RÉGI TÖRTÉNET

Fragoso csaknem nyomban folytatta a kérdezősködést:

– Hogyan?! Ön Tijocában, éppen a gyémántvidék fővárosában született?

– Igen - mondta Torres. - Talán maga is odavalósi?

– Nem, én az Atlanti-óceán partjáról, Észak-Brazíliából kerültem ide - válaszolt Fragoso.

– És ön, Manoel úr, ismeri a gyémántvidéket? - kérdezte Torres.

Manoel tagadóan rázta a fejét.

– És ön, Benito úr? - kérdezősködött tovább Torres, aki szemmel láthatóan be akarta vonni a beszélgetésbe Benitót is. - Ön még sohasem gondolt arra, hogy meg kellene nézni a gyémántvidéket?

– Soha - hangzott a kurta válasz.

– Én meg de szerettem volna egyszer arra járni! - kiáltott Fragoso, aki akaratlanul is Torres kezére játszott. - Azt hiszem, a végén mégiscsak találtam volna egy értékes követ.

– És mit csinált volna ezzel az értékes kővel? - kérdezte Lina.

– Eladtam volna!

– Akkor, ugye, most gazdag lenne?

– Nagyon gazdag!

– No, ha, mondjuk, három hónappal ezelőtt gazdag lett volna, akkor nem jutott volna eszébe, hogy... nem jutott volna eszébe az a lián!

– És a lián nélkül nem ismertem volna meg azt a szép kis teremtést, aki... Szavamra mondom, minden úgy van jól, ahogy van!

– És nem veszít a cserén - tréfálkozott Minha. - Gyémánt helyett gyémántra tett szert, hiszen Linát kapja feleségül!

– Ó, Minha kisasszony - tiltakozott Fragoso -, rosszul mondja, mert így minden gyémántnál nagyobb kincshez jutottam!

Torres nyilván nem akarta, hogy a beszélgetés másra terelődjék, mert ismét megszólalt:

– Tijocában olyan hirtelen keletkeztek óriási vagyonok, hogy attól bizony sokan elvesztették a józan eszüket. Például hallottak-e arról a híres abaetéi gyémántról, melynek az értékét több mint kétezermillió zacskó reisre becsülik? Brazil bányában találták ezt a követ is, ami egy egész unciát nyom, és három rab, igen, igen, három életfogytiglanra ítélt száműzött találta csak úgy, véletlenül, az Abaeté-patakban, Serra do Friótól kilencvenmérföldnyire.

– Rögtön gazdag ember lett mind a három, ugye? - kérdezte Fragoso.

– Azt nem! A gyémántot átadták a bányák főkormányzójának. Mikor az értékét megállapították, VI. János portugál királyé lett a kő, ünnepélyes alkalmakkor viselte a nyakába akasztva. A rabok meg kegyelmet kaptak, de semmi mást nem, pedig ha ügyesebb ember kezébe kerül az a gyémánt, az tudta volna, hogyan gazdagszik meg belőle!

– Például ön, ugye? - jegyezte meg éles hangon Benito.

– Igen... például én... Miért ne? - válaszolt nyugodtan Torres. - És ön sem járt soha a gyémántvidéken? - fordult most Joam Garralhoz.

– Soha! - mondta Joam Garral Torres szemébe nézve.

– Kár - folytatta Torres. - Egyszer igazán el kellene oda mennie. Megéri, higgye el! A hatalmas, brazil földön mintegy tizenkét mérföldes kerületű térség az egész, a magas hegyek közé zárt völgykatlan azonban a talajánál, a növényzeténél fogva egészen más, mint a környező vidékek. Ez a világ leggazdagabb gyémántlelőhelye, csak 1807-től 1817-ig évi tizennyolcezer karát értékű gyémántot szedtek ott össze. Micsoda lehetőségek nyíltak arrafelé! És nemcsak azok számára, akik térden csúszva keresték a gyémántot még a hegycsúcsokon is, hanem szép pénzhez jutottak például a csempészek. Most már nem valami hálás mesterség a gyémántkereskedés, mert a kormány által fizetett kétezer néger bányász még a patakmedreket is feltúrja a gyémántszemcsét tartalmazó homokért. Hajdan könnyebb volt!

– Hát bizony, vége a régi szép időknek! - jegyezte meg Fragoso.

– De azért a gonosztevők, a rablók most is könnyen jutnak gyémánthoz - folytatta Torres. - Erről jut eszembe! 1826-ban történt, én nyolcéves voltam akkor, és éppen Tijoca volt a színhelye annak az iszonyatos tragédiának, ami világosan bizonyította, hogy a bűnözők semmitől sem riadnak vissza, ha azt remélik, hogy egy vakmerő gaztettel vagyonhoz jutnak. Önöket azonban talán nem is érdekli ez a történet...

– Dehogynem, Torres, folytassa csak! - mondta Joam Garral feltűnően nyugodt hangon.

– Jó, elmondom - bólintott Torres. - Rablásról, gyémántrablásról lesz szó, s tudjuk, hogy egy maroknyi ilyen csillogó kavics egy- vagy akár kétmilliót is megér.

Torres arca, miközben így beszélt, visszataszító pénzsóvárságot tükrözött, marka meg szinte gépiesen nyílt és csukódott össze görcsösen, mintha az emlegetett milliókat markolná.

– Tijocában az volt a szokás - folytatta -, hogy a gyémántot, amit az év folyamán összegyűjtöttek, egyszerre szállították el. Tizenkét különböző sűrűségű szita segítségével nagyság szerint mindig két részre osztották az egész mennyiséget, majd zacskókba rakták, és Rio de Janeiróba szállították, természetesen erős fedezet mellett, hiszen óriási értékekről volt szó. A főkormányzó által kijelölt hivatalnok, a tartományi ezred négy lovas katonája és tíz gyalogos kísérte a szállítmányt. Először mindig Villa Ricába mentek, ahol a főkormányzó lepecsételte a zacskókat, s csak ezután indultak Rio de Janeiróba. A szállítmány indításának az időpontját biztonsági okokból mindig titokban tartották. 1826-ban egy Dacosta nevű, huszonkét vagy legfeljebb huszonhárom éves fiatalember, aki ekkor már évek óta dolgozott Tijocában, a főkormányzó hivatalában, vakmerő cselfogást eszelt ki. Összebeszélt egy csempészbandával, elárulta nekik, hogy mikor indul a szállítmány. A jól fölfegyverzett és számbeli fölényben levő banda január 22-én éjszaka megtámadta a gyémántszállítmány kísérőit. A katonák derekasan védekeztek, de mindhiába, lemészárolták őket, csak egy ember maradt életben, és ez, noha súlyosan megsebesült, el tudott menekülni, s az illetékeseknek megvitte a rettenetes merénylet hírét. A katonákkal együtt odaveszett a szállítmányt kísérő hivatalnok is. A gyilkosok fegyvere nyilván halálra sebezte, holttestét meg talán valamelyik szakadékba hajították, mert sohasem került elő.

– És mi sorsra jutott az a bizonyos Dacosta? - kérdezte Joam Garral.

– Nem sok öröme volt a gaztettből, amit elkövetett. A körülmények úgy alakultak, hogy a gyanú hamarosan ráterelődött. Vádat emeltek ellene, hogy ő volt az ügy értelmi szerzője. Hiába hangoztatta ártatlanságát. Beosztásánál fogva tudhatta, melyik napon indul a szállítmány. A banditákat csak ő világosíthatta föl. Vád alá helyezték, letartóztatták, halálra ítélték. Az ilyen ítéletet huszonnégy órán belül végre kell hajtani.

– És kivégezték a szerencsétlent? - kérdezte Fragoso.

– Nem. A Villa Rica-i börtönben volt, s az ítélet végrehajtása előtt néhány órával megszökött. Sohasem lehetett megtudni, hogy a maga erejéből vagy a cinkosai segítségével csinálta, mindenesetre sikerült megszöknie.

– És azóta sem hallottak róla? - kérdezte Joam Garral.

– Soha! - mondta Torres. - Elhagyta Brazíliát, s a rablott kincsért kapott pénzből most biztosan vígan él valahol messze.

– És az is lehet, hogy nagyon nyomorúságosan él - mondta Joam Garral.

– És hogy iszonyatos lelkiismeret-furdalás gyötri - tette hozzá Passanha atya.

Ekkor valamennyien fölálltak, vége volt a vacsorának, a fedélzetre siettek, hogy egy kis friss levegőt szívjanak. A nap már alacsonyan járt az égbolton, de még egy egész órának kell eltelnie a besötétedésig.

– Hát ez nem volt nagyon vidám történet - jegyezte meg Fragoso. - Eljegyzési vacsoránk mindenesetre vígabban kezdődött!

– A maga hibája, hogy nem úgy végződött! - mondta Lina.

– Miért volna az én hibám?

– Azért, mert maga akart beszélni arról a gyémántvidékről meg azokról a gyémántokról, amihez semmi közünk sincs...

– Csakugyan! De persze nem gondoltam, hogy ilyen szomorú történettel végződjék a beszélgetés.

– Tehát maga az első számú bűnös!

– És én bűnhődtem elsőnek, mert a vacsora végén már nem hallottam a maga nevetését, kedves Linám!

Az egész család a jangada elejébe sétált. Manoel és Benito szó nélkül ballagott egymás mellett, mögöttük Yaquita és a lánya lépdelt, ők is csöndesek voltak, valami névtelen szomorúság nyomasztotta őket, mintha balsejtelem kínozná valamennyiüket.

Torres Joam Garral sarkában maradt, a családfő lehajtott fővel ment, szemmel láthatóan mélyen elmerült gondolataiban. Torres egyszerre csak vállára tette a kezét, s így szólt hozzá:

– Garral uram, volna számomra egy negyedórája? Beszélni szeretnék önnel!

Joam Garral Torresra nézett.

– Itt? - kérdezte.

– Nem! Négyszemközt!

– Jöjjön velem!

Mindketten bementek a házba, s az ajtó becsukódott mögöttük.

Nehéz volna szavakkal ecsetelni, mit éreztek a többiek, mikor Joam Garral és Torres eltűnt a szemük elől. Miféle közös ügye lehet a jöttment kalandornak és a becsületes iquitosi gazdának? Valamennyien úgy érezték, hogy iszonyatos veszély fenyegeti őket, de nem merték egymás gondolatait sem firtatni.

– Manoel! - suttogta Benito, s megragadta barátja karját. - Lesz, ami lesz, de ezt az embert holnap partra tesszük Manausban!

– Helyes! - mondta Manoel.

– És ha valami bajt hoz az apám fejére... ha miatta éri valami, megölöm.