19.
A végső fenyegetés
Új-Aberfoyle-ban pedig azon a napon is a szokott rendben folyt a munka. A távolban a dinamittöltények robbanása hallatszott, miközben föltárták a szénben dús ereket. Itt a bányászcsákány és feszítővas ütései döngtek, amint darabokban tördelték ki a szenet; amott a fúrók csikorogva fúrták át a homokkő vagy palák rétegeit. Ismét másfelől a föld alatti üregek sajátságos moraja búgott. A gépek által hajtott légáram süvítve rohant át a szelelőfolyosókon, míg a tárnák faajtajai nagy lármával nyíltak-csapódtak. A mélyebben fekvő alagutakon óránként tizenöt mérföldnyi sebességgel robogtak a géperőtől hajtott csillevonatok, miközben önműködő csengettyűk figyelmeztették a munkásokat, hogy közeledtükkor idejekorán az e célból vájt üregekbe húzódjanak vissza. A szénemelő kosarak szünet nélkül emelkedtek és süllyedtek a felszínen elhelyezett gépek óriási dobjai körül fonódó köteleken. A villanyáram teljes fényével világította be Coal-City minden részét.
A bányaművelés a legnagyobb buzgalommal és körültekintéssel folyt. A szénerek bőven ontották kincsüket a kis csillékbe, amelyek százszámra ürítették tartalmukat a szállító kasokba a felvonóaknák fenekén. Az éjjeli műszak munkásainak csapatát a nappali munkások csapata váltotta föl, és szakadatlanul zajlott a tevékenység, percnyi időveszteség nélkül.
Simon Ford és Madge ebéd után lakásuk udvarán üldögélt. Az öreg bányamester szokott pihenőjét tartotta, és egy pipa jófajta francia dohányt füstölt. Eközben elbeszélgettek Nellről, legényfiúkról, James Starról és az éppen folyó felszíni kirándulásról. Hol járhatnak mostan? Ugyan mit csinálhatnak ebben a pillanatban? Hogy is maradhatnak ilyen huzamosan ott fönn anélkül, hogy a bányába vágyakoznának vissza?
Ebben a pillanatban, egész hirtelen, rendkívül erős sustorgó zaj ütötte meg a fülüket. Olyanforma zúgás, mintha egész vízesés szakadt volna be a bányába.
Simon Ford és Madge egyszeriben talpra szökkent.
Ugyanakkor a Malcolm-tó vize duzzadva fölemelkedett, hatalmas, tajtéktarajos hullám szökőárként rohant a partnak, és csak a cottage falain tört meg.
Simon Ford alig tudta Madge-et fölhúzni maga után a lakás emeleti szakaszába.
Pillanatok múlva pedig a rémület kiáltása tört elő a hirtelen vízárral fenyegetett Coal-City minden részéből. A lakosok mindenfelé menekülni igyekeztek, még a tó partján magasra emelkedő palasziklákra is.
Az ijedelem a tetőfokára hágott. Sok bányászcsalád félőrülten rohant az alagutak felé, hogy azokon át a bánya emeleteire juthasson. Viselkedésük ama hiedelmüket látszott tanúsítani, hogy maga a tenger szakadt be a bányába, amelynek egyik-másik folyosója egyébként csakugyan az Északi-csatorna alatt húzódott. Ebben az esetben mindent elborít a vízár, akármilyen tágas is különben a bánya, és Új-Aberfoyle lakosságából egyetlen teremtett lélek se menekülhet!...
Amikor azonban az első futamodók az alagút szájához értek, már szemben találták Simon Fordot, aki szintén sietve odahagyta a lakását.
– Megállj!... Megálljatok, barátaim! - kiáltotta feléjük az öreg bányamester. - Ha a mi városunknak pusztulnia kell, úgy hiába futtok, a vízár sokkal gyorsabb nálatok, és senki se menekülhet előle! Az áradás azonban nem dagad többé! Úgy látszik, a veszedelem teljesen megszűnt...
– És mi történik a társainkkal, akik a mélymunkán dolgoznak? - riadt fel valaki a bányászok közül.
– Azokat nem kell félteni... - válaszolt Simon Ford. - A munka azon az emeleten folyik, amely magasabban fekszik a tó vizénél!
A bekövetkezett események az öreg bányamester elgondolását igazolták. A víznek beözönlése ugyan szörnyű hirtelenséggel történt, de amint a tágas bánya fenekén eloszlott, mindössze csak annyi változást okozott, hogy pár lábbal magasabbra emelte a Malcolm-tó vizét. Coal-City túljutott a közvetlen veszélyen, és remélni lehetett, hogy az áradás csakhamar úgy lefut a bánya még megműveletlen fenékmélyedésein, hogy semmi áldozatot se követel.
Az áradás okai felől nem voltak tisztában. Hogy a sziklarétegek valamely víztárolója ömlött-e a sziklaréseken át a bányába, vagy pedig valamely felszíni víznek a medre szakadt-e be és úgy zúdult alá, azt Simon és társai meg nem mondhatták. Abban azonban senki sem kételkedett, hogy olyan baleset történt, amilyen a bányákban hébe-hóba előfordulni szokott.
Még aznap este azonban azt is megtudták, hogy hányadán állnak vele. A megye újságja hírt adott arról a különös eseményről, amelynek a Katrine-tó volt színtere. Nell, Harry, James Starr és Jack Ryan, akik sietve tértek vissza a cottage-ba, megerősítették az újság leírását, egyúttal pedig nagy megnyugvással értesültek arról, hogy némi anyagi káron kívül más egyebet Új-Aberfoyle nem szenvedett.
A Katrine-tó ágya tehát ilyenformán hirtelen beszakadt, vize pedig valamilyen széles hasadékon át a bányába zúdult. A skót balladaénekesek legkedvesebb tavában - legalábbis annak déli részén - nem maradt annyi víz, amennyiben a tó asszonya megfüröszthette volna szép lábát. Az egész tó néhány holdnyi pocsolyává zsugorodott össze az átellenes partok közt, s a kiszáradt déli résztől csupán keskeny földhát választotta el ezt a tócsát.
Micsoda nagy feltűnést keltett e különös dolog mindenfelé! Jószerint első ízben esett meg, hogy egy tónak a vize úgy hirtelenében mindenestül eltűnjék a föld gyomrában. Nem maradt más hátra, mint az Egyesült Királyság térképéről egyszerűen törölni az eltűnt tavat, legalább addig, amíg - közadakozás útján - a tó száraz medrét esetleg újra megtölthetik vízzel, mindenekelőtt gondosan bedugaszolván annak összes rését, szakadását.
Walter Scott belehalt volna bánatába, ha megéri ezt az esetet!
Egyébként pedig a katasztrófának könnyűszerrel magyarázatát adhatták. A kőzetek különös geológiai elhelyezkedése következtében a bánya ürege és a tófenék közt a másodkori rétegek csak csekély vastagságúak voltak, és ekként történt, hogy beszakadhattak.
Bármilyen egyszerűnek és természetesnek látszott azonban ez a fenékbeszakadás, James Starr, Simon és Harry Ford mégis nemegyszer fölvetette magában a kérdést: vajon nem valamilyen rosszakarat műve-e az? És gyanakvásuk egyre növekedett. Hátha az a lappangó lény kezdi újra merényleteit, amely a gazdag bánya kiaknázását igyekszik megakadályozni?
Pár nap múltán is épp erről folyt a beszélgetés a cottage-ban James Starr, az öreg bányamester meg a fia között.
– Simon - szólt a mérnök -, ámbár ez az eset olyan világosnak látszik, nekem valami sejtelem mégis azt súgja, hogy ez is csak azoknak a merényleteknek sorába tartozik, amelyeknek az okát mi oly régóta és egyre hiába keressük!
– Magam is azon a nézeten vagyok, James úr - felelt az öreg bányamester -, mindazonáltal... talán ön is helyeselni fogja... hallgassunk csak egyelőre felőle, és tanakodásainkról se adjunk hírt senkinek.
– Eh - kiáltott föl a mérnök -, előre tudom már ezeknek a mi tanakodásainknak a végét is!
– És mi lesz az?
– Megtaláljuk a bűntény bizonyítékait, de nem találjuk meg magát a gonosztevőt!
– Pedig kell lennie! - vágta rá Simon Ford. - De hol is tud úgy elrejtőzni? És ha mégoly elvetemült is valaki, hogyan juthat olyan igazán pokoli gondolatra: szétrepeszteni egy tónak a fenekét?!... Igazán, végre már Jack Ryannal magam is azt kezdem hinni, hogy csak valamilyen bányarém lehet az, aki ilyen úton-módon akarja kiragadni kezünkből a birodalmát...
Mondani se kell talán, hogy ez és az ehhez hasonló tanakodások Nell távollétében történtek. Egyébként maga a lányka is szándékosan kezükre járt ebben, és egész magatartása azt bizonyította, hogy ugyanazok az aggodalmak foglalkoztatják, mint nevelőszüleit. Szomorú arcán meglátszottak a lelkében folyó tusakodás nyomai.
Bármint legyen is, úgy döntöttek, hogy James Starr, Simon és Harry Ford mindenekelőtt alaposan szemügyre veszik a hasadékot, és igyekeznek kideríteni a katasztrófa okát. Tervükről nem is szóltak senkinek, hiszen az előzmények ismerete nélkül véleményük teljességgel érthetetlennek, megengedhetetlennek látszott.
Pár nap múlva mindhárman egy könnyű csónakba szálltak, amelyet Harry kormányzott. Megvizsgálták ama sziklaboltozatok természetes oszlopait, amely sziklaboltozatok felszínébe a Katrine-tó medre volt beágyazva.
Vizsgálódásaik megerősítették sejtelmüket. A sziklaoszlopok dinamitrobbantás nyomait mutatták. Még jól láthatók voltak azok a feketés nyomok, mivel az átszűrődés következtében a benyomult víz lezuhogott, és a terepszemle egészen az oszlopok aljáig terjedhetett.
A tavat tartó sziklaboltozat egyik részének a beomlása emberi kéz előre megfontolt tettének bizonyult.
– Most már kétely nem férhet hozzá!... - jegyezte meg James Starr. - És Isten tudja, mi történik, ha ilyen szakadás egy kis tó helyett a tenger vizének nyit utat a bánya belsejébe!...
– Úgy van! - kiáltott föl az öreg bányamester a büszkeség sajátos önérzetével. - Legalábbis egy tenger vizének kell annak lennie, amely Új-Aberfoyle-t el tudja önteni. Hanem igazán, bárki legyen is az a különös lény, ugyan miféle érdeke lehet, amikor ilyen gonoszul a mi bányánk elpusztítására tör?
– Valóban megfoghatatlan az... - felelte James Starr. - Valamilyen tolvajbandára se gondolhat az ember... Azok elrejtőzködhetnek az ilyen barlangokban, üregekben, hogy azután lopni-rabolni kicsapjanak a vidékre: de olyan dolgokat nem művelhetnek, mint amilyeneket mi egyre-másra tapasztalunk! Azután meg a legutóbbi három esztendő alatt régesrég fölfedeztük volna őket! Éppígy nem lehet szó zugárusokról vagy hamis pénzverőkről... amint néhányszor gondoltam... akik itt űznék jövedelmező mesterségüket, vagy a bánya terjedelmes üregeibe rejtegetnék zugáruikat, és a mi üldözésünktől tartanának. De hát nem azért hamisítanak pénzt és nem azért félkézkalmárkodnak, hogy szerzeményüket őrizgessék! Bizonyos, hogy itt valamilyen kérlelhetetlen ellenség tört Új-Aberfoyle vesztére, és bármilyen érdeke legyen is, egyre-másra keresi, és minden eszköz jó neki, hogy gyűlöletét hűtse és bosszút álljon rajtunk. Nyilvánvaló, hogy nyílt cselekvésre igen gyönge, ezért végzi üzelmeit hozzáférhetetlen rejtekében; de az a nagy értelmesség, amellyel merényleteit végrehajtja, valóban félelmetes ellenféllé teszik őt. Az is bizonyos, barátaim, hogy minálunk sokkal jobban ismeri bányánk rejtelmeit, mert különben nem hiúsíthatta volna meg annyi kutatásunkat.
James Starr bólintott, majd megfontoltan így szólt:
– Akármint van, Simon, ennek szakértő geológusnak kell lennie, és egyáltalán nem tökkelütött fejű!... Minden tettéből kitetszik ez, és még inkább abból a módból, ahogyan tetteit végrehajtja. Mondják csak: nem volt-e valaha valami személyes ellenségük? Nincs-e valakijük, akire gyanakodhatnának?... Gondoljanak csak jól utána, mert van ám a gyűlöletnek olyan őrültsége is, amelyet semmilyen idő sem képes higgadtságra bírni. Ezért firtassák végig, amennyire csak lehetséges, egész múltjukat, a legrégebbi időkig. Ami itt végbemegy, az valamiféle hideg, de türelmes őrültség aknamunkájának látszik, és az oka az önök múltjának valamelyik eseményében rejlik!...
Simon Ford nem válaszolt. A becsületes öreg bányamester láthatólag előbb jól végiggondolta egész életét, mielőtt felelt. Végül fölemelte a fejét, és így szólt:
– Nem, Istenemre mondom, hogy sem Madge, sem én soha senkit nem bántottunk. Nem is hiszem, hogy akár egyetlen ellenségünk is lehetne!
– Óh! - kiáltott föl a mérnök. - Csak egyszer már Nell akarna beszélni!
– Igen, kérem Starr urat és önt is, édesapám - szólt Harry -, hogy egyelőre maradjon köztünk ez a titok is, meg a fölötte való tanakodásunk is. És kérem, hagyják legalább most még békén ezt a szegény teremtést. Annyira tele van az aggódással, rettegéssel, és én tudom, hogy a szíve csak ezer gyötrődés közt fojtja magába valamilyen titkát. Azért hallgat, mert vagy nincs mondanivalója, vagy kételkedik abban, hogy szabad-e beszélnie... Hogy szeret bennünket, mindnyájunkat, az bizonyos!... Azt meg én ígérem, hogy amint föltárja előttem, amit most még rejteget, úgy nyomban tudtukra adom...
– Legyen, Harry - felelt a mérnök -, mindazonáltal Nellnek ez a hallgatása, ha ugyan tud valamit, mégiscsak különös!...
És amint Harry ellenvetésre készült, hozzátette:
– Legyél nyugodt, semmi kifogásunk sincsen az ellen, aki maholnap talán a feleséged lesz...
– Sőt aki haladéktalanul hozzám jönne, ha édesapám is úgy akarná!
– Édes fiam - szólt Simon Ford -, mához egy hónapra legyen meg hát az esküvőtök!... És ön, James úr, lesz-e szíves elvállalni a lány helyettes apaságát?
– Rendelkezzék velem, Simon - felelt a mérnök.
James Starr és két társa visszatértek a cottage-ba. Senkinek se szóltak vizsgálódásaik eredményéről, és az egész bányásztársadalom előtt a sziklaszakadás tovább is megmaradt egyszerű balesetnek. Mindössze az történt, hogy Skóciában ezentúl egy tóval kevesebb lett.
Nell lassanként újra hozzálátott megszokott napi teendőihez. Az a felszíni látogatás kimeríthetetlen visszaemlékezésekkel járt, amiket tanítgatása közben Harry ügyesen felhasznált. Annak azonban semmi nyomát sem észlelték, hogy ama felszínen folyó élet után vágyakoznék. Mint a kirándulás előtt, utána is szerette homályos lakóhelyét, ahol asszonyként fog tovább élni, mint ahogyan gyermekkorában és lányként is élt.
Harry Ford és Nell közelgő egybekelése eközben nagy fölfordulást okozott Új-Aberfoyle-ban. A cottage-t szinte elárasztották a szerencsekívánatok. Jack Ryan sem kullogott az utolsók közt, amikor ékes szavakkal minden jót kívánt a mátkapárnak. Amellett gyanúba fogták, hogy valahol a távolban legszebb dalainak egyikét gyakorolja arra az ünnepre, amelyen jószerint részt vesz majd az egész Coal-City is.
Hanem aztán, különösképp, annyi szerencsétlenség követte egymást Új-Aberfoyle-ban a hónapnyi idő alatt, amennyi még soha. Úgy rémlett, hogy Nell és Harry közelgő házassága a balesetek egész sorozatát idézi elő. A balestek jobbadán a mélymunkánál fordultak elő, de úgy, hogy azok igazi okára ráakadni nem lehetett egyetlen egyszer sem.
Így az egyik mély folyosó ácsolatát tűz pusztította el, és ott találták a gyújtogató lámpását. Harry és társai csak saját életük veszélyeztetésével olthatták el a lángokat, amelyek az egész bányatelepet végpusztulással fenyegették, és amelyekkel csak úgy bírhattak, hogy elárasztották őket az úgynevezett extincteur-rel, vagyis szénsavval telített víztömeggel, amivel a bánya gondosan el volt látva.
Más alkalommal egy akna omlott be az oldaltámaszok összedőlése következtében, és James Starr megállapította, hogy a gyámfákat előzőleg valaki elfűrészelte. Harry vezette azon a helyen a munkát, maguk alá is temették az omladékok, úgyhogy szinte csoda mentette meg a haláltól.
Néhány nappal azután épp az az önműködő csillevonat, amelyen Harry ült, valamilyen akadály miatt kisiklott és felfordult. A kisiklás helyén egy keresztbe fektetett gerendát találtak a síneken.
Röviden: annyi ilyesféle életveszélyes baleset fordult elő, hogy a bányászok között valóságos rettegés harapódzott el. Az elöljáróknak minden lélekjelenlétükre szükségük volt, hogy a dolgozókat a munka folytatására rávegyék.
– De itt már mégiscsak a gonosztevők egész bandája működik! - ismételgette Simon Ford. - És mi nem tudunk közülük kézre keríteni egyet sem!...
Újra hozzáfogtak a kereséshez. A megye rendőrsége éjjel-nappal talpon volt, de nem tudott kinyomozni semmit sem. Mivel a merényletek különösképp Harry ellen irányultak, ezért James Starr kereken megtiltotta a fiatalembernek, hogy a munkahelyéről bármikor is egymagában eltávozzék.
Így vigyáztak titkon Nellre is, aki előtt Harry kérésére egyébiránt mindezeket a bűnös merényleteket elhallgatták, nehogy a gaztettek a múltját idézzék föl emlékezetében. Simon Ford és Madge éjjel-nappal körültekintő szigorúsággal őrködtek fölötte, vagyis jobban mondva: aggódó gondossággal vigyáztak rá. A szegény gyermek észrevette ezt, de sem nem ellenkezett, sem egy panaszos szót nem ejtett miatta. Rájött talán, hogy amikor így bánnak vele, az voltaképp a javára szolgál? Úgy látszott, hogy igen. Másfelől ő maga is amúgy a maga módja szerint éberen szemmel tartotta a többieket, és csak akkor tért vissza a nyugalma, ha együtt látta a cottage-ban mindazokat, akiket szeretett. Ha esténként Harry hazatért, egész a bolondosságig menő örömben tört ki, amit különben alig lehetett összeegyeztetni természetével, amely rendszerint inkább tartózkodó volt, semmint közlékeny. Reggelenként ő kelt föl elsőként; és nyugtalansága minden délben megújult, abban az órában, amikor a mélymunka megkezdődött.
Hogy a sok felbolydulás véget érjen, Harry már azt akarta, hogy egybekelésük minél előbb befejezett tény legyen. Azt gondolta, hogy e befejezett dolgok lefegyverzik a már elkésett rosszakaratot, és hogy Nell is nagyobb biztonságban lesz, ha egyszer már az ő felesége. Ebben a türelmetlenségében egyébként James Starr éppúgy osztozott, mint Simon Ford és Madge is. Mindnyájan alig győzték számolgatni a napokat, és valamennyiüket valamilyen komor balsejtelem fogta el. Be kellett látniuk, hogy az a rejtelmes ellenség, akit sem megfogni, sem legyőzni nem tudnak, rendkívül erősen érdeklődik mindaz iránt, ami Nellel történik. Szinte bizonyosra vehették, hogy Harry és a fiatal leány egybekelésének ünnepén újból valamilyen borzalmas merénylet kelt általános rémületet.
Éppen egy héttel az egybekelés kitűzött napja előtt, Nell valamilyen rossz érzés ösztökélésére ismét elsőnek kelt fel, és éppen ki akart lépni a cottage-ból, hogy ott kissé körültekintsen.
Alig tette lábát a küszöbre, amikor akaratlanul is az irtózat kiáltása tört ki belőle.
A sikoltásra talpra szökött a ház minden lakója, és Madge, Simon, Harry egy pillanat alatt a leány mellett termett.
Nell halálsápadt lett. Arca eltorzult és tekintete kimondhatatlan iszonyatot sugárzott. Pillantása szótlanul, merően a félig kinyitott ajtóra szegeződött. Reszkető keze néhány sornyi írásra mutatott az ajtón, amelyet aznap éjjel írtak oda, és amelynek láttán a lányka valósággal megdermedt.
Simon Ford, te elloptad tőlem régi bányánk utolsó szénmorzsáját! Harry, a fiad, ellopta tőlem Nellt! Jaj nektek!
Jaj mindnyájatoknak! És jaj egész Új-Aberfoyle-nak!
Silfax
– Silfax! - kiáltott föl egyszerre Simon Ford és Madge.
– Ki az az ember? - kérdezte Harry, miközben váltakozva hol édesapjára, hol a fiatal lányra tekintett.
– Silfax! - ismételte Nell kétségbeeséssel. - Silfax!
És egész testében remegve mormolta ezt a nevet, amíg Madge át nem ölelte, és szinte erőszakkal szobájába nem vezette őt.
Nemsokára James Starr is odaérkezett. Újra meg újra elolvasta a fenyegető mondatokat.
– Ugyanannak a kéznek a betűvetése ez, Simon - mondta a mérnök -, amely nekem azt az ellentmondó levelet is írta akkoriban a maga levele után. Silfaxnak nevezi magát! Felindulásotokból látom, hogy ismeritek őt! De hát ki ez a Silfax?