ANYA ÉS FIA

Omszk városa Nyugat-Szibéria hivatalos fővárosa. Nem a legfontosabb helye a hasonló nevű kormányzóságnak, hiszen Tomszk sokkal népesebb és kiterjedtebb város; de Omszkban székel ázsiai Oroszország eme legnyugatibb tartományának főkormányzója.

Omszk, ha pontosak akarunk lenni, voltaképpen két külön városból áll; az egyikben kizárólag hatóságok és tisztviselők laknak, a másikban kereskedők, bár a város egyáltalán nem kereskedőváros.

Történetünk idején mintegy tizenháromezer lakosa volt a városnak. Körbástyákkal megerősített védőövezet vette körül; a baj az volt, hogy ez a védőöv csupán felhányt földből állott, s így csak egészen hiányosan tölthette be hivatását. A tatárok persze eleve kikémlelték ezt a helyzetet, s így minden hosszadalmasabb ostrom nélkül, arcvonaltámadással ronthattak neki, és pár napi küzdelem után simán be is vették.

A kétezer emberre lefogyott omszki helyőrség bátran védekezett. Amikor azonban a tatár emír csapatai mind erősebben szorongatták őket, kénytelenek voltak az alsó kalmárvárost feladni, s felmenekültek a felsővárosba.

Ide húzódott fel a főkormányzó s vele együtt tisztjei és katonái. Omszk felsővárosát sikerült fellegvárrá kiépíteniük, amennyiben minden egyes házat és templomot lőrésekkel láttak el. Ilyenformán eddig még eléggé jól tartották magukat ebben az ideiglenes Kremlben, bárha nem sok reményük lehetett arra, hogy idejében kapnak segítséget. A helyzet az volt, hogy az Irtis felső folyása irányából érkezett tatár bandák napról napra új meg új erősítéseket kaptak; ennél is nagyobb baj volt azonban, hogy ekkor már olyan ember irányította támadásaikat, aki bár áruló volt, kitűnő katonának, nagyszerű szervezőnek és vakmerő harcosnak számított. Ivan Ogaref ezredes volt ez az ember.

Ogaref, aki maga is éppoly kegyetlen volt, mint azok a tatár törzsfőnökök, akiket maga előtt hajszolt előre, szakképzett katonatiszt volt. Tulajdonságait tekintve egyenest hivatottnak látszott rá, hogy lázadóvezér legyen. Különös előszeretettel viseltetett például a csapdák irányában, amelyeket úton-útfélen ellenségeinek állított; szívesen bujkált, s nem vetett meg semmiféle olyan eszközt, amellyel valamely titok birtokába juthatott, vagy amellyel ellenségeit vesztükbe csalogathatta. Alaptermészeténél fogva is alattomos ember volt, s ezért szívesen használt álruhákat; főként vándorkoldusnak szeretett öltözni, de ezen túl is a legkülönbözőbb szerepeket játszotta. Mindennek tetejébe pedig vérengző természetű ember volt, aki szükség esetén akár maga is beállott hóhérnak. Feofár kán kitűnő alvezérre bukkant benne: pompás segédjévé lett ebben az elvadult hadjáratban.

Amikor Sztrogof az Irtis partjához érkezett, Ogaref már elfoglalta Omszkot, s annál inkább bántotta őt, hogy a felsőváros még ellenállott neki, mivelhogy sürgősen iparkodott volna Tomszk felé, ahol már felgyülekezett a tatár haderők zöme.

Feofár kán ugyanis néhány nappal ezelőtt bevette Tomszkot is. A betörő bandák, amelyek immár elfoglalták egész Közép-Szibériát, innen készültek Irkutszk felé felvonulni. Ivan Ogaref voltaképpeni hadicélja Irkutszk városa volt. Ahogy ezt a cártól is hallottuk, az volt a terve, hogy ott majd valamilyen álnéven belép a nagyherceg szolgálatába, megnyeri bizalmát, s aztán a kellő percben kiszolgáltatja mind a várost, mind magát a nagyherceget is a tatároknak. Ha ezek egyszer kezükben lesznek, egykönnyen megszerezhetik akár egész Szibériát is maguknak.

A cár persze ismerte ennek az összeesküvésnek a tervét, s éppen azért küldte személyes futárjául Sztrogof Mihályt Irkutszkba, hogy a vele adott levél útján közölje öccsével a terv részleteit. Ezért szabta meg olyan szigorúan, hogy futárja inkognitóban jusson át a bandáktól megszállott területeken. A futár mindmostanáig a lehető legpontosabban teljesítette feladatát. Most azonban kérdésessé vált, sikerül-e be is végeznie.

A lándzsadöfés, amely Sztrogofot érte, nem volt halálos. Sztrogof úgy úszott tovább, hogy ne láthassák meg a tatárok. Sikerült is a jobb partot elérnie, de ott aztán ájultan bukott le a bokrok közé. Amikor magához tért, egy muzsik kunyhójában találta magát, aki ott szedte őt fel a parton, aztán gondozásába vette. Neki köszönhette, hogy egyáltalán életben maradt. Vajon mennyi ideje lehetett már ennek a derék szibirjáknak a vendége? Képtelen lett volna erre válaszolni... De amikor magához tért, s először nyitotta fel a szemét, maga fölé hajolva jóindulatú, szakállas arcot látott, amelynek szeméből emberi részvét csillogott. Meg akarta volna a muzsiktól kérdezni, hogy hol van, de még mielőtt megszólalhatott volna, az már rászólt:

– Ne beszélj, atyuska, ne beszélj! Túl gyönge vagy még! Inkább elmondom neked, hol vagy, s elmondok azonkívül is mindent, ami azóta történt, amióta felszedtelek, s behoztalak kunyhómba.

S erre aztán szépen sorjában elmondotta, hogy végignézte a tatárokkal való összecsapást; tanúja volt, hogyan kapták derékba a kompot, hogyan fosztották ki a tarantaszt, s hogyan gyilkolták le a komposokat... Sztrogof Mihály csak félig hallgatott oda, mivel közben végigtapogatta ruháját, s nagy megkönnyebbüléssel fedezte fel, hogy melle fölött még ott van a cár levele. Örömében jókorát sóhajtott, majd hirtelen felszakadt belőle a kérdés:

– Mi történt a fiatal lánnyal, aki velem volt?

– Nem ölték meg - felelte a muzsik, s ezzel félig-meddig már sikerült is betegét megnyugtatnia, akinek izgatottságát a szemén olvasta le. - Elvitték magukkal a bárkájukban, aztán folytatták útjukat lefelé az Irtisen! Most hát egy fogollyal több van a kezük között. De hány sínylődik a fogságukban Tomszkban!

Sztrogof képtelen volt egy szót is felelni. Kezét szívére szorította, hogy csillapítsa kalapálását.

Bárhogy fájt is azonban a szíve, most elsősorban a kötelesség szava vált úrrá a lelkén.

– Hol vagyok? - kérdezte.

– Az Irtis jobb partján, öt kilométernyire Omszktól - felelte a muzsik.

– De hát hol sérültem meg ennyire, hogy ilyen tehetetlenné lettem? Puskával lőttek rám?

– Nem, hanem lándzsadöfés érte a fejedet. Sebed azonban most már varasodik - felelte a muzsik. - Néhány napi pihenés még, atyuska, s aztán folytathatod utadat. Beleestél ugyan a folyóba, de a tatárok nem bukkantak rád, ezért nem is rabolhattak ki, pénztárcád még érintetlenül ott van a zsebedben.

Sztrogof kezét nyújtotta a muzsiknak. Majd hirtelen erőfeszítéssel felemelkedett fektéből.

– Hány nap óta fekszem itt a kunyhódban, barátom?

– Három napja.

– Három napnyi időveszteség!

– Három hosszú napon át voltál eszméletlen!

– Eladhatnád-e nekem egy lovadat?

– Nem fog a hely, igaz?

– Tüstént indulnék, ha lehetne!

– Nincs nekem, atyuska, sem lovam, sem kocsim. Amerre tatárok jártak, ott többé fű sem nő!

– Hát akkor gyalog megyek be Omszkba, hogy lovat keressek magamnak...

– Legalább még néhány órácskát pihenj. Akkorra már leszel annyira, hogy utadat folytathasd.

– Egy órát sem!

– Hát akkor gyere! - felelte a muzsik, aki belátta, hogy betege dacos akarata ellen úgyis hiába küszködnék. - Majd magam kísérlek el. Egyelőre még nagy számmal vannak oroszok Omszkban, úgyhogy aligha keltesz majd feltűnést.

– Áldjon meg az egek ura, barátom, mindazért a jóságért, amit velem tettél! - hálálkodott Sztrogof.

– Csak nem hálálkodsz, atyuska? - kérdezte a muzsik. - Csak bolond ember számít hálára!

Sztrogof most kiment a kunyhó elé. De amikor járni akart, olyan gyöngeség fogta el, hogy ha a muzsik nem kapja el idejében, végigvágódott volna a földön. A jó levegőn azonban egykettőre helyrejött. Most érezte csak igazán azt a döfést, amely a fejét érte, amelynek erejét azonban szerencsére jócskán megtörte szőrmekucsmája. Amennyire erős akaratú ember volt, márpedig ilyennek ismertük meg eddigelé, az ilyen apróság nem verhette le végképp a lábáról. Nem látott most maga előtt semmi más célt, mint azt, hogy minél előbb eljuthasson a messzi-messzi Irkutszkba. Ehhez azonban az kellett, hogy keresztülvágjon Omszk városán, mégpedig anélkül, hogy a legkisebb ideig is vesztegeljen ott.

„Isten óvja édesanyámat és Nagyát! - suttogta magában. - Most azonban nem szabad rájuk gondolnom!”

Sztrogof és a muzsik hamarosan megérkeztek az alváros kalmárok lakta részébe, s bár ez is meg volt szállva, minden nehézség nélkül bejutottak.

A földhányás néhány helyütt át volt törve: e réseken át szivárogtak a városba Feofár kán utóhadai. Omszk belső kerületeiben, az utcákon és a tereken csak úgy hemzsegtek a tatár katonák; azt azonban észre lehetett rajtuk venni, hogy vasfegyelem alatt állanak, amihez egyébként nem nagyon voltak szokva. Kizárólag csoportokban tünedeztek fel, mégpedig nyilván azért, hogy rögtön védekezhessenek, ha a lakosság megtámadja őket.

A főtéren, amelyet számos őrszem vett körül, mintegy kétezer tatár katona táborozott a legnagyobb rendben. Mindenfelé cövekekhez pányvázott, felnyergelt lovak álldogáltak, készen arra, hogy az első parancsszóra elvágtassanak. Nyilvánvaló volt, hogy Omszk csak ideiglenes pihenője volt a tatár lovasságnak: igazi céljuk Kelet-Szibéria megművelt síkságai lehettek, ahol a városok gazdagabbak, szóval ahol a fosztogatás is kiadósabb.

A kalmárváros fölött még ott emelkedett a fellegvár, amelyet Ivan Ogarefnak mindeddig nem sikerült bevennie, bárha több ízben is támadást vezetett ellene. A védők bátran visszaverték a meg-megújuló rohamokat. Falain még ott lobogott a cár zászlaja.

Sztrogof meg kísérője némán, de belső büszkeséggel eltelve üdvözölte ezt a jelvényt.

Sztrogof jól kiismerte magát Omszkban, s így vezetőjével együtt sikerült a népesebb utcákat elkerülnie. Attól azonban nem kellett félnie, hogy bárki is felismerje. Ebben a városban csak egyetlen ember, az édesanyja lehetett volna az, aki néven tudta volna szólítani; viszont Sztrogof megesküdött arra, hogy nem keresi fel édesanyját, s esküjét meg is fogja tartani. Különben is - s ez volt szíve vágya - édesanyja talán úgyis kimenekült már a város falai közül, valahová a nyugodtabb pusztavilágba. A muzsik ismert a városban egy postamestert, aki - nézete szerint - jó pénzért bizonyára ád majd lovat, akár kölcsönbe, akár örök áron. Persze itt volt még a nehézség, hogyan jusson ki majd észrevétlenül a városból. De az ellenség által tört réseken keresztül talán sikerül majd elég könnyűszerrel kijutnia. A muzsik tehát most egyenesen a postaállomásra vezette Sztrogofot, amikor ez az egyik szűk utcában egyszerre csak megtorpant, és a következő pillanatban egy szöglet mögé bújt.

– Hát veled mi van, atyuska? - kérdezte aggódva a muzsik, akit ez a hirtelen eltűnés ugyancsak zavarba hozott.

– Csönd! - suttogta Sztrogof nyomban a muzsik fülébe, miközben mutatóujját az ajkára tette.

Egy osztagnyi tatár katona abban a pillanatban vonult át a főtérről abba a keskeny utcába, amelyen Sztrogof és kísérője éppen keresztülment. A mintegy húsz lovasból álló osztag élén egy igen egyszerű egyenruhába öltözött tiszt lovagolt. Bár a tiszt szeme folyvást ide-oda járt, s figyelte a járókelőket, Sztrogofot mégsem vehette észre, annyira gyorsan tűnt el a futár a fal mögött.

Az osztag gyors vágtában rohant végig a keskeny utcán, s nem sok tekintettel volt a járókelőkre, akiknek alig-alig jutott rá idejük, hogy a lovasok útjából félreugorjanak. Itt-ott fel is hangzott egy-egy félig elfojtott kiáltás, amire válaszul nyomban lándzsadöfések estek. Így aztán rövid pillanatok alatt végigrobogták az egész utca hosszát. Amikor már eltűntek szem elől, Sztrogof megkérdezte a muzsikot:

– Ki ez a tiszt?

S miközben kérdését feltette, arca valósággal halálra sápadt.

– Ez? Ez Ivan Ogaref - felelte a szibirják, és hangjából kiérzett a mélységes gyűlölet.

– Hát ez az! - kiáltott fel Sztrogof, s valami végtelen harag zengett a szavában, amit képtelen volt magába fojtani.

A tisztben felismerte azt az utast, aki az isimi postaállomáson rávert a korbácsával!

S mintha villámcsapás érte volna, ugyanakkor felötlött emlékezetében az a vén cigány is, akinek szavait sikerült a Nyizsnyij Novgorod-i vásártéren elkapnia.

Sztrogof nem tévedett. A két ember csakugyan azonos volt. Ivan Ogaref ott, Nyizsnyij Novgorodban, cigányruhát öltött, aztán hozzácsatlakozott Szangár bandájához, s így sikerült a városból kimenekülnie. Oda pedig azért ment el, hogy a tömegnyi idegen között, akik egy-egy ilyen vásár alkalmából egész Közép-Ázsiából összeverődnek, megtalálja bizalmi embereit, akiknek segítségével végre akarta átkozott művét hajtani. Szangár és a cigányai az ő költségére kémkedtek orosz földön, a végtelenségig megbízhatott hát bennük.

Ogaref volt tehát az az ember, akinek rejtélyes szavát hallotta akkor éjjel a sötétben, a vásártéren: igazi értelmére csak most jött rá; s ugyancsak Ogaref volt az, aki együtt utazott vele a Kaukázus fedélzetén; ő volt az, aki egy másik, Kazanyból Isimbe vezető úton megelőzte őt az Urálon való átkelés közben; s ő volt az, aki korábban érkezett el Omszkba, s most ő a város ura! Ogaref még csak alig három napja tartózkodott itt; s ha nincs közöttük az a szerencsétlen találkozás Isimben, s ha az Irtis partján nem éri Sztrogofot az a lándzsadöfés, amely három napját rabolta el, akkor nyilván sikerül megelőznie Ogarefot Irkutszkba vezető útján. S ki tudja, mennyi bajt sikerült volna így elkerülnie!

Bárhogy állott is azonban a dolog, azzal Sztrogof teljesen tisztában volt, hogy most inkább, mint valaha, kerülnie kell Ogarefot, s mindent el kell követnie, hogy ne kerüljön a szeme elé. Mégpedig mindaddig, amíg majd eljön a perc, hogy farkasszemet nézhessen vele. S ez a perc el fog érkezni, ezt tisztán érezte Sztrogof: tudta, hogy rá fog találni, még akkor is, ha időközben egész Szibéria urává lett is ez az áruló tiszt!

Most pedig a muzsik és Sztrogof újra nekivágtak a városnak, s végre eljutottak a postamester házáig. Hát igen, abban nem lesz semmi nehézség, hogy az éjszaka sötétjében valamelyik résen keresztül kiszökjék a város falai közül. Az elveszett tarantasz helyébe viszont teljesen lehetetlen kocsit szereznie, sem kölcsön, sem örök áron. De minek is most Sztrogofnak kocsi! Hiszen sajnos, egymagában utazott. Elég most neki egy ló is, s ezt szerencsére sikerült is vásárolnia. Derék állat volt, nyilván jól bírja majd a mégoly hosszú út fáradalmait is; és Sztrogof, aki ügyes lovas volt, bizonyára kellően ki tudja majd használni az állat képességeit.

Jó nagy árat fizetett a lóért, s pár perccel utóbb már készen állott az indulásra.

Délután négy óra volt.

Sztrogofnak az estét be kellett várnia, hogy a védővonalakon átjuthasson; de mivel nem akart az utcán mutatkozni, ott maradt a postaházban, s valami ennivalót adatott magának.

A közös teremben nagy volt a nyüzsgés. Mint ahogy másutt a vasúti állomásokon, úgy gyűltek itt össze az emberek, hogy új híreket halljanak. Többen arról beszéltek, hogy hamarosan egy újabb moszkvai hadtest érkezik, mégpedig nem Omszkba, hanem Tomszkba, s hogy ennek a csapatnak az a hivatása, hogy Feofár tatárjainak kezéből visszaszerezze a várost.

Sztrogof figyelmesen hallgatta az emberek beszélgetését, de maga nem keveredett szóba senkivel. Egyszerre csak sikoltás reszkettette meg egész lényét, ismerős szó markolt bele a szívébe: - Fiam!

Édesanyja, az öreg Marfa állott előtte. Rámosolygott, valósággal reszketett az örömtől. Feléje tárta két karját... Sztrogof Mihály felállott. S kis híján belevetette magát anyja ölelő karjába...

De nyomban eszébe jutott a kötelesség szava meg az a komoly veszedelem, amelyet édesanyjára is meg reá is jelenthet ez a találkozás. Ez a gondolat nyomban úrrá lett rajta: sikerült is annyira megőriznie a lélekjelenlétét, hogy arcának egyetlen moccanásával sem árulta el magát. Ebben a pillanatban vagy húszan lehettek a nagy teremben. Könnyen megeshetett, hogy akadt közöttük kém is; még többen akadhattak azonban olyanok, akik tudtak arról, hogy Marfa fia a cár futártestületének tagja. Sztrogof tehát meg sem mukkant.

– Mihály! - sikoltott újra feléje az édesanyja hangja.

– Kicsoda ön, derék asszony? - kérdezte most tőle Sztrogof, miközben szavait inkább csak úgy kidadogta, mintsem mondotta.

– Hogy én ki vagyok? S ezt még te kérded? Fiacskám, hát nem ismered meg már az édesanyádat?

– Tévedni tetszik! - felelte Sztrogof Mihály. - Bizonyára össze tetszik téveszteni valakivel...

Az öreg Marfa erre közelebb lépett hozzá, s keményen a szeme közé nézett:

– Hát nem Sztrogof Péter és Marfa fia vagy?

Sztrogof az életét adta volna érte, hogy ebben a pillanatban szabadon megölelhesse édesanyját. De ha most enged érzéseinek, nemcsak édesanyjára és saját magára zúdít ezernyi bajt, de az ügyet is veszélybe dönti, amelyre felesküdött, s akkor jaj neki és édesanyjának! Vége feladatának, megszegte szent esküjét!... Ezért hát csak még jobban erőt vett magán, lehunyta a szemét, hogy ne kelljen szegény anyjának fájdalomtól elgyötört arcába néznie, és hátratette két kezét, nehogy önkéntelenül is odanyújtsa őket édesanyjának, aki reszketve nyúlt utánuk.

– Nem értem, miről beszél - szólt most, miközben néhány lépést hátrált az asszonytól.

– Mihály! - sikoltott fel újra a szegény öreg.

– Kérem, nekem nem Mihály a nevem! És sosem voltam a kegyed fia! Én Korpanof Miklós irkutszki kereskedő vagyok!...

S ezzel hirtelenül otthagyta a nagy termet, miközben ezek a szavak csendültek még a fülébe:

– Fiam! Fiam!

Sztrogof erői fogytán voltak. Ezért is ment ki. Azt már nem láthatta, hogy édesanyja szinte élettelenül zuhan le az egyik padra. Abban a pillanatban azonban, amikor a postamester hozzárohant, hogy feltámogassa, az öregasszony magától felállott. Mintha hirtelenül megvilágosodott volna az agya. Hiszen az lehetetlen, hogy az ő fia megtagadja őt! S az sem lehetséges, hogy ő maga tévedett volna, s mást nézett volna fiának! Igen, egészen bizonyosan a fia volt az, akit látott, s ha az mégsem ismert rá, akkor bizonyára nem volt szabad ráismernie, s nyilván megvolt rá a nyomós oka is! S azzal máris elfojtotta magában önző érzéseit, s csak egy gondolata volt: „Talán csak nem döntöttem akaratlanul is bajba szegényt?”

– Őrült vagyok! - mondogatta most mindenkinek, aki csak szóba állott vele. - Megcsalt a vén szemem! Ez a fiatalember csakugyan nem lehet a fiam! A hangja is egészen más! Ostoba vén bolond vagyok! Már oda jutottam, hogy mindenkiben a fiamat látom!

Nem egészen tíz perc múlva egy tatár tiszt lépett be a postaházba.

– Hol van Marfa Sztrogof? - kérdezte.

– Itt vagyok - felelte az öregasszony végtelenül nyugodt hangon. Aki az előbbi jelenet tanúja volt, el sem hitte volna róla, hogy ennyire nyugodt is tud lenni.

– Gyere! - parancsolta a tiszt.

Marfa Sztrogof határozott lépésekkel követte a tatár tisztet, s elhagyta a postaépületet. Néhány perc múlva ott voltak a főtéren felütött táborban, mégpedig maga Ivan Ogaref előtt, akinek az egész jelenetet azon nyomban elmondották. Ogaref, aki sejtette a való helyzetet, személyesen akarta kihallgatni az öreg szibirják asszonyt.

– Hogy hívnak? - kérdezte durva hangon.

– Marfa Sztrogof a nevem.

– Van fiad?

– Igen.

– Cári futár?

– Igen.

– Hol van most?

– Moszkvában.

– Semmi híred nincs róla?

– Nincs.

– Mióta nem tudsz róla?

– Két hónapja.

– Ki volt hát az a fiatalember, akit az imént a postahivatalban fiadnak szólítottál?

– Valamilyen fiatal szibirják, akit a fiamnak néztem - felelte Marfa Sztrogof. - Ez már a tizedik ember, akit a fiammal tévesztek össze, amióta a városban annyi az idegen arc. Mintha mindenütt csak őt látnám!

– Szóval hát az a fiatalember nem Sztrogof Mihály?

– Nem az volt.

– Tudod-e, vénasszony, hogy megkínoztathatlak egészen addig, amíg csak be nem vallod az igazat?

– Én az igazat mondottam, s mégolyan kínzás sem tudna a szavaim megváltoztatására bírni.

– Még egyszer kérdem: ez a szibirják nem volt Sztrogof Mihály? - kérdezte újólag Ivan Ogaref.

– Nem! Nem ő volt - felelte másodszor is Marfa Sztrogof. - Hát azt tetszik tán hinni, hogy a világ bárminő kincséért is megtagadnám fiamat, akivel az Úristen ajándékozott meg?

Ivan Ogaref gonosz szemmel mustrálta az öregasszonyt, aki bátran a szeme közé nézett. Biztosra vette, hogy az asszony csakugyan a fiára ismert az előbb. Ha mármost előbb a fia tagadta meg az anyját, utóbb pedig az anyja a fiát, akkor ennek csakis valamilyen nagyon nyomós oka lehet. Ivan Ogaref ettől a pillanattól fogva teljesen tisztában volt azzal, hogy az állítólagos Korpanof Miklós senki más, mint Sztrogof Mihály cári futár, aki hamis név mögé rejtőzött: s hogy ennek olyan oka lehet, ami rája, Ogarefra nézve végtelenül fontos lehet. Ezért nyomban kiadta a parancsot, hogy kutassák fel a futárt.

Aztán újabb parancsot adott ki:

– Ezt az asszonyt vigyétek Tomszkba!

S mialatt katonái a legdurvább módon taszigálták maguk előtt az öregasszonyt, Ogaref ezt mormogta a fogai között:

– Ha elérkezik az ideje, majd csak szólásra bírom ezt a vén szipirtyót!