Ben-Zuf hangjára rés nyílt Hakhabut uram kabinjának az ajtaján.

– Ki az? Mit akar? Nincs itthon senki! Nem adok semmit kölcsön, nincs eladnivalóm se! - e barátságos szavakkal fogadta vendégeit az öreg uzsorás.

– Ejnye, Hakhabut uram! - szólt rá Hector Servadac. - Hát tolvajnak néz bennünket?

– Ó, hát ön az, főkormányzó úr? - kérdezte Hakhabut mester, de csak nem lépett ki a kabinjából.

– Ő bizony! - válaszolt Ben-Zuf, és az ajtóhoz lépett. - Érezd megtiszteltetésnek ezt a látogatást! Gyerünk, bújj elő!

Hakhabut uram végre előlépett, de most is két marokkal szorította a félig nyitott ajtót, hogy veszély esetén menten becsaphassa.

– Mit kívánnak tőlem? - kérdezte.

– Kicsit beszélgetni akarunk magával, Hakhabut uram - mondta Hector Servadac. - Csakhogy idekint hűvös az idő, s nem bánnánk, ha egy negyedórácskára behívna bennünket a kabinjába.

– Be akarnak jönni? - kérdezte riadtan az öreg, aki csöppet sem igyekezett titkolni, hogy milyen gyanúsnak találja ezt a látogatást.

– Bizony, be akarunk menni - válaszolta Hector Servadac, és társaival együtt máris közelebb lépett.

– Nem tudom magukat semmivel sem megkínálni! - jajgatott Hakhabut mester. - Nagyon szegény ember vagyok ám én!

– Na tessék, megint kezdődik a litánia! - bosszankodott Ben-Zuf. - Gyerünk, Harpagon, engedj bennünket beljebb! - Ezzel galléron ragadta az uzsorást, s félrelökte, az ajtót pedig kitárta.

Mikor mindnyájan beljebb kerültek, Servadac kapitány igyekezett megnyugtatni az öreget:

– Értsen meg, Hakhabut uram! Nem azért jöttünk, hogy valamit erőszakkal elvegyünk magától! Egyszer már mondtam, ha a köz érdeke ezt úgy kívánja, habozás nélkül lefoglalom a rakományát, de akkor is megfizetem érte a rendes európai árat!

– Az európai árat! - dünnyögte keserűen Hakhabut mester. - Európai árakról szó sem lehet, csak galliai árat fogadok el, s ezt majd én szabom meg.

Hector Servadac és a társai közben körülnéztek az öreg kabinjában. Kis öntöttvas kályha állt az egyik sarokban, benne két darabka szén igyekezett minél lassabban égni, a kályhával szemben szegényes ágy, mellette kulcsra zárt szekrény, néhány zsámoly, kétes tisztaságú fenyőfa asztal és a legszükségesebb konyhaeszközök. A berendezés csöppet sem volt kényelmesnek mondható, ám jól illett a Hanza tulajdonosához.

Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Ben-Zuf első dolga az volt, hogy néhány darab szenet dobott a kályhába, mert a kabinban ugyancsak hideg volt. Hakhabut uram menten jajveszékelni kezdett a drága tüzelő miatt, szén helyett alighanem inkább a saját csontjait dobta volna a parázsra, ha aztán olcsó áron tudott volna új csontokat szerezni magának. Ben-Zuf ügyet sem vetett az öreg rimánkodására, leguggolt a kályha elé, és fújta a tüzet, hogy jobban égjen. A látogatók leültek, ki ahogy tudott, s Hector Servadacra hagyták, adja elő látogatásuk célját.

Hakhabut mester behúzódott az egyik sarokba, kezeit összekulcsolva, gyanakvóan figyelt.

– Hakhabut uram - kezdte Servadac kapitány -, csak azért jöttünk, hogy egy kis szívességet kérjünk magától.

– Szívességet?

– Szívességet, közérdekből.

– Nekem nincs senkivel közös érdekem!

– Hallgasson már meg, Hakhabut uram, és ne jajgasson, mintha a bőrét nyúznák!

– Szívességet kérni tőlem, éntőlem, aki olyan szegény vagyok! - jajongott tovább Hakhabut mester.

– A következőkről volna szó: kölcsönözne nekünk egy rugós mérleget?

– Rugós mérleget?! - hördült fel Hakhabut mester, mintha legalábbis egy milliót kértek volna kölcsön. - Még hogy rugós mérleget?

– Igen, rugós mérleget, amivel mérni lehet! - kiáltotta Palmyrin Rosette, akit a sok szószaporítás már kezdett kihozni a sodrából.

– Talán nincs rugós mérlege? - érdeklődött Prokop hadnagy.

– De van neki! - vágta rá Ben-Zuf.

– Hát igen..., azt hiszem..., alighanem - nyögdécselte Hakhabut uram még mindig a sarokból.

– Nos, kedves Hakhabut uram, volna olyan szíves kölcsönadni nekünk a rugós mérlegét?

– Kölcsönadni?! - jajdult föl az uzsorás. - A főkormányzó úr azt akarja, hogy én kölcsönözzem?...

– Egy napra! - vágott közbe a professzor. - Mindössze egy napra! Aztán majd visszakapja a rugós mérlegét!

– Csakhogy ez nagyon kényes jószág ám, kedves uram! Amilyen hidegek errefelé járnak, még eltörhetne a rugója...

– Jaj, hogy ez micsoda ostoba! - dühöngött Palmyrin Rosette.

– És ugye, az is lehetséges, hogy valami iszonyúan nehezet akarnak mérni rajta!

– Hát csak nem képzeled, te Harpagon, hogy hegységet akarunk mérni rajta?! - csúfolódott Ben-Zuf.

– Sokkal nagyobbat, mint valami hegység! - jelentette ki Palmyrin Rosette. - A Galliát fogjuk megmérni!

– Irgalmas ég! - jajgatott az uzsorás, ám világosan érződött, hogy jajgatásával valamit el akar érni.

Servadac kapitány szólalt meg ismét:

– Hakhabut uram, legföljebb egykilós súlyt akarunk mérni a rugós mérlegen.

– Egy egész kilót! Irgalmas ég!

– És ráadásul ez a kiló még egy kilót sem fog nyomni, merthogy a Gallián kisebb a nehézkedési erő. Ne féltse hát tőlünk a mérlegét!

– Jó..., jó..., főkormányzó úr. No de kölcsönözni..., kölcsönadni!

– Ha nem akarja kölcsönadni - szólt közbe Timasef gróf -, hajlandó esetleg eladni?

– Eladni?... Eladni a rugós mérlegemet? Ha eladnám, hát mivel mérném meg a portékámat? Nincs másik mérlegem! Éppen csak ez az egyetlen nagyon kényes jószágom van, és éppen ettől akarnak megfosztani!

Ben-Zuf alig értette, hogy a kapitánya nem megy neki a szörnyű kis öregembernek. Az igazat megvallva azonban Hector Servadacot szórakoztatta az, hogy az öreg uzsorással szemben kipróbálja a meggyőzés különböző eszközeit.

– Ugyan, ugyan, Hakhabut uram - mondta neki kedélyesen -, megértem én azt, hogy nem hajlandó kölcsönadni a rugós mérleget!

– Hogy is tehetném ezt, kormányzó uram?

– És eladni sem hajlandó?

– Eladni? Soha!

– És hajlandó volna-e bérbe adni?

Az öreg uzsorás szeme fölvillant.

– És felel érte, hogy nem esik semmi baja? - kérdezte mohón.

– Felelek érte.

– És hajlandó letétbe helyezni valami biztosítékot is?

– Hajlandó vagyok.

– És mennyit?

– Száz frank biztosítékot helyezek letétbe egy húsz frankot érő mérlegért. Ezzel beéri?

– Hááát..., kormányzó uram, nem sok, mert végül is ezen az új világon nincs több mérleg az enyémen kívül! De mondja, kormányzó uram, száz aranyfrank lesz ez a letét?

– Igen, aranyfrank.

– És egy napra akarja kölcsönvenni ezt az én becses jószágomat, mindössze egy napra?

– Igen, egy napra.

– És bérleti díjként mit fizet?

– Húsz frankot - jelentette ki Timasef gróf. - Beéri húsz frankkal?

– Hát igen!... Mit tehetnék egyebet? - suttogta az uzsorás, és ismét összekulcsolta a kezét. - Az embernek sok mindenbe bele kell törődnie.

Az alkut tehát megkötötték, és a vén uzsorás szemmel láthatóan elégedett volt. Húsz frank bérleti díj, száz frank biztosíték, és mindez jó francia vagy orosz aranyban! Az már bizonyos, hogy Hakhabut mester nem adta volna el egy tál lencséért az elsőszülöttségi jogát, hacsak nem igazgyöngyből főzték volna azt a lencsét.

Az öreg kalmár először gyanakodva körülnézett, aztán indult a mérlegért.

– Micsoda figura ez! - jegyezte meg Timasef gróf.

– Festeni sem lehetne igazibb uzsorást - nevetett Hector Servadac.

Hakhabut uram máris visszatért, kezében féltő gonddal hozta az alku tárgyát.

Szabályos rugós mérleg volt, horoggal felszerelve, erre kellett akasztani a megmérendő tárgyat. A mérleg nyelve fokokra beosztott félkör előtt mozgott, így jelölte a súlyt, így tehát, mint azt Palmyrin Rosette megjegyezte, a mérleg nyelvét, illetve azt a fokot, melyet a mérleg nyelve mutatott, nem befolyásolhatta a nehézkedési erő.

A Földön minden egykilogrammos tárgyról kimutatta volna, hogy egy kilogramm. Most az a kérdés, hogy ezt az egykilogrammos tárgyat mérve, mennyit mutat a rugós mérleg a Gallián.

Hakhabut uram asztalára leszámolták a százhúsz aranyfrankot, az öreg uzsorás a mérleget átadta Ben-Zufnak, és a Hanza látogatói készülődtek, hogy elhagyják a hajót.

Ám ebben a pillanatban a professzornak eszébe jutott, hogy még egy, a fizikai műveleteihez elengedhetetlenül szükséges holmira van szüksége. A rugós mérlegnek semmi hasznát sem veszik, ha a galliai talajból nem egy pontosan lemért köbdeciméteres darabot akaszt rá.

– Ez még nem minden! - mondta a professzor az öregnek. - Azonnal kölcsönözzön még nekünk...

Hakhabut mester megremegett.

– Azonnal kölcsönözzön még nekünk egy méterrudat meg egy kilós súlyt!

– Ó, kedves uram - válaszolt az uzsorás -, akárhogy sajnálom is, ez már aztán igazán lehetetlenség! Pedig igazán boldog lennék, ha szívességet tehetnék önöknek.

És az öreg uzsorás most kétszeresen igazat mondott: valóban nem volt sem méterrúdja, sem kilós súlya, és az is igaz volt, hogy sajnálkozott emiatt, hogyisne, hiszen tudta, milyen jó üzletet mulaszt el.

Palmyrin Rosette roppant mérgesen nézett a társaira, mintha őket akarná felelőssé tenni a hiányokért. És volt is oka a bosszúságra, mert hiszen a mérőeszközök nélkül hogyan végezhetné el pontosan a szükséges számításokat?

– Hát akkor majd mérőrúd meg kilós súly nélkül fogok dolgozni, majd csak boldogulok valahogy! - dünnyögte a fejét vakarva, és sietett fel a kabin lépcsőin az ajtóhoz, a társai pedig követték. De még a hajó fedélzetén sem voltak, amikor ezüstös csengés hallatszott a kabinból.

Hakhabut uram most rakta be aranyait az egyik szekrényfiókba.

A fémes hangok hallatára a professzor gyorsan megfordult, ismét lerohant a kabin lépcsőin, a többiek meg - noha mit sem értettek az egészből - buzgón szaladtak vissza vele együtt.

– Magának ezüst pénze van! - kiáltotta a professzor, és megragadta az öreg uzsorás ugyancsak öreg köpönyegének az ujját.

– Nekem?!... Ezüstöm?!... - dadogta az öreg, és elsápadt, mintha útonállóval találkozott volna.

– Igen, ezüstje! - kiabálta rendkívül hevesen a professzor. - És mondja csak, francia pénz?... Ötfrankosok?

– Igen..., nem... - hebegett a boldogtalan uzsorás, aki már azt sem tudta, mit beszél.

A professzor azonban máris a fiók felé hajolt, és az öreg Hakhabut hiába próbálta útját állni. Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy ugyan egy szót sem értett mindebből, ám elhatározták, hogy mindenképpen a professzornak adnak igazat, legföljebb nem avatkoznak bele a dologba, amíg nem muszáj.

– Azonnal adja nekem ezeket a francia ezüstöket! - parancsolt rá az uzsorásra Palmyrin Rosette.

– Soha! - kiabált most már az uzsorás is olyan hangon, mintha legalábbis azt kérték volna tőle, hogy tépje ki a szívét.

– Szükségem van ezekre az ezüstpénzekre, és meg is szerzem!

– Csak a testemen át! - üvöltötte Hakhabut uram.

Servadac kapitány jónak látta közbelépni.

– Kedves professzor úr - mondta mosolyogva -, bízza rám ezt is.

– Főkormányzó uram! Mentsen meg! Védelmezze meg a javaimat! - jajongott magánkívül Hakhabut mester.

– Csönd legyen! - szólt rá Servadac kapitány, majd Palmyrin Rosette felé fordulva így folytatta: - A mérési műveleteihez van szüksége professzor úrnak bizonyos számú ezüst ötfrankosra?

– Igen, először is negyven darab ötfrankosra van szükségem!

– Kétszáz frank! - suttogta az uzsorás.

– Azután tíz darab kétfrankos és húsz darab ötvencentime-os pénzdarabra!

– Harminc frank! - suttogta az öreg.

– Összesen tehát kétszázharminc frankra? - kérdezte Hector Servadac.

– Igen, ez összesen kétszázharminc frank - hangzott a professzor válasza.

– Rendben van - biccentett a kapitány, majd Timasef grófhoz fordult: - Gróf úr, van önnél annyi pénz, hogy biztosítékot adjon Hakhabut uramnak, minthogy én most kétszázharminc frankos kényszerkölcsönt veszek fel tőle?

– A pénztárcám a rendelkezésére áll, kapitány uram, azonban csak papírpénz van nálam...

– Papírpénz nem kell! Papírpénz nem kell! - kiáltozott Hakhabut mester. - A papírpénznek nincs értéke a Gallián!

– Talán bizony az ezüstnek van? - szólt rá Timasef gróf.

– Ide hallgasson, Hakhabut uram! - mondta ekkor Servadac kapitány. - Jól tűrtük eddig a siránkozásait, de jobb lesz, ha nem él vissza tovább a türelmünkkel. Vagy ideadja önként ezt a kétszázharminc frankot, vagy ha nem, hát elvesszük magától.

– Segítség! - kiáltozott Hakhabut mester.

De nem kiáltozhatott tovább, mert Ben-Zuf erélyes keze elkapta a torkát.

– Hagyd csak, Ben-Zuf, hagyd csak! - intette le a kapitány. - Ideadja ő szépen magától is.

– Soha!... Soha!

– Milyen kamatot kér tőlünk, Hakhabut uram, ezért az összegért?

– Milyen kamatot? Hát csak kölcsön akarják? - kérdezte Hakhabut mester, és máris sugárzott a ráncos képe.

– Igen, csak kölcsön akarjuk. Mennyi kamatot kér érte?

– Ó, főkormányzó uram - kezdte rá édeskés hangon az uzsorás -, mostanság nehéz pénzhez jutni, és főként nehéz a Gallián!

– Elég a köntörfalazásból! Milyen kamatot kér érte?

– Hát, főkormányzó uram, úgy gondolom, hogy tízfrankos kamat...

– Naponként tíz frank?

– Bizony..., naponként!

Még be sem fejezte, mikor Timasef gróf máris néhány rubelt dobott az asztalra. Hakhabut fölkapta a pénzt, és villámgyorsan számolni kezdte. Most nem törődött azzal, hogy csak papírpénz.

A professzor megkapta az áhított francia ezüstpénzeket, és szemmel látható elégedettséggel vágta zsebre az egészet.

Nem történt hát egyéb, csak annyi, hogy az öreg uzsorás ezernyolcszáz százalékos kamatra adta kölcsön a pénzét. Ha így folytatja, hát olyan gyorsan szerez vagyont a Gallián, hogy arról a Földön nem is álmodhatott volna.

Néhány perccel később Servadac kapitány és a társai elhagyták a tartant, és Palmyrin Rosette elégedetten mondta:

– Uraim, egy percig se képzeljék, hogy kétszázharminc ezüst frankot viszek most magammal, szó sincs róla, valami olyasmit viszek, amiből egy kilós súly meg egy mérőrúd lesz majd!