Másnap két férfi élénk megbeszélést folytatott egy majomkenyérfa árnyékában, amely megvédte őket a nap tüzes sugarainak zuhatagától. A loangói főutcán haladtak, s a legnagyobb véletlen hozta össze őket, egymásra néztek, és meglepetten kezdtek hadonászni.

Egyikük így szólt:

– Te... itt?

– Igen... én itt.

És az elsőnek az intésére, ki nem más volt, mint Szauk, a másik, egy Barroso nevű portugál, követte a város határába.

Szauk nem beszélte Barroso nyelvét, de Barroso beszélt a kegyelmes úr nyelvén, mert hosszú ideig élt Egyiptomban. Amint látjuk: két régi ismerős. Barroso a Szauk szolgálatában álló kalandorbandához tartozott, vele hajtotta végre rablóhadjáratait, amelyeket, hála apja, Murad, Kamülk pasa unokatestvére befolyásának, az alkirály ügynökei nem nagyon akadályoztak meg. Később, néhány nagyon is feltűnő gaztett elkövetése után, amelyek már nem maradhattak büntetlenül, a banda szétszóródott, és Barrosónak nyoma veszett. Visszatért hazájába, de természetes hajlamait itt nem tudva kiélni, elhagyta Lisszabont, és egy loangói gyarmati kirendeltségre jött dolgozni. Ekkortájt nagyon rosszul ment a gyarmati kalmároknak, mert eltörölték a rabszolga-kereskedelmet, és tevékenységük elefántcsont, pálmaolaj, amerikai mogyoró és mahagónirönk szállítására szorítkozott.

A portugál most vagy ötvenéves volt, s mivel valaha tengeren hajózott, jelenleg egy nagy tonnatartalmú kelet-afrikai vitorlásnak volt a parancsnoka: a Portalegre az ország vállalkozói részére végzett áruszállítást a part mentén.

Barrosónak ugyanolyan volt a múltja, mint Szauknak, lelkiismerete éppúgy nem ismert aggályt, s régebbi foglalkozásainak hála, nagy vakmerőségre tett szert. Szauknak éppen ilyen emberre volt szüksége, hogy bűnös mesterkedései sikerüljenek. A majomkenyérfa tövében, amelyet húsz ember sem tudott volna körülölelni - de mi volt ez a híres masqati indiai fügefához képest? -, nyugodtan beszélgethettek Antifer mestert és társait fenyegető terveikről, nem hallhatta őket senki.

Miután Szauk és Barroso kölcsönösen elmesélte egymásnak, mi történt, amióta a portugál elhagyta Egyiptomot, a kegyelmes úr kertelés nélkül rátért a tárgyra. Óvatosságból ugyan Szauk vigyázott, nehogy elárulja az elorozandó kincs nagyságát, de mindenesetre felszította Barroso mohóságát azzal, hogy tekintélyes összeggel kecsegtette.

– Olyan emberre van szükségem azonban - fűzte hozzá -, aki mindenre elszánt és bátor...

– Ismer engem, kegyelmes uram - felelte a portugál -, tetszik tudni, hogy nem riadok vissza semmiféle munkától...

– Hacsak meg nem változtál, Barroso...

– Dehogyis változtam!

– Tudd meg hát, hogy négy embert kell eltenni láb alól, s talán még egy ötödiket is, ha úgy ítélem, hogy meg kell szabadulnom egy bizonyos Ben Omártól, akinek Nazim álnéven én lennék az irodavezetője.

– Eggyel több nem számít! - válaszolt Barroso.

– Annál is inkább, mert elég, ha ráfújunk erre az illetőre, s már kész is.

– S hogyan tetszik gondolni?

– Tervem a következő - felelte Szauk, miután meggyőződött róla, hogy senki sem hallhatja. - A kérdéses emberek, nevezetesen három francia, a malói Antifer, a barátja meg az unokaöccse, továbbá egy Zambuco nevű tuniszi bankár, most szállt partra Loangóban, hogy a Guineai-öböl egyik kis szigetén az ott elhelyezett kincset birtokába vegye.

– Merrefelé van a sziget? - kérdezte élénken Barroso.

– A Mayumbai-öböl környékén - felelte az egyiptomi. - Úgy tervezik, eddig a kis városig a szárazföldön mennek fel, s úgy gondoltam, könnyűszerrel meg lehet őket támadni, amikor visszajönnek Loangóba a kinccsel, hogy itt bevárják a luandai hajó érkezését, amellyel Dakarba akarnak visszautazni.

– Mi sem könnyebb, kegyelmes uram! - lelkendezett Barroso. - Én majd toborzok vagy egy tucat kalandort, akik csak jó üzletre lesnek, és akik szívesen segédkezet nyújtanak, különösen, ha finoman megkenjük a kezüket.

– Ebben sose kételkedtem, Barroso, s ezen az elhagyott területen a dolog bizonyára sikerül.

– Nem kétséges, kegyelmes uram, de nekem lenne egy még jobb ötletem!

– Halljuk!

– Van nekem itt egy vitorlás bárkám, a Portalegre nevű százötven tonnás hajó, a part mentén végez áruszállítást. Nos, vitorlásom éppen két nap múlva készül a gaboni Barakába, vagyis valamivel északra Mayumbától.

– Nahát - kiáltott fel Szauk -, ebből a körülményből hasznot kell húznunk! Antifer mester sietve felszáll a bárkádra, hogy elkerülje a parti gyaloglás fáradalmait és veszedelmeit. Te meg aztán partra teszel bennünket Mayumbában, elmégy kirakni az árut Gabonba, és utána értünk jössz... Aztán majd, amikor visszamegyünk Loangóba...

– Rendben van, kegyelmes uram.

– Hány főből áll a legénységed?

– Tizenkettőből.

– Megbízhatók?

– Akárcsak én.

– És mit szállítsz Gabonba?

– Amerikai mogyorót, továbbá hat elefántot, amelyet egy barakai cég vásárolt egy holland állatsereglet számára.

– Nem beszélsz franciául, Barroso?

– Nem, kegyelmes uram...

– Ne felejtsd el: énrólam úgy tudják, nem beszélek, és nem is értem ezt a nyelvet. Éppen ezért Ben Omárt bízom meg, hogy megalkudjon veled, s a malói habozás nélkül rááll majd.

Ez csakugyan nem volt kétséges, s attól lehetett tartani, hogy a két társörökös, a Guineai-öbölbe visszajövet, kincsétől megfosztva, együtt eltűnik.

És ki akadályozhatja meg a gaztettet? És ki kutathatja fel a tetteseket?

Loango nem állt portugál uralom alatt, mint Angola vagy Benguela. Egyike volt Kongó független királyságainak - a Gabon folyó határolja északon, délen pedig a Zaire -, s csak később került francia fennhatóság alá. Ekkor azonban még a bennszülött királyok a Lopez-foktól egészen a Zaire folyóig elismerték a loangói uralkodót, és adót fizettek neki, mégpedig főleg rabszolgákkal, mint például Cassange és Tomba Libolo királyai, valamint a rendkívül kis területekre szétforgácsolódott ország hűbérurai. A társadalmi ranglétra a következő: legfelül van a király és családja, majd a született főhercegek, vagyis azok, akik attól a főhercegnőtől származnak, aki egyedül adhat nekik nemességet, majd a főhercegnők férjei, akik hűbérurak, azután a papok, a fétisek vagy „jangák”, akiknek a feje, Sitomé, isteni eredetű, végül az alkuszok, a kalmárok és a vevők, vagyis a nép.

Ami a rabszolgákat illeti, belőlük sok van, túl sok. Igaz, most már nem a külföldieknek adják el őket, s ez annak az európai beavatkozásnak köszönhető, mely eltörölte a rabszolga-kereskedelmet. Vajon az emberi méltóság, az emberi szabadság megbecsülése váltotta ki ezt az intézkedést? Gildas Trégomain nem így vélekedett - mert ő nagyszerűen ismeri az embereket és a dolgokat -, amikor egy napon így szólt Juhelhez:

– Ha nem találták volna fel a cukorrépából készült cukrot, és csak nádcukorral édesítenék a kávét, még mindig fennállana a rabszolga-kereskedelem, és talán örökre meg is maradna!

Abból azonban, hogy Loango királya olyan országon uralkodik, amely teljesen független, nem következik, hogy útjait kellőképp ellenőrzik, és hogy az utasokat nem fenyegeti semmilyen veszély. Nem is nagyon lehetett volna kedvezőbb területet találni, illetve alkalmasabb tengerészt a gonosztett végrehajtására.

Ez okozott gondot Juhelnek - legalábbis, ami a területet illeti. Ha bácsikája, zaklatott lelkiállapotában, nem is törődött ezzel, a fiatal kapitány komolyan félt ettől a kétszáz kilométeres úttól a part mentén, egészen a Mayumbai-öbölig. Úgy hitte, kötelessége, hogy figyelmeztesse a folyami hajóst.

– Mit akarsz, fiam? - válaszolta Gildas Trégomain. - Aki át mond, mondjon bét is!

– Az igazság az - folytatta Juhel -, hogy Masqatból Soharba a kirándulás csak séta volt ehhez képest, nem beszélve arról, hogy akkor jó társaságban voltunk.

– Hallod-e, Juhel, nem lehetne Loangóban valamilyen bennszülött karavánt alakítani?

– Ezekre a szerecsenekre még annyira sem bíznám magam, mint a hiénákra, párducokra, leopárdokra vagy oroszlánokra, melyek országukban nyüzsögnek.

– Hát csakugyan olyan sok a fenevad?

– Sok bizony, még ha a lentákat, ezeket a mérges viperákat meg a szemüveges kígyókat, amelyek az ember arcába köpik mérgüket, meg a tízméteres óriáskígyókat nem is számítjuk...

– Szép kis hely, fiam! A kitűnő pasa igazán nem választhatott volna különbet! S te azt állítod, hogy ezek a bennszülöttek...

– Minden bizonnyal nem nagyon értelmesek, de annyi eszük van, hogy kirabolják, lemészárolják azokat az őrülteket, akiknek van merszük erre a szörnyű vidékre jönni...

Ez a kis beszélgetéstöredék nagyon jól ábrázolja, milyen gondjai voltak Juhelnek, Gildas Trégomainnel egyetemben. Éppen ezért mindketten valósággal megkönnyebbültek, amikor Szauk, Ben Omár közvetítésével, bemutatta a portugál Barrosót Antifer mesternek és a tuniszi bankárnak. Most már nem kell ezen a veszélyes vidéken átutazniuk, nem fognak kimerülni a hosszú út alatt a szélsőséges éghajlattól. Minthogy Szauk nem mondott semmit régebbi kapcsolatairól Barrosóval, és mivel Juhel sem sejthette, hogy a két gazember valaha ismerte egymást, nem volt bizalmatlan. Az a fő, hogy tengeren teszik meg az utat a Mayumbai-öbölig. Az idő szép, negyvennyolc óra alatt odaérnek. A vitorlás bárka partra teszi utasait a kikötőben, aztán elmegy Barakába, visszatérőben a kinccsel együtt megint felszállnak rá, és valamennyien visszamennek Loangóba, honnan a legközelebbi óceánjáró Marseille-be viszi őket... Nem! A szerencse még sohasem mosolygott ilyen szépen Pierre-Servan-Malóra. Persze, jól meg kell majd fizetniük a vitorlás utat, de hát számít is a pénz!

Két napot kellett még Loangóban tölteniük, mert meg kellett várniuk, amíg az ország belsejéből odaszállított fél tucat elefántot felrakják a Portalegre fedélzetére. Éppen ezért Gildas Trégomain és Juhel - mert az előbbi mindig művelődni kívánt - azzal szórakozott, hogy bejárta a városkát, illetve a „banzá”-t, amint kongói nyelven mondják.

Loango vagy Buala, az óváros 4500 méter kerületű, és pálmafaerdő közepén épült. Csupa kereskedelmi kirendeltségből áll, amelyeket tűpálmaszárból vert, papiruszkákával fedett kalyibák vesznek körül. A kereskedelmi ügynökségeket portugálok, spanyolok, franciák, angolok, hollandok és németek tartják fenn. Elég vegyes társaság, amint látható. De mennyi újdonság a folyami hajósnak! A Rance-parti bretonok igazán nem hasonlítanak ezekre a félmeztelen bennszülöttekre, kik nyíllal, fakarddal és szekercével vannak felfegyverezve. És a nevetséges uniformisba bujtatott loangói király se nagyon emlékeztet Ille-et-Villaine megyefőnökére! A Saint Malo és Dinan közt fekvő városkában nincsenek ilyen, óriási kókuszpálmák árnyékában épült kunyhók. Végül pedig a malóiak nem többnejűek, mint ezek a lusta kongóiak, akik minden nehéz munkát a feleségeikkel végeztetnek, és lefeküsznek, ha nejük megbetegszik. Csakhogy a bretagne-i földek nem olyan becsesek, mint a loangóiak. Itt elég, ha megpiszkálják a talajt, hogy nagyszerű termést takarítsanak be, hogy learassák a „manfrigó”-t, vagyis az egykilós kalászú kölest, „holcus”-t, amely vadon tenyészik, a „lucó”-t, amelyből kenyeret sütnek, a kukoricát, amely háromszor terem évente, a rizskását, az indiai édesrépát, a „maniók”-ot, a paszternákra emlékeztető „tambá”-t, az „insangui”-t, vagyis lencsét, a dohányt, a mocsarakban termő cukornádat, a Zaire mentén meghonosított s a Kanári-szigetekről és Madeiráról származó szőlőt, fügét meg banánt, továbbá az „inambrochá”-nak nevezett narancsot, a citromot meg a gránátalmát, a lisztes és olvadékony anyagot tartalmazó, fenyőtoboz alakú „cudó”-t, a négerek által nagyon kedvelt, mogyorószerű „neubanzam”-ot és az ananászt, amely természetesen a kietlen területeken nő.

És milyen hatalmasak a fák - gyertyafák, szantálfák, cédrusok, tamarindfák, pálmafák és a sok-sok majomkenyérfa, melyből növényi szappant meg gyümölcstörkölyt készítenek, amit a négerek nagyon kedvelnek!

S mennyi-mennyi állat: disznó, vaddisznó, zebra, bivaly, őz, gazella, antilop falkaszámra, elefánt, nyuszt, coboly, sakál, hópárduc, sündisznó, repülő mókus, vadmacska, párducmacska, nem beszélve a majmok megszámlálhatatlan fajtáiról, csimpánzok és hosszú farkú, kék pofájú kis makimajmok, továbbá strucc, páva, fenyőrigó, szürke és piros fogoly, ehető szöcske, méh, valamint sok-sok felesleges szúnyog, „canzo”, maláriaszúnyog! Micsoda ország, s Gildas Trégomain milyen kimeríthetetlen forrásból meríthetett volna, ha lett volna ideje növény- és állatvilágát tanulmányozni!

Bizonyosak lehetünk benne, hogy sem Antifer mester, sem Zambuco bankár nem tudta volna megmondani, hogy Loangót fehérek avagy feketék lakják. Nem! Az ő szemük máshova tekintett. Messze északon kereste azt a piciny pontot, a világ ama egyetlen pontját, azt a lenyűgözően csillogó gyémántfélét, amely ezer meg ezer karátot nyom, és sokmillió frankot ér! Ó, milyen türelmetlenül várta mindkettő, hogy a második számú szigetre tehesse lábát, arra a helyre, mely a kalandos vállalkozás végső célját jelentette!

Május 22-én napkeltekor a vitorlás bárka útra készen állt. Az előző nap érkezett hat elefántot az ilyen hatalmas állatoknak kijáró óvatossággal hajózták be. Pompás jószágok voltak, nem vitás, és jól megállták volna helyüket a világ legnagyobb cirkuszaiban is! Természetesen keresztben helyezték el őket a hajófenéken.

Nem valami nagy óvatosságra vallott, hogy egy mindössze százötven tonnás hajón ekkora tömegű rakományt helyezzenek el - hisz ez felboríthatta egyensúlyát. Juhel meg is jegyezte ezt a folyami hajósnak. Igaz azonban, hogy a vitorlás bárka tartógerendája elég széles volt, s a hajó nem merült mélyen a vízbe, hogy sekély vízben is kiköthessen. Két, egymástól jó messze levő árboca volt, négyszögletes vitorlákkal, mert az ilyen vízi jármű csak hátszéllel halad jól, s ha nem is megy gyorsan, de legalább úgy épült, hogy még part mentén is üzembiztos.

Mellesleg az idő szép volt Loangóban, akárcsak Guinea egyéb vidékein, az esős évszak szeptemberben kezdődik, és májusban ér véget, az északnyugati szelek hatásaképp. Ezzel szemben, ha májustól szeptemberig szép az idő, a kibírhatatlan hőséget alig enyhíti a bőséges éjszakai harmat. Partraszállásuk óta utasaink szemlátomást olvadtak, soványodtak. Több mint harmincnégy fok meleg, árnyékban! Ezekben az országokban egyes nem nagyon megbízható felfedezők szerint (valószínűleg marseille-iek vagy gasconok!) a kutyák kénytelenek állandóan ugrándozni, nehogy odasüljön a lábuk az izzó talajra, és teljesen megsült vadkanokat lehet találni odúikban! Gildas Trégomain már-már el is hitte ezeket a történeteket.

A Portalegre reggel nyolc óra tájt vonta fel vitorláit. Az utasok teljes létszámban rajta voltak, emberek és elefántok egyaránt. Most is az ismert módon csoportosultak: Antifer mester és Zambuco, kiket még jobban elbűvölt a második számú sziget varázsa, s akik csak akkor könnyebbülnek meg, ha az őrszem jelezni fogja a látóhatáron; Gildas Trégomain és Juhel, az egyik megfeledkezett az afrikai tengerekről a breton La Manche és Saint Malo kikötője kedvéért, a másik meg csak arra gondolt, hogy felfrissüljön a tengeri szellőtől; Szauk és Barroso, kik mindig egymással beszélgettek, amiben nem volt semmi meglepő, hiszen ugyanazt a nyelvet beszélték, és nekik köszönhető, hogy a vitorlás bárka most Antifer mester rendelkezésére áll.

Ami a legénységet illeti, ez vagy tucatnyi, többségükben portugál fickóból állt, akiknek meglehetősen ijesztő külsejük volt. Ha a gondolataiba mélyedt nagybácsi ezt nem is vette észre, unokaöccsének feltűnt, és közölte is benyomását a folyami hajóssal. Ez azonban azt felelte, hogy az ilyen éghajlatú vidéken vakmerő dolog az embereket arcuk szerint megítélni. Elvégre is nem szabad nagy igényeket támasztani, ha egy afrikai vízi jármű személyzetéről van szó.

A kedvező széljárat azt ígérte, hogy kellemes lesz a part menti hajóút. Portentosa Africa! - mondta volna Gildas Trégomain, ha ismerte volna a nagyhangú jelzőt, amellyel a rómaiak üdvözölték ezt a szárazföldet. Az igazság az, hogy Antifer mester és útitársai, ha az eszük nem járt volna máshol, a Chillu kereskedelmi kirendeltség előtt elhaladva, bizonyára kellőképpen megcsodálták volna a part természeti szépségeit. De csak a folyami hajós szemlélte a vidéket olyan emberként, aki legalább néhány úti élményt akar hazavinni. És lehet-e pompásabbat elképzelni, mint a halmokon egymást követő zöldellő erdőket, amelyek mögött imitt-amott a távoli forró ködbe vesző, nagyszerű Strauch-hegység csúcsai emelkednek! A part szinte mérföldről mérföldre ív alakúan behajlik, hogy utat engedjen a sűrű erdőből előtörő patakoknak, amelyeket még ez a trópusi hőség sem tudott elapasztani. Igaz, az egész víz nem jut el a tengerbe. Sok-sok szárnyas jószág lopkodja cseppjeit, struccok, pelikánok, búvármadarak, amelyeknek játékai megelevenítik ezt a csodálatos tájat. Itt tűnnek fel a kecses antilopcsapatok, a fokföldi „empolangá”-k, vagyis jávorszarvasok falkái. Itt hemperegnek a hatalmas emlősök, amelyek olyan könnyen megisznak egy tonnát ebből a kristálytiszta vízből, mint ahogyan a folyami hajós lehajt egy pohárral; vízilócsordák, amelyek messziről rózsaszín sertésekhez hasonlítanak, és amelyeknek, úgy hírlik, a bennszülöttek kedvelik a húsát.

Ezért mondta Gildas Trégomain Antifer mesternek, akivel együtt a vitorlás bárka orrában állt:

– Na, barátocskám, szeretnél rántott vízilólábat enni?

Pierre-Servan-Malo csak vállat vont, s üres, kába, kifejezéstelen tekintetet vetett a folyami hajósra.

– Már meg sem érti, amit mondanak neki! - suttogta Gildas Trégomain, aki keszkenőjét használta legyezőnek.

A part szélén fákon ugrándozó, üvöltő, fintorgó majomcsapatokat is lehetett látni, amikor a kormánylapát fordulata a homokparthoz közelítette a *Portalegré*t.

Megjegyezzük, hogy nem a szárnyasok, a vízilovak, a majmok azok az állatok, amelyek zavarták volna utasainkat, ha kénytelenek gyalogszerrel megtenni az utat Loangótól Mayumbáig. Nem, a komolyabb veszélyt a bozótokban ugrásra kész párducok és oroszlánok jelentették, ezektől a csodálatosan rugalmas fenevadaktól félhettek. Amikor leszállt az este, rekedt bőgés, baljós üvöltés törte meg az éj beálltakor támadt lenyűgöző csendet. Ez a hangverseny viharos zúgásként jutott el a vitorlás bárkára. A megriadt, felizgatott elefántok felhorkantak a hajófenéken, vad morgással feleltek, és mozgolódásukkal meg-megropogtatták a Portalegre bordázatát. Egy szó, mint száz: nem a legmegnyugtatóbb az utasoknak az ilyen rakomány!

Négy nap telt el. Semmi sem zavarta meg az út egyhangúságát. Az idő továbbra is szép volt. A tenger olyan nyugodt maradt, hogy még Ben Omár se lett rosszul. Noha a Portalegre jól meg volt terhelve a fenéken, egyáltalán nem himbálódzott, nem hánykolódott, s a homokparton szelíden elhaló nyílt tengeri hullámokat szinte meg sem érezte.

Ami a folyami hajóst illeti, ő sosem hitte volna, hogy tengeri hajóút ilyen zavartalan is lehet.

– Szinte az Aranyos Amálián érzi magát az ember, a Rance két partja közt - mondta fiatal barátjának.

– De azzal a különbséggel - tiltakozott Juhel -, hogy az Aranyos Amálián nem olyan volt a kapitány, mint ez a Barroso, s utas sem volt olyan, mint ez a Nazim, akinek bizalmas barátságát a portugállal egyre gyanúsabbnak tartom.

– Ugyan, mit akarsz! Lehet, hogy éppen azon törik a fejüket; hogyan törjék ki a nyakunkat, fiam! - tréfálkozott Gildas Trégomain. - Csakhogy most már késő, mert majdnem megérkeztünk.

Valóban: május 27-én virradatkor, miután elhaladtak a Banda-fok előtt, a vitorlás bárka már csak húsz mérföldre volt Mayumbától. Ezt tudta meg Juhel Ben Omár révén; ez meg Szauktól értesült, aki kérésére megkérdezte Barrosótól.

Még az este meg kell tehát érkezniük a bangói kis kikötőbe. A part máris behorpadt a Matooti-földnyúlvány mögött, széles öbölre nyílva, melynek mélyén bújik meg a városka. Ha csakugyan létezik a második számú sziget, s ha ott van, ahol az okmány mondja, akkor kétségkívül itt, ebben a tengeröbölben kell keresni.

Éppen ezért Antifer mester és Zambuco mindig a távcső lencséjén tartotta szemét, s állandóan tisztogatta-törölgette az üveget.

Sajnos, alig fújt a szél, a tengeri szellő is majdnem elült. A vitorlás bárka nem haladt sebesen - alig kétcsomós átlaggal.

Egy óra tájt elhaladtak a Matooti-földnyúlvány előtt. Örömkiáltás hallatszott a hajó fedélzetén. A leendő két sógor egyszerre pillantott meg a tengeröböl mélyén egy sor kis szigetet. Bizonyos, hogy a keresett kis sziget is köztük van. De melyik? Ezt majd holnap állapítják meg a nap segítségével.

Öt-hat mérföldnyire keleten Mayumba tűnt fel a homoknyelven, a tenger és a Banya holtága közt, kereskedelmi kirendeltségeivel, a fák közt fénylő kis házaival. A homokpartok előtt néhány nagy, fehér madárhoz hasonló halászbárka ringott.

Milyen csendes volt a tengeröböl vize! Még egy sajka sem ringatózott volna szelídebben valamilyen tóparton... mit mondunk?... egy kis tócsa, vagy akár egy olajkorsó színén! A meredeken alázáporozó napsugarak lángra lobbantották a levegőt. Gildas Trégomainről úgy ömlött a verejték, mint ünnepnapon valamilyen királyi park szökőkútjából a víz.

Közben a Portalegre a meg-meglibbenő nyugati szellő segítségével a parthoz közeledett. Most már jobban kirajzolódtak a tengeröböl szigetecskéi. Vagy hat-hét, zöldellő kosárhoz hasonló kis sziget tűnt elő.

Este hat órakor a vitorlás bárka már a szigetcsoport mellett haladt. Antifer mester és Zambuco a homlokrészen tartózkodott. Szauk kissé megfeledkezve magáról, nem tudta palástolni türelmetlenségét, s így magatartása indokolttá tette Juhel gyanúját. A három férfi szeme valósággal falta a kis szigeteket. Csak nem azt várták, hogy kincsláva tör elő a sziklákból, mint valamilyen aranykráterből?

Pedig ha tudták volna, hogy a kis sziget, amelynek méhébe Kamülk pasa kincsét rejtette, csak meddő szirtekből, csupasz kövekből áll, s nincs rajta se fa, se bokor, minden bizonnyal kétségbeesetten kiáltottak volna fel:

– Nem! Még mindig nem ez az!

Igaz, 1831 óta, vagyis harmincegy esztendő alatt a természetnek volt elég ideje, hogy zöldellő facsoportokkal borítsa be a mondott szigetecskét.

A Portalegre lassan közeledett az egyik sziget északi földnyúlványához, az esti szellő alig dagasztotta vitorláit. Ha a szél teljesen elül, kénytelen lesz napkeltéig lehorgonyozni.

Hirtelen azonban siralmasan felnyögött valaki a jobb oldali párkányon könyökölő folyami hajós mellett.

Gildas Trégomain megfordult. Ben Omár volt.

A közjegyző sápadt, halottfehér, hányinger húzza görcsbe ajkát, tengeri betegség fogta el.

Hogyhogy? Ilyen csendes időben, ebben a szunnyadó tengeröbölben, ahol egyetlen redő sem fodrozza a víz színét?

Igen! És ne tessék meglepődni azon, hogy a szegény ember ilyen szörnyen beteg!

A vitorlás bárka ugyanis érthetetlen, képtelen, elfogadhatatlan módon hánykolódni kezdett. Hol balra, hol jobbra dőlt esztelen táncában.

A legénység a hajó orrába, majd a tatjára futott. Odaszaladt Barroso kapitány is.

– Ugyan mi történt? - kérdezte Juhel.

– Mi az? - kérdezte a folyami hajós.

Talán tengerfenéki kitörésről van szó, melynek lökései felborítással fenyegetik a hajót?

Különben úgy látszott, hogy se Antifer mester, se Zambuco, se Szauk nem vett észre semmit.

– Ahá, az elefántok! - kiáltotta Juhel.

Igen, az elefántoktól származott a hánykolódás. Valamilyen megmagyarázhatatlan szeszély folytán az az ötletük támadt, hogy egyszerre és felváltva hol első, hol hátsó lábukra álljanak. Rettentően meghintáztatták a vitorlás bárkát, ami úgy látszik, nagyon tetszett nekik, amint a mókust is szórakoztatja, mikor a kereket forgatja kalitkájában. De mekkora mókusok ezek a roppant vastag bőrűek!

A himbálódzás fokozódott, a párkány már a vizet verte, a vitorlás bárkát az a veszély fenyegette, hogy balról vagy jobbról víz alá merül.

Barroso és néhány matróz a fenékre sietett. Megpróbálta lecsillapítani a szörnyű jószágokat. De se kiabálás, se ostor nem használt. Az elefántok égnek emelték ormányukat, fülüket hegyezték, farkukkal csapkodtak, még jobban felizgatták magukat, s a Portalegre is még jobban inogni, himbálódzni, hánykolódni kezdett, annyira, hogy a víz becsapott a fedélzetre.

Nem tartott soká. A tenger vize tíz másodperc alatt elárasztotta a hajó belsejét, s a vitorlás bárka alámerült, miközben a meggondolatlan állatok üvöltését kioltotta az örvény.