FRAGOSO MUNKÁBAN

A braza, vagyis parázs szót már a XII. századi spanyol nyelvben megtaláljuk. Ebből származott a brazil szó is, azokat a fákat nevezték így, melyekből egy bizonyos vörös festőanyagot nyertek; ez a szó az eredete annak a névnek is, mellyel Dél-Amerikának az egyenlítői vonalon áthaladó hatalmas részét, Brazíliát nevezték el, minthogy e terület erdeiben nőtt az a bizonyos fa. Már a normannokkal folytatott kereskedelem egyik fontos tárgya volt. Jóllehet a festőanyag előállítása helyén ibirapitunga a neve, a brazil elnevezés is ismeretes maradt, sőt ezt a nevet kapta az a vidék is, mely mint roppant parázskosár izzik a trópusi napsütésben.

A vidéket kezdetben a portugálok foglalták el. Alvarez Cabral hajókormányos már a XVI. század elején birtokba vette a területet. Később ugyan Franciaország és Hollandia is megvetette itt a lábát, a terület azért mégiscsak portugál maradt, e hősies kis nép minden kiváló tulajdonságának ismertetőjelével. Történetünk idején Brazília már az egyik legnagyobb dél-amerikai állam, melynek uralkodója a tudomány- és művészetkedvelő Don Pedro.

– Mi a te jogod törzsedben? - ezt kérdezte Montaigne egy indiántól, akivel Le Havre-ban találkozott.

– Elsőként indulhatok a háborúba - hangzott az egyszerű válasz.

A háború - mint tudjuk - a civilizáció legbiztosabb és leggyorsabb kovásza volt hosszú időkön át. A brazilok is úgy cselekedtek hát, mint ez az indián: harcoltak, védték, kiterjesztették a meghódított területet, s elsőként haladtak a civilizáció útján.

1824-ben, tizenhat évvel a portugál-brazil birodalom alapítása után Don Juan, akit a francia hadak elűztek Portugáliából, kikiáltotta Brazília függetlenségét.

Ezután már csak az új birodalom és a szomszédos Peru között húzódó határ kérdését kellett rendezni, ám ez a rendezés nem bizonyult könnyűnek.

Brazília nyugaton a Napo folyóig akart terjeszkedni, Peru viszont az Ega-tóig terjedő, vagyis a nyugatra nyolc fokkal odébb húzódó területekre is igényt tartott.

Időközben Brazília kénytelen volt lépéseket tenni az Amazonas-vidéki indiánok elhurcolásának megakadályozására. A rabszolga-kereskedelem a spanyol-brazil missziók jövedelmét növelte. Brazília a rabszolga-kereskedelem megakadályozására megerősítette a Tabatinga fölött fekvő La Ronde-szigetet, és katonai állomást létesített rajta.

Ez a lépés végül megoldásnak bizonyult, és a két ország között azóta is a szigeten át vezet a határ.

A sziget fölött a folyam perui területen halad át, s mint már tudjuk, Marañón a neve, alatta pedig brazil területen hömpölyög, s itt már az „Amazonok folyamá”-nak nevezik.

Június 25-én este a jangada megállt Tabatinga, az első brazil város előtt, mely a bal parton, az azonos nevű folyó forrásánál fekszik, és egyházjogilag a jobb parton alapított Szent Pál-egyházkerülethez tartozik.

Joam Garral elhatározta, ott töltenek harminchat órát, hogy a személyzet kissé megpihenhessen; vagyis csak június 27-én reggel indulnak ismét útnak.

Yaquitának és a fiataloknak, talán mert most kevésbé fenyegette őket a veszély, hogy a helyi moszkitók lakomáznak majd belőlük, nagy kedvük volt ahhoz, hogy partra szálljanak, megnézzék a várost.

Tabatingának ekkor négyszáz lakosa volt, csaknem valamennyien indiánok, nyilván beleértve az Amazonas bal partján inkább kóborló, mint letelepedett indiánokat is.

A La Ronde-szigeti katonai őrállás már évekkel korábban Tabatingába költözött át, úgyhogy ez helyőrségi várossá lett, noha az egész őrség mindössze kilenc, javarészt indián katonából és egy őrmesterből állt, aki voltaképpen a helyőrség és a város parancsnoka is volt.

Mintegy harminclábnyi magas partfal - benne nem túlságosan bizalomgerjesztő, vájt grádicssor - alkotta itt a kis erődítmény előterének egyik bástyafalát. A parancsnok lakása két, egymásra derékszögben álló kunyhóból állt, a katonák meg százlábnyival odébb, egy nagy fa tövében levő hosszúkás épületben voltak elhelyezve.

Ez a kunyhócsoport pontosan olyan lett volna, mint a folyam partjain másutt is épült faluk és telepek kunyhóinak az együttese, ha ezektől nem különböztette volna meg az örökösen üres őrbódé fölé nyúló zászlórúd, melyen a brazil lobogó lengett, no és ha nem állították volna föl a négy kis bronzágyút, hogy adott esetben tüzeljenek a nem barátságos szándékkal közelgő hajókra.

A falu maga az előtér mögött, a fennsík túlsó lejtőjén épült. Az oda vezető néhány perces út tulajdonképpen fikusz és miritisz árnyékában megbúvó vízmosás, ennek a végében omlatag hordalékparton, egy tér körül áll a falu boiassupálma leveleivel borított tíz-tizenkét kunyhója.

A falu nem túlságosan érdekes, de Tabatinga környéke elragadóan szép, főként a Javari torkolatánál, mely úgy kiszélesedik, hogy megfér rajta az Arama-szigetcsoport. Gyönyörű fák vannak itt, köztük sok pálma, melynek hajlékony rostjaiból a függőágyak és a halászalkalmatosságok hálója készül, s így a kereskedelemben is meglehetősen nagy a jelentősége. A Felső-Amazonas környékének mindenesetre ez az egyik legfestőibb vidéke.

Tabatingából egyébként alighanem hamarosan nagyváros lesz, minden bizonnyal gyors fejlődésnek indul. Itt kell ugyanis megállniuk a Brazíliából fölfelé s a Peruból lefelé tartó hajóknak. Itt cserélnek gazdát a teherrakományok, itt szállnak másik hajóra az utasok. Egy angol vagy egy amerikai városnak ennél kevesebb is elég volna ahhoz, hogy néhány év leforgása alatt roppant jelentős kereskedelmi központtá váljon.

A folyamnak ez a szakasza nagyon szép. Tabatingánál, mely több mint hatszáz mérföldnyire van az Atlanti-óceántól, természetesen nem érződik a rendes árapály hatása, de nagyon is szemmel látható a torlóárnak, ennek a gigantikus dagályhullámnak a jelentkezése, mely a szizigiaár, vagyis a legerősebb dagály háromnapos ideje alatt ugyancsak földuzzasztja és óránként tizenhét kilométeres sebességgel hajtja visszafelé az Amazonas vizét. Úgy mondják, hogy ez a dagály egészen a brazil határig nyomul fel.

Másnap, június 26-án ebéd előtt partraszálláshoz készülődött a Garral család, hogy megnézzék Tabatingát.

Joam, Benito és Manoel Brazíliának már több városában is megfordult, de Yaquita és a lánya még sohasem tette a lábát brazil földre, érthető tehát, hogy számukra nagy esemény ez a partraszállás, szinte úgy érezték magukat, mint akik arra készülnek, hogy birtokba vegyék a számukra eddig idegen földet.

Vándorborbélyi minőségben már Fragoso is bejárta Közép-Amerika különböző vidékeit, viszont Lina, ifjú úrnőjéhez hasonlóan, még sohasem tette a lábát brazil földre.

Mielőtt elindultak volna a jangadáról, Fragoso megkereste Joam Garralt, s így szólt hozzá:

– Garral uram, mióta ön befogadott engem az iquitosi fazendára, hogy ott hajlékot adjon nekem, tápláljon és fölruházzon, egyszóval mióta olyan vendégszeretően bánik velem, olyan sokkal vagyok adósa...

– Nem adósom semmivel, barátom - mondta Joam Garral. - Ne is akarja hát, hogy...

– Ó, Garral uram, ettől ne tartson! Nem vagyok én olyan helyzetben, hogy rendezhetném a tartozásomat, amit még az is szaporít, hogy fölvett a jangadára, lehetővé tette, hogy leereszkedjem a folyamon. Íme, máris brazil földön vagyunk, amit az ön jósága nélkül nem láthattam volna viszont! Ha nincs az a lián...

– Linának, csakis Linának tartozik hálával! - jegyezte meg Joam Garral.

– Tudom, uram, és sohasem fogom elfelejteni, amit értem tett, de arról sem feledkezem el, amivel önnek tartozom, uram.

– Kezdem azt hinni - folytatta Joam Garral -, hogy búcsút akar nekem mondani. Talán azt tervezi, hogy Tabatingában marad?

– Semmiképpen, Garral uram, hiszen ön a jóságával lehetővé tette számomra, hogy egészen Belémig önökkel tartsak, ahol majd folytathatom a régi mesterségemet, legalábbis ezt remélem.

– Ha így áll a helyzet, most mit óhajt tőlem, barátom?

– Azt szeretném megkérdezni, Garral uramnak nincs-e kifogása az ellen, hogy már útközben is gyakoroljam ezt a mesterséget. Nem szeretném, ha elügyetlenedne a kezem, de meg különben sem ártana, ha néhány marék reis csörögne a zsebemben, olyan pénz, amit magam kerestem. Mert tudja, Garral uram, a magamfajta borbély, aki kicsit a fodrászathoz is ért, és igazán csak a Manoel úrnak kijáró tisztelet tiltja meg, hogy azt mondjam, még a gyógyításhoz is, szóval az ilyen borbélynak mindig akad dolga a Felső-Amazonas falvaiban.

– Úgy gondolom, inkább a brazilok között, ugye, mert az indiánok...

– Bocsásson meg, Garral uram, hogy közbevágok, de főként az indiánok között. Borotválni persze nem kell őket, mert ami a szakállt, ezt a férfiúi ékességet illeti, a természet nagyon szűkmarkúan bánt velük, viszont szeretik ám az újmódi frizurát az indián urak és hölgyek is! Csak tíz percre telepedjek le Tabatinga főterén a bilboquet-val a kezemben - mert eleinte az vonzza őket, és én nagyon ügyesen játszom vele -, s máris összeverődnek körülöttem! Ha egy hónapig maradnék, hát a ticuna törzs minden fia-lánya az én kezemből kikerült frizurát viselné! Hamarosan szét fog szaladni a hír, hogy „a göndörítő tüzes vas” - mert itt így neveznek engem - visszaérkezett Tabatinga falai közé. Kétszer is jártam már itt, és az ollómmal meg a fésűmmel egyszerűen csodákat műveltem! De persze nem kell túl gyakran visszajárni ugyanarra a helyre. Az indián úrhölgyek ugyanis nem naponta fésülgetik magukat, mint a brazíliai városok elegáns dámái. Ó, nem! Ha egyszer elkészült a frizurájuk, hát egy egész évre készült el, és mondhatom, nagyon gondosan ügyelnek arra, hogy a művet, melyet, ha szabad így mondanom, szerény tehetségemmel létrehoztam, el ne rontsák valahogyan. Most viszont már egy éve nem jártam Tabatingában, alkotásaim tehát nyilván romokban hevernek, s ha önnek, Garral uram, nincs kifogása ellene, szeretném itt Tabatingában újból megerősíteni jó hírnevemet, amit a múltban szereztem. De kérem, higgye el, Garral uram, ez az egész mindenekelőtt inkább pénz és nem hiúság kérdése nálam.

– Csinálja csak, barátom! - mondta Joam Garral mosolyogva. - De lásson hozzá gyorsan, mert csak egy napot időzünk itt, holnap hajnalban már indulunk is tovább.

– Egyetlen percet sem tékozlok el! Fogom a szerszámaimat, és máris partra szállok!

– Menjen csak, Fragoso, és bárcsak reiseső záporozna a zsebébe!

– Az ám a jó eső, csakhogy kegyelmed hűséges szolgájának még sohasem volt benne része! - mondta Fragoso, s máris indult.

Kicsit később, Joam Garralt kivéve, az egész család partra szállt. A jangada a parthoz elég közel tudott állni, úgyhogy a kiszállás meglehetősen könnyű volt. A kirándulók a partfalba vágott omlatag lépcsőn át jutottak fel a kis erődítmény elé.

Yaquitát és a többieket a parancsnok fogadta, szegény volt az istenadta, de tisztában volt a vendégszeretet íratlan törvényeivel, s valamennyiüket meghívta magához ebédre. Itt-ott fölbukkantak a helyőrség katonái, a ticuna származású feleségek meg vézna gyerekeikkel együtt kiálltak a kaszárnya küszöbére, onnan lesték a vendégeket.

Yaquita nem élt a parancsnok kedvességével, ehelyett ő hívta meg feleségestül a jangadára, hogy ebédeljenek az ő asztaluknál.

A parancsnok nem kérette magát, meg is beszélték, hogy tizenegy órakor együtt mennek a jangadára.

Közben Yaquita a lányával, Linával és Manoellal a környéken sétálgatott, Benito pedig a parancsnoknál a hivatalos ügyeket intézte el, minthogy a derék őrmester nemcsak a tabatingai helyőrség parancsnoka, hanem egy személyben a vámhivatal vezetője is volt.

Benito ezután szokása szerint a szomszédos sűrűbe indult vadászni, Manoel azonban most nem volt hajlandó vele tartani.

Közben Fragoso is partra szállt, ő azonban nem az erődítményhez igyekezett, hanem a vízmosásban vezető árnyékos úton át a faluba ment. Úgy gondolta, hogy ott több vendége akad, mint a kaszárnyában. A katonafeleségek is szívesen bízták volna hajzatukat Fragoso ügyes kezére, ám a férjek itt aligha nyúltak volna a zsebükbe, hogy fizessenek oldalbordájuk hívságos szeszélyeiért.

Más volt a helyzet a bennszülötteknél. A vidám borbély tudta, hogy ott a férjek meg a feleségek egyformán boldogan fogadják.

Fragoso tehát elindult, ment a szép fikuszokkal árnyékolt úton, s Tabatinga közepébe jutott.

Alighogy odaért a híres-nevezetes borbély, máris ráismertek, körülfogták, s jöttének gyorsan híre kelt.

Fragosónak nem volt nagydobja, se kisdobja, se kornétája, hogy azzal csalogassa magához a vendégeket, még csak ragyogó réztányérokkal, fényes lámpákkal, tükrökkel díszített kocsija sem volt, de még hatalmas napernyője se, szóval semmi olyasmi, amivel a vásári borbélyok csődítik magukhoz a közönséget. Fragosónak mindössze egy bilboquet-ja volt, de azzal aztán tudott bánni! Hogy az elvékonyodó nyéllel micsoda ügyesen fogta el a golyóként szolgáló teknősbékafejet! Milyen kecsesen indította el ezt a golyót, hogy az éppen az általa kívánt görbét írja le, melynek pontos értékét talán még a matematikusok sem tudták volna kiszámítani, pedig ezek a tudósok állítólag még azt is meghatározták, hogy gazdáját követve, milyen görbét ír le a kutya.

A falu közepén meglehetősen egyszerű öltözékükben összesereglettek a férfiak, nők, aggok és gyerekek. A szívélyes borbély félig portugál, félig ticuna nyelven, ám mindig egyformán vidám hangon adta elő szokásos mondókáját a falu népének.

Voltaképpen azt mondta, amit minden ügyeskedő vásáros mond, ha a közönség szívébe akar férkőzni, legyen az spanyol borbély vagy francia parókamester. Éppen olyan talpraesetten, az emberi gyöngeség éppen olyan alapos ismeretében beszélt, ugyanazokat a százszor elmondott tréfákat, furfangokat ismételte ő is, és a bennszülött népség éppúgy ámult, éppen olyan kíváncsi és hiszékeny volt, akárcsak a civilizált világ bámész népsége.

Érthető tehát, hogy tíz perc múlva a közönség már tolongott abban a *lojá*ban, ahova Fragoso betelepedett, és mely a falu főterén egyébként kocsmaként szolgált.

A loja egy Tabatingában élő brazilé volt. A bennszülöttek itt néhány *vatem*ért, ami körülbelül húsz reis, vásárolhattak maguknak szeszes italt, főként *assai*t. Az assai nem más, mint félig besűrített borféle, amit az assaipálma gyümölcséből készítenek, s *cui*ból, vagyis tökhéjból isszák, amit az Amazonas vidékén széltében-hosszában korsóként használnak.

Férfiak és nők tolongtak, hogy mielőbb helyet foglalhassanak a borbély székében. Fragoso ollója alighanem tétlenségre lesz kárhoztatva, mert az indiánok nem tűrték volna, hogy levágja finom szálú, dús hajukat; inkább a fésűnek lesz dolga, meg az egyik sarokban, parázs fölött melegedő sütővasnak.

És a művész hogy biztatta a tömeget!

– Majd meglátják - mondogatta -, majd meglátják, barátaim, hogy tart ez a göndörítés, ha nem fekszenek rá! Tessék, kész az egy évre szóló frizura, az most a legújabb divat Belémben és Rio de Janeiróban! Még a királyné udvarhölgyei sincsenek szebben fésülve, és figyeljék csak, nem takarékoskodom ám a pomádéval!

Nem, határozottan nem takarékoskodott vele. Igaz, ezt a „pomádét” maga keverte zsírból meg valami virágszirom nedvéből, de legalább tapadt, akár a malter!

A Fragoso keze által emelt hajtornyok már csak ezért is joggal viselték az építmény nevet, s micsoda díszes építmények voltak! Fürtök, csigák, hullámok, csokrok, fonatok, göndörség, rollni, pajesz, lokni - minden volt egy fejen. De sehol egy hamis konty, se hamis copf! A bennszülöttek haja nem ritkul, nem hullik, olyan, akár az Amazonas-vidéki őserdők: dús és érintetlen. Fragoso legföljebb néhány szál virággal, hosszú halszálkával, csont- vagy réztűvel, vagyis helyi divatcikkekkel ékesítette ezeket a frizurákat. Az bizonyos, hogy még a Direktórium hölgyei is megirigyelték volna ezeket a csodálatos és meglepő fantáziára valló három-négy emeletes fodrászremekeket, de még maga a nagy Leonard is elismeréssel adózott volna tengerentúli kollégájának műve előtt!

Fragoso aztán nyilvánvaló elégedettséggel rakosgatta zsebébe a vatem- és reisesőt, az Amazonas vidéki bennszülöttek ugyanis csak ezért a két pénznemért adják el áruikat. Azt máris láthatta, hogy még akkor sem tud eleget tenni a szüntelenül cserélődő vendégsereg óhajainak, ha egész éjszakáig itt dolgozik. Fragoso jöttének a híre ugyanis nagyon gyorsan elterjedt, s mindenfelől jöttek az indiánok: a bal parti Ticunasból, a jobb parti Mayorunasból meg a Cajaru és a Javari menti falvakból.

Tabatinga főterén sorba álltak a türelmes várakozók. Azok a szerencsések meg, akikkel már végzett a borbély, gyerekes büszkeséggel - hiszen voltaképpen gyerekek voltak valamennyien - házról házra páváskodtak, gondosan ügyelve arra, nehogy sokat vagy hevesen mozogjanak, és kár essék a frizurában.

Így történt aztán, hogy az óra delet ütött, ám a borbélynak nem volt ideje arra, hogy a jangadára menjen ebédelni, beérte azzal, hogy két frizura között kortyolt egy kis assait, evett egy kis maniókát meg teknősbékatojást.

A kocsmáros is jól járt: a borbély vendégei egyre-másra itták a pincéből előhordott assait. Szó, ami szó, Tabatinga életében fontos eseményt jelentett a Felső-Amazonas vidéki indiánok rendes és rendkívüli borbélyának, a híres-nevezetes Fragosónak az ott-tartózkodása.