KER KARRAJE

D’Artigas gróf lakása a Bee Hive-i üregek sorában az utolsók egyike. Az én cellám mintegy százlépésnyire nyílik tőle. Ha már nem tettek Thomas Rochsal egy cellába, valószínű, hogy a feltalálót valamelyik szomszédos cellába záratta a gróf. Amennyiben D’Artigas azt óhajtja, hogy Gaydon betegápoló gondozza továbbra is healthful-house-i betegét, akkor nyilván szomszédos cellákat jelölt ki kettejük számára. Egyébiránt azt hiszem, nemsokára megtudom ezt is.

Spade kapitány és Serkö mérnök külön-külön cellában, D’Artigas gróf palotájának tőszomszédságában lakik.

Palota?... Miért is ne mondhatnám palotának ezt a meglehetős ízléssel megépített lakást? Műértő kezek díszes homlokzatot faragtak a sziklába. A palotába széles kapu vezet. A külső fény mészkőbe vágott, színes ablakokon át hatol be a termekbe. Az ablakkeretet tarka kockákból összeállított üveg tölti ki.

Több szobája van, köztük egy nagy ebédlő és egy szalon; ezekbe ugyancsak színes üvegablakon jut be a világosság. Mindez úgy készült, hogy az összes helyiségeket könnyen átjárhatja a levegő. A bútorok különféle eredetűek és igen változatos alakúak: francia, angol, amerikai készítők árujele látható rajtuk. A gróf alighanem kedveli a stílusok változatosságát. A konyha külön, szomszédos cellában van, a Bee Hive hátsó részében.

Egyik délután azzal az erős szándékkal mentem ki cellámból, hogy D’Artigas gróftól „audienciát eszközlök ki”. De alighogy kiléptem, mindjárt meg is pillantottam a grófot a lagúna partján, amikor éppen a „méhkaptár” felé haladt.

Talán nem látott meg, vagy talán nem akart velem beszélni... Annyi bizonyos, hogy meggyorsította lépteit. Nem érhettem utol.

Akárhogy is, mégiscsak fogadnia kell engem! - gondoltam magamban!

Utána siettem, és megálltam a kapu előtt, amelyet a gróf bezárt maga mögött.

Ebben a pillanatban hatalmas, fekete ördög jelent meg a küszöbön - malájiféle volt ez is, igen sötét bőrű -, és durva hangon rám ripakodott, hogy távozzam.

Nem fogadtam szót. Ott maradtam, és kétszer is megismételtem angolul:

– Jelentse D’Artigas grófnak, hogy azonnal beszélni óhajtok vele!

Akár a Back Cup szikláihoz intéztem volna szavaimat.

A vadállat úgy látszik, egy kukkot sem ért angolul. Feleletül durván rám rivall.

Az az ötletem támad, hogy erővel is bemegyek, és olyant kiáltok, hogy D’Artigas gróf biztosan meghallja. No de ebből valószínűleg nem lenne egyéb hasznom, mint hogy felbosszantanám a herkulesi erejű malájit.

Máskorra halasztottam a magyarázkodást. Mert a gróf magyarázattal tartozik nekem, s előbb-utóbb meg is kapom tőle!

A „méhkaptár” előtt ballagok, keleti irányban. Újra eszembe jut Thomas Roch. Csodálom, hogy egész nap nem láttam. Talán megint elfogta a roham?

Nem hinném... Hiszen D’Artigas gróf minapi nyilatkozata szerint, ebben az esetben a beteg mellé rendelte volna Gaydon ápolót...

Alig haladok száz lépést, amidőn Serkö mérnökkel találkozom.

A derűs modorú, jókedvű, gúnyolódni szerető ember megpillant, és éppenséggel nem akar elkerülni. Ha tudná, hogy kollégája vagyok, mérnök - már amennyiben ő is az -, talán még barátságosabb volna irántam... De nem! A világért sem árulom el, hogy ki és mi vagyok!

Serkö megállt előttem. Szeme csillogott, ajka szélén csúfondáros mosoly játszadozott. Nyájas mozdulattal üdvözölt, és jó napot kívánt.

Udvariasságát hidegen viszonoztam. Nem törődött vele.

– Szent Jonatán oltalmazza önt, Gaydon úr - üdvözölt vidám, csengő hangon. - Remélem, örül, hogy a szerencsés véletlen alkalmat adott önnek a sziklabarlang megismerésére... Nincs ennél csodálatosabb barlang az egész földkerekén... igen: ez egyike a világ legszebb barlangjainak. Mindazonáltal kevesen ismerik... Rajtunk kívül senki sem tud róla a mi szferoidánkon...

Méltán csodálkozom, hogy az egyszerű kórházi ápolóval beszélgetvén, ezt a tudományos műszót használja. Csupán ezt felelem:

– Nem volna okom panaszra, Serkö úr, de ha már behoztak ebbe a barlangba, legalább ki is engednének innen...

– Micsoda? Csak nem gondol arra máris, hogy itt hagyjon bennünket, Gaydon úr? Vissza akar menni abba a healthful-house-i szomorú pavilonba? Hiszen jóformán nem is látta még a mi pompás otthonunkat! Pedig ehhez foghatót nem teremtett többet a pazar természet!

– Eleget láttam belőle - feleltem szárazon. - És ha komolyan vehetném az ön szavait, én még komolyabban felelném, hogy nincs is kedvem alaposabban megismerkedni vele.

– Hohó, Gaydon úr, becses engedelmével bátorkodom megjegyezni, hogy ön nem méltányolja kellően azt a pompás életet, amely ebben a maga nemében páratlan környezetben osztályrészéül jutott! Mi itt nyugodtan és kényelmesen élünk, teljes gondtalanságban. Nem kell aggódnunk a jövő miatt, mert az biztosítva van. Anyagi körülményeink olyanok, hogy sehol sem találhatnánk ahhoz foghatót. Klímánk egyenletes, az Atlanti-óceán partjain dúló viharok nem fenyegetnek bennünket, a tél hidegét, a nyár tikkasztó hőségét meg sem érezzük. Az évszakok változása alig bolygatja meg a barlang mérsékelt, meleg légkörét, sem Plutó, sem Neptun haragja nem árthat nekünk...

Nincs igen ínyemre, hogy mitológiai neveket kever a beszédjébe. Serkö mérnök, úgy látszik gúnyolódik velem. Ugyan mit tudhat Plutóról és Neptunról Gaydon, a betegápoló?

– Elhiszem, mérnök úr - feleltem -, hogy önnek nagyon kedvére van ez az éghajlat, és teljes mértékben méltányolni tudja mindazokat az előnyöket, amelyeket a...

Majdnem kicsúszott a számon, hogy Back Cup, no de idejében elharaptam a szót. Baj lett volna, ha elárulom, hogy a sziget neve nem ismeretlen előttem, és tudom, hogy nyugatra fekszik a Bermudák szigetcsoportjától.

– Ha azonban nekem nem tetszik az itteni éghajlat - folytattam -, azt hiszem, jogom van arra, hogy továbbálljak!

– Joga?... Persze hogy van!

– Elvárom, hogy innen kibocsássanak, és módot nyújtsanak arra, hogy Amerikába visszatérjek!

– Józan meggondolással voltaképpen nem vethetek semmit az ön kívánsága ellen, Gaydon úr - felelte Serkö mérnök. - Az ön óhaja mindenképpen jogosult. De gondolja csak meg, milyen előkelő, büszke önállóságban élünk mi itt! Nem függünk semmiféle idegen hatalomtól, semmiféle állam hatóságaitól, nem vagyunk sem az Ó-, sem az Újvilág gyarmatosai! Nem doboghat-e büszkén minden szabadságszerető ember szíve erre a gondolatra? Aztán meg mennyi emléket ébreszthet a művelt szellemekben ez a barlang, amelyet mintha az istenek keze vájt volna a sziklába! Az ember szinte azt hinné, hogy Trophoniosz¹ ajkáról itt kelt valaha az orákulum!...

Úgy látszik, Serkö mérnök kedvét leli a mitológiai utalásokban. Plutó és Neptun után Trophoniosz! Ez aztán furcsa! Azt képzeli talán, hogy a kórházi ápolók valami gyakran hallották Trophoniosz nevét? A kópé nyilván még most is gúnyt űz belőlem. Minden béketűrésemet össze kell szednem, hogy ne vágjak vissza ugyanilyen hangon.

– Néhány perccel ezelőtt - mondtam aztán ridegen - bekopogtattam azon az ajtón. Ha nem csalódom, D’Artigas gróf lakik ott. Elkergettek.

– Ugyan, ki tette ezt, Gaydon úr?

– A gróf egyik szolgája.

– Akkor bizonyára a gróf parancsára történt.

– Pedig a grófnak, akár tetszik, akár nem, meg kell engem hallgatnia.

– Attól tartok, hogy ez nehezen, sőt mondhatnám, aligha fog sikerülni - felelte Serkö mérnök mosolyogva.

– Miért?

– Mert ebben a barlangban nincs semmiféle D’Artigas gróf.

– Ön bizonyára csak tréfál, Serkö úr! Hiszen saját szememmel láttam az imént!

– Akit ön látott, Gaydon úr, az nem D’Artigas gróf volt.

– Ugyan, ki volt hát, ha szabad kérdeznem?

– Ker Karraje, a tengeri rabló!

Nyers, kemény hangon mondta ezt. Aztán sarkon fordult, és faképnél hagyott. Nem marasztaltam.

Ker Karraje, a tengeri rabló!

Igen!... Ez a név egyszerre felnyitotta a szememet. Jól ismertem ezt a nevet. Micsoda emlékek fűződnek hozzá!... Most már mindent értek, ami eddig rejtélynek tetszett a számomra!... Most már tudom, kinek a karmai közé jutottam!

Mindabból, amit utóbb Serkö mérnök szájából hallottam, a következőket kell elmondanom:

Nyolc-kilenc év előtt a Csendes-óceán nyugati vizein számos vakmerő rablótámadás érte az arra haladó hajókat. A garázda rablóbanda a legkülönbözőbb nemzetiségű gonosztevőkből állott: gyarmati katonaszökevényekből, körözött fegyencekből, hajóikról megugrott matrózokból. Vezérét rettenetes embernek mondták. A banda magva az európai és amerikai lakosság söpredékéből telt ki. Valamennyit az akkor felfedezett aranymezők csalták Új-Dél-Walesbe és Dél-Ausztráliába.

Az aranykeresők között volt Serkö mérnök és Spade kapitány is. Egyenlő nézeteik és jellemüknek rokon vonásai csakhamar cimborákká tették a két züllött embert.

Tanult és tetterős férfi volt mind a kettő; értelmük révén bármely életpályán utat törhettek volna maguknak. Ők azonban mindenáron meg akartak gazdagodni, és kufárkodástól, szerencsejátéktól várták mindazt, amit türelmes, rendszeres munkával amúgy is megszerezhettek volna. Eszköz és mód válogatása nélkül adták fejüket a legképtelenebb kalandokra, és szakasztott úgy, mint az aranymezők szerencselovagjainak legtöbbje, egyik nap gazdagok voltak, másnap már koldusszegények.

Az új-dél-walesi érchegyek aljában élt akkortájt egy hallatlanul vakmerő ember. Semmitől sem riadt vissza az égvilágon, még a gaztettektől sem, és az erőszakos, elvetemült emberekre ellenállhatatlan befolyást gyakorolt.

Ezt az embert Ker Karrajénak hívták.

Soha, semmiféle vizsgálat nem állapíthatta meg, hogy ez a kalóz honnan való, milyen nemzetiségű, miféle múltja van. Kézre sohasem keríthették, és neve - vagy álneve - bejárta az egész világot. Úgy beszéltek róla, mint valami láthatatlan, megfoghatatlan mesebeli szörnyetegről.

Azt hiszem, nem tévedek, ha maláji származásúnak tartom őt. Egyébiránt ez mellékes is. Annyi bizonyos, hogy méltán mondják félelmetes tengeri rablónak, és a gonosztettek egész sorát követte el a messze tengereken.

Évekig járta az ausztráliai aranymezőket, majd megismerkedett Serkö mérnökkel és Spade kapitánnyal, és a Victoria tartománybeli Melbourne kikötőjében valahogy hatalmába kerített egy hajót. Mintegy harminc gazfickó csatlakozott hozzá; számuk nemsokára megháromszorozódott. A Csendes-óceánnak azon a részén, ahol a kalózkodás még manapság is könnyű és - valljuk be - jövedelmező foglalkozás, a hajókat sorra kifosztották, a hajók legénységét lemészárolták, megrohanták, kirabolták azokat a nyugati szigeteket, ahol a gyarmatosok nem voltak elég erősek a védekezésre.

Ker Karraje hajóját, amelynek Spade lett a kapitánya, sok helyütt látták, de sehol sem sikerült kézre keríteni. A kalózvezér minden öblöt, minden csatornát úgy ismert, mint a tenyerét, és könnyen tűnt el üldözőinek szeme elől a szigettenger útvesztőiben.

Rémület uralkodott az egész tengeren. Az angolok, franciák, németek, oroszok, amerikaiak gőzösöket küldtek a kísértethajó üldözésére - de hiába. Tudták, hogy ott rejtőzik valahol a tengeren, de sejtelmük sem volt, merre keressék, honnan és mikor ront elő. Szinte már nem is remélték, hogy valaha is megakadályozhatják vagy éppen megtorolhatják a sok rablást és gyilkosságot.

Egyszer csak megszűntek a bűncselekmények. Ker Karraje nem hallatott többé magáról. Nem lehetett tudni azonban, nem cserélte-e fel más tengerrel a Csendes-óceánt, s nem másutt kívánja-e folytatni a kalózkodást. De aztán nem kerekedett híre újabb rablásoknak, s az emberek úgy vélekedtek, hogy Ker Karraje és társai dőzsöléseik és dorbézolásaik költségein felül is bizonyára tekintélyes vagyont gyűjtöttek, és most gondtalanul élnek valami ismeretlen rejtekhelyen.

De vajon hol rejtőzhetik az eltűnt kalóztársaság? Keresték, kutatták őket, de sehol sem találták. Idővel, a veszély elmúltával, csökkenni kezdett a nyugtalanság, és az emberek lassacskán elfeledték a Csendes-óceán nyugati részén elkövetett rablótámadásokat.

Mindez régen történt. De hogy Ker Karrajénak és társainak mi lett a sorsuk, azt soha senki sem tudhatja meg - hacsak én meg nem szabadulok ebből a Back Cup-i barlangból.

Úgy van, ezek a gonosztevők nagy kinccsel megrakodva hagyták el a Csendes-óceánt.

Hajójukat megsemmisítették, és ők maguk is szétszéledtek azzal a szándékkal, hogy az amerikai partokon újra találkoznak.

Ekkor történt, hogy Serkö mérnök - aki szakmájában nagyon jártas, kitűnő mechanikus volt, és főként a tenger alatt járó hajók készítését tanulmányozta behatóan - azt javasolta Ker Karrajénak, hogy készíttessenek ők is víz alatti járműveket, és azon folytassák bűnös életüket, az eddiginél sokkal biztonságosabb körülmények között.

Ker Karraje nyomban belátta, milyen előnyöket rejt magában cimborájának ajánlata. Pénz volt bőven. Hozzáláthattak tehát a terv megvalósításához.

Ker Karraje - D’Artigas álnéven - Svédországban, a göteborgi hajógyárban, megrendelte az Ebba nevű kétárbocost. Serkö mérnök pedig ugyanakkor Philadelphiában átadta Cramps hajógyárosnak a tengeralattjáró tervrajzát. A tenger alatti naszád készítése semmiféle gyanút sem kelthetett. Egyébként a hajó - mint mindjárt meglátjuk - nem sokkal elkészülte után, nyomtalanul el is tűnt a világ szeme elől.

A hajó Serkö mérnök tervei szerint és az ő személyes felügyeletével készült, az akkori tengerészeti technika legújabb vívmányainak felhasználásával. Újfajta galvánelemeket szereltek a hajóba. Ezek közvetlenül a csavartörzsre erősített motort hajtották, és ezzel rendkívüli gyorsaságot kölcsönöztek a naszádnak.

Magától értetődik, hogy senki sem gyanította D’Artigas gróf kilétét. A világ még csak nem is sejtette, hogy a gróf tulajdonképpen nem más, mint a Csendes-óceán egykori hírhedt kalóza: Ker Karraje, Serkö mérnök pedig a rablóvezér legvakmerőbb cinkostársa. Mindenki előkelő, dúsgazdag idegen úrnak vélte, s csak azt tudták róla, hogy Ebba nevű kétárbocosával egy esztendeje járja az amerikai partokat. A vitorlás ugyanis jóval előbb készült el, mint a tengeralattjáró.

A tengeralattjáró kerek tizennyolc hónapig épült. De amikor készen állt, csodájára jártak az ilyesféle hajókkal foglalkozó szakemberek, mert az új naszád mind külső forma, mind a belső szerkezet, a szellőztetés, kényelem, szilárd állás, gyors merülés, könnyű kezelhetőség, teherbírás, kormányozhatóság, sebesség és a telepek áramfejlesztő képessége tekintetében jelentékenyen felülmúlta a Goubet, a Gymnote, a Zede és más búvárhajók mintájára készült, tökéletesített naszádokat.

Erről ki-ki saját szemével is meggyőződhetett, mert a tengeralattjáró - néhány sikeres kísérlet után - Charlestonból négymérföldnyi távolságra nyilvános próbautat tett a nyílt tengeren. Számos meghívott hadi-, kereskedő- és luxushajó volt jelen a próbán, amerikai és külföldi vegyest.

Köztük volt persze az Ebba nevű jacht is. Fedélzetén ott állt D’Artigas gróf, Serkö mérnök, Spade kapitány és az egész legénység, tizenkét matróz kivételével. Ez utóbbiak a tengeralattjárón teljesítettek ezúttal szolgálatot, az angol származású, merész és igen hozzáértő Gibson gépész vezetésével.

A próbaút műsorán előbb különféle víz feletti mozdulatok szerepeltek. Ezután a naszádnak alá kellett merülnie. Csak akkor bukhatott fel ismét, néhány óra múlva, ha egy több mérföldnyi távolságban lehorgonyzott bójához érkezett.

Adott pillanatban becsukták a naszád tetején levő nyílást. A hajó előbb a tenger felszínén mutatott be néhány gyakorlatot. Gyorsasága, fordulási kísérleteinek sikere méltán keltett csodálatot a nézőkben.

Aztán jelt adtak az Ebbá*ról.* A tengeralattjáró lassan víz alá merült, és eltűnt az emberek tekintete elől.

Néhány hajó mindjárt odasietett, ahol a búvárhajónak ismét fel kellett bukkannia.

Három óra telt el, de a búvárhajó még mindig a tenger fenekét járta.

Azt persze senki sem tudta, hogy a naszádnak - amelyet tulajdonosai az Ebba titkos vontatójának szántak - Serkö mérnök és D’Artigas gróf utasítására, csak több mérfölddel a kitűzött célon túl kell a víz fölé emelkednie.

A beavatottakon kívül mindenki szentül meg volt győződve, hogy a tengeralattjáró törzsének vagy gépezetének valami baja esett, és a naszád végképp elsüllyedt a tengerben.

Az Ebba fedélzetén levők ügyesen mímelték a szörnyű rémületet, a többi hajó utasait azonban valóban mélyen megdöbbentette a szerencsétlenség. Megindult a tengeralattjáró kutatása. Búvárok szálltak le a feltételezett útvonalon, de természetesen hiába... Mindenki azt hitte, hogy a naszádot azóta már betemette az Atlanti-óceán iszapja.

Két nappal később D’Artigas gróf felszedte az Ebba horgonyát, negyvennyolc óra múlva pedig találkozott az előre kijelölt helyen a naszáddal.

Így szerezte meg Ker Karraje a tengeralattjárót, amely kettős célt szolgált: a jacht vontatását és a hajók megtámadását... Mivel erről a romboló szerkezetről még csak sejtelme sem volt a világnak, D’Artigas gróf most már teljes biztonságban, büntetlensége feltétlen tudatában kezdhette újra a kalózkodást.

Ezeket a részleteket magától Serkö mérnöktől hallottam, aki éppoly büszke volt naszádjára, mint amilyen bizonyos volt afelől, hogy a Back Cup-i fogoly sohasem árulhatja el a titkát.

Látható hát, milyen hatalmas támadó erő állott Ker Karraje rendelkezésére. A tengeralattjáró az éjjeli sötétségben nekirontott hegyes orrával egy-egy hajónak, és léket ütött rajta. Az Ebba - amely ártalmatlan luxusjachtnak látszott, s így senkinek sem volt oka tartania tőle - nyomban ott termett a sérült hajónál, a kalózok pedig lemészárolták a legénységet, és elrabolták a rakományt. Ez volt az oka, hogy a „nyomtalanul elveszett hajók” száma az utóbbi időben oly feltűnően megszaporodott...

A charlestoni kikötőben eljátszott csúnya komédia után Ker Karraje egy álló évig fosztogatta az amerikai vizeken közlekedő hajókat. Az összerabolt kincs roppantul meggyarapodott. Ker Karraje az olyan holmit, amelynek otthon nem vehette hasznát, a világforgalomtól távol eső piacokon értékesítette, s a hasznot aranyba-ezüstbe fektette.

Ámde még mindig hiányát érezte az olyan biztos rejtekhelynek, ahol a rablott vagyont mindaddig biztonságban tudhatta, ameddig sor nem kerül az osztozkodásra.

A véletlen a rablók kezére játszott. A Bermudák szigetcsoportja körül hajókáztak éppen, és a víz alsó rétegeit szemlélgették, amikor Serkö mérnök és Gibson gépész a Back Cup tövében felfedezte a sziget belsejébe vezető alagutat. Ennél biztonságosabb rablótanyát Ker Karraje keresve sem találhatott volna. Most aztán minden nyomozó bottal ütheti a nyomukat!

Így történt, hogy a Bermudákon, amely amúgy is rablófészek volt valaha, a régieknél sokkalta félelmetesebb rablóbanda foglalta el az egyik szigetet.

D’Artigas gróf és cimborái, mihelyt rátették a kezüket a Back Cup*ra, siettek azt olyan módon berendezni, amint már apróra elmondottam. Serkö mérnök villanyfejlesztő telepet állított fel a barlangban. Nem volt szüksége olyan gépekre, amelyeket más helyről kellett ide szállítania, s így semmi gyanúra sem adott okot. Nagyobbrészt könnyen összeállítható telepeket használt, amelyek csupán néhány fémlapból és vegyi anyagból álltak. Ezeket az *Ebba szerezte be, amikor amerikai kikötőkben vesztegelt.

Mindebből az is kiviláglik, hogy mi történhetett a tizenkilencedikéről huszadikára virradó éjszakán. Azt a bizonyos háromárbocos kereskedőhajót, amely a szélcsend miatt nem mozdulhatott el a helyéről, virradatkor azért nem találtam sehol, mert éjjel a tug nekirohant, a jacht pedig megtámadta, kifosztotta, és legénységével együtt a tengerfenékre süllyesztette! A hajó rakománya itt van, a Back Cup-i raktárban.

Micsoda emberek kezeibe jutottam!... Vajon mi lesz a vége ennek a kalandnak?... Megszabadulok-e valaha Back Cup-i börtönömből, hogy leránthassam D’Artigas gróf álarcát, és megtisztítsam Ker Karraje rablóbandájától a tengereket?...

Már most is rettenetes hatalom van a kezében. S mi történik, ha még Thomas Roch fulgurátorának titkát is megtudja? Irtózatos ereje megszázszorozódik!... Ha az új rombolóeszközt is harcba vetheti, nem lesz a világnak az a kereskedelmi vagy hadihajója, amely elkerülheti a biztos pusztulást!

Kissé hosszasan időzöm azoknál a gondolatoknál, amelyeket Ker Karraje neve idéz fel bennem. Minden megelevenedik az agyamban, amit erről a hírhedt kalandorról tudok... Hajdani fosztogatásai a Csendes-óceánon... a tengeri hatalmak expedíciói... Minden kísérlet hasztalan volt: Ker Karrajét nem sikerült ártalmatlanná tenni... És most neki kell tulajdonítani az amerikai vizeket járó hajók érthetetlennek tartott eltűnését is!... Ker Karraje az maradt, aki volt, csak éppen máshol ütötte fel a tanyáját. Az emberek már azt hitték, hogy megszabadultak tőle, de íme: a legforgalmasabb világtengeren, az Atlanti-óceánon folytatja a kalózkodást. Most segítségére van a tug is, amelyről mindenki azt hiszi, hogy elsüllyedt a charlestoni öbölben...

Most már tudom, hogy ki ő és mi ő - mondtam magamban -, most már ismerem a rejtekhelyét. Ker Karraje és a Back Cup! Hm, ha Serkö mérnök mindezt elárulta nekem, bizonyára megvolt rá a felhatalmazása... Talán ezzel is csak azt akarta tudtomra adni, hogy ne is álmodjam a szabadulásról...

Serkö mérnök bizonyára leolvasta arcomról a leleplezés hatását. Magamra hagyott, és - emlékszem - a rablóvezér ajtaja felé vette útját. Bizonyára tudatni akarta vele a történteket.

Sok ideig sétálgattam még a lagúna partján, aztán elindultam cellám felé. Egyszerre zajt hallok a hátam mögött.

Hátranézek.

D’Artigas gróf közeledett, Spade kapitány társaságában. Vizsla pillantással mért végig. De ekkor már kitört belőlem az elfojtott harag. Akaratlanul is ezek a szavak tolultak ajkamra:

– Uram, ön jogtalanul ejtett rabul engem. Ha azzal a szándékkal raboltatott el a Healthful-House-ból, hogy Thomas Roch ápolását bízza rám, kijelentem, hogy ezt a tisztet nem fogadom el, és követelem öntől, hogy küldjön vissza!

A kalózvezér arcán egy vonás sem rándult meg, ajkát egyetlen szó sem hagyta el.

Féktelen düh fogott el.

– Feleljen, D’Artigas gróf! - kiáltottam. - Vagy helyesebben, mert jól tudom, ki ön... feleljen, Ker Karraje!

Ekkor így válaszolt:

– D’Artigas gróf valóban nem más, mint Ker Karraje..., valamint Gaydon betegápoló sem más, mint Simon Hart mérnök. És Ker Karraje sohasem bocsátja szabadon Simon Hart mérnököt, aki minden titkát tudja!