Az új tenger.

A domb körül ködfátyol terült el, mely olyan sűrű volt, hogy a napsugarak nem tudtak rajta keresztülhatolni. Jóformán négy lépésnyire sem lehetett látni és a fák ágait is súlyosan megülte a sűrű, szürke köd.

– Úgy látszik, hogy az ördög dolgozik ellenünk, - mormogta a káplár. - E miatt az átkozott köd miatt még az orráig sem lát az ember.

– Bizony, ez az állapot felette kellemetlen, - jelentette ki a mindig választékosan beszélő François.

A szökevények azt remélték, hogy egy-két óra mulva, ha a nap erősebb lesz, sugarai szétoszlatják a ködöt és akkor majd tisztán láthatják az előttük elterülő, megváltozott vidéket.

Nem volt más hátra, türelmesen kellett várakozni és a katonák letelepedtek a fák tövébe. Ámbár a megváltozott körülmények között ugyancsak takarékoskodni kellett az elemózsiával, mégis, tekintettel arra, hogy tegnap este már úgy sem ettek, Hardigan kapitány megengedte az ugyancsak elcsigázott és éhes embereknek, hogy elővegyék az ennivalót.

Mikor megreggeliztek, a kapitány benső nyugtalansággal állapította meg, hogy mindössze két napra való élelmiszerkészletük van.

Három óra telt el ebben várakozásban. A zaj lassan-lassan elcsendesedett. Erős szél kezdett fújni s a fák ágai suhogtak, zörögtek egy-egy erősebb szélrohamban. De a nap egyre erősbödő sugarai alatt a ködfelhő egy része lassan foszladozni kezdett, a megmaradt résszel pedig a szél hamarosan végzett.

Végre a sűrű, szürke fátyol szerteszét szakadt és a menekülők tisztán láthatták, mi van előttük s hol is vannak tulajdonképpen?

Először a fák körvonalai bontakoztak ki a világosságban. Kopár fák, egy szem gyümölcs, egyetlenegy levél sem volt rajtuk. Aztán mikor a heves szélroham végleg szerteszét szaggatta és nyugat felé hajtotta a ködfátyolt, tekintetük szabadon bekalandozhatta Melrir chottjának nagy részét.

Teljesen megváltozott, új vidék terült el előttük. A medencének egy részét az éjszakai földrengés következtében elárasztotta a víz. A dombot vagy ötven méternyi távolságban víz vette körül. Mögötte a magasban fekvő földrétegek csillogó homokszigetként bukkantak ki a vízből. S köröskörül, a mélyebben fekvő területeken mindenfelé síma víztükörben tükröződött a trópusi nap sugara.

Hardigan kapitány és Schaller mérnök néhány percig mozdulatlanul álltak a domb tetején, figyelmesen szemlélve a megváltozott tájat. Mindketten mélyen elmerültek gondolataikba. Aztán Schaller törte meg a csendet:

– Itt valami nagy változás történt, - mondotta halk hangon. - A chott talaja lesüllyedt és a föld méhében lappangó víztömeg kitört a szabadba és...

Elhallgatott és aztán egészen halkan, csak magának mormolta:

– Csodálatos.

– Nos, akárhogyan történt is ez az átalakulás, - folytatta Hardigan kapitány - nekünk el kell érnünk az oázist. Éppen azért induljunk minél előbb útnak. Induljunk el még most, mielőtt az út teljesen használhatatlanná válnék.

És a menekülők már lemászófélben voltak a dombról, mikor egyszerre csak mindannyian megálltak és megdöbbenve figyelték azt a különös látványt, azt a szörnyű menetet, mely előttük elvonult.

Alig félmérföldnyire tőlük, északi irányban óriási csapat vágtatott kétségbeesett rohanással a pusztán. Oroszlánok és bivalyok, gazellák, antilópok és szarvasmarhák menekültek együtt Melrir nyugati iránya felé. Micsoda szörnyű félelem terelhette óriási csordába az állatokat, micsoda veszély elől menekülhetnek így együtt, hogy a tigrisnek eszébe sem jut ölni és a gyönge, szelíd gazellának félni? Micsoda veszély űzhette el őket oduikból, barlangjukból, megszokott és biztonságot nyujtó tanyáikból, hogy ilyen kétségbeesett rohanásban menekülnek nyugat felé... Mindig csak nyugat felé...

– Istenem, mi történt ott? - kérdezte Pistache.

– Vajjon mi történhetett?

És a kapitány ajkai szinte gépiesen ismételték meg a kérdést.

Az egyik spahi ijedten kiáltott fel:

– Csak nem ide, mifelénk jönnek ezek az állatok?

– Végünk van, - felelte a másik.

A katonák megdöbbenéstől és rémülettől szinte dermedten nézték ezt az óriási csapatot, mely a gyorsvonat sebességével száguldott végig a pusztán.

Alig lehettek már egy kilométernyire a dombtól. De szerencsére az állatok eszeveszett rémületükben nem vették észre a hat embert, akik a domb tetejére menekültek.

És az egész csapat balfelé kanyarodott és csakhamar el is tűnt, nagy homok- és porfelhőt hagyva maga után.

Egyébként a kis csapat Hardigan kapitány parancsára lefeküdt a földre, hogy az állatok figyelmét ne vonja magára...

Alig néhány perc mulva óriási flamingó-csapat menekült el előttük és az égbolt hangos volt a sok ezernyi madár szárnycsapkodásától és vijjogásától, melyek sebesen húztak el a chott felett.

– De hát mi ez? Mi történik itt? - motyogta újból és újból a káplár.

Délután négy óra tájt aztán a kis csapat végre megláthatta, megérthette, hogy tulajdonképpen mi is történik itt körülöttük.

Keleti irányból óriási terjedelmű víztömeg öntötte el a chott homokját. A víz nőttön-nőtt. Először csak egészen sekély vízréteg borult a talajra, úgy hogy alatta tisztán lehetett látni a napsugarak fényében csillogó homokot. Aztán ez a víztakaró egyre mélyebb lett és lassanként alig volt egy-egy emelkedés, mely kis szigetként még kiállt a vízből. És nemsokára már csak az aránylag magas domb emelkedett ki a vízből, melyen a menekülők meghúzódtak.

– Hát valóban lehetségesnek tartod, hogy a gabesi-öböl hullámai elöntötték a chottot? - kérdezte Hardigan kapitány Schallertől.

– Nemcsak lehetségesnek, hanem nagyon valószínűnek, sőt, amennyiben ilyen helyzetben bizonyosságról szabad beszélni, bizonyosnak tartom, - felelt a mérnök. - Az a zaj, amit éjjel és még reggel is hallottunk, földrengéstől eredt... Belső nagy megrázkódtatás alakította át a talaj belsejét és Melrir, sőt lehet, hogy Djerid is lesüllyedt jóval a tenger színvonala alá... A tenger hullámai, miután áttörték Gabesben a még előttük lévő földréteget, elöntötték a chottot.

És a két férfi elgondolkozva szemlélte azt a változást, melynek nagyságát, jelentőségét a maga teljes mértékében még fel sem tudták fogni. Hiszen a földrengés következtében lehetséges, hogy a Szaharai-tenger megalakult és sokkal nagyobb lett, mint ahogy Roudaire kapitány megálmodta.

És néhány perc mulva új csapat közeledett rohanva és tompa moraj ütötte meg a szökevények fülét.

Északkeleti irányból hatalmas porfelhő gomolygott és szélsebesen közeledett feléjük. Néhány pillanat mulva már tisztán láthatták, hogy lovascsapat vágtat a domb felé. Fel-felhangzott a lovak kétségbeesett nyerítése és a lovasok fehér burnuszát vadul lobogtatta a szél.

– Hadjar! - kiáltott fel Hardigan kapitány.

Igen, a tuaregek vezére vágtatott feléjük rablócsapatával együtt.

És mögöttük zúgott, morajlott az ár, az új tenger habjai, melyek sebesen hömpölyögtek előre s elborították a sivatag homokját.

Két óra sem telt el azóta, hogy az első állatcsorda elmenekült előlük. Alkonyodott. A lenyugvó nap sugarai valami fantasztikus vörös lánggal vették körül az arabok vadul menekülő csapatját.

Az egyre közeledő és egyre növekvő vízár ellen egyedül a domb volt menedék, melyen Hardigan kapitány és emberei meghúzódtak. A tuaregek is megpillantották a menekülésnek ezt az egyetlen lehetőségét és teljes erejükkel vágtató paripákon a domb felé tartottak.

– Vajjon ki lesz gyorsabb?... Ők, vagy pedig a mögöttük hömpölygő tenger?...

– És ha elérik a dombot, akkor mi lesz velünk?!...

A lovasok szélsebesen közeledtek. Ám a hullámok gyorsabbak voltak a legtüzesebb arab paripánál is. Egyre közelebb és közelebb hömpölygött feléjük az ár és a lovak kétségbeesett, vad nyerítésbe törtek ki, mikor a hullámok lábaikat kezdték locsolni.

És a menekülők ott a domb tetején rémülten nézték a szörnyű látványt. Borzalomtól tágra meredt szemmel látták, hogy az ár utóléri a lovakat. Látták, hogyan nő, hogyan dagad a vészes áradat, szinte pillanatok alatt. Hogyan küzdenek, hogyan kapálódznak a lovak a tajtékzó vízárban, hogyan tűnnek el a lovak és a lovasok, egyik a másik után, míg végül az alkonyatban már csak holttesteket ringatnak a hullámok.

– - - - - - - - - - - -

Mikor aznap este a nap lenyugodott, már az új tenger hullámai között tűnt le.

Micsoda rémekkel teljes éjszaka borult a menekülőkre!... Mert ha a vadállatok és a tuaregek elől szerencsésen megmenekültek is, mégsem tudták lehúnyni szemüket egyetlen pillanatra sem. Attól tartottak, hogy az egyre emelkedő tengerár az ő kis szigetként kiemelkedő dombjukat is elnyeli.

És rémülettől dobogó szívvel figyelték, hogyan nő, emelkedik a vízár, mint csobog egyre közelebb és közelebb hozzájuk?...

Így telt el az éjszaka, halálos aggodalmak között. A tenger hullámainak egyhangú csobogását hallgatták dobogó szívvel, a hullámok egyhangú zaját, melybe bele-belesivított a keleti szél. És az éjszaka sötétjében fel-felhallatszott az új tenger lakóinak, a tengeri madaraknak éles vijjogása.

Végre megjött a hajnal. És a menekülők, akik egész éjszaka aggodalmasan hallgatták a hullámok zaját, a víz csobogását, most megkönnyebbülten állapíthatták meg, hogy a tenger, úgy látszik, elérte maximális magasságát és az ő dombjuk biztonságot adó szigetként áll ki az új tengerből.

Ám azért a helyzet még mindig kétségbeejtő. Hiszen mindössze csak egy napra való eleségkészletük volt már, s az óriási víztömeg felszíne elhagyatott, teljesen elhagyatott... Elmenekülni? De hát hogyan? Miként? A vállalkozó szellemű Pistache azzal az ötlettel állt elő, hogy a fákból tutajt készíthetnének és azzal indulhatnának útnak?... Igen ám, de hogyan vágják ki a fákat? Hiszen semmiféle szerszámuk sem volt. És aztán még ha valamiképen sikerülne is megcsinálni a tutajt, akkor is hogyan indulhatnának neki az útnak az állandóan erős, viharnak is beillő szél miatt? Biztosan elsodorná őket és valami áramlatba belekerülve, a tengeren pusztulnának el.

Hardigan kapitány komor tekintettel nézett maga elé. Teljesen tanácstalanul állt a reá szakadt veszélyek közepette, éppen úgy, mint Schaller, és igazán minden lelki erejére szüksége volt, hogy fegyelmezze magát és embereit bátorítsa, biztassa.

Csak Pistache nem veszítette el bizalmát.

– Hiszen könnyen meglehet, hogy valami segítséget kapunk, - biztatta a káplár a két spahit és Françoist.

– Csak fel a fejet, fiúk! Nem szabad ilyen hamar elcsüggedni, - biztatta őket a derék káplár.

Így telt el a nap, reménytelen változatlanságban. Melrir chottját, éppen úgy, mint valószínűleg Rharsát, elöntötte a tenger. Sőt könnyen meglehet, - mondotta Schaller mérnök, - hogy Nefta és a chott közelében lévő más községeket is teljesen átalakította az óriási jelentőségű földrengés.

De beállt az alkonyat és lassan-lassan leszállt az este. Az emberek reggeltől fogva egy falatot sem ettek, most hát ettek egy keveset. A holnapi napra már csak egy-két harapásnyi étel jut. És azután?!... Gondolni sem mertek arra, hogy mi vár reájuk azután?...

Hiszen a dombon levő fák teljesen kopárok, nem csak gyümölcs, de még levél sem volt rajtuk. Még csak madár sem fészkelt itten, hogy legalább a tojásait megehették volna...

A helyzet teljesen reménytelen. A káplár ugyan lement a vízhez, hogy halat fogjon, de egyetlenegy halat sem látott. Aztán a hőségen kívül más, még nagyobb és gyötrelmesebb veszedelem is várt reájuk: a szomjúság, mely máris gyötörni kezdte őket.

Az egyik spahi mert egy keveset a tenyerébe a vízből, de mihelyt megkóstolta, undorodva ki is köpte. A víz sós volt, éppen olyan sós, mint a tenger vize.

De hét óra felé, mikor a lenyugvó nap sugarai már alig érintették a vidéket és a nap nagy vörös golyóként már félig-meddig belemerült a hullámokba, François északkeleti irányba mutatva felkiáltott:

– Nini, mintha valami füstöt látnék!...

A derék inas még ezekben a veszedelmes órákban sem vesztette el fegyelmezettségét és olyan nyugodtan beszélt most is, mintha csak azt jelentené, hogy kész az ebéd.

– Füst! - kiáltott fel Pistache és odaszaladt François-hoz.

Igen, François-nak igaza volt, messziről csakugyan füstszalag tekergődzött a levegőben, füst, melyet a szél egyenesen a menekülők felé hajtott.

És az emberek ott álltak, izgalomtól dobogó szívvel, s a feszült várakozástól, meg-megremegve nézték azt a kis füstfelleget. Vajjon merre tart? Nem tűnik-e el? Nem változtatja meg útirányát a hajó mielőtt még őket észrevennék?

Így hát Schaller mérnöknek igaza volt. Jóslatai beigazolódtak.

A 26-ról 27-re virradó éjszaka a tengeröböl hullámai nagy belső földrengés és átalakulás következtében elárasztották Djerid egész keleti részét. Ettől az éjszakától kezdve megvolt az összeköttetés a Kis-Syrtis és Melrir között, sőt a természet hathatósabban dolgozott az emberi kéznél, mert hiszen az új tenger, úgy látszik, már az első napokban hajózható.

Huszonöt perc mulva, hogy az első füstszalagot megpillantották, az egész hajót ki tudták már venni.

– Íme az új tenger első hajója, - mondta Schaller, és a hangja, a nélkül, hogy tudta volna, ünnepélyesen csengett.

– Adjunk jeleket! Adjunk jeleket! - kiabálta izgatottan a két spahi.

De hát hogy adhatták volna tudtára a menekülők a hajónak, hogy itt vannak a domb csúcsán, melyből a nagy átalakulás folytán sziget lett? Hiszen a hajó legalább két mérföldnyire volt még tőlük...

És az alkonyatot hamarosan követte a sötétség. Néhány perc mulva alig látták már a füstöt és hamarosan a hajó is eltűnik majd szemük elől.

Az egyik spahi kétségbeesetten felkiáltott:

– Végünk van!...

És a másik is felnyögött:

– Itt kell elpusztulnunk, étlen-szomjan!

– Sőt ellenkezőleg, meg vagyunk mentve, - kiáltott fel Hardigan kapitány. - És éppen a sötétségnek köszönhetjük menekülésünket. A nappal világosságában nem vették volna észre a jeleket, de most...

A katonák bámulva néztek reá, de tudták jól, hogy a kapitány mindig tudja, mit mond.

És Hardigan hozzátette.

– Gyujtsátok fel a fákat! Egy, kettő!

– Éljen a kapitány úr! - üvöltötte Pistache. - Munkára fiúk! Úgy fognak égni a fák, mintha csak fáklyák lennének!

És egy-két pillanat alatt egy csomó ágat letörtek és a fák tövében kis halmokba rakták. Aztán meggyujtották. A láng hamarosan felkúszott az egyik fa törzséig. Pár perc mulva a fák, mint óriási fáklyák, fellobogtak.

Az imént még sötét, kis sziget most vakító világosságban úszott.

– Hát ha van szemük, akkor csak meglátják ezt az óriási lángot, - mondta a káplár.

François pedig hozzátette:

– Én úgyszólván lehetetlenségnek tartom, hogy az ember ilyen nagyméretű fényjeleket ne vegyen észre.

A fák gyorsan égtek és egy óra mulva már hamvadóban voltak. A kis szigetre lassan-lassan újra ráborult a sötétség és a menekülők még mindig nem tudták pontosan, hogy a hajó észrevette-e a fényjelzést? Semmiféle ágyúlövést sem adtak le a hajó fedélzetéről annak jeléül, hogy közelednek.

A sötétség már teljesen ráborult a kis szigetre. Mindannyian feszült figyelemmel hallgatództak, de az éjszakában semmiféle zaj, - a közeledő gőzhajó zaja - nem hallatszott.

Így telt el az éjszaka...

Végre, mikor a hajnal első sugarai felderengtek, Nagyfogú teljes erejéből vonítani, csaholni kezdett.

A káplár pedig felkiáltott:

– Itt vannak! Itt vannak!

És Pistache nem csalódott.

Alig kétezer lépésnyire ott horgonyzott előttük egy kis gőzös. Francia zászló lobogott az orrán.

Mikor az égő fák fénye megvilágította a szigetet, a parancsnok azonnal irányt változtatott. Ám mikor a fény lassan-lassan kialudt, az elővigyázatos hajóskapitány a teljesen ismeretlen, új tengeren nem mert a sötétségben a veszélyben lévők felkeresésére vállalkozni és megállíttatta a hajót, mindaddig, míg a hajnal fel nem virrad.

Hardigan kapitány és társai most hangos kiáltozásban törtek ki és a hajó fedélzetéről hangok feleltek. Egy csónak tartott feléjük és a sólyomszemű Pistache néhány pillanat mulva felkiáltott:

– A hadnagy úr! Meg Nicol őrmester!

A hajó a tuniszi kis Benassir gőzös volt. Hat napja érkezett Gabesbe és rögtön az első napon merészen nekiindult az új tengernek.

Nemsokára már csónak kötött ki a kis szigeten, az evezősök kiugrottak és Hardigan kapitány mélyen elérzékenyülve ölelte meg a derék hadnagyot, míg Nicol őrmester Pistache kezét szorongatta. Ám a legviharosabban Nagyfogú adott kifejezést örömének. Gazdája nyakába vetette magát és Nicol nem győzte simogatni a hű állat okos fejét, hiszen Pistache újból, meg újból elismételte:

– Bizony Nagyfogú nélkül már régesrég elpusztultunk volna.

Most tudták meg aztán részletesen, hogy tulajdonképpen mi is történt körülöttük.

Amint a mérnök mondotta, a nagy földrengés átalakította Djerid egész keleti részét. A gabesi öböltől egészen Melririg terjedt ez a nagy átalakulás. A talaj lesüllyedt körülbelül 200 kilométernyi távolságban, és az a földnyelv, mely a csatorna és a tengeröböl között volt, az erupció következtében átszakadt. Az óriási víztömeg a csatornába ömlött, mely azonban nem volt elég nagy, hogy az egészet befogadja. És a hullámok elárasztották a sebhkák és chottok területét, nemcsak az egész Rharsát, de még Fejey Tris hatalmas medencéjét is. Szerencsére La Hammát, Neftát, Tozeurt és a többi községeket, falvakat magas fekvésük miatt megkímélte az ár és ezek a helységek az újonnan alakult tenger kikötői lesznek.

Melrirben Hinguiz nagy sziget lett az átalakulás folytán. A zenfigi oázis így hát megmaradt, de Hadjart és csapatát elpusztította az ár.

A Villette hadnagy azt is elmondta, hogy hiába kereste Hardigan kapitányt és társait. Bejárták Melrir környékét, a 347-ik kilométer pontjától kezdve, ahová egyébként Pointar és emberei nem is tértek vissza. A hadnagy megvárta, amíg Biskrából katonai segítség érkezett és aztán Neftába ment, ahol a tuaregek ellen expedíciót szervezett.

Ám itten, véletlen szerencse folytán találkozott a spahikkal, akik a tuaregek rajtaütésekor az elszabadult tevék és öszvérek után szaladtak.

Még Neftában voltak, mikor a földrengés után megjelent a Benassir parancsnoka és információkat kért Rharsára és Melrirre vonatkozóan, melyet hajójával át akart vizsgálni.

Villette hadnagy azonnal meglátogatta a parancsnokot, majd Nicol őrmesterrel együtt hajóra szállt. Most aztán az egész hajó a kapitány és társai keresésére sietett. És a Benassir teljes gőzzel haladva keresztülszelte Rharsát, aztán nekiindultak a Melrir egykori chottját borító víztömegnek. Át akarták kutatni sorra a partmenti oázisokat és Fanfarit is, melyet a nagy átalakulás megkímélt.

Mikor már a második éjszakát töltötték a Melriren, akkor vették észre azokat a fényjeleket, melyeket a menekülők a kis domb tetejéről adtak. Mikor azonban a fény kialudt, a parancsnok, hiába könyörgött Villette hadnagy, nem kockáztatta meg, hogy a sötétben egy ismeretlen tenger veszedelmei közepette továbbfolytassa útját.

Mihelyest az új utasok ott voltak a hajó fedélzetén a parancsnok kiadta a rendeletet, hogy a gőzös induljon vissza Tozeurbe. Ott majd szárazra teszik őket. A parancsnok pedig jelentést küld feletteseinek, mielőtt továbbfolytatná felfedező útját Melrir szélső határáig.

Így hát mikor Hardigan kapitány és társai kiszálltak Tozeurben, összetalálkoztak a négy spahival, akik szerencsésen elkerülték a tuaregek támadását. Képzelhetjük, milyen kitörő örömmel üdvözölték egymást.

Sőt még Pointar sürgönye is megérkezett. A mérnök embereivel együtt kénytelen volt visszavonulni egészen Biskráig és most újabb utasításokat kért.

Természetesen Öreg Pajtás és Nagyfogú is összekerültek, képzelhetjük, hogy milyen vidám és örömmel teljes volt a két jó barát találkozása.

Tozeur lakossága pedig ott tolongott az új tenger első utasai körül és újabb meg újabb kérdéseket intéztek hozzájuk, s nem győzték hallgatni, hogy a tuaregektől nem kell többé félniök, hogy Hadjar bandájával együtt a hullámok között lelte halálát.

Mikor éppen javában ünnepelték őket, egy ismeretlen férfi tört utat magának a tömeg közepette és egyenesen Schaller mérnök felé tartott.

– Uram, - mondotta erősen idegenszerű akcentussal - én a Francia Külföldi Társaság megbízottja vagyok. Ime itt az irat, mely hivatalos megbizatásomat igazolja. Most érkeztem Tozeurbe és ugyancsak most tudtam meg, hogy ön itt tartózkodik. Talán nem is fog meglepődni, ha arra kérem a Társaság nevében: nyilatkozzék azokról a munkálatokról, melyeket Önök a Társaságtól továbbfolytatás végett átvettek.

Schaller elmosolyodott. Pedig ezen a komoly, szinte rideg arcon ugyancsak ritka vendég volt a mosoly. Aztán kis tréfás szemvágással csak annyit mondott:

– Uram, én csak egy baráti tanácsot adhatok a Társaságnak: vegyenek Szaharai-tenger részvényeket.

És miközben hangos éljenzés közepette folytatta társai között útját, már a jelentését fogalmazta, melyet még aznap útnak indít a Társaság címére.

Vége.