Útközben

James Starr eszejárását ugyancsak elakasztotta a második levél, homlokegyenest ellenkezője annak az elsőnek.

Mi a manó akar ez lenni? - kérdezte önmagától.

Ismét kezébe vette a félig eltépett borítékot. A másik levélhez hasonlóan erre is Aberfoyle postabélyegzőjét ütötték, tehát Stirling megyének ugyanazon vidékéről érkezett. Hogy nem az öreg bányamester írta, az bizonyos. És az is bizonyos, hogy a második levél írója ismeri Simon Ford titkát, amikor határozottan visszavonja a Yarow-aknához való meghívást a mérnöktől.

Vajon igaz-e, hogy az az első közlemény egyszeriben tárgytalanná vált? Vagy pusztán az ő odautazását akarják elakasztani, akár van annak az utazásnak célja, akár nincsen? Vagy még inkább, valamiféle rosszakaratból akarják meghiúsítani Simon Ford terveit?...

Ezeket gondolta magában eltűnődve James Starr, és a levelek ellentmondása csak ösztökélte, hogy mégis odautazzék a bányához. Hiszen ha az egész nem egyéb szemfényvesztésnél, még akkor is legjobb lesz tisztába jönni a dologgal. Emellett hajlandóbb is volt inkább hinni az első, mint a második levélnek; többet adott egy Simon Ford-féle ember meghívására, mint névtelen ellentmondója irka-firkájára.

Éppen azért, mondotta magában, mert annyira akadályozni akarják elhatározásomat, kell annak a Simon Ford dolgának valami rendkívüli fontosnak lennie! Ott leszek én holnap, kellő időben a kitűzött helyen!

Estefelé megtette utazásának előkészületeit. Mivel távolléte pár napig is eltarthat, ezért aztán levélben értesítette sir W. Elphistont, a „Royal Institution” elnökét, hogy a legközelebbi ülésen nem vehet részt. Azután eligazított két vagy három olyan ügyet, amiket még a héten kellett lebonyolítania. Miután pedig útitáskájának rendbe szedésére utasította a szolgáját, talán az ügy érdeménél is nagyobb izgalom közt lefeküdt.

Másnap ötkor már talpon volt. Mivel odakünn hideg, ónos eső esett, jó melegen fölöltözve hagyta el canongate-i házát, hogy a granton-pier-i hajóállomástól három óra alatt a Forthon át Stirlingbe érhessen.

Amint végigment a Canongate-en,¹ ügyet se vetett a Holyroodra, a régi skót királyok komoran fenséges palotájára, ami talán először történt meg vele életében. A kapuk skót nemzeti viseletű őrségét se vette észre, meg sem látta a rövid zöld kabátban, kockás sállal és combjukat verő hosszú szőrű kecskebőr kacagánnyal pompázó strázsákat. Ámbár, mint az öreg Kaledóniának² minden igazi fia, ő maga is nagy tisztelője volt Walter Scottnak, ma mégis pillantásra se méltatta azt a vendéglőt, ahol Waverley megszállt, és ahova szabója azt a híres hadiöltönyt hozta, amelyet annyi jámborsággal bámult meg Flockhart özvegye. Éppígy nem törődött azzal a kis térrel sem, amelyen a hegyi skótok a trónkövetelő győzelme után fegyvereiket elsütötték, még ha Flora Mac Ivort megölik is. Az utca közepén a fogház órája mutatta sötét lapját, azon is most csak azt nézte, hogy nem szalasztja-e el az indulás idejét. Belépés nélkül el tudott menni a Nelher-Bow-on John Knoxnak, a nagy reformátornak a háza előtt, akit egyedül nem tudott meghódítani Stuart Mária mosolya. Miután átment a High-streeten, ezen a messze földön ismeretes úton, amely az Abbé című regényben az aprólékosságig híven le van írva, akkor Bridge-street óriási méretű hídja elé kanyarodott, amely híd Edinburgh három halmát fűzi együvé.

Pár perc múlva a „General Railway” vasútállomására ért, és fél órával később a vonattal már Newhavenbe, a csinos halászfaluba, mérföldnyire Leith-től, Edinburgh kikötőjétől. A tenger dagálya elborította a barnás, köves partot, és hullámok nyaldosták a kikötő vasláncokkal tartott, cölöpökön nyugvó töltését. Balkéz felől a Granton-pierhez (pillér) láncolva ringott ama hajók egyike, amelyek fenntartják Edinburgh és Stirling közt a közlekedést a Forthon át.

Abban a pillanatban a Prince of Wales kéményén fekete füstfelhő gomolygott kifelé, kazánjából pedig sisteregve szállt el a fölösleges gőz. A csak párszor megkondított harangszó alatt a hajóra siettek az utolsó utasok. Kereskedők, bérlők, inasok csapata, mely utóbbiak kivoltát messziről hirdette rövid térdnadrágjuk, hosszú kabátjuk és keskeny, fehér szegélyű nyakravalójuk.

James Starr könnyedén ugrott a Prince of Wales födélzetére. Ámbár sűrű eső paskolt lefelé, azért az utazók nemigen kerestek menedéket a gőzös belsejében. Mind a födélzeten gubbasztott, kabátba, kendőkbe takarózva, egyik-másik hébe-hóba jót húzott gines vagy whiskys flaskójából, hogy úgymond: „belülről is felöltözködjék”. A harang utolsó kongása elhangzott, a hajóköteleket megeresztették, és a Prince of Wales néhány óvatos fordulattal kisuhant a kis öbölből, amely idáig megoltalmazta az Északi-tenger hullámai ellen.

Firth-Forth a neve annak a mélyen benyomuló öbölnek, amelyet északra Fife megye, délről pedig Linlilhgow, Edinburgh és Haddington megyék partjai öveznek. Az öböl voltaképp a jelentéktelen Forth-folyó torkolata, amely azonban a Temzéhez vagy Mercyhez hasonlóan igen mély, és a Ben Lomod nyugati lejtőiről alázúdulva a Kincardine-tengerbe ömlik.

Granton-piertől az öböl végéig vajmi rövidke út volna ez, ha az átellenes partok különböző nevű hajóállomásainak keresztül-kasul való érintése hosszúra nem nyújtaná. Mindenfelől városok, falvak, udvarházak kandikálnak át a Forth termékeny partjainak facsoportjai között. James Starr a hajókerekek dobjai közt emelkedő kapitányi híd alá húzódott, és nemigen igyekezett látni valamit a vidékből, amelyet az eső rézsútos vonalai különben is elhomályosítottak. Inkább arra ügyelt, nehogy szemet szúrjon valamelyik utasnak. Mert nem volt lehetetlen, hogy annak a második levélnek az írója szintén ott ázott vele a födélzeten. Egyébként a mérnök senkinek a figyelő tekintetét nem kapta magán.

Miután a Prince of Wales elhagyta Granton-piert, ama szoros felé fordult, amelyet északról és délről a messze benyomuló Queensferry-i földnyelvek fognak közre. A szoroson túl a Forth valósággal tóvá szélesedik, ahol száztonnás hajók is pompásan járhatnak. A ködös háttér világos foszlányain a Grampian-hegység havasi ormai tűntek elő.

A hajó csakhamar elhagyta Aberdour falvát, majd Colm szigetét a tizenkettedik századbeli kolostorának romjaival, a Barnbougle vár maradványait, azután Donibristle-t, ahol Murray kormányzó vejét megölték, és elhagyta a megerősített Garvie-szigetet. A Queensferry-szoroson átkelve, balkézt hagyta a Rosyth várát, a Stuartok egyik ágának hajdani fészkét, akiknek sarjadéka volt Cromwell anyja is; elhaladt Blackness vára előtt, amelyet az Unió alkotmánya értelmében mindig helyőrségnek kell védenie, és érintette a kis Charleston rakpartját, ahonnét Elgin lord szállítja szanaszét kőfejtőinek mészköveit. Végre valahára a Prince of Wales harangja a combie-point-i állomást jelezte.

Az idő egyre kellemetlenebb lett. Az erős széltől korbácsolt eső porrá zúzódva, vízforgatagokként rohant tova a sebes szél szárnyán.

James Starr nem minden aggodalom nélkül nézte mindezt. Vajon várja-e őt ilyen gonosz időben Simon Ford fia? Tapasztalásból tudta, hogy a bányák csöndjéhez szokott bányászok kevésbé tűrik a légkör viharait, mint a közönséges napszámosok vagy parasztok. A callanderi állomástól a Dochart-bányáig és Yarow-aknáig jó négy mérföldnyi távolság van, és nem alaptalanul félt attól, hogy az öreg bányamester fiát visszatartja vagy legalább késlelteti a cudar idő. Azután meg az a második levél, amely határozottan visszavonta a meghívást! Szó ami szó: volt oka nyugtalankodni.

Egyébként elhatározta, hogy ha Harry Fordot nem találja a vonat megérkezésekor Callanderben, hát akkor elmegy ő egymagában is a Dochart-bányáig, és ha kell, hát egész Aberfoyle-ig. Ott kétségkívül hallani fog az öreg bányamester felől valamit, és bizonyára megtudhatja mostani lakcímét.

Eközben a Prince of Wales kerekei egyre lapátolták a nagy hullámokat. Most már a folyó partjaiból mit sem lehetett látni, se Combie falut, se Torrybrunt, se Tortyhouse-t, se Newmillst, Carridenhouse-t, Kirkgrange-ot, se jobbkéz felől Salt-Panst. Bowness és Grangemouth e jelentéktelen kikötője a Clyde-csatorna torkolatánál szintén eltűnt a nedves ködben. Culross, a régi vár és citeaux-i apátságának régi romjai, Kincardine hajógyárával, amelyet a gőzös érintett is, Ayrth-Castle és XII. századbeli négyszögű tornya, Clackmannan és Robert Bruce számára épített vára, jóformán mind láthatatlanokká váltak a szakadó esőben.

A Prince of Wales Alloa kikötőjéhez ért, ahol néhány utas partraszállt. James Starr szíve összeszorult, amikor tíz évi távollét után ismét elhaladt e városka mellett, amely nagymérvű kőszénüzem fontos központjaként még mindig a munkások sokaságát táplálta. Képzelete a talaj mélyébe szállt alá, ahol a bányászok hegyes csákánya jó haszon mellett egyre vágja ki a szenet. Ezek az alloai bányák még mindig gazdagítják a megyét, míg a tőszomszédságukban levő aberfoyle-iaknak annyi idő óta már egyetlen munkásuk sincsen!

Alloától a gőzhajó csak nehezen haladhatott a Forth kanyarulatain, amelyek egymást érik tizenkilenc mérföld hosszúságban, és rohanó vizük keringve halad a partok magas fái között. Az egyik tisztáson át, pillanatra, a cambuskenneth-i apátság romjai villantak elő, még a XII. századból. Azután Stirling kastélyához és a hasonló nevű királyi várhoz érkeztek, ahol a Forthot két híd íveli át, s amelyeken túl azt árbocos hajó többé nem járhatja.

Alighogy a Prince of Wales kikötött, a mérnök könnyedén a parton termett, s öt perc alatt Stirling pályaudvarára ért. Egy óra múlva leszállt a vonatról Callandernál, e nagy falunál a Teith bal partján.

Ott az állomás előtt egy fiatalember figyelt, és nyomban a mérnök felé indult.

Harry volt, Simon Ford fia.