TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A „SWORD” HARCA A TUGGAL
Álmatlanul töltöttem az éjszakát. Képzeletem elkísérte útjára a kis hordót. Hányszor képzeltem el, hogy az ár a sziklához veri valahol, vagy szárazra veti valami eldugott mélyedésben, hogy fennakad valami sziklaüregben!... Hideg verejték lepte el a testemet. Most!... most már végre átjuthatott az alagúton!... A hullám átsegíti a szoroson, az apály viszi, viszi, ki a nyílt tengerre! Csak vissza ne sodorja a lagúnába az áradat! Jaj nekem, ha reggel újra ott találom!...
Alig virrad meg, kiugrom az ágyból, sietek le a partra...
Körülnézek. A lagúna sima tükrén nem látok semmiféle úszó tárgyat.
A következő napokon, a már ismertetett módon, tovább folyik a munka. Készül a sziklafolyosó! Serkö mérnök szeptember 23-án repeszti át az utolsó sziklaréteget.
A folyosó elkészült. Nem is folyosó: inkább csak afféle rókalyuk. Csak meghajolva mehet benne az ember. De ez is megfelel a célnak. Külső nyílását a tenger felől a sziklák omladéka rejti. Ha szükséges lenne, könnyen el lehetne torlaszolni a part felől.
Magától értetődik, hogy a sziklafolyosó bejáratánál ettől fogva éjjel-nappal őrszem vigyáz. Külön engedély nélkül senki sem közlekedhetik a folyosón, sem ki-, sem befelé. Azon át tehát semmiképpen nem menekülhetek.
Szeptember 25-én
A tug ma reggel kiemelkedett a lagúna vizéből. D’Artigas gróf, Spade kapitány és a legénység partra száll a rakodógáton. Azonnal hozzálátnak a kirakodáshoz. Különféle élelmiszeres ládákat látok: ezek a Back Cup szükségleteit szolgálják. Hús és konzerv is van az Ebba szállítmányában, ezenfelül bor, pálinka hordószám. Több csomag Thomas Roch számára érkezett, számos korong alakú alkatrésszel együtt.
Thomas Roch a parton áll, és közreműködik a rakodásban. Szemében szokatlan fény gyullad. Egyik-másik darabot a kezébe veszi, gondosan megvizsgálja, s aztán elégedetten bólint. Feltűnik nekem, hogy öröme most már nem afféle összefüggéstelen felkiáltásokban tör ki, mint annak idején, amikor a Healthful-House ápoltja volt. Egyáltalában: semmiben sem emlékeztet már a gyógyintézet ápoltjára. Fel kell tennem magamban a kérdést: vajon nem lábalt-e ki egészen gyógyíthatatlannak vélt bajából?
Serkö mérnökkel együtt csónakba száll, és átmegy a laboratóriumába. Egy óra múlva az áruk is mind a túlsó parton vannak. A tug üres.
Ker Karraje mindössze egy-két szót vált Serkö mérnökkel. Később azonban, délután, megint találkoznak a parton, és fel-alá sétálgatva a „méhkaptár” előtt, hosszasan értekeznek egymással.
A társalgás befejeztével Spade kapitány is hozzájuk csatlakozik. Mind a hárman bemennek a sziklafolyosóba. Miért is nem lopózhatom én is utánuk!... Miért nem szívhatom be én is - ha csak egy pillanatra is - az Atlanti-óceán üdítő levegőjét, amelynek szinte csak egy-egy elhaló fuvallata jár be a Back Cup belsejébe!
Szeptember 26-tól október 10-ig
Két hét telt el megint. Az emberek, Thomas Roch és Serkö mérnök felügyeletével, a gépek összeállításán dolgoztak. Összeszerelték a kilövőkészülékek talpazatát is: több egyszerű, irányítható vezetőcsatornával ellátott állványt. Ezeket akár az Ebba, akár a víz színén úszó tug fedélzetén könnyűszerrel felállíthatják.
Ker Karraje, a maga jachtjával, rövidesen ura lesz a tengereknek!... Nincs az a páncélos hajó, amely sértetlenül közelítené meg lőtávolságnyira, noha az Ebba ugyanakkor még a páncélos hajó lőtávolán kívül esik!...
Ó, bárcsak kézhez jutott volna az írást rejtő hordócska!... Bárcsak megtudná a világ, hogy mi történik az Back Cup-i rablótanyán!... Ha a hajók nem is lőhetnék halomra Ker Karraje rejtekét, de legalább kiéheztetnék!
Október 20-án
Nagy csodálkozásomra ma reggel nem látom szokott helyén a tug*ot.* Emlékszem: tegnap este megtöltötték az akkumulátorokat. De azt hittem, csak azért teszik, hogy a tengeralattjáró minden percben útra készen álljon.
Most, hogy az új folyosó már használható, a tug távolléte csak azt jelentheti, hogy Ker Karraje és társai ismét valami „kirándulásra” mentek. Thomas Rochnak már semmire sem lehet szüksége. Mindent elhoztak már a *Back Cup*ba, amit csak kívánhatott: a géprészeket és a nyersanyagot.
Közben elkövetkezett a napéjegyenlőség ideje. Ilyenkor a Bermudák tájékán általában iszonyú viharok dühöngenek. Az orkán féktelen erővel tombol ezen a vidéken. Még a barlang belsejében is megérezni: heves szélrohamok rontanak be a Back Cup kráterén, örvénylő, esővel kevert párák töltik meg a roppant üreget. A lagúna vize is háborog; szétporló hullámai fel-felcsapnak a meredek parti sziklafalra.
Vajon csakugyan elhagyta-e az Ebba az öblét? Elég erős-e, hogy - akár a tug segítségével is - szembeszálljon az ilyen viharral?
Viszont annak sem tudom okát, hogy a tug miért indult volna útnak egymaga, a jacht nélkül, ámbár az is kétségtelen, hogy a *tug*nak a hullámoktól nem kell tartania, mert néhány méterrel a felszín alatt már nyugodt a tenger vize.
El sem képzelhetem, mivel magyarázzam a tengeralattjáró távolmaradását, amely egyébként hosszúnak ígérkezik, mert a tug estig sem tért haza.
Serkö mérnök ezúttal itthon maradt. Csak Ker Karraje, Spade kapitány és az Ebba legénysége távozott el a barlangból.
A befalazott gyarmat lakosai folytatják egyhangú, unalmas életmódjukat. Órák hosszat ülök cellámban; töprenkedem, reménykedem, kétségbeesem... A fonal, amely az áramlatok szeszélyére bízott hordócskához fűzi várakozásomat, napról napra vékonyabbá, erőtlenebbé válik... s én ezt a naplót írom, amely talán túl sem él engem...
Thomas Roch folyton laboratóriumában serénykedik. Bizonyosan a deflagrátort csinálja. Még mindig makacsul él bennem a hit, hogy a folyadék titkát végül nem árulja el... Viszont arról is meg vagyok győződve, hogy találmányát készségesen Ker Karraje rendelkezésére bocsátja.
Serkö mérnökkel gyakran találkozom, ha a „méhkaptár” előtt vezet el az utam. Mindig készségesen elegyedik beszélgetésbe, ámbár igaz, hogy szemtelen hányavetiséggel bánik velem.
Erről is, arról is beszélgetünk. Helyzetemről ritkán esik szó, mert amúgy is hasztalanul berzenkedném ellene. Legfeljebb újabb gúnyolódásra szolgáltatnék neki okot.
Október 22-én
Ma szükségesnek tartottam, hogy megkérdezzem Serkö mérnököt, vajon a tug és az Ebba megint tengerre szállt-e.
– Eltalálta, Simon Hart úr - válaszolta. - S ámbár odakint a tengeren most gyalázatos, kutyának való idő járja, éppenséggel semmi oka, hogy aggódjék a mi drága hajónkért.
– Hosszabb ideig maradnak?
– Negyvennyolc óra múlva hazaérkeznek. D’Artigas gróf úgy határozott, hogy ez az Ebba utolsó útja a téli viharok előtt. Télen ez a tengerszakasz ugyanis teljességgel járhatatlan.
– Kéjutazás? vagy... „üzleti” út? - kérdezem.
Serkö mérnök mosolyogva válaszolt:
– Üzleti út, Hart úr, üzleti út. Gépeink már mind elkészültek, és tavasszal bátran hozzáfoghatunk a támadó hadjárathoz.
– A szerencsétlen hajók ellen...
– ...a szerencsétlen, de dús rakományú hajók ellen.
– Tengeri rablás! - kiáltottam fel megbotránkozva. - Remélem, nem űzhetik mindig büntetlenül!
– Legyen nyugodt, kedves kollégám, legyen egészen nyugodt! Jól tudja, hogy tanyánkat senki sem ismeri. Titkunkat soha senki sem szimatolja ki. Különben is, ezzel a pusztító hatású szerkezettel könnyűszerrel megsemmisíthetünk majd minden hajót, amely bizonyos körzetben megközelíti a szigetünket...
– Ha ugyan Thomas Roch a deflagrátor titkát is éppúgy eladja, mint ahogy a fulgurátorét eladta! - vetettem közbe.
– Már megtörtént, Hart úr, e tekintetben csillapítsa le szívének minden aggodalmát!
E határozott kijelentés hallatára arra a meggyőződésre kellett volna jutnom, hogy a rettentő fordulat csakugyan bekövetkezett, de a mérnök hangjában valami határozatlan, habozásra valló árnyalatot vettem észre, és ez ismét csak azt az érzést keltette bennem, hogy nem kell készpénznek vennem Serkö mérnök szavait.
Október 25-én
Rettenetes kalandba keveredtem. Csoda, hogy élve menekültem belőle, igen, valóságos csoda, hogy negyvennyolc órája félbeszakított naplómat most folytathatom!
De ha csak kevéssel is több szerencsém lett volna, most már szabad volnék, és a Bermudák valamelyikén, Saint George vagy Hamilton kikötőjében tartózkodnám. A Back Cup rémes titkát pedig tudná már az egész világ!... Az *Ebbá*t mindenhol köröznék, nem horgonyozhatna le egyetlen kikötőben sem, a *Back Cup*ra egyetlen falat élelmiszer sem jutna el többé, és Ker Karraje rablóbandája éhen veszne!...
Ez történt velem:
Október 23-án este nyolc órakor megmagyarázhatatlan idegesség fogott el. Kimentem a cellámból. Valami fontos, közeli esemény balsejtelme hajszolt. Hiába kerestem az alvásban nyugalmat, az álom nem fogott rajtam. S mivel nem tudtam aludni, sétálni mentem.
A Back Cup barlangján kívül alighanem irtózatos vihar dühöngött. A kráteren besüvöltött a szél, és a lagúnán is hullámok tornyosultak.
A parton jártam. A „méhkaptár” felé vettem utamat.
Egyetlen lelket sem láttam a közelben. A hőmérséklet meglehetősen alacsony volt, a levegő nyirkos. A „kaptár” lakói behúzódtak „sejtjeikbe”.
A sziklafolyosó bejáratánál egy bandita strázsált. A folyosó parti torkolatát egyébként, túlzott óvatosságból el is torlaszolták. Az őrszem onnan, ahol állott, nem láthatott le a lagúna partjára. De különben is, a jobb és a bal parton egy-egy lámpás égett csupán. Az oszloperdőben mély sötétség uralkodott.
A sötétben valaki elhaladt mellettem.
Thomas Roch volt.
Lassan lépdelt, szokása szerint gondolatokba mélyedve. Folytonosan felajzott képzelőereje, állandóan működő agya most sem pihent.
Kedvező alkalom kínálkozott, hogy megszólítsam és felvilágosítsam egyről-másról, amiről bizonyára sejtelme sincs. Hiszen nem tudja, nem is tudhatja, hogy kinek a körmei közé került... Fogalma sem lehet arról, hogy D’Artigas gróf nem más, mint Ker Karraje, a hírhedt kalóz... Nem is gyanítja, hogy találmányának egy részét gaz banditáknak adta el...
Fel kell világosítanom, hogy millióit nem élvezheti soha, mert velem együtt örökké rabja marad a Back Cup-i börtönnek... Fel kell ébresztenem benne az emberi érzelmeket; le kell festenem előtte azt a rettenetes szerencsétlenséget, amelyért ő a felelős, ha titkát meg nem őrzi.
Eddig jutottam tűnődésemben, amikor valaki hátulról hirtelen megragadta a karomat.
Két ember markolt, jobbról-balról, egy harmadik pedig utamat állta.
Kiáltani akartam.
– Egy szót se! - suttogta angolul az előttem álló férfi. - Ugye, ön Simon Hart?
– Honnét tudja?
– Láttam önt cellájából kijönni.
– Ki ön?
– Az angol flotta Standard nevű sorhajójának hadnagya. Davon a nevem. Állomáshelyünk a Bermudák szigete.
Szólni sem tudtam izgatottságomban, úgy összeszorult a szívem.
– Azért jöttünk, hogy önt és Thomas Rocht, a francia feltalálót kiszabadítsuk Ker Karraje karmaiból - folytatta Davon hadnagy.
– Thomas Rocht?... - hebegtem.
– Úgy van. Saint George szigetén kihalásztuk a tengerből az ön értesítését.
– Azt a hordócskát, hadnagy úr, azt a hordócskát, amelyet a lagúna vizébe dobtam?
– Azt... és a hordóban megtaláltuk az ön levelét. Abból tudtuk meg, hogy Ker Karraje és bandája a Back Cup barlangjában ütött tanyát... s hogy Ker Karraje vagyis az ál-D’Artigas gróf volt az, aki Thomas Rocht és önt a Healthful-House-ból elrabolta.
– Ó, hadnagy úr!...
– Minden percünk drága... Ki kell használnunk a sötétséget.
– Még csak egy kérdést, Davon úr: hogy jutott be a barlangba?
– A Sword nevű tengeralattjáró naszádon, amely hat hónapja próbaúton jár Saint George szigete mellett.
– Tengeralattjáró naszád?
– Úgy van. Ott, a sziklafal tövében várakozik ránk.
– Ott?... - ismétlem. - Ott?...
– Hol van Ker Karraje *tug*ja, Hart úr?
– Úton, harmadik hete.
– Ker Karraje sincs itthon?
– Nincs, de mindennap, minden órában várják a hazaérkezését.
– Mindegy! - felelte Davon hadnagy. - Ezúttal nem róla van szó. Nekünk az a feladatunk, hogy Thomas Rocht és önt kiszabadítsuk innen. A Sword nem hagyja el a lagúnát Thomas Roch és ön nélkül. Ha pedig nem tér vissza a Saint George-i öbölbe, ez azt jelenti, hogy vállalkozásom kudarcot vallott, és feletteseim újabb kísérletet tesznek.
– Hol kötött ki a Sword, hadnagy úr?
– Ezen a parton. Ott áll a sötét partoldal árnyékában, nem láthatja meg senki. Az ön pontos tudósításának köszönhetjük, hogy megtaláltuk az alagút bejáratát. Szerencsésen át is jutottunk rajta. A Sword tíz perccel ezelőtt bukott fel a vízből. Két matrózzal partra szállottam. Láttam, amikor ön kilépett a térképen megjelölt cellából. Tudja, hol van jelenleg Thomas Roch?
– Egy-két lépésnyire tőlünk. Éppen az imént ment be a laboratóriumába.
– Hála istennek!
– Ámen, hadnagy úr!
A hadnagy, két embere meg én, elindultunk a lagúnához vezető ösvényen.
Alig mehettünk vagy tíz métert, amikor megpillantottam a feltalálót. Elég volt egy perc, hogy lefogjuk, kezét-lábát megkössük, és mielőtt kiálthatna, betömjük a száját, aztán pedig levigyük oda, ahol a Sword várakozott reánk.
A Sword nevű tengeralattjáró mindössze tizenkét tonnás naszádocska volt, tehát jóval kisebb és gyengébb a *tug*nál. Két akkumulátoros motor hajtotta a csavarját. Az akkumulátorokat tizenkét órával ezelőtt frissen töltötték a Saint George-i öbölben. Bármilyen aprócska jármű volt is, arra éppen megfelelt, hogy bennünket kiszabadítson a börtönünkből, s visszaadja a szabadságot, amelyről már-már lemondtam...
Thomas Roch tehát mégis kiszabadul Ker Karraje és Serkö mérnök körmei közül!... A gonosztevők mégsem vehetik hasznát a fulgurátornak!.... A hajók most már akadálytalanul megközelíthetik a rablótanyát, tengerészei partra szállhatnak, utat törhetnek a barlangba, és kézre keríthetik a kalóztársaságot!
Nem találkoztunk senkivel. A két matróz Thomas Rocht levitte a naszádba, utánuk mi is beszálltunk. A tetőajtó becsapódott... a víztartók megteltek... a Sword alámerült... Megmenekültünk!
A vízhatlan falakkal három szakaszra osztott Sword berendezése a következő volt:
Az első szakaszban akkumulátorok voltak és a gépezet: ez foglalta el egészen a keresztgerendáig a naszád hátulját. Középütt volt a kormányos helye. Innen nyúlt fel a periszkóp, amely villanyos fényt vetett, és ezzel lehetővé tette a tájékozódást a víz alatt. A harmadik szakasznak az előrészben jutott hely: itt voltam én és Thomas Roch.
Magától értetődik, hogy Thomas Roch szájáról a fülkében levették a kendőt, kezét-lábát azonban nem oldozták fel. Nem tudom, tisztában volt-e azzal, hogy mi történik vele.
Sietnünk kellett, hogy még az éjszaka folyamán Saint George-ba érjünk, ha ugyan útközben valami akadályba nem ütközünk.
Benyitottam a közfal ajtaján, a másik szakaszba, Davon hadnagy ott állt a kormányos mellett.
A hátsó szakaszban, a gépészt is beleszámítva, három ember várta, hogy a hadnagy jelt adjon az indulásra.
– Hadnagy úr - mondtam -, azt hiszem, Thomas Rocht nyugodtan magára hagyhatjuk, én ellenben talán segíthetek önnek az alagút megkeresésében.
– Helyes. Maradjon mellettem, Hart úr!
Pontosan nyolc óra harminchét perc volt. A periszkóp fénysugara halványan világította meg azt a vízréteget, amelyben a Sword tartózkodott. A part mellett veszteglő naszádnak teljes hosszában át kellett szelnie a tavat. Kissé nehéznek ígérkezett így megtalálni az alagút torkolatát, de azért éppenséggel nem volt lehetetlen. Ha azonban a part mellett haladunk, mindenképpen rá kell akadnunk, mégpedig aránylag hamar. Az alagúton óvatosan kell keresztülhatolnunk, hogy neki ne verődjünk a sziklafalnak. Ha azonban már kint vagyunk, a Sword kiemelkedhetik a víz felszínére, és úgy folytathatja útját egészen Saint George-ig.
– Milyen mélyen vagyunk a vízben? - kérdeztem a hadnagytól.
– Ötödfél méterre.
– Nem is kell lejjebb merülnünk - feleltem. - A napéjegyenlőség alkalmával pontosan megfigyeltem, hol van az alagút. Éppen egy irányban állunk a tengelyével.
– All right! - válaszolta a hadnagy.
– Úgy van, úgy: „all right!”
A hajólámpás fényénél jobban szemügyre vettem Davon hadnagyot. Harmincéves lehetett. Higgadt, szenvtelen, határozott. Arcán az igazi angol tengerésztiszt vele született egykedvűsége. Cseppet sem volt izgatottabb, mintha a Standard fedélzetén állna. Rendkívüli hidegvérrel, szinte gépies pontossággal vezette a naszádot.
– Amikor az alagúton átjöttünk, mintegy negyven méterre becsültem a hosszát - mondta hozzám fordulva.
– Úgy van, hadnagy úr. Az egyik nyílástól a másikig éppen negyven méter.
Az adat valószínűleg helyes is volt, mert a part magasságában sziklába robbantott folyosó is csak mintegy harminc méter hosszúságú.
A hadnagy jelt adott a gépésznek az indulásra. A naszád igen lassan haladt, hogy szirtbe ne ütközzék.
Néha mégis olyan közel jutottunk a parthoz, hogy a hajólámpás fénykévéjében elmosódottan, sötét tömegként bontakoztak ki a sziklák. A kormányos ilyenkor egyet fordított a keréken, és a Sword ismét eltávolodott a parttól. A búvárnaszádok kormányzása még a nyílt tengeren is nehéz feladat, hát még a lagúna vizében!
A Sword már vagy öt perce hajózott, négy-öt méteres mélységben, de még mindig nem talált rá az alagút szájára.
Így szóltam a hadnagyhoz:
– Jó lenne, ha egy pillanatra felszínre emelkednénk, hogy körülnézzünk és megállapítsuk, merre van az alagút bejárata.
– Én is azt hiszem, Hart úr. És ha ön biztosan meg tudja mutatni a helyét...
– Meg tudom mutatni.
– Helyes.
Óvatosságból eloltották a periszkóp villanylámpáját. A naszád teljes sötétségben feküdt a víz alatt. A gépész, a hadnagy parancsa értelmében megindította a szivattyúszerkezetet; a tartók kiürültek, és a Sword lassan a víz felszínére emelkedett.
Ott maradtam a periszkópnál, hogy a lencsén keresztül alaposan körülnézhessek.
A Sword körülbelül egylábnyira emelkedett ki a vízből, s akkor megállt.
A „méhkaptár” melletti villanylámpa fényénél szemügyre vettem a sziklafalat.
– Nos? - kérdezte Davon hadnagy.
– Északra tértünk el... Az alagút nyugatra esik.
– Nincs a parton senki?
– Nincs.
– Akkor jól van, Hart úr. A víz színén maradunk, amíg az alagúthoz nem érünk. Ha a Sword odaért, ön jelt ad, és a naszád rögtön alámerül.
Ez volt a legokosabb, amit tehettünk. A kormányos az alagút tengelyének irányába terelte a *Sword*ot, és kissé elkanyarodott a parttól, amelyhez nagyon közel talált menni. Aztán egyenesre állította a kormányt, a hajócsavar forogni kezdett, és a naszád elindult a helyes irányban.
Mintegy tízméternyire jártunk a sziklafaltól, amikor jelt adtam, hogy álljunk meg. Az áramot elzárták, a Sword megállt. A szelepek megnyíltak, a víz a tartókba tódult. A Sword lassan alámerült.
A fényszóró ismét kigyúlt, s világosságánál sötét körvonal rajzolódott ki a falon. Ez a sötét folt nem verte vissza a lámpa sugarait.
– Ott van!... - kiáltottam. - Ott van az alagút!
Az volt börtönöm ajtaja, s íme: nyitva állott. A szabadság várt rám, ott kint, a tengeren!
A Sword óvatosan elindult az alagút torkolata felé.
... Ó, szörnyű balszerencse!... Hogy is kerültem ki belőle élve?... Hogy is nem szakadt belé a szívem!...
Az alagút mélyében, nem egészen húszméternyi távolságban, egyszerre csak valami fakó fényt vettünk észre. A fény mindinkább közeledett. Nem lehetett más, mint Ker Karraje tengeralattjárójának villanylámpása.
– A tug! - kiáltottam. - Hadnagy úr, a tug jön vissza a *Back Cup*ba!
– Hátra! - adta ki a parancsot Davon.
És a Sword, alighogy az alagúthoz ért, megállt, és elindult hátrafelé.
Hátha mégis sikerül megmenekülnünk!... Hiszen a hadnagy azonnal eloltotta a fényszórót... Lehet, hogy sem Spade kapitány, sem matrózai nem vettek észre bennünket... Ha a Sword félrehúzódik, és utat enged a tug*nak, sötét tömegével talán beleolvad a lagúna mélységeibe!... Lehet, hogy a *tug elhalad mellette, anélkül hogy felfedezné... Ha aztán a tug révbe ér, a Sword a kellő irányba fordul, és besurran az alagútba...
A Sword hajócsavarja hátrafelé forgott. A búvárnaszád a déli part felé hátrált. Még egy-két perc és megáll...
De nem! Spade kapitány észrevette, hogy egy víz alatti naszád igyekszik kifelé az alagúton! S mindjárt üldözni is kezdte a lagúna vizében. Mire mehet a mi gyenge naszádunk Ker Karraje hatalmas *tug*jával szemben?
Ekkor Davon hadnagy így szólt hozzám:
– Menjen vissza a másik szakaszba, ahol Thomas Roch fekszik. Zárja be jól az ajtót. Én is bezárom a hátsó szakaszét. Ha ránk törnek, a vízhatlan falakkal elrekesztett kamrák talán a víz hátán tartanak bennünket.
Melegen megszorítottam a veszély pillanatában is hidegvérű hadnagy kezét. Aztán visszamentem a hajó orrába, abba a szakaszba, ahol Thomas Rocht magára hagytam. Gondosan bezártam magam mögött az ajtót, és vaksötétségben vártam a történendőket.
Nemsokára éreztem - vagy inkább: megsejtettem - a mozdulatokat, amelyekkel a Sword kikerülni igyekezett a *tug*ot: dőléseit, hirtelen kanyarodóit, merülését. Egyszer oldalt térült, hogy megakadályozza az összecsapást, máskor hirtelen a felszínre szökött, majd a következő pillanatban ismét a lagúna mélyére bukott. Ki írhatná le a két naszád küzdelmét a tó felkavart vizében? Úgy cikáztak ott, mint két, egyenlőtlen erejű tengeri szörnyeteg.
Múltak a percek... Már-már azt hittem, hogy az üldözés félbeszakad, és a Sword végre nekiiramodhatik az alagútnak.
De ekkor a két naszád összecsapott... Nagyon heves volt az összeütközés. Nem áltathattam magam: nyilvánvaló, hogy a Sword kapta a lökést, a jobb oldalán. De talán ellenálltak az acéllemezek! Vagy ha nem álltak is ellen, talán csak az egyik szakaszba nyomult be a víz...
A következő pillanatban újabb lökést éreztem, még az előbbinél is erősebbet: a tug sarkantyúja szinte felöklelte a Sword*ot, hogy aztán belefordítsa a vízbe. A naszád hirtelen irányt változtatott: így igyekezett elhúzódni a *tug elől.
De aztán éreztem, hogy naszádunk függőleges irányba fordul, orrával lefelé... Az alsó szakaszt elözönlötte a víz. A Sword elmerült.
Thomas Roch meg én egymásra néztünk, hiába igyekeztünk megkapaszkodni a falban...
Még egy lökés... A beszakadó acéllemezek reccsenését hallom... A Sword a lagúna fenekét súrolja, és mozdulatlanul megül a víz alatt.
Hogy ezután mi történt: nem tudom. Elvesztettem az eszméletemet.
Csak később tudtam meg, hogy órákig, hosszú órákig hevertem ott eszméletlenül. De arra emlékeztem, hogy utolsó gondolatom ez volt:
Ha meghalok, velem hal meg Thomas Roch is, titkával együtt!... A rablók pedig nem kerülik el régen megérdemelt büntetésüket!...