A nyomozás

Mikor az ajtó becsukódott mögötte, Jean nem mozdult el onnan, rögtön a kinti zajt kezdte figyelni. Egy kézmozdulattal figyelmeztette az édesanyját és Claryt, hogy ne moccanjanak, ne szóljanak.

Bridget, aki már csaknem felkiáltott: „Miért jöttél, fiam?” - most hirtelen elhallgatott.

Az útról nagy jövés-menés zaja hallatszott. Hat-hét ember állt meg a Csöndes ház előtt, s fennhangon beszélgetett.

– Ugyan merre illant el?

– Az biztos, hogy itt nem állt meg!

– Alighanem valahol a felsővárosban akar elrejtőzni!

– Akárhogy is, kisiklott a kezünk közül!

– Pedig legfeljebb száz lépésnyire volt tőlünk!

– Na, a Névtelent elszalasztani!...

– Meg a hatezer piaszter jutalmat!

Bridget hirtelen összerezzent. Valahonnan ismeri annak a hangját, aki a hatezer piaszteres vérdíj miatt bánkódott, de képtelen volt rájönni, mikor, hol hallotta.

Jean azonban felismerte elszánt üldözőjének hangját. Rip volt! S csak azért nem mondotta meg az édesanyjának, nehogy e név felelevenítse benne a szörnyű múltat.

Az út közben megint elcsöndesült. A rendőrök elindultak a felsőváros felé, s még csak nem is sejtették, hogy a Névtelen a Csöndes házba menekülhetett.

Jean most az édesanyjához s Claryhoz fordult. Mindketten mozdulatlanul álltak a homályos folyosón.

E pillanatban, még mielőtt Bridget bármit is kérdezhetett volna a fiától, de Vaudreuil hangja hallatszott a szobából. Sejtette, hogy Jean jött vissza, s kiszólt:

– Jean!... Maga az?

Azonnal be kellett menniük hozzá, mindhárman rendkívül izgatottan siettek az ágyához.

– Elég erős vagyok ahhoz, hogy mindent elmondjanak nekem - szólalt meg de Vaudreuil -, s tudni akarok mindent!

– Mindent meg fog tudni - jelentette ki Jean.

Clary és Bridget szótlanul hallgatta Jean elbeszélését.

– A múlt éjszaka - kezdte -, két órával azután, hogy elmentem a Csöndes házból, megérkeztem Saint Denis-be. Ott megtaláltam néhányat a vezetők közül, akik túlélték a vereség szörnyű napját. Marchessault, Nelson, Cartier, Vincent Hodge, Farran és Clerc szintén csatlakozott hozzájuk. A városka védelmét szervezték. A lakosság buzgón segítette őket. Tegnap azonban tudomásunkra jutott, hogy Colborne önkéntesekből és reguláris csapatokból álló hadoszlopot küldött Sorelből Saint Denis-be, hogy kirabolják s felgyújtsák a várost. A katonaság még az este megérkezett. Hiába is próbálkoztunk volna az ellenállással. A csapatok benyomultak Saint Denis-be, s a lakosságnak el kellett hagynia a várost. Több mint ötven ház esett a lángok martalékául. Társaim, nehogy lemészárolják őket, kénytelenek voltak menekülni az amerikai határ felé, ahol Papineau és a többiek vártak rájuk Plattsburgban, Rouse’s Point-ban és Swantonban. S Whitherall és Gore katonái most megszállják a Szent Lőrinc völgyének déli grófságait, feldúlják, kirabolják a falvakat, koldusbotra juttatják a nőket és a gyermekeket, kegyetlenkednek velük, s minden elképzelhető módon megalázzák a boldogtalanokat. A tűzvész lángja fogja jelezni útjukat!... Hát ez történt, de Vaudreuil úr, s én mégsem mondok le a reményről, mégis bizakodom ügyünk végső győzelmében!

Fájdalmas csend követte Jean szavait. De Vaudreuil visszahanyatlott párnáira.

Bridget szólalt meg elsőnek. Fiához fordult, a szemébe nézett, úgy kérdezte:

– Miért ide jöttél? Miért nem vagy ott, ahol a társaid?

– Mert joggal féltem, hogy a királyiak visszajönnek Saint Charles-ba, hogy házkutatásokat tartanak, s hogy végül is a tűzvész pusztítja el azt, ami megmaradt...

– S mit tehetsz te ez ellen, Jean?

– Semmit, anyám!

– Nos, újból megkérdezem, miért jöttél ide?

– Mert szeretném tudni, hogy de Vaudreuil úr nem tudna-e valami módon eltávozni a Csöndes házból, ami éppúgy veszélyben van, mint a város akármelyik másik háza...

– Ez lehetetlen! - válaszolt Bridget.

– Akkor hát maradok, anyám, és ha kell, meghalok, de megvédelek benneteket...

– Kanadáért áldozza életét, ne miértünk, Jean! - válaszolt de Vaudreuil.

– Hallgasson rám, de Vaudreuil úr - mondta Jean. - Nem maradhat ebben a házban, hiszen itt hamarosan rátalálnak önre. Ma éjszaka Saint Charles előtt fél mérfölddel üldözőbe vett egy szakasz rendőr. Egészen bizonyos, hogy felismertek, hiszen ön is hallotta, hogy a ház előtt a nevemet említették. Át fogják kutatni az egész várost, és még ha nem is maradnék itt, a Csöndes házban mindenképpen tartanak házkutatást. A rendőrök önt fogják megtalálni, önt fogják elhurcolni innen, s nem remélhet tőlük kegyelmet!

– Mit sem tesz az, Jean - válaszolt de Vaudreuil -, csak egy a fontos, hogy maga csatlakozhassék barátainkhoz a határvidéken.

– Kérem, hallgasson rám! - kérlelte Jean. - Mindent megteszek, amit ügyünkért tennem kell. De most az ön biztonságáról van szó, de Vaudreuil úr. Talán nem is olyan elképzelhetetlen, hogy ön is eljusson az Egyesült Államokba. Ha egyszer túljutott Saint Hyacinthe grófság határán, már biztonságban lesz, s akkor már csak pár mérföldnyi utat kellene megtennie, hogy amerikai földre lépjen. Azt elhiszem, hogy önnek nincs annyi ereje, hogy odáig elvonszolja magát, még akkor sem, ha én támogatnám! De ha befektetjük egy szekérbe, szalmára, mintha csak ágyban feküdnék, akkor talán kibírná ezt az utat! Anyám, próbáljon szekeret szerezni, akármilyen ürüggyel, mondja azt, hogy mint oly sokan mások, ő is el akar menekülni Saint Charles-ból. S ha meglesz a kocsi, holnap éjszaka ön, az édesanyám, Clary kisasszony meg jómagam elmegyünk innen, és talán túljutunk a veszélyen, még mielőtt Gore gyilkosai romhalmazzá változtatnák Saint Charles-t ugyanúgy, mint Saint Denis-t.

Jean tervét érdemes volt fontolóra venni. Néhány mérföldnyire délnek de Vaudreuil megtalálná azt a biztonságot, amit a Csöndes ház nem nyújthat neki, ha a királyiak megszállják a városkát és házkutatásokat tartanak. Az most már kétségtelen, hogy Rip emberei itt szimatolnak utána, a városban, minthogy eddig kisiklott a kezük közül, és nyilván azt hiszik, hogy valamelyik Saint Charles-i házban rejtőzködik. És vajon nem azon lesznek-e majd minden erejükkel, hogy felfedezzék rejtekhelyét? A helyzet tehát mindenképpen fenyegető. Nemcsak Jeannak, de Vaudreuilnek és a leányának is feltétlenül el kell hagynia a Csöndes házat.

A menekülés terve nem látszott kivihetetlennek, ha Bridget valóban tud szerezni valami kocsit és ha de Vaudreuil kibírja a néhány órás utat. Ha nagyon gyenge volna ahhoz, hogy egészen a határig vigyék, úgy menedéket találhat Saint Hyacinthe grófság akármelyik majorjában.

Egyszóval feltétlenül el kell hagyniuk Saint Charles-t, minthogy házkutatások várhatók.

Jean könnyen meg tudta győzni de Vaudreuilt és a leányát. A tervet Bridget is helyeselte. Sajnos még csak nem is gondolhattak arra, hogy még ezen az éjszakán elmenjenek. Reggel Bridget majd megpróbál valami kocsit szerezni, s a következő éjszakán elindulnak.

Eljött a reggel. Bridget úgy gondolta, hogy okosabb, ha nyíltan beszél. Senki sem találhatja meglepőnek, ha azt mondja, ő is úgy döntött, hogy elhagyja a felkelés tűzfészkét. A város lakói közül már sokan elmenekültek, és senki sem fog csodálkozni azon, ha ő is távozni akar.

Először úgy gondolta, hogy nem tart de Vaudreuiljel, Claryval és Jeannal. Fia azonban megmagyarázta neki, hogy ha már a városban azt mondotta az embereknek, hogy elmenekül, s továbbra is Saint Charles-ban látnák, nyilván megsejtenék, hogy a kocsin más menekült el a Csöndes házból. A rendőrségnek végül a fülébe jutna a szóbeszéd, felelősségre vonnák, márpedig mindnyájuknak érdeke, hogy ne hívják fel magukra a rendőrség figyelmét.

Bridget-nek meg kellett hajolnia e komoly érvek előtt. A viharos napok elmúltával majd visszatérhet Saint Charles-ba, és kivárhatja boldogtalan életének végét e hajlékban, hiszen mindig azt remélte, hogy soha nem kell onnan kimozdulnia.

Miután mindenben megállapodtak, Bridget nekilátott, hogy valami utazó-alkalmatosságot szerezzen. Megteszi egy szekér is, csak az a fontos, hogy eljussanak vele Laprairie grófságba, ahol már nem kell tartaniuk a királyi csapatoktól. Bridget kora reggel elindult hazulról. De Vaudreuiltől elegendő pénzt kapott arra, hogy kibéreljen vagy inkább megvásároljon valami járművet.

Míg odavolt, Jean és Clary nem mozdultak de Vaudreuil szobájából. A sebesült visszanyerte életerejét. Úgy érezte, elég erős lesz ahhoz, hogy megbirkózzék az út minden fáradalmával. Az izgalom máris felvillanyozta. Nagyon gyenge volt még ugyan, de máris készen állt arra, hogy felkel, útnak indul, amikor itt lesz az ideje. Bizakodott, hogy ereje - legalábbis néhány óráig - nem hagyja cserben. Azután meg lesz, amit az Isten akar. Semmi sem fontos, csak viszontláthassa bajtársait, csak biztonságban tudhassa leányát, Jeant pedig a kanadai franciák között, akik elszánták magukat a végső harcra.

Igen, feltétlenül menniük kell. Ha ugyanis de Vaudreuil nem gyógyul fel sebeiből, milyen sors vár a leányára a Csöndes házban, hiszen ezen az öregasszonyon kívül a világon senki más támasza nem lesz. A határon, Swantonban vagy Plattsburgban megtalálhatja fegyvertársait, leghívebb barátait. Köztük pedig van valaki, akiről tudta, hogyan érez leánya iránt. Tudta, hogy Vincent Hodge szereti Claryt, és Clary nyilván nem tagadná meg a kezét attól a férfitól, aki élete kockáztatásával mentette meg őt. Nála nemesebb lelkű férfira, nála igazabb emberre, nem is bízhatná leánya jövőjét. Mindketten méltók egymáshoz.

Ezek a gondolatok lobbantották magasabbra de Vaudreuil életerejét, miközben Jean és Clary az ágya mellett ültek, és csak néha váltottak egy-egy szót.

Jean fel-felállt, s az országútra nyíló csukott táblájú ablakhoz lépett. Onnan hallgatózott, hogy nem hangzik-e fel valami zaj az úton a városka közelében.

Bridget két óra múlva hazajött. Több gazdával is beszélnie kellett a kocsi és a ló miatt. Mint ahogyan előre megállapodtak, nem titkolta előttük, hogy el akarja hagyni Saint Charles-t, ami egyébként senkit sem lepett meg. Luc Archambaut, az egyik szomszédos major tulajdonosa jó pénzért hajlandó volt arra, hogy kocsit s lovat adjon neki, s azt ígérte, hogy este kilenc óra tájt a Csöndes ház elé hajt.

De Vaudreuil nagyon megkönnyebbült, mikor megtudta, hogy Bridget útja eredményes volt.

– Kilenc órakor tehát elindulunk - mondotta -, majd felkelek, és kimegyek a kocsihoz...

– Nem, de Vaudreuil úr - mondta Jean -, ne fárassza magát feleslegesen. Majd én ki fogom vinni. A kocsiba jó vastagon szalmát hintünk, s még ráteszünk egy matracot is. Csak lépésben fogunk hajtani, hogy a kocsi minél kevésbé rázzon, s én azt remélem, hogy jól fogja bírni az utat. De meglehetősen hideg van, jó lesz, ha alaposan betakarózik. Ha meg az úton néhány kellemetlen találkozásban lenne részünk... Mondd, anyám, nem hallottál valamit?

– Nem, nem hallottam semmi újat. De még mindig félnek a királyiak második látogatásától.

– S vajon mi van azokkal a rendőrségi emberekkel, akik Saint Charles-ig a nyomomban voltak?

– Nem láttam egyet sem, alighanem hamis nyomra tévedtek.

– De visszajöhetnek... - mondta Clary.

– Éppen ezért rögtön indulunk, mihelyt a kocsi ideér - felelt de Vaudreuil.

– Kilenc órakor - szólt Bridget.

– Megbízhatónak tartod azt az embert, akitől a kocsit vásároltad, anyám?

– Igen. Becsületes ember, aki állja a szavát.

De Vaudreuil kicsit erőre akart kapni, Bridget, Clary segítségével gyorsan elkészítette az egyszerű ebédet, amit együtt fogyasztottak el.

Csendesen múltak az órák. A városból sem hallatszott semmi nyugtalanító. Bridget időnként az ajtóhoz ment, gyors pillantást vetett az útra. Kint csípős hideg volt. Az égbolt szürkés színe azt mutatta, hogy a légkör is teljesen csendes. Igaz, hogy ha a délkeleti szél állandósulna, s ha a levegő dús páratartalma hóvá sűrűsödnék, nagyon megnehezítené a beteg szállítását, legalábbis a grófság határáig.

Egyelőre mégis minden arra mutatott, hogy az utat elviselhető körülmények között teszik majd meg. Három órakor azonban kitört az első riadalom Saint Charles-ban.

A felsőváros felől meglehetősen távoli lárma hallatszott. Jean kinyitotta az ajtót, úgy hallgatózott... Keze ökölbe szorult a haragtól.

– Trombiták! - tört ki belőle a keserűség. - Alighanem egy hadoszlop közeledik Saint Charles-hoz.

– Mit tegyünk? - töprengett fennhangon Clary.

– Várunk - válaszolt Bridget. - A katonaság talán csak átvonul a városon.

Jean a fejét rázta.

Minthogy azonban de Vaudreuil nem indulhatott el a Csöndes házból világos nappal, várniuk kell - mint Bridget mondotta -, hacsak Jean nem szánja el magát a menekülésre. Ha ugyanis rögtön elhagyná a Csöndes házat, s bevetné magát az út menti erdőségbe, biztonságba juthatna, még mielőtt a katonaság megszállná Saint Charles-t. Viszont így magára kellene hagynia de Vaudreuilt és a leányát éppen akkor, mikor a legnagyobb a veszély. Jean még csak nem is gondolt erre. De vajon megvédelmezheti-e őket, ha felfedezik rejtekhelyüket?

A városkát percek alatt megszállják.

Whitherall hadoszlopának egy része közeleg a város felé, azok a csapatok, melyeket a menekülők üldözésére küldtek a grófság területére. A katonák, miután végigkutatták a Richelieu partját, visszajöttek, hogy letáborozzanak Saint Charles-ban.

A Csöndes ház lakói most már világosan hallották az egyre közeledő trombitaszót.

Végre ez is elhallgatott. A csapatok a város határába értek.

Bridget ekkor így szólt:

– Még nincs minden elveszve. Laprairie felé még szabad az út. Lehet, hogy még az éj beálltával is szabad lesz. Ne változtassuk meg a tervünket. Az én házam nem fogja nagyon csábítani a fosztogatókat. Magányosan áll, s talán megmenekül a látogatásuktól.

Már csak ebben reménykedhettek.

Igen! Akad a városban elég olyan ház, ahol Sir John Colborne katonái nagyobb haszonnal garázdálkodhatnak! S különben is, ilyenkor, december első napjaiban hamarosan beáll az éjszaka, s ők talán elhagyhatják a Csöndes házat úgy, hogy senki sem figyel fel távozásukra.

Tovább készülődtek hát az útra, mert azt akarták, hogy mihelyt a kocsi a ház elé áll, rögtön indulhassanak. Csak az út legyen szabad egy órán át, innen három mérföldön keresztül, azután már, ha de Vaudreuil állapota megkövetelné, a menekülők hajlékot kérhetnek bármelyik majorban.

A sötétség beállt újabb riadalom nélkül. Néhány szakasz önkéntes előre nyomult az országút kanyarulatáig, de aztán megint visszatért a felsőváros felé. A Csöndes házat mintha csak észre sem vették volna. A hadoszlop zöme a Saint Charles-i tábor körül helyezkedett el. A táborhely felől fülsiketítő, a lakosság biztonsága szempontjából ugyancsak baljós lárma hallatszott.

Bridget hat óra tájt elkészült a főzéssel, s mindenáron ragaszkodott ahhoz, hogy Clary és Jean vacsorázzon meg. De Vaudreuil alig evett valamit. Mértéktelenül felizgatta a nehéz helyzet, ugyanakkor felvillanyozta a gondolat, hogy milyen veszélyekkel kell szembeszállniuk, és egyre türelmetlenebbül várta az indulás pillanatát.

Hét óra előtt pár perccel valaki halkan kopogott az ajtón. Talán a majoros érkezett, talán a megbeszélt idő előtt ideállt a kocsival? Semmi esetre sem ellenséges kéz kopogott ily szerényen.

Clary és Jean de Vaudreuil szobájában maradt, de az ajtót félig nyitva hagyták.

Bridget a folyosó ajtajához ment, s miután megismerte Luc Archambaut hangját, kinyitotta előtte.

A derék majoros jött, hogy megmondja Bridget asszonynak, nem tehet eleget a szavának, visszahozta a pénzt, mert nem tud adni fogatot, a katonaság ugyanis a környékbeli majorokkal együtt az ő gazdaságát is megszállta.

A város különben is körül van zárva, s Bridget asszony még akkor sem venné hasznát a kocsinak, ha ő elhozta volna.

Tetszik vagy nem tetszik, várniuk kell, míg a katonaság elhagyja Saint Charles-t.

Clary és Jean mozdulatlanul állt a beteg szobájában, s vele együtt pontosan hallották Luc Archambaut minden szavát.

A majoros még hozzátette, hogy Bridget asszonynak nem kell féltenie a Csöndes házat, a vörösdolmányosok csak azért jöttek vissza, hogy segítségére legyenek a rendőrségnek, mely megkezdte a házkutatásokat... Hogy miért?... Azért, mert úgy hírlik, hogy a Névtelen ide, Saint Charles-ba menekült, s most mindenáron kézre akarják keríteni.

Bridget egyetlen mozdulattal sem árulta el magát, mikor a majoros a fiát, Jeant említette.

Luc Archambaut ezután távozott, Bridget mihelyt belépett a szobába, így szólt:

– Jean! Azonnal menekülj!

– Úgy van, máris induljon! - tette hozzá de Vaudreuil.

– Meneküljek én egyedül? - tiltakozott Jean.

– Nincs joga ahhoz, hogy feláldozza magát értünk! - mondta Clary. - A haza érdeke előbbre való, mint a mi biztonságunk...

– Nem megyek! - jelentette ki Jean. - Nem hagyhatom magukat e galád fickók kénye-kedvére!

– De hiszen úgysem védhet meg bennünket!

– Lehet, de mégsem megyek el!

Elhatározása oly szilárd volt, hogy de Vaudreuil nem is próbált vele vitába szállni.

A menekülés kísérlete egyébként ilyen körülmények között vajmi kevés sikerrel kecsegtetett volna. Mint ahogy Luc Archambaut mondotta, a várost bekerítették, az országúton katonák őrködnek, a környéken lovasjárőrök cirkálnak. Jean, akiről tudják, hogy valahol itt rejtőzködik, aligha tudna kisiklani a gyűrűből. Talán okosabb is, ha nem mozdul a Csöndes házból.

Ő mindenesetre nem a saját biztonsága miatt határozta el, hogy itt marad. Nem tudta volna magára hagyni az édesanyját meg de Vaudreuilt és Claryt.

Miután látták, hogy Jean elhatározása megváltoztathatatlan, arról kezdtek beszélgetni, hogy vajon a három szobában vagy a padláson be tudnának-e rendezni valami búvóhelyet, ahol vendégeik elrejtőzhetnének a házkutatást végző rendőrök elől.

De Jeannak már nem volt ideje, hogy alaposabban körülnézzen.

Csaknem e percben durva csapások zúdultak a külső ajtóra.

Hat-hét rendőr állt az udvarban.

– Nyissák ki! - hangzott kívülről, s egyre erősebben dörömböltek az ajtón. - Nyissanak ajtót, vagy betörjük!

Clary és Jean gyorsan bezárták de Vaudreuil szobájának az ajtaját, majd Bridget szobájába rohantak, ahonnan jobban hallhatták, hogy mi történik.

Ahogy Bridget a folyosóra lépett, a Csöndes ház ajtaja nagy recsegéssel betört.

A folyosót hirtelen fáklyafény világította meg.

– Mit óhajtanak? - kérdezte Bridget az egyik benyomuló rendőrt.

– Házkutatást tartunk - hangzott a válasz. - Ha a Névtelen itt rejtőzködik, elfogjuk, s azután felgyújtjuk a házat!

– Nincs itt - mondta Bridget nyugodtan -, és nem tudom, hogy...

A rendőrosztag vezetője most hirtelen az öregasszony elé lépett.

Rip volt, az ő hangját hallotta Bridget, mikor fia visszatért a Csöndes házba - Rip, aki Simon Morgazt a leggyalázatosabb bűntettre bujtotta fel.

Bridget iszonyodva ismert rá.

– Ó... - kiáltott fel Rip meglepődve. - Hiszen ez Bridget asszony, a derék Simon Morgaz felesége!

Jean apja nevének hallatára a szoba legsötétebb sarkába húzódott.

Bridget-nek nem volt annyi ereje, hogy megszólaljon, valósággal földre sújtotta a szörnyű leleplezés.

– Bizony, bizony... ez itt Morgazné asszonyság! - kezdte újból Rip. - Pedig én már halottnak véltem!... Ki hitte volna, hogy tizenkét év után itt, ebben a városkában találkozunk!

Bridget még mindig hallgatott.

– No, emberek mehetünk - fordult Rip a rendőrök felé -, itt nincs semmi keresnivalónk! Derék asszony ez a Bridget Morgaz!... Ő aztán biztosan nem rejteget lázadót a házában!... Gyerünk, folytassuk a nyomozást! Minthogy a Névtelen Saint Charles-ban van, sem isten, sem ördög nem menti ki a kezünkből!

Rip és az emberei hamarosan eltűntek az útkanyarban.

De Bridget és Jean titka többé nem volt titok. Lehet, hogy de Vaudreuil semmit sem hallott, de Clary figyelmét Rip egyetlen szava sem kerülte el.

Jean Simon Morgaz fia!

Clary iszonyodva, szinte eszét vesztve menekült Bridget szobájából az édesapjához.

Jean és Bridget kettesben maradtak. Clary mindent megtudott!

A gondolatra, hogy szembe kell néznie vele, hogy oda kell állnia de Vaudreuil elé, akinek barátait Simon Morgaz árulása vérpadra juttatta, Jean azt hitte, hogy megtébolyodik.

– Anyám - tört ki keserűen -, anyám, én egy percig sem maradok itt! De Vaudreuilnek meg a lányának már nincs szüksége az én védelmemre!... Egy Morgaz házában úgyis biztonságban lesznek!... Isten veled!

– Fiam, fiam... boldogtalan fiam - suttogta Bridget. - Hát azt hiszed, nem tudom, mit érzel?... Te!... akinek az apja... te szereted Clary de Vaudreuilt!?

– Igen, anyám, de inkább meghalok, mint hogy egy szóval is eláruljam neki.

Ezzel Jean kirohant a Csöndes házból.