Március 23-án, napnyugta után három órával fölkelt a Hold, és sarlójából a Gallia lakói megállapíthatták, hogy bolygójukon a holdhónapok mindössze tizenöt-tizenhat naposak, vagyis nemcsak a nappalok és az éjszakák, hanem a holdhónapok is csak fele annyi ideig tartanak, mint a Földön.

Három nappal később a Gallia holdja a Nappal egy időben kelt, s így nem volt látható.

– Vajon viszontlátjuk-e még? - töprengett Ben-Zuf, aki különösképpen szívén viselte a Gallia holdjának sorsát, hiszen elsőnek ő pillantotta meg.

Ben-Zuf kérdése korántsem volt oktalan, hiszen január elseje óta már annyi, de annyi érthetetlen és megmagyarázhatatlan kozmikus jelenségnek voltak szemtanúi.

Március 26-án az égbolt rendkívül tiszta, a levegő nagyon száraz volt, s a hőmérő mínusz tizenkét fokot mutatott.

Vajon milyen távolságra járnak a Naptól? Vajon a Gallia mekkora utat futott be pályáján a hordócskában talált íráson megjelölt időponttól kezdve? A Melegföld lakóinak minderről sejtelme sem lehetett. Az a tény, hogy a napkorongot kisebbnek látják, még csak megközelítő számítások kiindulópontjául sem szolgálhat. Milyen jó volna, ha a névtelen tudós ismét hírt adna, és megismerhetnék legutóbbi megfigyeléseinek eredményét! Különösképpen Servadac kapitány hiányolta honfitársa - mert a kapitány makacsul kitartott amellett, hogy a tudós csak francia lehet - üzeneteinek elmaradását.

– Persze az is lehetséges - mondogatta a társainak -, hogy a mi csillagászunk továbbra is küldözget üzeneteket tokban vagy hordóban, ám egyik sem jutott el sem a Gurbi-szigetre, sem a Melegföldre! És most, hogy a tenger befagyott, lemondhatunk minden reményről, hogy valaha is elfogjuk a különös tudós valamelyik üzenetét.

A tenger, mint tudjuk, valóban teljesen befagyott, vize akkor dermedt szilárd jéggé, mikor a zavartalanul derűs időben szellő sem borzolta a tenger tükrét, s így egyenletesen sima páncél takarta, melyen sehol sem látszott egyetlen domborulat, mélyedés vagy repedés sem. Tükörsima jégpáncél csillogott, ameddig csak ellátott a szem.

Ez a jégmező semmiben sem hasonlított a sarki tengerekhez, ahol az egymáshoz torlódó jégtáblák és magányosan vagy csoportosan meredező jéghegyek bontják meg a komor kép egyhangúságát, és ugyanakkor tájékozódó pontul szolgálnak az odatévedő kutatóknak és bálnavadászoknak.

A sarki tengereken semmi sem mozdulatlan, semmi sem végleges: egy erősebb szélvihar, a hőmérséklet hirtelen változása szinte pillanatok alatt alakítja át e folytonosan cserélődő tündéri díszleteket. A befagyott Galliai-tenger viszont a végtelenség, a változtathatatlanság gondolatát keltette föl a szemlélőben. E roppant fehér mező egyhangúbb volt, mint a Szahara vagy a sztyeppék, s ez nyilván így lesz még hosszú-hosszú időn át. A jég börtönébe került víz felett, ahogy fokozódott a hideg, egyre vastagodott a páncél, szigorú mozdulatlanságra kárhoztatva a hullámokat mindaddig, míg el nem jön az olvadás ideje, ha ugyan valaha is eljön az az idő.

Az oroszok, akik látták beállni az északi tengerek vizeit, s látták a tengert borító, szinte dimbes-dombos jégpáncélt, most ámuldozva nézték a Galliai-tenger jegét, mely olyan egyenletes volt, akár a legkitűnőbb korcsolyapálya. Örültek is ennek a szokatlan jelenségnek, mert a *Dobryná*n volt egy egész halom korcsolya is, melyet most a sportkedvelők rendelkezésére bocsátottak. Az oroszok korcsolyázni tanították a spanyolokat, és a Gallia lakói hamarosan roppant elegánsan köröztek a befagyott tengeren. Az idő hideg volt, ám minthogy nem fújt a szél, a hideg nem volt kellemetlen. A kis Nina és Pablo nagyon könnyen tanult meg korcsolyázni, s ugyancsak kijutott nekik a dicséretből. Servadac kapitány, aki mindenféle sportban ügyes volt, a korcsolyázásban hamarosan utolérte mesterét, Timasef grófot. Ben-Zuf sem maradt el a gazdája mögött, a Montmartre fia nem lehet senkinél alábbvaló!

Az egészséges sport egyszersmind kitűnő időtöltés volt a Melegföld lakói számára. Ezenfelül adott esetben gyors közlekedési mód is lehet. Prokop hadnagy például - valamennyiük között ő volt a legjobb korcsolyázó - két óra alatt könnyen eljutott a Melegföldről a Gurbi-szigetre, s ezt a tízmérföldes utat többször is megtette.

– Lám, a Gallián milyen könnyű lemondani a régi világ vasútjáról! - nevetett Servadac kapitány. - A korcsolya voltaképpen nem más, mint az utas lábához rögzített, ügyesen mozgó sín.

A hideg közben egyre fokozódott, mínusz tizenöt-tizenhat fok átlaghőmérsékletet mértek. Ahogy fokozódott a hideg, fokozódott a sötétség is, valami különös félhomály borította a Galliát, és ez a nyomasztó félhomály megülte a kedélyeket is. Valamiképpen harcolniuk kellett az eluralkodó rosszkedv ellen, valahogy le kellett küzdeniük a magányosság szomorú érzését, mely most elfogta a földgolyó e száműzöttjeit, akiket oly sok emlék és érzés fűzött a régi világhoz. Hogyan is tudnának megfeledkezni arról, hogy a Gallia már több millió mérföldes távolságban kering a Földtől, s hogy ez a távolság még egyre fokozódik? Hogyan mernének bizakodni abban, hogy valaha is viszontlátják a Földet, mikor ez a belőle kiszakadt tömb egyre messzebb és messzebb kerül tőle a világűrben? S még abban sem lehetnek biztosak, hogy bolygójuk egyszer nem tér-e le a Naptól megszabott pályájáról, hogy egy másik égitest vonzásának engedve, új pályára térjen.

A galliai telepesek közül természetesen csak Timasef grófot, Servadac kapitányt és Prokop hadnagyot aggasztották erősen ezek a gondolatok. De azért társaik is - noha nem foglalkoztak elmélyülten a jövő ijesztő lehetőségeivel és titkaival - nyugtalankodtak e rendkívüli helyzet miatt, melyre még nem volt példa a világ történelmében. Mindenképpen gondoskodni kellett tehát arról, hogy a Gallia lakóinak minden percét kitöltse valami hasznos szórakozás, hogy a mindennapok egyhangú munkája mellett tanulhassanak és sportolhassanak is.

Az előbb azt mondottuk, hogy a Melegföld minden lakója szívesen űzte a korcsolyázás egészséges sportját, holott volt köztük egy, aki nem vett részt ebben a közös szórakozásban: Hakhabut uram nem volt hajlandó korcsolyázni.

Hakhabut mestert nem is látták, mióta elhagyták a Gurbi-szigetet, hiszen Hector Servadac szigorúan megtiltotta, hogy érintkezzenek vele, így aztán senki sem látogatott el a *Hanzá*ra. A kabin kéményéből fölszálló vékonyka füst azonban elárulta, hogy a hajó tulajdonosa most is ott tartózkodik. Nyilván nagyon fájhatott neki, hogy a saját tüzelőanyagát fogyasztja, mikor ingyen is része lehetett volna a Nina-kaptár melegében, de inkább tékozolt egy kicsit, csak ne kelljen otthagynia a *Hanzá*t, csak ne kelljen részt vennie a közösség életében. Mert távollétében ugyan ki vigyázna a *Hanzá*ra?

Egyébként a *Dobryn*át és a *Hanzá*t is olyan helyen és úgy horgonyozták le, hogy a lehető legjobban védve legyenek a hosszú tél veszélyei ellen. A sziklafalakkal védett kis öbölben, melyet most jégpáncél borított, mozdulatlanul várakozott a két hajó. A jeget azonban előzőleg gondosan átvágták a hajók körül, melyeket a föltörekvő víz megemelt, majd utána a hajótest alatt fagyott meg ismét, úgyhogy az oldalaira a jég nem gyakorolt nagy nyomást.

A Galliai-tenger tehát teljes egészében befagyott, s mint Prokop hadnagy az egyik gurbi-szigeti kirándulása során megállapíthatta, észak, kelet és nyugat felé is jégmező húzódott, ameddig csak ellátott a szem. A hatalmas víztükör egyetlen pontja azonban ellenállt a legnagyobb hidegnek is: a központi barlang előtt az a kis medence, amelybe az izzó láva ömlött, sohasem fagyott be. Ha a medence sziklaperemén néha-néha képződött is egy kevés jég, a láva hamarosan felolvasztotta. Sistergett, párolgott a medence vize, mintha szakadatlanul forrásban tartaná a tűz. Akár halászni is próbálhattak volna a medencében, ha ugyan ott - mint Ben-Zuf mondta - nem főttek volna meg előre a halak.

Április első napjaiban megváltozott az időjárás, az ég beborult, a hideg azonban mégsem csökkent. A Gallián nem úgy volt, mint a földi sarkvidékeken, ahol a széllel, a széljárás változásával együtt megváltozik a hőmérséklet is. A Gallián a hőmérséklet nyilván a Naptól való távolságtól függött csak, s a hideg fokozatosan eléri azt a határértéket, mely Fourier szerint a világűrben általában uralkodik.

Ezekben a napokban valóságos vihar tombolt, vihar, ám eső és hó nélkül, de elképzelhetetlen erejű, tomboló széllel. Vadul korbácsolta a barlang szája előtt ömlő lávát, s a barlangban tartózkodóknak ugyancsak ügyelniük kellett, nehogy rájuk fröccsenjen az izzó láva. Néha olyan erővel rohamozott a szél, hogy a tüzes függöny kettévált, hideg légáramlat hatolt be a barlangba, majd a lávafüggöny ismét összezárult, s mögüle csak a szél sivítása hallatszott a fölfrissült levegőjű barlangba.

Április 4-én ismét föltűnt a Hold karéja, és Ben-Zuf örömmel állapította meg, hogy a derék mellékbolygó tisztességesen látja el szolgálatát a Gallia körül.

A Földből kiszakadt új égitest, mint tudjuk, magával hozta a madárvilág egy kis részét is, és ezek a madarak, minthogy másutt nem találtak termőföldet, eleséget, a Gurbi-szigetre menekültek. Míg a szép idő tartott, sűrű seregekben csaptak le a sziget gabonaföldjeire a kiéhezett állatok.

Amint azonban beköszöntöttek a nagy hidegek, a legszorgosabb, legkeményebb madárcsőr sem tudta átvágni a dermedt földet takaró jégpáncélt, s a madarak ösztönösen a Melegföld felé vonultak seregestől. Eledelre ott ugyan nem találhattak, de legalább az élet nyomaival találkoztak. A madarak nem menekültek el az emberek közeledtére, sőt igyekeztek minél közelebb kerülni hozzájuk. A barlangfolyosókból kiszórt hulladékokra nyomban lecsaptak, de sokkal többre lett volna szükségük, hogy jóllakhassanak. Kergette őket az éhség és a hideg, és egy csapat madár nagy merészen beköltözködött a Nina-kaptár szűk bejárati folyosójára.

Tolakodásuk végül határozottan zavarta a Nina-kaptár lakóit, s kénytelenek voltak újra hajtóvadászatot indítani ellenük, mert a falánk állatok már a kezükből is kitépték az ennivalót.

Ben-Zuf volt a fővadászmester, és mennyit rohangált, ugrált e vadászatok közben! Micsoda katonásan szidta, átkozta a szerencsétlen madarakat! És milyen hatalmas mennyiséget fogyasztottak el az ehető zsákmányból! Sohasem gondolták volna, hogy életükben ennyi vadludat meg tengeri récét fognak enni!

Végül helyreállt a rend a Nina-kaptárban. Már csak vagy száz madár maradt a bejárati folyosón, ezek fészket raktak a sziklaüregekben, s nem lett volna könnyű kiköltöztetni őket. Előfordult az is, hogy a szárnyas betolakodók pontosan úgy viselkedtek, mint a folyosó jogos lakói, és szabályosan elüldözték az újonnan érkező madarakat.

Így aztán a telepesek hallgatólagos megegyezésre jutottak az üregekben fészkelő madarakkal: jó, lássák el ők a csendőr szerepét! És milyen jól végezték a dolgukat!

Ha egy-egy boldogtalan új madár betévedt a folyosóra, ezek a kegyetlen szárnyas csendőrök nekiestek, kiüldözték, vagy éppen széttépték.

Április 15-én a főfolyosó nyílása felől kiáltozás hallatszott. Nina kiáltott segítségért.

Pablo mindjárt megismerte a hangját, s Ben-Zufot megelőzve rohant a pajtása segítségére.

– Gyere! Gyere! - sikoltozott Nina. - Meg akarják ölni!

Az odarohanó Pablo már csak azt látta, hogy a kislány vagy fél tucat hatalmas dolmányos sirállyal küszködik. Botjával fölfegyverkezve Pablo a madarakra vetette magát, hogy elkergesse a hatalmas ragadozó szárnyasokat, ám hadakozása közben a sirályok egypárszor alaposan fejbe koppintották a kemény csőrükkel.

Végül mégis sikerült elűznie őket, s ekkor a reszkető kislányhoz fordult.

– Mi van a kezedben, Nina? - kérdezte.

– Nézd csak, Pablo! - és a kislány feléje mutatta a madarat, melyet eddig féltőn szorított a melléhez.

Most ért oda Ben-Zuf, elvette a kislánytól a madarat, és ámulva kiáltott föl:

– Hiszen ez egy galamb!

Valóban galamb volt, méghozzá postagalamb, ez világosan látszott szárnyainak tompa ív alakú hajlásáról.

– És valami van a nyakába kötve! - hökkent meg Ben-Zuf.

A galamb néhány pillanat múlva Servadac kapitány kezében volt, a Melegföld lakói valamennyien körülállták a kapitányt, s türelmetlenül lesték minden mozdulatát.

– Névtelen tudósunk üzent ismét! - kiáltott Hector Servadac. - A tenger befagyott, galambbal küldte hát a levelét! Remélem, most végre megírta a nevét és azt, hogy hol találhatnánk meg.

Az összehajtogatott papiros megszenvedte a galamb és a sirályok harcát, egy kis darabka leszakadt belőle. Az épségben maradt részen a következők álltak:

„Gallia
Március 1-től április 1-ig megtett út: 39 700 000 mf.!
Naptól való távolság: 110 000 000 mf.!
Nerinát útközben magához vonzotta.
Élelem fogytán, és...”

Az üzenet folytatását eltüntette a sirályok mohó csőre.

– Ó, átkozott balsors! - tört ki dühösen Servadac kapitány. - A papiroson most nyilván rajta volt a dátum meg az, hogy hol írták!

Ezúttal az egész üzenet franciául van írva, tehát most már bizonyos, hogy francia kézből került ki az előző kettő is! És nem segíthetünk bajba jutott honfitársamon!

Timasef gróf és Prokop hadnagy a madárcsata színhelyére sietett, abban a reményben, hogy megtalálják a papiros leszakadt darabját, ami talán útba igazíthatja őket. Igyekezetük hasztalan volt, semmit sem találtak.

– Sohasem tudjuk hát meg, hol, merre van a Galliának ez a lakója?... - komorodott el Servadac kapitány.

A csendet a kis Nina hangja törte meg:

– Nézd csak, Ben-Zuf bácsi! - és a kezében tartott galambot Ben-Zuf felé nyújtotta.

A madár bal szárnya alatt körpecsét volt, s a pecséten egy világosan olvasható szó, egyetlen szó, de éppen az, amit annyira szerettek volna megtudni: Formentera.