AZ ALSÓ-AMAZONAS

Mit beszéljünk el a nagy folyamon tett út e második szakaszáról? Gondtalan, boldog napok sora virradt az egész családra. Joam Dacosta élete valóban megújhodott, s ennek az új életnek az öröme sugározta be hozzátartozóinak az életét is.

A jangada most gyorsabban siklott a dagály miatt még mindig magas vízállású folyamon. Bal felől maga mögött hagyta a Don José de Maturi nevű falucskát, jobb felől meg a Madeira torkolatát; a hullámain ringatózó kopasz vagy zöldellő fatörzsek valóságos hajórajáról nevezték el így a nagy folyót, mely a kiszaggatott fákat Bolívia közepéből sodorja az Amazonasig. A jangada ezután átsiklott a Caniny-szigetcsoport apró szigetei között, melyek mint megannyi kis pálmaház, zöldellnek a vízen, majd a Serpa település előtt, melynek lakói hol a jobb, hol a bal parton telepedtek meg, míg végül a bal part mellett döntöttek, és a település kis házainak küszöbe előtt most a part sárgás homokja húzódik végtelen szőnyegként.

Aztán hamarosan eltűnt előlük a bal parti Silves falu, majd Villa Bella, mely a guarana kereskedelem egyik fontos piaca a tartományban, azután Faro faluja és a Nhamunda torkolata, mely arról nevezetes, hogy Orellana szerint 1539-ben itt támadták meg őt azok a harcias amazonok, akikről azóta se hallott senki semmit - viszont megszületett az a legenda, melynek asszonyhőseiről a nagy folyamot elnevezték.

Itt végződik a hatalmas kiterjedésű Rio Negro tartomány, s itt kezdődik a parái közigazgatási terület, s szeptember 22-én a csodaszép völgyben elbűvölten gyönyörködő utasok a brazil felségterület e részére értek, melyet kelet felől már az Atlanti-óceán határol.

– Milyen gyönyörű táj! - mondogatta Minha.

– És milyen sokáig tart ez az út! - sóhajtott föl Manoel.

– Milyen gyönyörű! - lelkesedett Lina.

– És mikor érkezünk már meg? - türelmetlenkedett Fragoso.

Most aztán tegyen valaki igazságot az ennyire eltérő felfogások, nézetek között! No de az idő mégiscsak vígan telt, s Benito, aki nem volt sem türelmes, sem türelmetlen, lassan ismét visszanyerte hajdani jókedvét.

Kicsit később a jangada Obidostól Monte Alegréig sötétzöld, végeérhetetlen kakaóültetvények között siklott, a kakaócserjék sötétzöld sűrűjéből vidám színfoltként váltak ki az ültetvények munkásainak sárga szalmával vagy piros tetőcseréppel fedett házikói.

Szemük elé tárult a Trombetas folyó torkolata, sötét vizének színén az obidosi szép házak tükröződtek, házak és nem kunyhók, mert a Belémtől mindössze száznyolcvan mérföldre épült Obidos már valóságos város, széles utcákkal, nagy kakaóraktárakkal.

Ezután a délnyugat felől ömlő, zöldesszürke vizű Tapajós torkolatát hagyták maguk mögött, majd a gazdag Santarém városát, melynek nem kevesebb mint ötezer, javarészt indián lakója van, s melynek városszéli házai a fehér parti homokon épültek.

Mióta elindult Manausból, a jangada egyszer sem kötött ki, a folyam vize errefelé mindenütt szabadon hajózható volt, és a hatalmas tutaj éjjel-nappal úszott lefelé, a nagyszerű kormányos éberen őrködött a biztonsága felett. Nem álltak meg sem azért, hogy az utasok kiránduljanak valahova, sem azért, hogy útjuk kereskedelmi vonatkozásaival foglalkozzanak. Így gyorsan közeledtek céljuk felé.

A bal parton fekvő Alenquertől kezdve egészen más táj tárult az utasok szeme elé. A látóhatárt most nem az erdők sűrűje zárta le, hanem a lágy lejtésű dombok, melyek mögött távoli égbolton rajzolódtak ki a nagy hegyek elmosódó körvonalú ormai.

Sem Yaquita, sem a lánya, sem Lina, sem az öreg Cybele nem látott még ehhez hasonlóan szépet.

Manoel viszont hazai tájakra érkezett. Régtől ismerte azt a kettős hegyláncot is, melynek ölelésében lassanként összeszűkül a nagy folyam völgye.

– Az ott jobbra a Serra Paruacarta, mely félkört ír le déli irányban - magyarázta. - Amott balra a Serra Curuva, melynek utolsó nyúlványait is hamarosan magunk mögött hagyjuk.

– Szóval már nem vagyunk messze? - kérdezte Fragoso.

– Közeledünk! - biztatta Manoel.

A kérdést és feleletet olyan sokatmondó arcjáték kísérte, hogy a két vőlegénynek több szóra nem is volt szüksége.

Obidostól kezdve a mocsarasodás már éreztette hatását, és a jangada kissé lassabban siklott előre, de azért csak túljutott Monte Alegre, majd Prainha városán, majd a Xingu torkolatán, melynek vidékét azok a yuruma indiánok járják, akiknek fő foglalatosságuk az, hogy ellenségeik fejét kipreparálják a természetrajzi múzeumok számára.

Itt már fenségesen széles mederben hömpölyög az Amazonas, az utas szinte érzi, hogy a folyamok e királynője hamarosan valóságos tengerré szélesül. Nyolc-tíz lábnyi magas fű hullámzik a parti nádasok erdeje előtt. Hamarosan maguk mögött hagyták Pôrto de Mós, Boa Vista és Gurupá lanyhuló forgalmú városát.

Az Amazonas itt két ágra szakad, de mindegyik ág az Atlanti-óceán felé hömpölyög: az egyik északkeletnek, a másik keletnek tart, s a két ágra szakadt folyam a nagy Marajó szigetet öleli körül. Száznyolcvan mérföldnyi kerületével valóságos tartomány ez a sziget, melyet mocsarak és folyók szabdalnak keresztül, s melynek keleti része csupa legelő, nyugati része pedig csupa erdő - állattenyésztés céljaira valóban kívánni sem lehet alkalmasabb helyet.

Marajó szigete mint természetes vízzáró kényszeríti az Amazonast arra, hogy két ágra szakadjon, mielőtt vizei a tengerbe zúdulnának. Ha a jangada a felső ágon hajózott volna tovább, úgy, miután túljut a Caviana- és Mexiana-szigeten, mintegy ötvenmérföldnyi széles torkolat vizére kerül, ám az utasok a saját bőrükön tapasztalhatták volna, hogy mi is az a pororoca, az az iszonyatos dagály, mely a holdtöltét megelőző három napon át nem hat óra, hanem két perc alatt duzzasztja meg a folyam vizét úgy, hogy tizenkét-tizenöt lábnyival lesz magasabb az átlagvízállásnál.

Valóságos szökőár ez, a legiszonyatosabb valamennyi között. A folyam alsó ága, a Breves-csatorna néven ismert folyamág, szerencsére nem szenved ettől a félelmetes természeti jelenségtől, ennek vízszintjén csak a természetes árapály változtat. Araujo kormányos mindezzel tisztában volt, azért a Breves-csatorna vizére vezette a jangadát, ahol a pompás parti fák árnyékában, az óriási muratipálmákkal borított szigetecskék között hajóztak, s az idő olyan szép volt, hogy még a Breves-csatorna fölött meglehetősen gyakori viharoktól sem kellett tartaniuk.

Néhány nappal később a jangada elhaladt Breves falu előtt, melynek területe az év több hónapján át van víz alatt, 1845 óta mégis jelentős várossá fejlődött, azóta több mint száz ház épült. Az Alsó-Amazonas környéki tapuya indiánok mindjobban elkeverednek a fehérekkel, úgyhogy hamarosan hírmondó sem marad belőlük.

A jangada továbbhajózott lefelé. Ezen a szakaszon állandóan beleütközött, még jó, hogy fönn nem akadt a mangrovefák gyökereiben, melyek hatalmas rák ollóiként nyúlnak a víz fölé. Mikor a jangada útját nagyon zavarták az óriási gyökerek, a hosszú csáklyák a haloványzöld lombú, sima törzseken kerestek támasztékot, hogy a jangadát ismét a víz sodrába nyomják.

Később elhaladtak a Tocantins torkolata előtt, mely a Goyás tartomány különböző folyóinak vizét gyűjti össze, és ömleszti széles torkolaton át az Amazonasba; ezután a Mojú torkolata következett, majd Santa Ana városa.

A két part vidéke, mint valami furfangos gépezet által egyfolytában pergetett, fenségesen szép látkép, vonult el a szemük előtt.

A jangada már nem magányosan siklott az Alsó-Amazonas hullámain: mint egy hatalmas hadihajó kíséretét alkotó hajóraj, úszott körülötte a rengeteg uba, egaritea, vigilanda, különböző formájú pirog és különböző nagyságú kereskedelmi hajó.

A bal parton végre feltűnt Santa Maria de Belém do Pará, a város, mint ahogy az idevalósiak nevezik, már láthatták az emeletes fehér házak sorát, a pálmák alatt megbúvó kolostorok falát, a katedrális és a Nostra Señora Merced tornyait, a parton ringatódzó két- és háromárbocos hajók egész hadát, mely az óvilággal folytatott kereskedelmet szolgálja.

A jangada utasainak szíve erősebben dobogott. Közel vannak már az út céljához, melyről egy ideig azt hitték, hogy elérhetetlen marad számukra. Mikor Joam Dacosta letartóztatása miatt Manausban rekedtek, vagyis éppen a feleúton kellett megállniuk, vajon remélhették-e, hogy valaha is megláthatják Pará tartomány fővárosát!

Október 15-én - vagyis négy és fél hónappal azután, hogy elindultak Iquitosból - a folyam egyik éles kanyarulata után maguk előtt látták Belém városát.

A jangada érkezésének híre már napokkal előbb elterjedt. Az egész város ismerte Joam Dacosta történetét, s ó, milyen szívesen, milyen szeretettel várták ezt a becsületes embert és szeretteit!

Száz meg száz csónak sietett a jangada elé, melyet hamarosan seregestül leptek el mindazok, akik üdvözölni akarták a hosszú bujdosás után hazatérő honfitársukat. A kíváncsiak ezrei - igaz, inkább talán jó barátok ezrei - tolongtak az úszó város fedélzetén, még mielőtt az kikötött volna. No de a jangada elég nagy, elég erős építmény volt ahhoz, hogy a hátán hordozhassa akár valamennyiüket!

A jangada mellé álló első pirog utasai között volt Valdezné asszony is. Manoel édesanyja végre szívére ölelhette fia választottját. A derék hölgy nem mehetett ugyan el Iquitosba, de az Amazonas hullámai elhozták hozzá a fazenda egy jókora darabját és az egész családot, mely ezentúl az ő családja is.

Araujo kormányos még a sötétség beállta előtt lehorgonyozta a jangadát az egyik öböl mélyén, a hajóépítő telep végében. Miután nyolcszáz mérföldet úszott Brazília hatalmas vízi útján, ez lett a jangada utolsó horgonyzóhelye, utolsó állomása. Itt majd apránként lebontják az indiánok és a négerek kunyhóit, az értékes áruk raktárait, majd a lombokból és virágokból szőtt kárpittal takart lakóház is eltűnik; s végül a kis kápolna is, melynek harangja egyelőre lágyan felelgetett a belémi templomok harangjainak zúgására.

De előbb még egy szép ünnepség színhelye lesz a jangada: itt ünneplik meg Manoel és Minha meg Fragoso és Lina házasságát. Passanha atya fogja megáldani a két, nagyon boldognak ígérkező házasságot, melyet a jangada kis kápolnájában kötnek meg.

A csöppnyi kápolnában csak a család számára lesz hely, de a hatalmas jangadán majd elférnek azok, akik részt akarnak venni a szertartáson, azok meg, akik a jangadáról is kiszorulnak, majd a hatalmas folyamparton gyülekeznek össze, s ha a szertartást onnan nem is láthatják, a többiekhez hasonlóan ők is szívből ünnepelhetik azt, akiből a nap hőse lett, miután megkapta a neki kijáró elégtételt.

Másnap, október 16-án nagy pompával ünnepelték meg a két esküvőt.

Már reggel tíz órakor gyülekezett a tömeg a jangadán, s a ragyogó napfényben fürdő partokon ünneplő ruhában várakozott Belém apraja-nagyja. A jangada körül csónak csónak mellett állt, egészen a bal partig.

A kis kápolna harangjának első csendülése mintha csak jeladás lett volna arra, hogy kezdődik az örömünnep. Belém templomainak harangjai válaszoltak a jangada kápolnájának harangszavára. A kikötőben a hajók felvonták zászlóikat, s a brazil színeket sietve köszöntötték a más nemzetekhez tartozó hajók zászlai. Aztán üdvlövések dörrentek, de a vidám tömeg éljenzése talán még a mozsárágyúk dörgését is túlharsogta.

A Dacosta család a jangada fedélzetét ellepő tömegen át a kápolnához indult.

Joam Dacostát viharos taps és éljenzés köszöntötte. Valdezné asszonnyal ment karöltve, Yaquitát pedig Belém kormányzója kísérte, aki az ifjú katonaorvos bajtársaival együtt részt akart venni az ünnepségen, hogy az még fényesebb, még nagyszerűbb legyen. Manoel Minha mellett haladt, aki nagyon szép volt menyasszonyi ruhájában; Fragoso a boldogságtól ragyogó Linát vezette kézen fogva, mögöttük Benito és az öreg Cybele, majd a család többi szolgája haladt a jangada legénységének kettős sorfala között.

Passanha atya a kápolna küszöbén várta a jegyespárokat. A szertartás nagyon egyszerű volt, s ugyanaz a kéz, mely hajdan megáldotta Joam és Yaquita frigyét, most áldóan emelkedett a gyermekeik feje fölé.

Ezt a nagy boldogságot igazán kár volna megzavarni a hosszú időre szóló válás gondolatával.

Ezért Manoel Valdez úgy határozott, hamarosan beadja lemondását katonai rangjáról, ő is Iquitosban telepszik meg, ott úgyis nagy szükség van orvosra.

A másik ifjú pár, Fragoso és Lina természetesen velük tart, hiszen nem is annyira uraik, inkább barátaik voltak Valdezék.

Valdezné asszony nem akarta szétválasztani a boldog családot, csak egy feltételt szabott, hogy gyakran látogassák meg Belémben.

Ennél mi sem könnyebb! Iquitos és Belém között kitűnő út a nagy folyam, s ráadásul néhány nap múlva megindul az első rendszeres és gyors gőzhajójárat, s mindössze egy hét kell ahhoz, hogy az utas Iquitosból Belémbe jusson, vagyis megtegye azt az utat, amelyhez hónapok kellettek a jangadának.

Benito szerencsésen lebonyolította a nagy kereskedelmi ügyletet, és a hatalmas tutajból - ami valaha az ő kedves jangadájuk volt - hamarosan semmi sem maradt.

Egy hónappal később Joam Dacosta, a felesége, a fia, Manoel és Minha, Lina és Fragoso az egyik amazonasi gőzhajón elindultak az iquitosi szép birtok felé, melynek vezetéséről ezután Benito fog gondoskodni.

Joam Dacosta boldog családja élén emelt fővel tért vissza Brazíliából az iquitosi fazendára.

Fragoso meg naponta hússzor is elmondta:

– No de mi lett volna, ha nincs az a lián?!

Végül Liánnak nevezte el a feleségét is, aki mindvégig hűségesen szerette a derék Fragosót a szavajárásával együtt:

Elvégre Lina vagy Lián, mindössze egy betű a különbség!

.oOo.