot! - felelte a tömegből egy másik hang.

– Azt mondják, hogy a tatárok már Tomszkot támadják!

– Itt a rendőrkapitány úr! - hangzott most mindenünnen a kiáltozás.

Erre nagy zsivajgás támadt végig a téren, de aztán mindinkább elhalkult, úgyhogy végül halálos csend támadt az óriási embergomolyagban. Nyilvánvaló volt, hogy néhány percen belül valamilyen komoly rendszabályt hirdetnek ki. Csakugyan, ebben a pillanatban hagyta el néhány rendőr kíséretében a főkapitány a kormányzósági palotát. Melléje nyomban felzárkózott egy szotnya lovas kozák, akik enyhe kancsukasuhintásokkal teremtettek szabad utat a rendőri hatalom helybeli legfőbb képviselőjének. A főkapitány így hamarosan eljutott a vásártér középső pontjáig, s mindenki láthatta, hogy írást tart a kezében. A mélységes csendben egyszerre csak felcsendült a rendőrfőnök hangja, aki a következő kormányrendeletet olvasta fel:

- (Nyizsnyij Novgorod kormányzójának parancsa:

1. pont. Orosz alattvaló semmiféle okból nem távozhat a kormányzóság területéről.

2. pont. Minden ázsiai származású idegen huszonnégy órán belül tartozik elhagyni a kormányzóság területét.”