Mindenki ismeri névről vagy leírásból ezt a négyszázhuszonöt méternyi magas óriási sziklát, a melynek szélessége a tövénél ezerkétszáznegyvenöt méter és hosszúsága négyezerháromszáz méter. Hasonlít némileg egy fekvő oroszlánhoz, a mely a fejét Spanyolország felé fordítja és farkát a tengerben áztatja. Az arcza a fogait is vicsorítja, a mennyiben kétszáz ágyu torka kandikál ki a sziklahasadékokból. A vén oroszlán keményen harapdálna, ha boszantanák. Angolország erős állást is foglalt itt, épp úgy mint Perinben, Adenben, Maltán, Poulo-Pinangon, Hongkongban, megannyi sziklákon, a melyeket a mechanika fejlődésével valamikor megannyi várakká fog átalakítani, a melyek a saját tengelyük körül forgathatók lesznek.

Addig is Gibraltar biztosítja az egyesült királyság számára az uralmat a tizennyolcz kilométernyi szélességű tengerszoroson, a melyet Herkules sulyokja nyitott meg Abila és Calpe közt, a Közép-tenger legmélyebb vizeiben.

Vajjon a spanyolok lemondtak-e félszigetük e részecskéjének visszavételéről? Kétségkívül lemondtak, mert úgy a tenger, mint a szárazföld felől bevehetetlennek látszik.

Mindazonáltal létezett valaki, a kit az a gondolat gyötört, hogy visszahódítsa e bevehetetlen sziklát. Ez a valaki pedig a csapat főnöke - egy bizarr, sőt mondhatnók bolondos lény volt. Ez a hidalgó a Gil Braltar nevet viselte és kétségkívül azt hitte, hogy a neve mintegy hivatásává tette ezt a hazafias hódítást. Az elméje nem birt erőt venni ezen a gondolaton és a helye inkább a tébolydában lett volna. Jól ismerték őt. Mindazonáltal tíz év óta nem tudták, mi lett belőle. Talán szerteszét barangolt a világban. De voltaképen egy órára se távozott el a szülőföldéről. Valóságos troglodyta életet folytatott az erdőkben, a sziklaüregekben és főleg a San-Miguelről nevezett hozzáférhetlen barlangokban, a melyek állítólag a tengerrel közlekednek. Mindenki holtnak hitte. Pedig hát élt, de csak a vademberek módja szerint, a kik az emberi elméből kivetkőzve, csupán az állatiasság ösztöneinek engedelmeskednek.