Rharsa chottja.

A május negyedikéről ötödikére virradó éjszakát az expedíció a dűnék mentén töltötte. A vidék teljesen kopár és kietlen volt. Ennek a kétségbeejtően sivár vidéknek utolsó fái is három-négy kilométernyire maradtak mögöttük. Most már itt volt, itt előttük a végtelen sárga sivatag: a Szahara.

A tengeren kívül semmi sem tudja jobban érzékeltetni és értelmünkhöz valamiképpen közelebb hozni a végtelent, mint a sivatag. Azt a rejtelmes, felfoghatatlan valamit, aminek nincs kezdete és nem lehet vége, a mi gyarló, földi érzékeink elé varázsolni, csakis az óceán és a sivatag képes.

A katonák felütötték a sátraikat. Neftában annyi eleséget szereztek be, hogy az most hosszú ideig elég volt úgy az emberek, mint a lovak számára.

Egyébként, miután a kijelölt útiterv szerint meg akarták kerülni Rharsát, Schaller mérnök és Hardigan kapitány már jó előre elhatározták, hogy a chott határszélén levő oázisokban meg fognak állni, hogy újabb élelmiszerrel lássák el magukat.

Este, mialatt François a vacsora készítésével foglalatoskodott, a hadnagy és a kapitány átment Schaller mérnök sátrába.

A mérnök sátrában Rharsának erősen megnagyított térképe feküdt. Ez a chott, amelynek déli határa körülbelül a 34-ik szélességi foknál fekszik, északi irányban messze betorkollik. Errefelé Chebika község közelében az Aures-hegység teszi változatossá az egyhangú lapályt. A chott maximális hosszúsága éppen a 34-ik szélességi foknál körülbelül 60 kilométer. Ám egész területe arra mutat, hogy egyike lesz a Szaharai-tenger legforgalmasabb kikötőinek, magyarázta a mérnök. Forgalmas, élénk nagy város lesz itt, házakkal és üzletekkel, virágzó kereskedelemmel és nagy forgalommal. Mi most át sem tudjuk tekinteni azt az óriási perspektívát, mely a munka sikerülte után elébünk tárul. Elhagyott, semmit sem jelentő apró pontocskák, virágzó városok lesznek, a kultúra és a civilizáció zászlóvivői.

Hardigan kapitány aziránt érdeklődött, hogy vajjon Schaller az egész Rharsa hosszán át akar-e vágni az expedícióval?

– Nem, - felelt a mérnök, - mert engem főként a chott határszélei érdekelnek. Úgy hiszem, arrafelé értékes anyagot találunk, ami nagyon is hasznunkra lehet az építkezésnél. Persze nem lesz olyan jó, mint a mostani anyagunk, de viszont megvan az az előnye, hogy nem kell szállítani.

– A karavánok gyakran járják ezt a vidéket? - kérdezte a hadnagy.

– Meglehetősen sűrűn. Mert igaz ugyan, hogy ez az út a rossz talaj miatt sokkal veszedelmesebb, viszont sokkal rövidebb és kevésbbé fárasztó, mint a partvidéki dűnék között vezető hosszú út.

Íme ez volt az előre megállapított terv és a két csatorna átvizsgálása után, a mérnök körüljárta az eljövendő új tenger egész kerületét.

Másnap reggel Schaller és a két tiszt vezetése alatt elindult a csapat. Nagyfogú, Nicol őrmester hűséges kutyája, legelől loholt és csaholására ijedten rebbentek fel a verebek.

Az expedíció a chottot körülövező magas dűnék között ment előre. Ez a vidék nem fog az emberkéz alkotta Szaharai-tenger alá kerülni, mivel a partvidék magasan fekszik, sokkal magasabban a tenger színénél és így a Djerid vidékének ez a déli része megmenekül a sivatagot elborító vízáradattól.

Éppen úgy, mint az előző napon, a kis társaság a kora hajnali órákban útjára indult és 15 kilométernyi utat tett meg.

A mérnök mindenekfelett az eljövendő új tenger partvidékét akarta tüzetes pontossággal és alaposan megvizsgálni. Ugyanis meg akarta állapítani, hogy a partvidék elég biztos bázisú-e és nem kell-e attól tartani, hogy az új tenger majd kilép medréből, s elönti a szomszédos vidéket? Így tehát a csapat is a partvidék dűnéi mentén folytatta útját. Ezek a dűnék a chottot nyugati irányban szegélyezték.

Ám mintha az emberi munkának nem is kellett volna módosítani azt, amit a természet alkotott. Hogy Rharsa helyén valaha nagy tó volt-e vagy sem, azt igazán nem tudhatjuk, de annyi bizonyos, hogy a természet mintha egyenesen tó vagy tenger számára alkotta volna medencéjét. A vízmennyiség, melyet a csatorna a gabesi kikötőből elvezet, éppen belefér ebbe a természetalkotta óriási medencébe.

Útközben aztán mindannyian alaposan szemügyre vehették a medencét. Rharsa, a nagy kietlen homoktenger, a trópusi nap éles, forró sugaraiban szemkápráztatón csillogott. Mintha csak ezüst vagy kristályporra tűzött volna a nap.

Az emberi szem nem is bírta volna el ezt a nagy, szinte már fájó csillogást, de Schaller mérnök és Hardigan kapitány magukkal hozták a túlságos erős fény ellen megvédő szemüvegeket. E nélkül bizony nagyon kockázatos lenne az út a sivatag bizonyos pontjain keresztül.

Mindenki feltette hát a trópusi szemvédőket, csak éppen Öreg Pajtás tiltakozott hangos nyerítéssel, amikor gazdája az ő szemére is ráakarta tenni a szemüveget. Mert az óvatos Nicol őrmester nem feledkezett meg hű társáról és mikor Gabesben Hardigan kapitány rábízta a szemvédők beszerzését, Öreg Pajtásnak is vásárolt egyet a saját pénzén.

Öreg Pajtás, amint mondottuk, kétségbeesett nyerítéssel tiltakozott a szemüveg ellen. De Nicol őrmester, mint mindig, most is keresztül vitte akaratát, hiába volt minden! Öreg Pajtás pápaszemmel a szemén ügetett tovább a sivatag homokján. Kénytelen-kelletlen belenyugodott hát a dologba, csak a mellette loholó Nagyfogúra vetett néha-néha szomorú tekintetet. Mintha csak azt mondta volna:

– Hát hallottál már ilyesmit, pajtás? Egy magamfajta becsületes ló szemén pápaszem?... Hát mivel érdemelte meg a magamfajta becsületes, jóra való állat ezt a szégyent?

És Nagyfogú résztvevőn pislogott vissza, barátjára, a szegény csúffá tett Öreg Pajtásra.

A chott talaja olyan volt mint általában a sós medencéké, melyeket, a trópusi nap a nyári forróságban teljesen kiszikkaszt. Ám a talaj egy részén, a homok alatt, talajvíz folyt és errefelé a földből ki-kizöldelt néhány szegényes gyér növény.

Meg kell jegyeznünk, hogy ebben az évben a Rharsán nem szikkadt még ki a víz, melyet ősszel és télen a megduzzadt patakok hoztak. Mikor néha elkanyarodtak a chottot körülövező dűnéktől, a lovak meg-megálltak és jóízűen ittak a kisebb-nagyobb mélyedésekben meggyülemlett apróbb tavakból.

A lovak egyenletes iramban ügettek a homokos rónaságon. Messziről mintha arabok fehér burnuszát lengette volna a szél. De mikor a kis csapat közeledett, a nomádok gyorslábú lovai vágtatni kezdtek és a lengő, fehér burnuszokat egy-két perc alatt már el is nyelte a messzeség.

A lovascsapattól megrémült kicsiny madarak ezrei és ezrei szálltak fel a magasba, panaszos csipogással lendülve a fellegtelen, derült, kék égbolt felé.

Az expedíció Rharsa határszélei felé igyekezett. Arrafelé majd bizonyosan találnak éjjeli táborozásra alkalmas helyet, míg a medence közepe táján sehol sem akadnának megfelelő helyre. A határszélen egyik kis oázis a másik után következett.

– Ezeknek nagyrészéből kikötőváros lesz, - mondta Schaller Hardigan kapitánynak.

Az oázisokon mindannyian felfrissíthették magukat. De alighogy elhagyták a zöldelő bokroktól és gyümölcsfáktól borított területeket, a föld újra csak kopár, kietlen lett.

Mindent összevéve, az expedíció útja, Rharsa medencéjén keresztül, nem volt túlságosan fárasztó. Igaz ugyan, hogy az eget egyetlenegy felhő sem borította és a trópusi nap sugarai égetően tűztek le a homokos síkságra. Ám. a spahik, tisztjeikkel együtt, hozzászoktak már a forró klímához és megedződtek a tüzesen égető napsugarak ellen. Schaller mérnököt a hosszas afrikai tartózkodás szintén megedzette a tropikus éghajlat ellen.

Ami pedig az út veszélyességét illeti, csak arra kellett vigyázniok, hogy a «hofrákat», a chott belsejében lévő, igen laza talajréteggel fedett mélyedéseket elkerüljék. És azon az útvonalon, ahol az expedíció haladt, nem is igen kellett ettől a veszélytől tartaniok.

A hofrák nagyon veszélyesek, - magyarázta Schaller mérnök a két tisztnek. Mikor a Francia-Külföldi Társaság annak idején az első csatornát készítette, sajnos, két súlyos baleset is történt, a tuniszi shebkhán.

– Ha emlékezetem nem csal, - mondta Hardigan kapitány - Roudaire kapitány is előre látta ezt a veszedelmet és több ízben említést is tett róla... Egyszer elbeszélte, hogy jómaga is váratlanul egészen térdig süppedt a laza sótartalmú homokba... és csak szerencsés lélekjelenléte mentette meg.

– Úgy van barátom, - tette hozzá a mérnök. - Roudaire kapitánynak mindenben igaza volt. Ezek a nagy medencék tele vannak effajta veszedelmes, titkos kelepcékkel, melyeket maga a természet alkotott. Az arabok tengerszemnek nevezik ezeket a homokfedte lyukakat, melyek olyan mélyek, hogy nem tudjuk elérni a feneküket. Ezek a tengerszemek már sok emberi életet elpusztítottak. Roudaire egyik expedíciója alkalmával is történt ilyen borzalmas szerencsétlenség, egy lovast lovával együtt elnyelt a föld. Társai összekötötték puskájukat, ám húsz összekötött puska segítségével sem bírták a szerencsétlent kihúzni.

– Nos hát, - mondta Hardigan kapitány - még egyszer lelkükre kötöm embereimnek, amit már többször megmondtam nekik, hogy csak a legnagyobb óvatossággal haladjanak előre. Nem lehet elégszer figyelmeztetni őket az elővigyázatosságra, mert itt a legkisebb meggondolatlanságért is életével fizet az ember.

– Még így is tartok tőle, - folytatta Villette hadnagy - hogy ezt az átkozott Nagyfogút, - mert ez a szófogadatlan állat folyton jobbra-balra szaladgál, - egyszerre csak elnyeli a föld.

– No hiszen még csak az kellene, - rázta fejét a kapitány - Nicol egészen bizonyosan gyógyíthatatlan búskomorságba esnék, ha kedvelt kutyájának vagy lovának valami baja történnék.

– Hát annyi bizonyos, hogy az őrmester mint legjobb barátait szereti ezt a két értelmes állatot. Az ember valóban elcsodálkozhatik rajta, hiszen mégis csak oktalan állatokról van szó.

– Úgy van, - folytatta Hardigan kapitány - mert a mondák és mítoszok hősei, Orestes és Pylades, Damon és Pithias, Achilles és Patroklos legalább lelkes, élő emberek voltak, ámbár Nicol nagyon megsértődnék, ha az ő kedveltjeit kevesebbre becsülnénk, mint akár a legderekabb mitológiai hőst.

Mindaz, amit Schaller mérnök a talaj veszedelmességéről mondott, igaz volt. És mégis a karavánok gyakran választották ezt a veszedelmes utat, ugyanis a chotton keresztül útjuk nagyon is megrövidült és azon felül a talaj is egyenletesebb, kényelmesebb.

A karavánok azonban mindig csak kipróbált, jó vezetőkkel mertek erre az útra vállalkozni.

Mióta Gabesből elindultak, a spahi-csapat még egyszer sem találkozott karavánokkal, amelyek Biskrából a Kis-Syrtisig mennek, mindenféle élelmiszereket és árucikkeket szállítva. De április 9-én délután a kis csapat összekerült egy karavánnal, még pedig nagyon különös körülmények között.

Délután három óra lehetett. A déli pihenőnek már vége volt. A kis csapat egyenletes menetben haladt a sivatagon, az égetően tűző napsugarak alatt. Rharsa nyugati része felé a talaj észrevehetően emelkedett, a dűnék körvonalai egyre erősebben és erősebben kirajzolódtak. Erről a részről a tenger sohasem önthetné el a vidéket.

A mérnök és a tisztek leszálltak a nyeregből. A spahik is követték a példát és lovaikat kantárszáron vezették.

Egy percre mindnyájan megálltak egy platón és ekkor Villette hadnagy figyelmesen, összehúzott szemöldökkel előre nézve, ujjával a távolba mutatva így szólt:

– Mintha amott messziről egy csapat közeledne felénk.

– Egy csapat, vagy pedig valami nyáj, - mondotta Hardigan kapitány.

– Ilyen messziről nehéz megkülönböztetni, - tette hozzá a mérnök.

Annyi biztos, hogy körülbelül három-négy kilométernyire sűrű porfelhő gomolygott a sivatagban. Lehet, hogy csak állatcsorda, de az is lehet, hogy valami karaván, vagy nomád bennszülöttekből álló csapat közeledik.

Nagyfogú is hangos csaholásban tört ki, hogy gazdája figyelmét felkeltse.

– No mi az, öreg kutyám? - kérdezte Nicol.

De a kutya csak tovább csaholt, ide-oda, csapdosva farkával és előre rohant, mintha csak neki akarna vágni a chottnak, hogy hamarább eljusson a közeledő csapathoz.

– Ide mellém Nagyfogú, ide mellém!

És gazdája hívására Nagyfogú visszakullogott az őrmester mellé.

A porfelleg pedig egyre sűrűbb és sűrűbb lett, annak jeléül, hogy a csapat közeledik. Ám még mindig nem lehetett megkülönböztetni, hogy állatcsorda vagy pedig karaván tart-e feléjük?

Néhány perc mulva aztán már minden kétségük elmult a felől, hogy vajjon, állatok vagy emberek közelednek-e? A sűrű porfelleg mögül villámok cikáztak elő és puskaropogás zaja verte fel a sivatag csendjét.

Nagyfogú pedig, akit már gazdája sem tudott visszatartani, dühödt csaholással előre rohant. Az őrmester hiába igyekezett visszaparancsolni.

– Puskalövések! - kiáltott fel Villette hadnagy.

– Talán vadállatok támadták meg a karavánt? - találgatta a mérnök.

– Inkább talán rablók, mert a puskalövések egyre sűrűbbek és sűrűbbek lesznek.

– Nyeregbe emberek! - vezényelt Hardigan kapitány.

És egy perc mulva a spahik már sebes iramban vágtattak a harc színtere felé.

Kétségkívül nagy, szinte a vakmerőséggel határos bátorság kellett ahhoz, hogy a számranézve bizony nem valami nagy spahi-csapat megtámadja a karavánnal küzdő rablócsapatot. Ám sem Hardigan kapitány, sem pedig hű emberei nem törődtek a veszéllyel, mikor veszedelemben lévő embertársaikon kellett segíteni. Különben is a két tiszt bízott a kis csapat feltétlen fegyelmezettségében, hiszen csupa megbízható, bátor katonával indultak útnak.

A két csapat közti távolság, ismételjük, alig volt több három kilométernél. Az út kétharmad részét tíz perc alatt megtették. A puskalövések zaja pedig egyre sűrűbben hallatszott a gomolygó porfelhőből. Amint a spahi-csapat közeledett, a délkelet felől fújó szellő meglebbentette a sűrű porfelhőt és lassanként kezdte szétoszlatni.

A katonák megláthatták, hogy micsoda küzdelem folyik le itt előttük.

Amint később megtudták, a támadás tényleg egy karavánt ért, mely öt nappal ezelőtt hagyta el Zeribet oázisát, Melrirtől északra és Tozeur felé ment, ahonnan aztán Gabesbe akart jutni.

A karaván körülbelül húsz arabból állott és vagy száz, datolyás zsákokkal megrakott tevét hajtottak Gabes felé. Így haladtak előre a kietlen homoktengeren, a trópusi nap izzó sugaraiban, elől a tevék, mögöttük pedig a hajcsárok, rekedtes kiáltással biztatgatva az állatokat.

A karaván már elért Rharsa nyugati széléig. Tapasztalt, megbízható vezető irányította a csapatot. Ám alighogy elérték Rharsa nyugati szélét, mikor egy körülbelül hatvan főből álló lovascsapat bukkant elő váratlanul a dűnék közül.

A rablók biztosak voltak a dolgukban, hiszen óriási számbeli fölényben voltak.

A karavánhoz tartozó emberek el voltak látva mindenféle fegyverrel és így kétségbeesetten védték magukat. De bátorságuk édeskeveset jelentett támadóik számbeli fölényével szemben és néhány perc mulva a rablók teljesen szétverték a karavánt, mely az expedíció váratlan közbejötte nélkül bizonyára elpusztult volna. Hiszen a nomád rablók kegyetlen fosztogatásának már sok emberélet esett áldozatul, a nélkül, hogy a gyilkosok elvették volna méltó büntetésüket.

Mikor a rablócsapat észrevette a Hardigan kapitány vezénylete alatt előrevágtató spahikat, egy pillanatra mind megálltak.

Hardigan kapitány pedig harsány hangon vezényelt:

– Előre!

És a spahik gyors iramban nekivágtattak a rablócsapatnak.

De a rablók nem várták be a támadást. Talán nem akartak két tűz közé kerülni, talán a spahik jól ismert egyenruhája vette el a bátorságukat? Ki tudná megmondani? Annyi bizonyos, hogy mire Hardigan kapitány és emberei lőtávolságba kerültek volna, a csapat elmenekült északnyugati irányban.

A spahik utánuk tüzeltek és néhány golyó el is talált néhány rablót, de úgy látszik egyik sem sebesült meg súlyosan, mert csak egy pillanatra álltak meg, aztán sebes iramban tovább menekültek.

Hardigan kapitány jobbnak látta, ha nem veszik űzőbe a rablókat. Hiszen minden valószínűség szerint úgy sem érték volna utól a gyorslábú arab paripákon vágtató, nagy előnyben lévő bennszülötteket. Az ellenséges csapat egyébként kisvártatva el is tűnt szemük elől.

Ezek a nomád törzsek úgy ismerték a sivatagot, mint a tenyerüket. Bizonyára úgy elrejtőztek a homokbuckák között, valami titkos rejtekhelyen, hogy szinte lehetetlenség reájuk akadni. Annyi bizonyos, hogy újból nem mernek visszajönni és így a karaván békésen folytathatja útját, Rharsa felé.

Bizonyos, hogy ha a segítség néhány percet késik, a datolyás zsákokkal megrakott tevék bizonyára mind a rablók kezére kerülnek.

Schaller mérnök aztán kikérdezte a karaván vezetőjét és megtudta tőle a karaván megtámadtatásának egész történetét.

– És nem tudja, hogy a rablók melyik nomád törzshöz tartoznak? - kérdezte Hardigan.

– Tuaregek, kapitány úr, - felelt a vezető.

– De hiszen azt rebesgetik, hogy a tuaregek elvonultak a nyugati oázisokról és Djerid keleti része felé tanyáznak.

– Nos, úgy látszik, ameddig van kifosztani való karaván, addig szívesen mennek más irányban is, - jegyezte meg Villette hadnagy.

– Látják, nem kell nagyon siratni a sivatagot, mert ha a sivatag a tenger hullámai alá kerül, akkor aztán az effajta támadásoktól sincs mit tartani többé, - tette hozzá a mérnök.

Hardigan kapitány aztán még megkérdezte a karavánvezetőtől, hogy nem hallott-e valamit a tuaregek vezéréről?

– A szökésről nem beszélnek az emberek?

– De igen, kapitány úr, - felelt a vezető - néhány nap óta sokat hallani Hadjar szökéséről.

– És arról nem hallott semmit, hogy Rharsa vagy Melrir környékén tanyázna?

– Nem, kapitány úr.

– Nem tartja lehetségesnek, hogy esetleg ő vezette ezt a rablócsapatot?

– Kizártnak tartom, kapitány úr. Én jól ismerem Hadjart és tüstént felismertem volna... Hogy a rablók egy része abból a csapatból való, melyet azelőtt ő vezényelt, azt magam is valószínűnek tartom... Hanem annyi biztos, hogy az ön közbejötte nélkül, kapitány úr, mindannyian elpusztultunk volna.

– De most már, azt hiszem, nyugodtan folytathatják útjukat - mondta Schaller.

– Ó igen. Ezek a gazfickók nyugati irányba menekültek, mi pedig három-négy nap alatt Tozeurben leszünk.

A vezető aztán összeterelte az embereket. Embert nem veszített a karaván, mindössze néhány sebesültjük volt, de egy sem olyan súlyos állapotban, hogy sebe miatt ne folytathatta volna útját. A lövöldözés zajára szerteszét szaladt tevék maguktól visszajöttek. Miután az arabok még egyszer köszönetet mondtak megmentésükért Hardigan kapitánynak és kis csapatjának, a karaván útnak indult.

A mérnök és a két tiszt aztán alaposan megbeszélte egymással ezt a támadást, melynek esetleg könnyen lehetett volna tragikusan súlyos vége. Mindhármukban sok titkos aggodalmat keltett a váratlan incidens és jól esett nekik, hogy barátok módjára megbeszélhetik most egymással, ezzel is könnyítve lelkükön.

Schaller szólalt meg legelőször:

– A tuaregek vezére visszatért hát hazájába?

– Nos, erre tulajdonképpen el lehettünk készülve, - mondta Hardigan kapitány. - Most már én is azt mondom, bárcsak minél előbb meglenne már a Szaharai-tenger. Akkor aztán egyszer s mindenkorra végük lenne ezeknek a gazembereknek.

– Azonban sajnos, néhány év is beletelik, míg a Gabesi-öböl vize megtölti Rharsa és Melrir medencéit, - sóhajtott fel Villette hadnagy.

Schaller elgondolkozva nézett maga elé.

– Ki tudja? - mondta aztán halk hangon, inkább magához, mint a másik kettőhöz beszélve.

Az éjszaka csendes volt. A tuaregek többé nem mutatkoztak.

Másnap, április 10-én, délután az expedíció pihenőt tartott. Elérkeztek arra a pontra, ahol a két chottot összekötő második csatorna kezdődik.