Május 6-a fölvirradt; ez a nap az északi félgömbön november 6-nak felel meg, nem csodálható hát, hogy az idő hovatovább őszire fordult. Az égen már napok óta felhők gyülekeztek, telepeseinknek valamiképpen gondoskodniok kellett végre téli szállásról. A hőmérséklet ugyan még nem süllyedt érezhetően; ha lett volna hőmérőjük, az átlagosan tíz-tizenkét Celsius-fokot mutatott volna a nulla fölött. Ez az aránylag magas átlaghőmérséklet nem lepte meg őket, hiszen a Lincoln-sziget, minden valószínűség szerint, a déli szélesség harmincötödik és negyvenedik foka közt feküdt, időjárási viszonyai tehát nagyjából az északi szélesség hasonló fokán elterülő Szicília és Görögország éghajlatának feleltek meg. Bár, ami azt illeti, némelykor Görögországban vagy Szicíliában is kemény hidegek járnak, hó és jég is van, kétségtelen hát, hogy valamikor tél derekán a Lincoln-szigeten szintén erős lehűlés következik be: ez ellen pedig idejében védekezniök kell.

Ha azonban a hideg még nem is fenyeget közvetlenül, az esős évszak mindenesetre küszöbön áll, és tarthattak tőle, hogy ezen a nyílt tengeri viharoknak kiszolgáltatott, magános óceáni szigeten kegyetlenül zordra fordul az idő.

Most már komolyan megfontolandó, hogyan találhatnának lakályosabb szállást a Kéménynél: a kérdést hamarosan dűlőre kell vinniök.

Pencroff természetesen szívesen itt maradt volna, hiszen annak idején ő fedezte föl ezt a menedéket, nagyon a szívéhez nőtt; ám azért megértette, hogy új lakást kell keresniök. A tenger - mint emlékszünk - egyszer már elöntötte a Kéményt, és a telepesek nem tehették ki otthonukat másodszor is hasonló balesetnek.

– Máskülönben bizonyos önvédelmi intézkedéseket is kell tennünk - fűzte hozzá véleményét Cyrus Smith az addig elhangzottakhoz, miután jó ideje beszélgetett már társaival a lakáskérdésről.

– Miért? - hökkent meg a hírlaptudósító. - Hiszen a sziget merőben lakatlan.

– Bizonyára - felelte a mérnök -, jóllehet még nem fürkésztük át teljes egészében; de ha ember nem is lakik itt, tartok tőle, hogy annál több a vérengző vadállat. Valamilyen támadás lehetőségére tehát mindenképpen föl kell készülnünk; gondoskodnunk kell védett helyről, különben minden éjszaka a lobogó tűz mellett virrasztva őrködhetünk. Meg aztán, barátaim, jobb, ha résen áll az ember. Végtére is a Csendes-óceánnak ezen a fertályán gyakran portyáznak maláj kalózok...

– Hogyan? - kérdezte Harbert. - Ilyen messzire minden szárazföldtől?

– Bizony, fiam - felelte a mérnök. - A kalózok vakmerő hajósok, és veszedelmes gonosztevők: minden óvintézkedést meg kell tennünk ellenük.

– Helyes! - mondta Pencroff. - Akkor hát sáncoljuk el magunkat a kétlábú és négylábú vadak elől egyaránt. Mielőtt azonban bármibe is belefognánk, vajon nem lenne-e helyénvaló, Cyrus úr, ha ebből az alkalomból töviről hegyire átkutatnók a szigetet?

– Az bizony csakugyan jó lenne - jegyezte meg Gedeon Spilett. - Ki tudja, nem lelünk-e a sziget túlsó partján valamilyen barlangfélét, amit hiába kerestünk errefelé?!

– Igaz - ismerte el a mérnök -, de elfelejtitek, barátaim, hogy ivóvíz közelében kell megtelepednünk, márpedig a Franklin-hegy tetejéről sem folyót, sem patakot nem láttunk a nyugati partszakaszon. Itt viszont a Hála-folyó és a Grant-tó közt vagyunk, ami olyan tekintélyes előny, hogy azt nem szabad elhanyagolnunk. Azonfelül pedig a szigetnek ezt a keleti részét kevésbé érik a déli földgömbön északnyugatról fúvó passzátszelek...¹

– Akkor hát leghelyesebb, Cyrus úr, ha a tó partján építünk házat - vonta le a tanulságot a tengerész. - Hisz nincs hiány sem téglában, sem szerszámban, de még munkaerőben sem! Ha voltunk már vályogvetők, gölöncsérek, vasöntők, kovácsok, hát hogy az ördögbe ne lehetnénk egyszer kőművesek is?!

– No igen, barátom, de mielőtt határoznánk, nézzünk csak körül - felelte a mérnök. - Sok munkát takaríthatunk meg, ha olyan hajlékot találunk, amelyet maga a természet épített, és kétségkívül menedéknek is biztonságosabb az olyan, mert minden ellenségtől megvéd, a szigeten levőktől is, a betolakodóktól is.

– Igaza van, Cyrus - felelte az újságíró -, csakhogy mi végigkutattuk már a partot, apróra megvizsgáltuk a gránitfalat, és nemhogy barlangot, hanem még egy lyukat vagy hasadékot sem találtunk rajta!

– Bizony, egyet sem! - tette hozzá Pencroff. - Hej de pompás is volna, ha biztonságos magasságban lakást vájhatnánk abba a falba! Szinte látom is már: tengeri kilátás, öt-hat szoba...

– Panorámaablakok, hogy jó világosak legyenek a helyiségek! - tódította nevetve Harbert.

– És lépcsőház, ahol föl s le sétálhatunk! - vágta rá Nab.

– Kinevettek? - kiáltott föl a tengerész. - Miért olyan mulatságos ez? Mi ebben a lehetetlen? Nincs-e csákányunk, feszítővasunk? És Cyrus úr nem tud-e vajon robbanóaknába való puskaport gyártani, ha akar? Ugye, Cyrus úr, csinál majd puskaport, ha itt lesz az ideje?

Cyrus Smith elgondolkozva hallgatta a nekihevült Pencroff kissé délibábos tervezgetését. Gránitba üreget vájni még robbanóaknával is herkulesi feladat; igazán bosszantó, hogy a természet éppen a munka nehezét nem végezte el. A mérnök azonban csak annyit felelt a tengerésznek, hogy jó lesz, ha a folyó torkolatától az északi szögletig egyszer alaposan végigvizsgálják a falat.

Elindultak hát, és körülbelül kétmérföldnyi szakaszon a lehető leggondosabban végigkutatták a gránittömb oldalát. A sima, meredek sziklafalon azonban sehol semmiféle üreg nem látszott. Még a felső szegély körül röpködő szirti galambok sem találtak különb fészeknek való odút, mint néhány apró mélyedést a gránitfal zegzugos peremén.

Ez bizony kellemetlen, hiszen arra gondolni sem lehet, hogy akár csákánnyal, akár puskaporral essenek neki a gránitnak, és úgy próbáljanak alkalmas üreget vájni a falba. Az egész partszakaszon egyetlen, átmeneti szállásnak való menedék akadt, amelyre Pencroff szerencsésen rábukkant: a Kémény; és most mégis el kell hagyniok.

A telepesek a fal északi szögleténél fejezték be a fölfedező utat; onnan a gránittömb hosszú, enyhe lejtőkben ereszkedett le egészen a partig, ott pedig beleveszett a parti fövényes lapályba. Északi sarkától nyugati lábáig már csak amolyan lankás, negyvenöt fokos szögben hajló, durva kőgörgeteg rézsűjeként lejtett az emelkedés; különféle növények, cserjék, gyomok kötötték meg a reá rakódott földréteget és homokot. Itt-ott még kibukkant a gránit, és hegyes csúcsaival át-átböködte a domboldal felületét. A lejtőt meglehetősen magas fű borította, hellyel-közzel facsoportok árválkodtak rajta. A rézsű lábánál azonban a természet föladta a harcot, s ahol a lejtő a lapályba olvadt, onnan a fövénypart már szélesen, kopáran futott le egészen a tengerig.

Cyrus Smith úgy vélekedett, s nem ok nélkül, hogy a tó vízfölöslege ezen az oldalon csordul ki a mederből, mégpedig zuhatag formájában. A Vörös-patak ugyanis szüntelenül emeli a tó szintjét, a földuzzasztott víznek valahol mindenképpen lefolyást kell találnia. A mérnök azonban a már fölkutatott partszakaszokon, vagyis a patak torkolatától az attól nyugatra fekvő Kilátó-fennsíkig sehol sem bukkant rá a levezető csatornára.

Azt ajánlotta hát társainak, hogy másszák meg a meredéket, vizsgálják át a tó északi és keleti partját, majd a magaslatokon keresztül térjenek vissza a Kéménybe.

Javaslatát egyhangúlag elfogadták, és Harbert meg Nab néhány perc múlva már föl is ért a fennsíkra. Cyrus Smith, Gedeon Spilett és Pencroff megfontolt léptekkel követték két társukat.

Mintegy kétszáz lépésnyire, a lombok közül előcsillant a tó napsütötte víztükre. Elragadó tájék tárult a telepesek elé. A már sárguló levelű fák szemvidító, festői csoportokban susogtak. A zöldellő gyepszőnyegen néhány fekete kérgű, időrágta, óriási, kidőlt vén facsonk ütött el a fű színétől. Zajosan nyüzsgő kakaduk százai feleseltek a fákon, és olyan tarka kavargással csapongtak ágról ágra, mintha megannyi sokszínű prizma röpködött volna a levegőben. A szemlélőnek szinte az a képzete támadt, mintha maga a különleges gallyrengeteg bontaná szivárványszínekre a napsugarakat.

A telepesek nem igyekeztek egyenesen a tó északi szegélyére, hanem megkerülték a fennsík peremét, hogy a patak bal partján jussanak el a torkolatához. Ez legföljebb másfél mérföldnyi kerülőt jelentett. Könnyű séta volt, mert ebben az erdőben ritkásan nőttek a fák, és szabad utat engedtek a gyaloglóknak. Az egész tájékon érzett, hogy túl van a termékeny övezet határán; a tenyészet errefelé kevésbé buján virult, mint a patak és a Hála-folyó közti területen.

Cyrus Smith és társai eléggé óvatosan haladtak ezen a számukra még ismeretlen vidéken. Íj, nyíl és néhány vashegyű dorong volt minden fegyverük. Eddigelé ugyan semmiféle vad nem mutatkozott; valószínűnek látszott, hogy az állatók inkább a sűrű, déli erdőket lakják; a telepeseket azonban váratlanul kellemetlen meglepetés érte: Top hirtelen megtorpant - óriási, tizennégy-tizenöt láb hosszú kígyó ágaskodott előtte. Nab egyetlen botütése végzett a hüllővel. Cyrus Smith megvizsgálta a csúszómászót, és közölte, hogy nem mérges: az úgynevezett gyémántkígyók fajtájához tartozik, amelyet Ausztrália egyik déli államának, Új-Dél-Walesnek a bennszülöttei meg is esznek. Az azonban nem látszott lehetetlennek, hogy a szigeten olyan kígyók is élnek, amelyeknek a mérge halált okoz, mint például a hasított farkú „süket vipera”, amely az ember lába alól kunkorodik föl nagy hirtelen, vagy a szárnyas kígyó, amely kettős bőrlebernyege segítségével villámgyorsan lendül támadásra. Top az első ijedelem elmúltával olyan buzgón adta fejét kígyóvadászatra, hogy már-már aggódtak érte. Gazdája nem győzte magához szólítgatni.

Nemsokára elérték a Vörös-patak torkolatát. A kutatók innen fölismerték a túlsó partot, ahol a Franklin-hegyről jövet jártak. Cyrus Smith megállapította, hogy a patakból tekintélyes vízmennyiség ömlik a tóba, a természetnek tehát valahol szükségképpen lefolyót kellett találnia, ahol leeresztheti a tó vízfölöslegét. A telepesek éppen ezt a lefolyót keresték, mert bizonyosra vették, hogy zuhogójának mechanikai erejét hasznosítani lehet.

Szabadon kóboroltak, de azért nem távolodtak el túlságosan egymástól, és egy cél felé tartottak: a meredek tópartot akarták körüljárni. Úgy látták, hogy a tó vize halban igen gazdag, és Pencroff tüstént el is tökélte magában, horgászfölszerelést állít össze, és él a kínálkozó lehetőséggel.

Előbb azonban meg kellett kerülniök a tó hegyes, északkeleti csücskét. Gyanították, hogy a víz éppen azon az oldalon csurran ki a tóból, mert partja ott szinte érinti a fennsík peremét. Lefolyónak azonban ott sem akadtak nyomára, a telepesek folytatták hát kutatóútjukat a tó szélén, amely könnyed hajlattal, a tengerparttal párhuzamosan haladt tovább.

Ezen a szakaszon kevésbé volt erdős a domboldal, csak néhány elszórt facsoport növelte a táj festői szépségét. A Grant-tó most teljes terjedelmében tárult a telepesek szeme elé; szellő sem fodrozta a víz színét. Top keresztül-kasul csörtetett a cserjéken, és egyre-másra rebbentette föl a csapatostul ott-tanyázó sokfajta madarat: ezeket Gedeon Spilett és Harbert nyíllövésekkel fogadta. A fiú ügyesen célzott, nyílvesszeje el is talált egyet: a szárnyaszegett madár a zsombékosba zuhant. Top nekiiramodott, és csakhamar szép, palaszínű, kurta csőrű, erősen domború homlokcsontú úszószárnyassal a szájában tért vissza; a takaros jószág lábát tollfüzér, szárnyát pedig fehér sáv keretezte. A gázlók rendjéhez és a vízityúkok családjához tartozó szárcsaféle állat akkora volt, mint egy kövérebb fogoly. Mi tagadás, hitvány vadászzsákmány, az íze sem valami híres. Remélhetőleg azonban a kutya majd csak kevésbé finnyásnak mutatkozik gazdáinál, vélték a telepesek; és ezért úgy határoztak, hogy a szárcsát Top kapja vacsorára.

A fölfedezők ekkor már a tó keleti szegélyét járták, és már-már az ismert részhez értek. A mérnök nagyon meglepődött, hogy a vízfölösleget levezető csurgót ott sem találta. Amikor az újságíró és a tengerész szóvá tette a dolgot, nem is titkolta előlük csodálkozását.

Top mindeddig igen nyugodtan viselkedett, ekkor azonban egyszerre heves izgalom jeleit kezdte mutatni. Az okos állat föl és alá rohangászott a parton, majd hirtelen megtorpant, és a vízre meredt. Úgy állt ott, egyik mellső lábát fölemelve, mintha valamilyen láthatatlan vadra lesne; aztán veszett ugatásba fogott, fürkészett, szimatolt, majd váratlanul elhallgatott.

Cyrus Smith és társai eleinte ügyet sem vetettek Top furcsa magatartására; a kutya azonban annyira csaholt, hogy a mérnök végül is fölfigyelt.

– Mi van ott, Top? - kérdezte.

A kutya néhány ugrást tett gazdája felé, lerítt róla, hogy izgalmában nem bír magával, majd visszaszaladta partra. Aztán hirtelen beugrott a tóba.

– Top! Vissza! - kiáltott rá Cyrus Smith, mert nem akarta, hogy kutyája kalandokba bocsátkozzék a gyanús vízben.

– Mi lehet ott a mélyben? - tanakodott Pencroff, és a tó felszínét fürkészte.

– Top alighanem valamilyen kétéltűt orrontott meg! - válaszolta Harbert.

– Tán csak nem alligátort? - kérdezte az újságíró.

– Nem hiszem - felelte Cyrus Smith. - Az alligátorok inkább az Egyenlítő tájékán élnek.

Eközben gazdája hívására Top visszatért, és fölkapaszkodott a meredek parton; de még mindig nem maradt veszteg, hatalmasakat szökkent a magas fűben, mintha ösztöne sugallatára valamilyen láthatatlan lényt üldözne, amely a part mentében siklik, a víz alatt. A tó azonban nyugodt volt, felszíne meg sem rezdült. A telepesek többször is megálltak a szélén, és figyelmesen szemlélték. Semmi sem bukkant ki belőle. Valamilyen titoknak kell ott lappangania.

A mérnök oldalát furdalta a kíváncsiság.

– Járjunk végére ennek a kutatóútnak - mondta.

Félóra múlva a kis csoport tagjai eljutottak a tó délkeleti csücskéhez, és megint a Kilátó-fennsíkon álltak. Ezzel voltaképpen befejezettnek is tekinthették a tóparti körutat, ám a mérnök ezalatt mégsem jött rá a nyitjára, hol távozik el a tó vízfölöslege.

– Pedig lefolyócsatornának mégis kell lennie valahol! - hajtogatta váltig. - Ha nem fönn, a felszínen, akkor lenn, a mélyben, a part menti gránittömeg alatt.

– Végül is miért tulajdonít olyan nagy jelentőséget ennek a kérdésnek, kedves Cyrus? - kérdezte Gedeon Spilett.

– Azért olyan rendkívül fontos ez - felelte a mérnök -, mert ha a levezető csatorna csakugyan a gránittömbön halad keresztül, akkor bizony megtörténhetik, hogy ott nagyobb üreget is találunk, márpedig az könnyűszerrel lakhatóvá tehető, ha másfelé tereljük a víz folyását.

– Az vajon nem lehetséges-e, Cyrus úr - kérdezte Harbert -, hogy a víz a tó fenekén ömlik ki, és valamilyen föld alatti csatornán át jut a tengerbe?

– Valóban, meglehet - válaszolta a mérnök -, már amennyiben az a levezető nyílás nem enged át több vizet, mint amennyivel a Vörös-patak táplálja a tavat. Mert ha a lefolyócsatorna tölcsére szélesebb volna a kelleténél, akkor a közlekedőedények törvénye értelmében a tó egész vize a tengerbe ömlene, és a tó tökéletesen kiszáradna. Amennyiben azonban igazad van, és a lefolyó csakugyan a tó fenekén nyílik, akkor nincs más hátra, magunknak kell házat építenünk, minthogy a természet nem végezte el helyettünk ezt a munkát.

A telepesek már csaknem útnak eredtek, hogy átvágjanak a Kilátó-fennsíkon és visszatérjenek a Kéménybe, amikor Top ismét az izgalom feltűnő jeleit mutatta. Dühödten csaholt, majd még mielőtt a gazdája megakadályozhatta volna, másodszor is a tóba vetette magát.

Valamennyien a víz szélére szaladtak. A kutya már húszlábnyira távolodott el a parttól, Cyrus Smith hangosan hívogatta, amikor egyszerre csak óriási szörnyeteg feje bukkant ki az errefelé sekélynek tetsző vízből.

Harbert azonnal fölismerte hengeres alakjáról, tányérnyi szeméről, csúcsos fejéről, amelyet hosszú, selymes szálú bajusz díszített.

– Lamantin! - kiáltotta.

Nem találta el egészen; a Lamantin manatus növényevő, cetféle emlős, tengeritehénnek is nevezik; Afrika, valamint Dél- és Közép-Amerika keleti partjain és a tengerbe ömlő folyók torkolatában él; ez az állat azonban, amelyik a tóból fölbukkant, nem lamantin volt, hanem csak rokona, vagyis a cetek rendjéhez tartozó dugong, amely a pofája fölső részén nyíló, tág orrlyukakról ismerhető föl.

A roppant állat rárontott a kutyára, Top pedig hiába igyekezett a partra menekülni üldözője elől. Gazdája semmit sem tehetett érte, és mielőtt Gedeon Spilett vagy Harbert észbe kapott volna, hogy íját és nyilát használja, a dugong már meg is ragadta Topot, és lerántotta a víz alá.

Nab, vashegyű dárdával a kezében, Top segítségére akart sietni, elszánta magát, hogy saját elemében támadja meg a borzalmas víziállatot.

– Maradj, Nab! - szólt rá a mérnök, és karjával visszatartotta a bátor négert.

A víz mélyén ezalatt nagy küzdelem dúlt, érthetetlen harc, hiszen olyan körülmények közt Top nyilvánvalóan nem védekezhetett; de hogy mégis szörnyű viaskodás folyt odalenn, az meglátszott a kavargó, bugyborgó habokon; csakhogy bármiképp tusakodtak is, az összecsapás nem végződhetett máshogyan, mint az eb pusztulásával! Top azonban váratlanul fölbukkant egy tajtékgyűrű közepén. Mintha valamilyen nem ismert erő taszította volna magasba, mintegy tízlábnyira lendült a felszín fölé, a levegőből visszacsobbant a mélyen örvénylő hullámok közé, majd onnan csakhamar kiúszott a partra: csodával határos módon menekült meg, és komolyabb sérülés sem igen látszott rajta.

Cyrus Smith és társai értetlenül bámultak egymásra. Új titok - megfejthetetlen, akár a többi! A küzdelem azonban mintha tovább folyt volna a víz alatt. Úgy rémlett, hogy a dugongot nála is hatalmasabb ellenfél támadta meg - ezért eresztette el a kutyát -, és most a tulajdon életéért harcol.

A tombolás azonban nem tartott sokáig. A hullámokat vér festette pirosra, és a szétterjengő skarlátvörös folt közepén kisvártatva fölmerült a dugong: mozdulatlanul lebegő, óriás teste csakhamar megfeneklett egy kis fövénypadon a tó déli csücskében.

A telepesek odafutottak. A dugong már kimúlt. Az ormótlan nagy állat hossza tizenöt-tizenhat lábnyi lehetett, súlya pedig három-négyezer font. Nyakán seb tátongott, mintha éles penge hasította volna végig.

Miféle kétéltű lehetett az, amelyik egyetlen iszonyú csapással elpusztította a félelmetes erejű dugongot? Senki sem tudta a választ; Cyrus Smith és társai, miközben hazatértek a Kéménybe, egész úton ezen tűnődtek.