Antifer mester azt hitte, hogy a bône-algíri vasút már üzemben van - de húsz évvel korábban érkezett. Meg is lepődött másnap, amikor a szállodás felvilágosította róla.

– Hogyan? Nincs vasút Bône és Algír közt? - kiáltott fel toporzékolva.

– Nincs, uram, de néhány év múlva lesz... s ha akarja, megvárhatja - mondta mókásan a szállodás.

Bizony Ben Omár szívesebben várt volna, mert most bizonyára megint hajóra kell szállnia, hogy elkerüljék a további késlekedést. De Pierre-Servan-Malo hallani sem akart semmiféle várakozásról.

– Indul valamilyen hajó? - kérdezte parancsoláshoz szokott hangon.

– Indul, mégpedig már ma reggel!

– Akkor szálljunk fel rá!

Így hagyta el Antifer mester reggel hatkor Bône-t azzal az öt társával, akik közül kettőt - Gildas Trégomaint és Juhelt maga választott kísérőjéül, a három másikat pedig a szükség parancsolta mellé Zambuco, Ben Omár és Nazim személyében.

Nincs értelme részletezni, milyen viszontagságokkal volt terhes ez a néhány száz kilométeres hajóút.

Persze Gildas Trégomain sokkal szívesebben utazott volna vasúti kocsiban, mert így az ablakon át láthatta volna a vidéket, amelyet a vasút csak néhány év múlva fog átszelni. De hát nagyon számított rá, hogy majd Algír kárpótolja. Ha Antifer mester azt hiszi, hogy azonnal találnak majd Afrika nyugati partjai felé induló hajót, akkor téved, s most alkalma lesz próbára tenni türelmét! Közben milyen finom kis kirándulásokat tesznek majd egészen Blidáig, a Majom-patakig! Ha már a folyami hajósnak semmi haszna sem lesz a kincs felfedezéséből, legalább élményekkel megrakottan hagyja maga mögött az algériai fővárost.

Este nyolcra járt az idő, mikor a gyorsjáratú hajó lehorgonyzott Algír kikötőjében.

Az éj sötét volt ezen a szélességi körön, még április első hetében is, noha az égbolton sok csillag ragyogott. Északon a város zavaros tömege feketéllett, mögötte magasodott a kaszbah dombja, a hőn óhajtott arab negyedé. Gildas Trégomain mindössze annyit tudott megfigyelni a „pályaudvarról” kijövet, hogy a hatalmas árkádokon nyugvó rakparthoz lépcső vezetett; felmentek rajta, aztán a rakparton haladtak tovább, balra maguk mögött hagytak egy fényesen kivilágított teret, majd egy magas háztömbhöz érkeztek. Itt volt az Európa Szálló, ahol Antifer mestert és útitársait nagy vendégszeretettel fogadták.

Mihelyt megmutatták nekik szobáikat - Gildas Trégomain Juhel mellé került -, az utasok letették csomagjaikat, s lementek az ebédlőbe vacsorázni. Ez kilenc óráig tartott, s minthogy, nemde, lesz elég idejük a hajó indulásáig, a legegyszerűbb, ha lefekszenek, hogy a jótékony álom felüdítse elcsigázott tagjaikat, s így másnap frissen induljanak a város megtekintésére.

Mégis, mielőtt a hosszú „vasúti utazás” fáradalmainak kipihenéséhez fogna - hiszen egy teljes napon át utaztak, méghozzá egy igazi, meleg és poros algériai napon át! -, Juhel még írni akart mátkájának. Azonnal hozzá is kezdett, mihelyt szobájába ért. A levél másnap megy el, s három nap múlva Saint Malóban vannak a hírek. Különben ez a levél nem mond semmi érdekeset Énogate-nak, hacsak nem azt, hogy Juhel váltig bosszankodik, és szíve egész melegével szereti - ami szintén nem volt nagy újság.

Erről jut eszünkbe, hogy meg kell jegyeznünk: ha Ben Omár és Szauk fel is ment a szobájába, s ha Gildas Trégomain és Juhel is úgy cselekedett, Antifer mester és Zambuco, a két sógor - avagy talán nem jogos, hogy erre a rokoni kapcsolatra utalunk, amelyet szabályos szerződés pecsételt meg? - vacsora után eltűnt, s még csak meg sem mondták, miért hagyják el a szállót. Ezen persze meglepődött a folyami hajós és a fiatal kapitány, sőt a dolog talán még Szaukot és Ben Omárt is izgatta. Ám nagyon is valószínű, hogy a malói nem felelt volna, ha kérdést intéznek hozzá.

Hová ment hát a két örökös? Hirtelen kedvük szottyant, hogy bejárják Algír festői negyedeit? Az utazók kíváncsisága hajtotta őket, hogy végigmenjenek a Bab-Azumon meg a többi utcán s a rakpartokon, ahol még mindig sokan sétáltak? Valószínűtlen feltevés, útitársaik el se hitték volna.

– Hát akkor? - tűnődött Gildas Trégomain.

Különben a fiatal kapitány és a többiek is észrevették a „vonaton”, hogy Antifer mester több ízben is felhagyott szokásos szótlanságával, s halk beszédbe elegyedett a bankárral. És úgy látszott, hogy a bankár nagyon is helyesli azt, amit előadott neki. Vajon miben egyeztek meg? Vajon ez a kései séta nem valamilyen előzetesen kifundált terv szüleménye? De mi ez a terv? Vajon két hasonló vérmérsékletű cimborától nem lehetett-e a legfurább mesterkedésekre számítani?

Eközben a folyami hajós, miután kezet szorított Juhellel, bement szobájába. Itt, vetkőzés előtt, szélesre tárta az ablakot, hogy beszívja a jó algíri levegőt. A csillagok sápadt fényénél nagy területet ölelt fel tekintete, az egész védett kikötőt egészen a Matifou-fokig, ahol a hajók jelzőlámpái ragyogtak. A hajók egy része már lehorgonyzott, a másik része most ért partot az esti széllel. Azután mindenütt feltűnt a partvonal mentén a halászok fáklyafénye. Valamivel közelebb, a kikötőn belül az indulni készülő, már befutott gőzösök széles kéményei szikrát szórtak.

A Matifou-fokon túl, a tűzijátékszerűen ragyogó pompás csillagképekkel határolt horizont alatt nyúlt el a nyílt tenger.

Ha hihetünk az éjszaka ígéreteinek, holnap pompás idő lesz. A nap ragyogóan kel majd fel, és eloltja a reggel utolsó csillagait.

– Milyen öröm meglátogatni ezt a nemes Algír városát - tűnődött Gildas Trégomain -, megpihenni itt néhány napig a Masqat óta tartó ördögi út után, s mielőtt még újra a tengeren tekeregnénk a második számú kis sziget felé menet! Sok jót hallottam a Horgász-földnyelven levő Mózes-féle vendéglőről! Miért ne költenénk el holnap egy jó estebédet ennél a Mózesnél?

E pillanatban heves dörömbölés rázta meg a szoba ajtaját. Éppen tízet ütött az óra.

– Te vagy az, Juhel? - kérdezte Gildas Trégomain.

– Nem. Én vagyok, Antifer.

– Már nyitom is, barátom.

– Nem kell... Öltözz fel s csomagolj.

– Csomagoljak?

– Negyven perc múlva utazunk tovább!

– Negyven perc múlva?

– De nehogy elkéss, mert a gőzhajó nem vár! Megyek, szólok Juhelnek.

A folyami hajóst annyira lesújtotta ez a csapás, hogy azt se tudta, ébren van-e vagy álmodik. Dehogy álmodik! Már hallja is, hogy most Juhelt szólítják, és bácsikája hangja megparancsolta, hogy keljen fel. Aztán a grádics csikorogni kezdett a lefelé induló léptek alatt.

Juhel éppen levelet írt, s még egy sort tett hozzá, értesítve Énogate-ot, hogy még az este elhagyják Algírt. Íme, ezért távozott Antifer mester és a bankár... azért, hogy megtudja, nem indul-e valamilyen hajó Afrika nyugati partjai felé. És a nem remélt jó szerencse folytán találtak is ilyen gőzöst, amely már éppen indulásra készen állt, azonnal lefoglalták hát a helyüket, és akkor Antifer mester, egyáltalán nem törődve a többiek tetszésével vagy nem tetszésével, ment, és értesítette Gildas Trégomaint és Juhelt, miközben Zambuco Ben Omárt és Nazimot kereste fel.

A folyami hajós rettentően csalódottnak érezte magát csomagolás közben. De nem lehetett vitatkozni. A főnök szólt, engedelmeskedni kellett.

Juhel azonnal ott termett Gildas Trégomain szobájában, és így szólt hozzá: - Erre nem számított?

– Nem én, fiam -, felelte a folyami hajós -, noha bácsikád részéről mindenre számíthat az ember! És én, aki az algíri negyvennyolc órás séta reményében ringattam magam... És a kikötő... és a Kísérleti Kert... és a kaszbah!

– Hát bizony, Trégomain úr, valóságos balszerencse, hogy bácsikám talált egy ilyen induló gőzöst!

– Az ám! A végén én is fellázadok! - kiáltotta a folyami hajós, akit most az egyszer elragadott az indulat barátja ellen...

– Sajnos, nem! Ön, Trégomain úr, nem fog fellázadni, vagy ha meg is kockáztatja, elegendő lesz, ha bácsikám pillantást vet önre, miközben megzörgeti a kavicsot a foga közt...

– Igazad van, Juhel - ismerte be Gildas Trégomain, s lehajtotta a fejét. - Engedelmeskedni fogok... jól ismersz! De azért mégis kár... Ha meggondolom, milyen fájin vacsorát ehettem volna a Mózesnél a Horgász-földnyelven!

Hívságos fájdalom! A szegény folyami hajós nagyot sóhajtva fejezte be úti előkészületeit. Tíz perccel később a szálloda előcsarnokában Juhellel együtt csatlakozott Antifer mesterhez, Zambuco bankárhoz, Ben Omárhoz és Szaukhoz.

Ha megérkezésükkor kedvesen fogadták őket, most nem jó szemmel nézték hirtelen távozásukat. A szobákért persze ki kellett fizetniük a teljes huszonnégy órára szóló bért. Juhel bedobta levelét a vendégeknek fenntartott ládába. Majd valamennyien megindultak a rakparton, lementek a kikötőbe vezető lépcsőn, miközben Gildas Trégomain egy utolsó pillantást vetett a még kivilágított Kormányzóság térre.

Fél kötélhossznyira horgonyzott a gőzös, amelynek kazánjában sistergett a gőz. Fekete füst szennyezte a csillagos eget. Élénk füttyszó jelezte, hogy az óceánjáró nemsokára indul.

A rakpart lépcsőjénél bárka himbálódzott, a hajóra szálló utasokra várva. Antifer mester és társai beleültek. Néhány evezőcsapás, s már a gőzös mellett voltak. Mielőtt még észhez tért volna, Gildas Trégomain már ott volt fülkéjében, amelyet Juhellel kellett megosztania. Antifer mester és Zambuco egy másik kabinba ment, a harmadikat pedig a közjegyző és Szauk foglalta el.

A Katalán nevű gőzös a marseille-i Tengerhajózási Társaságé volt. Afrika nyugati partján teljesített szolgálatot Saint Louis és Dakar felé, szükség esetén azonban kikötött a közbeeső helyeken is, hogy utasokat vegyen fel vagy hogy árut rakodjon. Megfelelően volt felszerelve, s tíz-tizenegy csomós sebességgel haladt, ami nagyon is elég egy ilyen hajónak.

Negyedórával Antifer mester megérkezése után egy utolsó fütty hasított a levegőbe. Majd a Katalán felszedte láncait és megremegett, hevesen kavarta a vizet, és tajtékot vert a felszínén; megkerülte a nyílt tengeren lehorgonyzott hajókat, elhaladt a hosszú földközi-tengeri gőzösök mellett, amelyek helyükön szundikáltak, végigment a fegyverszertár és a móló közti hajóúton, kifutott a tengerre, és nyugatnak vette útját.

Ekkor halványan fehér házak halmaza tűnt fel a folyami hajós szemében; a kaszbah volt ez, amelynek így csak határozatlan körvonalait pillanthatta meg. Egy fok merült fel a parti sólyatámasznál - a Horgász-földnyelv volt, ahol a pompás halászlevéről híres Mózes-féle vendéglő van...

Ez volt minden emlék, amit Gildas Trégomain algíri tartózkodásáról magával vitt.

Felesleges hozzátenni, hogy mihelyt elhagyták a kikötőt, Ben Omár elterült kabinjában az ágyon, s ismét élvezni kezdte a tengeri betegség gyönyörűségeit. És ha arra gondolt, hogy nemcsak személyesen kell elmennie a Guineai-öbölbe, de onnan még vissza is kell jönnie, akkor... Szerencsére ez lesz majd az utolsó tengeri út! Biztos volt benne, hogy a második számú szigeten megkapja híres jutalékát. Ha legalább útitársainak egyike-másika is megbetegedett volna, és nemcsak az ő gyomra fordulna fel a szeszélyes hullámoktól! De nem, egyikük sem érezte a legcsekélyebb hányingert sem. Csak ő egyedül szenvedett. Még abban a nagyon is emberi vigaszban sem volt része, hogy megoszthatná szenvedéseit embertársaival.

A Katalán utasainak nagy része tengerész volt, honi kikötőjükbe tértek vissza, néhány szenegáli és egy bizonyos számú katona is velük utazott. Az utóbbiak a tengerészgyalogságnál szolgáltak, és hozzászoktak a tengeri út viszontagságaihoz. Valamennyien Dakarba utaztak, ahol a gőzös kirakja áruit. Tehát nem kellett közben kikötnie. Antifer mester örülhetett, hogy olyan sietve felszállt a Katalánra. Igaz, ha már megérkeztek. Dakarba, még nem jutottak célba, s ezt Zambuco is megjegyezte.

– Igaz - felelte Antifer mester -, de én nem is számítottam rá, hogy találok Algírból egyenesen Loangóba menő hajót, s ha majd Dakarban leszünk, intézkedünk.

Valóban nehéz lett volna másképp eljárniuk. Tény azonban, hogy az út eme utolsó része nagy nehézségeket ígért. A leendő sógoroknak ez a helyzet elég sok gondot okozott.

Éjjel a Katalán két-három mérföld távolságban haladt a parttól. Feltűntek Ténes fényei, majd éppen hogy csak észrevették a Fehér-fok sötét tömegét. Másnap délelőtt megpillantották Oran magaslatait, és egy óra múlva a gőzhajó elhaladt a hegyfok előtt, amely mögött a Mers el-Kebir-i védett kikötő van.

Később balról feltűnt a marokkói part, távoli hegyeivel, amelyek a vadban gazdag Rif-vidék felett húzódnak. Feltűnt a látóhatáron a napfényben csillogó Tetuán, majd néhány mérföldnyire nyugatra Ceuta, mely úgy ült a két kis öböl közt meredő sziklán, mint egy erőd, mely a Földközi-tenger kapujának egyik szárnyát őrzi (a másik szárny kulcsa angol kézben van). Végül a szoroson túl megpillantották a hatalmas Atlanti-óceánt.

Feltűntek a marokkói part erdős halmai. Tangeren túl, amelyet az öböl kanyarulata eltakart, villák integettek a zöld fák közül, vakító fénnyel csillogott mellettük néhány síremlék. A tengeren sok vitorlás ringott, arra várva, hogy a szél feltámadjon, és megindulhassanak a Gibraltári-szorosba.

A Katalánnak nem kellett a szélcsend miatt késéstől félnie. Hatalmas csavarával sem a tengeri szél, sem az az áramlat nem birkózhatott meg, amelyet a víz különös locsogásáról olyan könnyű felismerni a Földközi-tenger tölcsérének közelében, és este kilenc óra tájt a propeller három szárnya már az óceánt kavarta.

A folyami hajós és Juhel a bástyafedélzeten beszélgetett, mielőtt néhány órás pihenőre tért volna. Egészen természetes, hogy mindkettőjüknek egyazon gondolata támadt, amikor a Katalán, délnyugatnak véve irányt, megkerülte az afrikai szárazföld legszélső nyúlványát. S ez bizony fájdalmas gondolat volt.

– Igen, fiam - szólt Gildas Trégomain -, jobb lett volna, ha a Gibraltári-szorosból kifordulva jobbra tartunk, nem balra! Akkor legalább nem fordítanánk hátat Franciaországnak.

– És vajon hova megyünk? - kérdezte Juhel.

– A pokolba, attól félek - felelte a folyami hajós. - De mit is tehetnénk, Juhel, jobb, ha türelmesen viseljük el bajunkat. Mindenünnen van visszatérés, még a pokolból is! Néhány nap múlva Dakarban leszünk, és Dakarból a Guineai-öböl végébe...

– Kitudja, hogy találunk-e Dakarban rögtön valamilyen járművet? Dakaron túl nincs rendszeres forgalom. Lehet, hogy hetekig kell várnunk, s ha bácsikám azt képzeli, hogy...

– Bizony azt képzeli, ehhez nem fér kétség!

– ...hogy könnyű lesz elérni második számú szigetét, téved! Tudja, mire gondolok, Trégomain úr?

– Nem, fiam, de ha megmondanád...

– Hát csak arra, hogy jobb lett volna, ha Thomas Antifer, a nagyapám, otthagyja ezt az átkozott Kamülk pasát a jaffai szirteken.

– Ó, Juhel, az a szegény szerencsétlen!

– Ha otthagyta volna, az egyiptomi nem testálja a millióit megmentőjére, s ha nem hagyja rá a milliókat, bácsikám nem futna utánuk, Énogate pedig már a feleségem lenne!

– Az már egyszer igaz! - felelte a folyami hajós. - De ha te lettél volna ott, Juhel, te is megmentetted volna azt a szerencsétlen pasát, akárcsak a nagyapád! Nini - tette hozzá, és egy balra tündöklő, fényes pontra mutatott, hogy másra terelje a beszélgetést -, miféle fény az ott?

– A Spartel-fok fénye - felelte a fiatal kapitány.

Csakugyan az a világítótorony volt, amely az afrikai szárazföld legnyugatibb csücskén van, s amelyet több európai állam tart fenn. Ez a legelső azok közül, amelyeknek a fénye bevilágítja az afrikai tengerek vizét.

Nem érdemes részletesen elmesélni a Katalán útját. A hajónak szerencséje volt: ezen a tájon szárazföldi szelekkel találkozott, és a part közelében haladhatott. A vizet csak a nyílt tengerről jövő ár dagasztotta, hullámok nem ostromolták a hajót. Igazán rettentően kényes kisasszonynak, illetve közjegyzőnek kellett lenni ahhoz, hogy valaki még ilyen szép időben is tengeri beteg legyen.

Láthatták végig az egész partot. Meknès magaslatait, Mogador hegyeit, a Thésát-hegyet, amely ezer méterre emelkedik, a Tarudant-hegyet, a Yubi-fokot, amely a marokkói határt jelzi.

Gildas Trégomain nem gyönyörködhetett a Kanári-szigetekben, mert a Katalán vagy ötven mérföldnyire haladt el Fuerteventura, vagyis a szigetcsoport legközelebbi szigete mellett; de módjában volt köszönteni a Bojador-fokot, mielőtt átment a Ráktérítőn.

Május 2-án délután ismerték fel a Fehér-fokot, másnap reggel pedig már pirkadatkor megpillantották Portendiket, majd végül feltűnt az utasok szeme előtt a szenegáli partvidék.

Amint mondottuk, minthogy valamennyi utas Dakarba utazott, a Katalán nem kötött ki Saint Louis-ban, amely ennek a francia gyarmatnak a fővárosa.

Egyébként úgy látszik, Dakar fontosabb tengeri szerepet tölt be, mint Saint Louis. Dakarban kiköt a legtöbb óceánjáró, mely a brazíliai Rio de Janeiróba, illetve az argentínai Buenos Airesbe tart. Nagyon is valószínű, hogy Antifer mester Dakarban könnyebben talál valamilyen Loangóba induló járművet.

Végre ötödikén reggel négy óra körül a Katalán elhaladt a híres Zöld-fok előtt, amely ugyanazon a szélességi körön fekszik, mint a hasonló nevű szigetek. Megkerülte a háromszög alakú félszigetet - amely olyan, mintha az afrikai szárazföld zászlajaként kitűzték volna az Atlanti-óceán felett -, és a félsziget alsó szögénél feltűnt Dakar kikötője, miután megtették a nyolcszáz mérföldes tengeri utat Gildas Trégomain meggyászolt Algírja óta.

Igaz, Dakar francia föld, mivel Szenegál Franciaországhoz tartozik, de azért milyen messze van innen Franciaország!