A mérnököt a hálózat kitágult fonadékai közül sodorhatta a tengerbe egy hullámcsapás. Kutyája szintén eltűnt. A hűséges állat alighanem önként ugrott a habokba, hogy gazdája segítségére legyen.

– Előre! - kiáltotta az újságíró.

És mind a négyen - Gedeon Spilett, Harbert, Pencroff és Nab - fáradtságukat és kimerültségüket feledve azonnal nekiláttak a keresésnek.

Szegény Nab szinte őrjöngött és zokogott kétségbeesésében, ha arra gondolt, hogy elvesztette azt, akit legjobban szeretett a földön.

Cyrus Smith eltűnése és társainak partraszállása közt két perc sem telt el. Reménykedhettek hát, hogy még idejében érkeznek és megmenthetik.

– Keressük! Keressük! - kiáltozott Nab.

– Keressük, Nab - felelte Gedeon Spilett -, és meg is találjuk!

– Élve?

– Élve!

– Tud-e úszni a mérnök? - tudakolta Pencroff.

– Tud! - válaszolta Nab. - Meg aztán ott van vele Top is...

A tengerész a hullámok morajlását hallgatta, és kétkedve ingatta a fejét.

A mérnök a part északi részén tűnt el, körülbelül félmérföldnyire onnan, ahol a hajótöröttek földet értek. Ha tehát sikerült kiúsznia a legközelebbi partfokig, akkor most sem lehet fél mérföldnél messzebb.

Hat órára járt az idő. Ködpára gomolygott a levegőben; az éjszaka sötétnek ígérkezett. A hajótöröttek észak felé indultak a parton, amelyre a vakvéletlen vetette őket - ismeretlen vidéken jártak, amelynek földrajzi fekvését még csak nem is gyanították. Lábuk homokos-kavicsos talajt taposott, amelyen a növényzet legcsekélyebb nyoma sem látszott. Annál több volt a göröngy, a hepehupa, bukkanó, kátyú, iszapgödör, ami mind igen megnehezítette a járást. A mélyedésekből lomha röptű, nagy madarak hussantak föl minden pillanatban, és riadtan menekültek a világ négy tája felé, míg el nem tűntek a félhomályban. Más, fürgébb madarak rajokba verődve rebbentek magasba, és felhőkként húztak el a hajótöröttek fölött. A tengerész úgy vélte, hogy a nagyobb madarak tengeri rablósirályok, a kisebbek pedig az édesvizek mellett is fölbukkanó, úgynevezett apró halászkák; éles sikolyaik versenyre keltek a tenger harsogásával.

A hajótöröttek időnként megálltak, nagyokat kiáltottak, és füleltek, nem hallatszik-e válasz az óceán felől. Úgy gondolták, ha csakugyan annak a helynek a közelében járnak, ahol a mérnök partot ért, Top ugatását mindenképpen meghallják, még ha Cyrus Smith történetesen nem is tud életjelet adni magáról. A tenger zúgásán, a part menti hullámtörés csattogásán nem hatolt át semmilyen kiáltás. A kis csapat tehát folytatta útját, és átkutatta a part minden öblét a legkisebb bemélyedésig.

Húszperces gyaloglás után a négy hajótörött tajtékos hullámcsík előtt torpant meg hirtelen. A szárazföld véget ért. Keskeny földnyelv csúcsán álltak; dübörögve törtek meg rajta a tenger habjai.

– Szirtfokon állunk - mondta a tengerész. - Vissza kell fordulnunk: ha jobb kéz felé tartunk, és saját nyomainkat követjük, eljutunk a szárazföldre...

– De hátha a gazdám éppen itt van! - szólt Nab, és az óceán felé mutatott, amelyen roppant hullámok fehér tajtékja villogott a félhomályban.

– Nos jó, kiáltsunk neki!

Valamennyien egyszerre, harsányan fölkiáltottak, de senki sem válaszolt. Pillanatnyi szélcsendre vártak. Újra hatalmasat kiáltottak. Megint semmi válasz.

A hajótöröttek ekkor elindultak a földnyelv túlsó szegélyén, és csakhamar ismét homokos-kövecses talajra értek. Pencroff annyit mindenesetre megfigyelt, hogy a part sokkal meredekebben szakad a tengerbe, mint amennyire az egész terep lejtése indokolná, föltételezte hát, hogy valamilyen hosszú dombhát köti össze azzal a magaslattal, amelynek elmosódott körvonalai ott borongtak előttük az alkonyi homályban. Ezen a partszakaszon kevesebb madarat láttak. A tenger sem forrongott, nyugtalankodott itt annyira, és a hullámverés is érezhetően csökkent. Még a parti tengerzajlást is alig lehetett hallani. Semmi kétség, a földnyúlvány innenső hajlata afféle félkaréj alakú öblöcskét fog körül, amelyet a messze kiugró szirtfok megvéd a nyílt víz erős hullámzásától.

De ha ebben az irányban haladnak tovább, dél felé mennek, és éppenséggel eltávolodnak attól a partszakasztól, amelyen Cyrus Smith kilábalhatott a vízből. Már vagy másfél mérföldnyi utat tettek meg, s a part még mindig nem kanyarodott észak felé. Pedig a földnyelvnek, amelynek a csúcsát most kerülték meg, valahol mindenképpen érintkeznie kellett a szárazfölddel. A hajótöröttek, bár erejük fogytán volt, azért kitartóan bandukoltak tovább, s abban reménykedtek, hogy egyszer mégiscsak rábukkannak valamilyen hirtelen beszögellésre, s az majd visszatéríti őket az eredeti irányba.

Mekkora volt hát csalódásuk, amikor már vagy kétmérföldes botorkálás után egy magasba nyúló, csuszamlós sziklaszirt tövében ismét a tenger állta útjukat.

– Szigeten vagyunk! - állapította meg Pencroff. - Már be is kóboroltuk egyik csücskétől a másikig!

A tengerész észrevétele megfelelt a valóságnak. A hajótörötteket nem szárazföldre vetette a véletlen, de még csak igazi szigetre sem, hanem csupán amolyan alig két mérföld hosszúságú és szemmel láthatólag jelentéktelen szélességű, zátonyféle földdarabra.

Vajon nagyobb szigetcsoportnak része-e ez a kopár, kavicsos, növényzet nélküli s csupán néhány tengeri madár sivár menedékéül szolgáló apró szigetecske? Nem lehetett megállapítani. Az imént, amikor az utasok még léghajójuk gondolájából, a gomolygó ködön át pillantottak le a földre, nem láthatták, hogy mekkora. Pencroff tengerésztekintete azonban megszokta, hogy áthatoljon a szürkületén is; és ebben a pillanatban úgy tetszett neki, mintha valamilyen magas dombvonulatot sejtető, homályos tömeget látna nyugat felől.

Akkor azonban, abban a sötétségben sehogyan sem lehetett eldönteni: egymagában áll-e a tengerben a kis sziget, vagy pedig valamilyen szigetcsoporthoz tartozik, s hogy az milyen, kisebb-e, vagy pedig sokadmagával nagyobb szigetrendszert alkot. Egyvalamiben azonban bizonyosak lehettek: nem távozhatnak róla, mert tenger veszi körül. Másnapra kellett hát halasztaniok a mérnök fölkutatását, annál is inkább, mert - sajnos! - az egyetlen hanggal sem jelezte hollétét.

– Cyrus hallgatása még nem jelent semmit - mondta az újságíró. - Talán elájult, megsebesült, és pillanatnyilag nincs olyan állapotban, hogy válaszolhasson, de azért mi ne adjuk föl a reményt!

Az újságírónak az az ötlete támadt, hogy gyújtsanak jelzőtüzet a zátony fokán, az majd útbaigazítja a mérnököt. Hiába kerestek azonban fát vagy száraz rőzsét. Homok és kavics akadt csupán a szigeten, egyéb semmi.

Megérthetjük Nab és társai fájdalmát, hiszen valamennyien szívükbe zárták már a rettenthetetlen Cyrus Smith mérnököt. Nagyon is úgy látszott, hogy egyelőre nem segíthetnek rajta. Meg kell várniok a másnapot. A mérnök vagy megmenekült a maga erejéből, és meghúzódott valahol a parton, vagy örökre elveszett!

Hosszú, kínos órák teltek el a várakozásban. Metsző hideg volt. A hajótöröttek kegyetlenül szenvedtek, de nem sokat törődtek vele. Még egy pillanatnyi pihenőre sem gondoltak. Szinte megfeledkeztek a maguk hajáról, csak vezetőjük sorsa foglalkoztatta őket; reménykedve, egymást s önmagukat biztatva bolyongtak a puszta szigeten, és újra meg újra visszatértek a katasztrófa színhelyéhez legközelebb eső északi szigetcsúcsra. Füleltek, kiáltoztak, igyekeztek fölfogni bármilyen halk kiáltást is; hangjuk pedig alighanem messzire elhallatszott, mert a légkörön már bizonyos nyugalom lett úrrá, és a hullámverés csillapultával a tenger moraja is lassan elült.

Nab egyik kiáltására azonban egyszer csak mintha visszhang válaszölt volna. Harbert fölhívta rá Pencroff figyelmét, és hozzátette:

– Ez azt jelenti, hogy nyugaton, nem messze tőlünk, part húzódik.

A tengerész helyeslőn bólintott. Hiába, nem csalt a szeme. Ha ő egyszer valahol, bármilyen halványan is, földet lát, akkor ott valóban földnek kell lennie.

Nab kiáltozására azonban csak ez a távoli visszhang felelt, máskülönben mély csönd ülte meg a szigetecske egész keleti felét.

Eközben lassacskán tisztulni kezdett az égbolt. Éjféltájt már néhány csillag is fölragyogott, és ha a mérnök ekkor ott van társai közt, nyilván észreveszi, hogy azok a csillagok nem az északi félgömb csillagai. Csakugyan, a sarkcsillag sehol nem bukkant föl ezen az új láthatáron, a zenit csillagképei csöppet sem emlékeztettek az Újvilág északi felén láthatókra, s a Föld Déli-sarkvidéke táján ott csillogott a Dél Keresztje.¹

Telt-múlt az éj. Március 25-én, hajnali öt óra tájban halvány derengés mutatkozott a magasban. A láthatár alsó szegélye egyelőre sötét maradt, ám a pirkadat első, gyenge sugaraira sűrű köd szállt föl a tengerről, méghozzá olyan átláthatatlanul vaskosan, hogy az emberi tekintet húszlépésnyinél nem hatolt benne távolabb. A pára tömény, lustán gomolygó, hatalmas felhőkben lepte el a tájat.

Ez a legrosszabbkor jött. A hajótöröttek semmit sem láttak maguk körül. Nab és az újságíró pillantása az óceánt fürkészte, a tengerész és Harbert a nyugati partot kémlelte. Fikarcnyi szárazföld sem tűnt azonban a szemükbe.

– Sebaj - mondta Pencroff -, ha nem is látom, érzem, hogy arrafelé part van... ott valahol... ott... Olyan bizonyos, mint hogy most nem Richmondban vagyunk!

A ködnek azonban előbb-utóbb föl kellett szakadnia. Nem volt egyéb, mint jó időben is szokásos hajnali pára. A tüzes napsütés átlangyosította a ködtakaró felső rétegeit, s ez a meleg lassan-lassan leszüremlett a sziget felszínéig.

És valóban, fél hét tájt, háromnegyed órával napkelte után a köd oszladozni kezdett, áttetszőbbé vált. A magasban összesűrűsödött, lenn azonban megritkult. És egyszerre csak fölsejlett az egész sziget, mintha csak a fellegekből csöppent volna alá; aztán lassanként a tenger is föltárult körben tekintetük előtt: kelet felé a végtelen messzeségbe veszett, nyugaton azonban csakugyan magas, meredek part határolta.

Igen, ott a szárazföld! Onnan hívja őket a - legalábbis egyelőre - biztosnak tetsző menekvés. Csakhogy a kis sziget és a part közt húzódó, mintegy félmérföldnyi széles szoroson rendkívül gyors tengeráramlat özönlött át hangos morajjal.

Az egyik hajótörött azonban - csak a szíve sugallatára hallgatva - mégis tüstént belevetette magát a zúgó áradatba; nem kérdezte, mint vélekednek erről társai, s egyetlen szóval sem tudatta ebbéli szándékát. Nab volt az. Mennél hamarább el akarta érni a túlpartot, hogy végigjárhassa északi oldalát. Senki sem tarthatta vissza. Pencroff hasztalanul szólongatta. Az újságíró nekikészült, hogy kövesse Nabot.

Pencroff azonban hozzálépett.

– Át akarja úszni a szorost? - kérdezte.

– Át - felelte Gedeon Spilett.

– Ne tegye, várjon még, hallgasson rám - kérlelte a tengerész. - Nab egymaga is segíteni tud a gazdáján. Ha most belemerészkedünk a csatornába, megkockáztatjuk, hogy a rohanó víz kisodor bennünket a nyílt tengerre, hiszen az áramlat borzalmasan erős. Ha nem tévedek, ez afféle apályáramlás. Nézze csak, a víz szintje egyre alább süllyed a fövényen. Várjunk hát türelemmel, és ha az apály eléri legmélyebb állását, meglehet, valamilyen alkalmas gázlót is találunk...

– Igaza van - felelte az újságíró. - Hacsak lehet, ne szakadjunk el egymástól...

Nab ezalatt hevesen küszködött az áramlattal. Rézsútosan igyekezett átszelni a csatornát. Barna válla minden karcsapásnál kiemelkedett a vízből. Roppant sebességgel ragadta magával az ár, de azért sikerült egyre közelebb jutnia a túlsó parthoz. Több mint félórába telt, amíg sikerült megtennie a sziget és a szárazföld közti félmérföldnyi távolságot, és az indulási helyével szemben levő ponttól több ezer lábnyira partra vergődött.

Nab lába magas gránitfal tövében ért talajt, és fürgén kikapaszkodott; aztán futásnak eredt, és csakhamar eltűnt a kis sziget északi csúcsával egy magasságban emelkedő, tengerbe nyúló sziklaszirt mögött.

Nab társai aggodalmasan kísérték tekintetükkel a vakmerő vállalkozást, és amikor a néger eltűnt a szemük elől, pillantásukat ismét arra a földdarabra fordították, amelyen menedéket találtak: körös-körül rengeteg csiga hevert szanaszéjjel a homokban, megettek néhányat. Sovány reggeli, annyi szent, mégis több a semminél.

A szemközti part hatalmas öblöt alkotott; déli vége csúcsos, teljességgel kopár és rendkívül kietlennek rémlő földnyúlvánnyá keskenyült. Ez a földnyelv meglehetősen szeszélyes vonalban forrt össze a magas gránitszikla ormokkal. Északon azonban éppen ellenkezőleg, szélessé kerekedett ki az öböl, partja délnyugat felől északkeleti irányba húzódott, és karcsú szirtfokban végződött. E két szélső, egymástól mintegy nyolcmérföldnyi távolságra levő pontra támaszkodott a part szabályos félköríve. A szigetecske maga félmérföldnyire feküdt az öböl partjától, hosszúkás, keskeny csíkot foglalt el a tengerből, és valamilyen ormótlan nagy cetfajta tetemére hasonlított. Sehol sem volt szélesebb negyed mérföldnél.

A kis szigettel átellenes part külső szegélyén kavicsos fövénysáv szürkéllett, hellyel-közzel pedig feketéllő sziklák meredeztek ki a jelenleg éppen apadozó tengerárból. Hátrébb, a belső partvonulaton sáncszerű gránitfal emelkedett, csaknem függőlegesen; tetejét, legalább háromszáz lábnyi magasságban, szeszélyesen csipkézett taréj koszorúzta. Ez a gránitmeredély mintegy három mérföld hosszúságban rajzolódott ki, és jobb kézt minden átmenet nélkül olyan éles metszésű, egyenes vonalú oldallapban végződött, amely már szinte emberi kéz művének tetszett. Bal kéz felől, éppen ellenkezőleg, a kinyúló partfok fölött a meredek, egyenetlen gránitfelület prizma alakú szilánkokra hasadozott, s egymásra halmozódó, omlatag kőszálai lankásan, lassú lejtéssel ereszkedtek le a partig, és észrevétlenül olvadtak bele a déli szirtnyúlvány sziklacsoportozatába.

A part menti emelkedőn egyetlen fa sem nőtt. Lapos, sima fennsík volt az, olyasforma, mint a Jóreménység fokánál Cape Town fölé emelkedő magaslat,² csak éppenséggel szerényebb méretekben. Legalábbis ilyennek látszott a szigetről nézve. Mindazonáltal itt már a növényzet sem hiányzott, jobb felől, a metszett szélű oldalfal mögül zöldellt elő. A hajótöröttek könnyen kivehették a hatalmas fák egybekuszálódó koronáit, amelyek tömkelege messzire elhúzódott, egészen a láthatár pereméig. A gránitsziklagerinc komor látványa után valósággal fölüdítette szemüket ez a zöld színfolt.

Végül északnyugatra, egészen távol, legalább hétmérföldnyi messzeségben magas, fehér, napfényben csillogó bérc meredt a fennsík fölé. Valamilyen távoli hegység örök hó födte orma.

A hajótöröttek egyike sem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy a szemközti terület sziget-e vagy szárazföld. Ám ha történetesen akadt volna köztük egy geológus, a bal kézt eső sziklákról első pillantásra habozás nélkül megmondta volna, hogy tűzhányóból erednek, vitathatatlanul vulkáni tevékenység termékei.

Gedeon Spilett, Pencroff és Harbert figyelmesen szemügyre vette ezt a földet, amelyen talán hosszú éveken át kell élniük, és talán ott is kell meghalniok majd, ha ugyan nem vetődik errefelé valamilyen hajó.

– Nos, Pencroff? - kérdezte Harbert. - Mit szólsz hozzá?

– Amondó vagyok - felelte a tengerész -, hogy jó is van benne, meg rossz is, mint mindenben a világon. Majd meglátjuk. Hanem úgy veszem észre, itt az apály! Három óra múlva megpróbálunk átkelni, és ha egyszer átjutottunk, majd csak szerét ejtjük, hogy kiláboljunk a bajból, és fölleljük Smith urat!

Pencroff nem is csalódott sejtelmeiben. Három órával utóbb, teljes apálykor, a csatorna ágyát alkotó homokpadok nagy része előbukkant a víz alól. A szigetecske és a part közt csupán a zátonyok mentén futó, keskeny árok maradt, amely kétségkívül könnyűszerrel átgázolható.

S valóban, tíz óra tájt Gedeon Spilett és két társa levetkőzött; ruhájukat bugyorba kötötték és a fejükre tették, és aztán nekimerészkedtek a vizes ároknak, amelynek a mélysége nem haladta meg az ötlábnyit.

Harbertet ugyan, alacsonyabb lévén a másik kettőnél, ellepte a víz, de a fiú úgy úszott, akár a csík, és pompásan átevickélt. Mindhárman baj nélkül elérték a túlsó partot. Ott hamar megszárítkoztak a napon, felöltötték ruhájukat, amelyet átkeléskor sikerült a víztől megóvniok, aztán tanácskozásba fogtak.