A Gallia lakói az éjszaka hátralevő részét, vagyis a napkeltét megelőző néhány órát elmondhatatlan aggodalmak között töltötték. A hideg Palmyrin Rosette-et is kiűzte csillagvizsgálójából, még ő is lemenekült a Nina-kaptárba, a többiek közé. Most aztán igazán jó alkalom nyílt volna arra, hogy megkérdezzék, lakhatatlan üstökösén vajon még mindig szeretné-e bejárni a naprendszert. Igaz, a makacs tudós képes lett volna igennel válaszolni, s ráadásul iszonyatos dühbe gurult volna.

Palmyrin Rosette-tel együtt Hector Servadac és a társai is kénytelenek voltak a hegy legmélyebbre vezető barlangfolyosóiban menedéket keresni. A nagyterem a tengerre néző hatalmas nyílásával többé nem volt alkalmas lakóhely. A barlangfalakon máris apró kristályokká fagyott a nedvesség, s még ha valamivel el is tudták volna zárni a hatalmas nyílást, a nagyteremben iszonyatos hideg lett volna.

A mélyebben fekvő barlangfolyosókon még éreztek némi kis meleget, a benti és a kinti hőmérséklet itt még nem egyenlítődött ki, de alighanem hamarosan dermesztőre hűlnek ezek a folyosók is. Szinte érezték, amint a meleg fokozatosan fogy.

– Akár a hegy gyomráig hatolunk! - kiáltott Servadac kapitány. - A kellős közepébe megyünk, és ott fogunk élni!

Másnap így szólt a kis kolónia tagjaihoz:

– Barátaim, mi veszély fenyeget bennünket? A hideg, egyedül a hideg. Ennivalónk bőségesen van, nagy a konzervkészletünk, úgyhogy le tudunk mondani a főzésről. Mi kell hát még ahhoz, hogy átvészeljük a galliai tél hátralevő néhány hónapját? Egy csöppnyi meleg, melyben eddig oly bőségesen volt részünk! Nos, ezt a meleget majd csak megtaláljuk a Gallia gyomrában, mert ha kell, egészen odáig megyünk érte!

Bizakodó szavai reményt öntöttek azokba is, akik már-már csüggedtek.

– Mondd csak, kislányom - fordult ezután a kapitány a kis Ninához -, nem félsz-e leereszkedni a vulkán gyomrába?

– Nem, kapitány bácsi, csöppet sem félek, ha Pablo is velem jön!

– Pablo is velünk jön! Bátor legényke ő, nem fél semmitől! Igaz-e, Pablo?

– Mindenüvé követem önt, kapitány uram! - válaszolta a legényke.

Ezek után akár el is indulhattak.

Arra nem gondolhattak, hogy a felső kráteren át hatolnak be a vulkán belsejébe, mert az iszonyatos hidegben a hegy lejtőit nem tudták volna megmászni. A hegy üregeiből kellett eljutniuk a kráter kürtőjéhez, de azonnal, mert a Nina-kaptár légvédettebb zugaiba is kezdett behatolni az iszonyatos hideg.

Prokop hadnagy, miután alaposan megvizsgálta, merre vezetnek a belső barlangfolyosók, rájött, hogy az egyik szűk alagútnak feltétlenül egyenesen a kráter kürtőjéhez kell vezetnie. Ha ezt az alagutat hét-nyolc méteren át tovább fúrják, feltétlenül oda bukkannak ki, ahol eddig a láva nyomult a magasba, s onnan talán nem lesz nehéz leereszkedniük.

Nyomban munkához láttak. Az orosz matrózok, akiket a hadnagyuk irányított, rendkívül ügyesen és erélyesen dolgoztak. Csákány vagy véső önmagában nem bírt volna ezzel a roppant kemény anyaggal. Apró robbantólyukakat kellett hát fúrniuk, s így robbantani a sziklát. A munka gyorsan haladt, és két nap múlva szerencsésen végeztek is vele. De még ez alatt a rövid idő alatt is kegyetlenül sokat szenvedtek a hidegtől.

– Ha nem jutunk a hegy gyomrába, egyikünk sem vészeli át a telet, elpusztul a galliai kolónia - mondta komoran Timasef gróf.

– Én még mindig nem félek ettől! - jelentette ki Servadac kapitány. - Nem tartom valószínűnek, hogyha vulkán működése azért szűnt meg, mert kialudtak a Gallia belső tüzei. A lávaömlés, szerintem, csak pillanatnyilag szünetel!

Prokop hadnagy is ezen a véleményen volt. Szerinte az is lehetséges, hogy valahol az üstökös egy másik pontján új kráter nyílott, és a láva most bizonyára az új kráter felé törekszik, új utakon. Nagyon sok oka lehet annak, miért változott meg a kitörés helye, nem valószínű azonban, hogy a Galliát alkotó ércféleség többé nem keveredik oxigénnel az üstökös gyomrában. Inkább az volt a kérdés, vajon eljutnak-e a hegy gyomrában arra a pontra, ahol már elviselhető a hőmérséklet. Erre a kérdésre azonban pillanatnyilag egyikük sem tudott választ adni.

A megfeszített munka két napja alatt Palmyrin Rosette nem vett részt sem a beszélgetésekben, sem a munkában. Jött-ment, mint holmi boldogtalan kísértet. Csillagvizsgáló távcsövét saját kezűleg állította föl ezúttal a nagyteremben, ahonnan megint egész napokon és éjszakákon át leste az eget, míg teljesen át nem fagyott. Akkor aztán visszament melegedni a többiek közé, de dühösen szitkozódott, átkozta a Melegföldet, s százszor is elmondta, hogy a formenterai csöppnyi szikladarabkán sokkal jobban megvolt.

Január 4-én csattant az utolsó csákányvágás. Hallották, amint a szikladarabok dübörögve gördültek le a kráter kürtőjén. Prokop hadnagy megfigyelte, hogy nem esnek függőlegesen, inkább mintha csúsznának a sziklafalon, bele-beleütközve a kiugró élekbe. A kráter kürtője tehát nem egyenes, hanem megdőlt, így legalább könnyebben ereszkednek le lejtőjét.

Mihelyt a nyílást annyira kitágították, hogy egy ember átfért rajta, Ben-Zuf azonnal indult fáklyával a kezében, nyomában Prokop hadnagy és Servadac kapitány. A fáklya fényénél mindhárman megindultak a mintegy negyvenöt fokos szögben hajló kürtő lejtőjén. Nyugodtan ereszkedhettek lefelé, nem kellett attól félniük, hogy lezuhannak. A kürtő falaiban különben is mélyedéseket, lépcsőszerű kiugrókat vájt az erózió, és az egészet vastagon borította a hamu. Lábuk így könnyen talált támaszt, és nem is csúszott meg. Minden arra mutatott, hogy nem régi kitörés hagyta hátra a hamut.

– Most grádics következik, uraim! - tréfálkozott Ben-Zuf.

Servadac kapitány és a hadnagy óvatosan ereszkedett lefelé ezen a grádicson, aminek azonban meglehetősen sok foka hiányzott. Vagy félórába telt, mire ötszáz lábnyira leereszkedtek, mindig déli irányban haladva. A kráter kürtőjéből itt is, ott is barlangok nyíltak, ám folyosó nem volt sehol. Ben-Zuf mindegyik nyílásba bevilágított a fáklyájával, de olyan elágazásnak, mint amilyeneket a Nina-kaptárban találtak, itt nyoma sem volt.

A Gallia lakói azonban nem lehettek válogatósak. Be kellett érniük azzal, amit találtak, s ami mégiscsak azt jelenti, hogy megmenekülnek a fagyhaláltól.

Servadac kapitány reményei ugyanis kezdtek valóra válni. Amint lejjebb és lejjebb hatoltak a hegy gyomrában, a hőmérséklet fokozatosan emelkedett, de nem úgy, mint például a bányákban, hanem sokkal gyorsabban, és ezenfelül érezhető volt, hogy a meleg forrása valahol lejjebb, a mélyebb rétegekben van. A vulkán legmélyében ugyanis még mindig fortyogott a láva, de valami előttük ismeretlen oknál fogva, nem jutott föl a kráterig, hogy ott kiömöljön, melegét viszont így legalább teljes egészében átadta a hegy érces sziklafalainak. Prokop hadnagy hőmérője hatszáz lábnyi mélységben már hat fok meleget jelzett.

– Hat fok nem elég nekünk, hiszen még hónapokon át tart az iszonyatos tél! Menjünk mélyebbre, nyugodtan mehetünk, a levegő, úgy látszik, jól cserélődik - mondta Hector Servadac.

A hegyoldalban tátongó nagy nyíláson és a hegy roppant kráterének kürtőjén át ugyanis szabadon ömlött be a külső levegő. Mintha vonzotta volna ez a mélység, mindenütt friss volt, könnyen belélegezhető. Nyugodtan hatolhattak hát egyre mélyebbre és mélyebbre, egészen addig, míg megfelelő melegre nem találnak.

Újabb négyszáz lábnyit ereszkedtek lefelé, és így mintegy kétszázötven méternyire voltak a Galliai-tenger szintje alatt. A hőmérő itt már tizenkét fokot mutatott, s ez a hőmérséklet elviselhető lesz addig, míg a Gallia ismét napközelbe nem kerül.

A három felfedező persze mélyebbre is hatolhatott volna a láva rézsútos kürtőjén, de nem volt értelme, hogy mélyebbre szálljanak. Ha füleltek, máris hallották a tompa zúgást: a központi tűz nem lehet messze.

– Maradjunk itt - mondta Ben-Zuf. - A fázósabbak majd mélyebbre mennek, ha akarnak! De szavamra mondom, nekem máris meglehetősen melegem van!

Még azt is meg kellett nézniük, vajon a hegy gyomrának ez a része alkalmas-e arra, hogy felüssék téli szállásukat. Hector Servadac és két társa letelepedett az egyik padkaszerű kiugró sziklára, és a fáklya lobogó világánál szemügyre vették a sziklaodút.

Bizony elég kényelmetlennek tűnt ez a sötét üreg, mely voltaképpen a láva kürtőjének a kiszélesedése volt. Viszont lesz hely mindnyájuk számára, legfeljebb a berendezkedés jár majd nehézségekkel. A különböző bemélyedésekben el tudják helyezni a készleteiket, de arról már szó sem lehet, hogy valakinek külön szoba jusson! Éppen csak a kis Nina számára találtak egy apró üreget, így hát a nap minden percét egymás társaságában kell majd tölteniük. Ha eddig úgy éltek, mint az üregi nyulak a vackukban, ezután úgy fognak élni, mint a vakondok, mélyen a föld alatt, a sötétségben.

Igaz, ezt a sötétséget majd eloszlatja az olajlámpák és a fáklyák fénye. Most örültek csak igazán annak, hogy több hordónyi olajuk van, ezenkívül spirituszuk is, hogy néha meleg ételt készíthessenek.

És végül mégsem lesznek teljesen elzárva a külvilágtól, hiszen ha elég melegen felöltözködnek, időnként fölmehetnek a Nina-kaptárba, de még a parti sziklákhoz is. Arra is kell gondolniuk, hogy minél több jeget vágjanak a tengerből, a jégtáblákat majd felolvasztják, hogy legyen kellő mennyiségű vizük. Valamennyiüknek munkába kell állni, most igazán szükség lesz minden dolgos kézre, mert nem lesz könnyű mulatság mindenüket lehordani a Gallia gyomrába.

Egyszóval elhatározták, hogy beköltöznek ebbe a sötét odúba, és igyekeznek a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni benne. Valamennyiüknek ez a nagy barlang lesz a szállása, de hiszen a sarkkutatók sem juthatnak külön-külön szálláshoz, ha a pólusokon éri őket a tél. Ez a barlang legalább magas, levegős, jól fűtött - vagyis egészséges.

Prokop hadnagy, aki nagyjából tisztában volt a sarkvidéki életlehetőségekkel, néhány szóval mindezt elmagyarázta két társának, s azok megértették, hogy a jelen körülmények között valóban úgy kell cselekedniük, mint a sarkvidéken rekedt kutatóknak.

Ezután mindhárman fölkapaszkodtak a Nina-kaptárba, és elmondták a többieknek, hogy mit találtak s miként határoztak.

Nem volt veszteni való idejük: a Nina-kaptárban, még a legmélyebb barlangnyílásban is, már majdnem megdermedtek. Valamennyien buzgón dolgozni kezdtek hát, hogy új téli szállásuk mielőbb lakhatóvá legyen. A barlangüreg falait megtisztogatták a még langyos, vastag hamurétegtől, aztán megkezdték a legszükségesebb holmik lehordását: lecipelték a legfontosabb bútordarabokat, szerszámokat, a Dobryna és a Hanza élelmiszerkészleteit.

Palmyrin Rosette is kénytelen volt a többiekkel együtt lemenekülni a mélységbe. Csillagvizsgáló távcsövét azonban a hegy gyomrában nem tudta volna használni, így az fönn maradt a Nina-kaptárban.

Hakhabut uram szokása szerint nyögött, jajveszékelt most is, jajveszékelése közben azonban éberen ügyelt arra, hogy a portékájával gondosan bánjanak. Servadac kapitány parancsára az öreg uzsorás minden holmiját külön rakták az egyik barlangüregbe, ott bújt meg maga Hakhabut uram is, hogy éjjel-nappal ezentúl is vigyázhasson a vagyonára.

Egyébként néhány nap alatt végeztek a berendezkedéssel. A Nina-kaptár felé lejtősen emelkedő kürtőt itt-ott fáklyák világították meg, s kicsit az Ezeregyéjszaka meséinek festői világára emlékeztetett ez a komor, de ugyanakkor olyan varázslatos kép: sötét pince, sziklaüregek s a lobogó fáklyafényben imbolygó árnyak. A közös szállásul szolgáló nagy barlangüreget a Dobryna olajlámpáival világították. Január 10-én már valamennyien elhelyezkedtek. Védelemre találtak a mínusz hatvan foknál is nagyobb hideg ellen.

– Va bene! - mondta nevetve Ben-Zuf, aki mindig mindennel elégedett volt. - Az első emeletről a pincébe költöztünk, ennyi az egész!

Timasef gróf, Servadac kapitány és Prokop hadnagy azonban, ha nem is mutatták, meglehetősen nyugtalanul gondoltak a jövőre. Ha a vulkanikus meleg forrása elapad egy napon, ha valami késlelteti a Galliát Nap körüli útjában, ha még egy telet kell itt átvészelniük, mi vár rájuk? A geológiai időkben képződött szénrétegek után hiába is kutatnának a Gallián, ebben csak a Föld boldog lakóinak lehet része!

– Egyelőre hagyjuk a gondokat, barátaim, hagyjuk a gondokat! - mondta Servadac kapitány. - Hosszú hónapok következnek ránk, beszélgethetünk, vitatkozhatunk, töprenghetünk majd kedvünkre! S az ördög vigyen el engem, ha valami okosat ki nem találunk!

– Úgy van - bólintott Timasef gróf. - A szükség megokosítja az embert, s majd csak találunk valami megoldást. Különben meg én is úgy hiszem, hogy mire a Gallia belső tüze kialszik, addigra már rég napközelben leszünk!

– A Gallia gyomrából szüntelenül hallatszik a morajlás, tehát a láva még egyre forrásban van - mondta Prokop hadnagy. - Már ez is arra mutat, hogy a vulkanikus működés nem régen kezdődött. Mikor az üstökös a világűrben száguldott, vagyis még mielőtt találkozott volna a Földdel, nem vette körül levegőréteg, így minden bizonnyal csak az összeütközés után került oxigén az üstökös gyomrába, s csak azután jöttek létre az égés kémiai feltételei.

– Én is így gondolom, Prokop fiam - bólintott Timasef gróf. - Korántsem félek attól, hogy a központi tűz hamarosan kialszik, én inkább egy másik, hasonlóan félelmetes lehetőségtől tartok.

– Ugyan mitől? - kérdezte Servadac kapitány.

– Attól, hogy hirtelen kitörés következik be, s mi itt leszünk az izzó láva útjában!

– Ezer ördög! Hát ez is megtörténhet?

– Vigyázni fogunk! - mondta Prokop hadnagy. - Éberen ügyelni fogunk minden apró jelre, ami az esetleges kitörést megelőzi.

Öt nappal később, január 15-én a Gallia ellipszis pályája hosszanti tengelyének végső pontjához ért, s ekkor 220 millió mérföldre volt a Naptól.