Felismervén egymást, a tanár és tanitvány sietett egymás keblére borulni.

– Kedves Godfrey! - kiáltá Tartelett.

– Kedves Tartelett! - felelé Godfrey.

– Valahára mégis kikötőbe érkeztünk! - kiáltá a tánczmester oly ember hangján, a ki torkig van a hajózással s a szerencsétlenségekkel.

És ezt ő a «kikötőbe való megérkezésnek» nevezte.

Godfrey nem akart e tekintetben vele feleselni.

– Vegye le mentő övét, - szóla hozzá. - E készülék fullasztja és akadályozza mozdulataiban.

– Gondolja, hogy minden veszély nélkül letehetem? - kérdé Tartelett...

– Minden veszély nélkül! - felelé Godfrey. - Vigyázzon csak a hegedüjére, kövessen engem s induljunk felfedező utunkra.

– Induljunk, - válaszolá a tánczmester, - azonban Godfrey, ha önnek nem lenne ellene kifogása, tanácsos lesz megállapodnunk az első vendégfogadónál. Majd meghalok éhen, s egy pár darab megspékelt hideg hus, rá néhány korty jóféle vörös bor egészen magamhoz térítene.

– No hát majd megállunk az első vendégfogadónál! - felelé, fejét csóválva Godfrey; - ha pedig az nem lenne kedvünkre való, mindenesetre megállunk az utolsónál.

– Aztán, - szólt tovább Tartelett, - valami járókelőtől rögtön megkérdezzük, hol van itt a táviró hivatal, hogy onnét sürgönyözhessünk az ön nagybátyjának, Kolderup urnak. Perczig sem kétkedem, hogy e kitünő férfiu sietni fog elküldeni a szükséges pénzt, a melylyel visszajuthatunk a Montgomery-utczába, mert nálam bizony egyetlen egy fillér sincs.

– Világos, hogy ugy teszünk, - felelé Godfrey; - az első táviró hivatalból, de sőt, ha ez országban nem találna lenni távirda, az első postahivatalból értesitjük nagybátyámat. Tehát csak előre Tartelett!

A tánczmester, leoldozván magáról uszó készülékét, mint valami vadászkürtöt a vállára vetette és mind a ketten megindultak a homokbuczkák mögött a partot határoló cserjés felé.

Godfreyt, kiben az, hogy Tartelettre reá akadt, némi reményt keltett, legjobban az érdekelte, hogy, kitudja, vajjon az «Álom» személyzetéből csak ők ketten élték-e túl a hajótörést.

Negyedórával azután, hogy elhagyták a parti tisztást, két bátor menekülőnk egy hatvan-nyolczvan lábnyi homokhegyre lépdelt felfelé s éppen megérkezett annak tetejére. Onnét messze s széles vonalon belátták a parti vidéket s tekintetükkel megvizsgálhatták a keleti részt is, melyet eddig a partmenti dombok elrejtettek szemeik elől.

Két vagy három mértföldnyire ez irányban ujabb halomsor emelkedett, s mintegy hátteret képezve, az azon tul fekvő tájakat ujra elrejté a szem elől.

Észak felé a szárazföld keskenyedni látszott, azonban még nem lehetett kivenni, hogy nem áll-e valami előnyomuló hegyfokkal összeköttetésben. Délfelé egy viznyelv nyult be mélyen a partba s errefelé, a meddig a szem látott, az Oczeán végtelenségében veszett el a tekintet.

Ebből azt kellett következtetni, hogy ha a Csendes-tenger e földrésze félsziget; a földszoros, mely a szárazfölddel összekapcsolja, mindenesetre észak felé vagy északkelet felé keresendő.

De akárhogy volt is, arra felé, távol attól, hogy a táj, kietlen sivatag legyen, kellemes és üde zöld vidék tárult fel a szem előtt; nagy rétségek, melyek közt tiszta vizü patakok kigyóztak, magas és sürü erdők, melyeknek fái a háttért egész a halmokig ellepték. Szóval, igen kellemes látvány volt.

De házakat, melyek nyomán városra, falura, de sőt csak egy telepre is következtetést vonni lehetett volna, egyetlen egyet sem láttak. Épületcsoportnak, a mely majorság, gazdaság, tehenészet vagy iparvállalat közellétét árulta volna el, nyoma sem volt. A levegőt nem tarkitotta füstfelleg s igy nem gyanittatta, hogy tán a fák sürüje közt van lakóház, a melynek kéményéből e füst fölfelé szállt. S a fák koronája fölött sehol nem emelkedett ki torony, sem a vizparton sehol nem fehérlett malom. De még házak hiján kunyhó, pajta, azsupa vagy wigwam sem volt sehol. Nem, egyátalán semmi ilyes nem volt. S ha az ismeretlen földön csakugyan laktak emberi lények, ugy az nem történhetett máskép, mint hogy barlanglakó volt valamennyi s nem a földön, hanem a földben tanyázott. Különben ut sem volt sehol, ösvény sem, gyalogut sem. Ugy tetszett, hogy emberi láb még soha nem járt sem e part homokján, sem e rétségek füvén.

– Nem látom, merre van a város, - jegyzé meg Tartelett nagyot ágaskodva, hogy mentül messzebb lásson.

– Bizonyára azért, mert a tartomány másik részén lesz! - felelé Godfrey.

– De falut sem látok...

– Bizonyára a falu is másfelé lesz.

– De hát akkor hol vagyunk?

– Azt én nem tudom.

– Hogyan? ön nem tudja?... De csak remélem, Godfrey, hogy nem sokára meg fogja tudni?

– Ki tudná azt megmondani!

– De hát akkor mi lesz belőlünk? - kiáltott fel ég felé emelt kezekkel s kétségbeesett arczczal Tartelett.

– Hát Robinsonok leszünk.

E válasz hallatára Tartelett akkorát ugrott, hogy nincs az a komédiás, a ki előtte vagy utána akkorát ugrott volna.

Hogy Robinsonok legyenek! Ők! Hogy Robinson legyen! Ő! Utóda annak a Selkircknek, ki hosszu éveket töltött a Juan-Fernandez szigeten. Sorsosa De Foë Dániel és De Wyss kigondolt hősének, kinek kalandjairól oly gyakran olvastak. Elszakadva, elhagyatva rokonaiktól, barátaiktól, ezer meg ezer mértföldnyi távolság által választva el minden hozzájuk hasonló lénytől; arra kárhoztatva, hogy talán még éltüket is félteniök kelljen, ma a vadállatoktól, holnap a vademberektől, kik minden perczben rájuk törhetnek elhagyatottságukban; minden gyámolitás nélkül szükölködő szerencsétlenek, kiket éhség kinoz, szomj gyötör, kiknek nincs fegyverök, nincs semmi szerszámuk, alig van ruhájuk, s puszta életükön kivül nincs egyátalán semmijök!...

Nem! Ez lehetetlen!

– Ne beszéljen nekem ilyen kellemetlenségeket, Godfrey, - kiáltá Tartelett. - Ne tréfáljon ilyesmivel. Ha csak rá gondolok ennek lehetőségére, közel érzem halálomat. Ugy-e, csak rám akart ijeszteni?

– Ugy van, jó Tartelett, csak meg akartam ijeszteni; nyugtassa hát meg magát; mindenekelőtt pedig lássunk hozzá ahoz, a mi a legsürgősebb.

Az első feladat az volt, hogy valami sziklamélyedést, barlangot, szóval bármi odut találhassanak, melyben eltölthetik az éjt; azután utána kellett látni, hogy valami ehető csigafélét találjanak, a mivel ugy a hogy kielégithessék gyomruk igényeit.

Godfrey és Tartelett tehát megindultak lefelé a homokbuczka tetejéről, s a sziklás táj felé haladtak.

Godfrey nagyon kitartó és buzgó volt kutatásában; Tartelett alig volt képes magát vonszolni. Godfrey előre, hátra, jobbra, balra tekintgetett, fürkészett; Tartelett három lépésre sem látott orra előtt.

Godfreyt most főleg egy kérdés foglalkoztatta.

– Ha itt emberi lakók nincsenek, vannak-e legalább állatok? - Az állatok alatt házi, illetőleg ehető szárnyas vagy négylábu állatokat értett, mert a vadaknak, melyek mindenütt bőven vannak a tropikus égalj alatt, ugyancsak kevés hasznát vehette volna.

Azért kutatott oly buzgalommal, hogy e részben valami jel nyomra vezethesse.

A parton nehány madárcsoportot vett észre; dobosgémek, bölömbikák, tantálmadarak, csörgő ruczák repdestek, lármáztak, kiabáltak a levegőben megzavarva a csendet, a mi által bizonyosan tiltakozni akartak birodalmukba való eme betörés ellen. Godfrey jogosan következtethette, hogy a hol madár van, fészek is van, a hol pedig fészek van, ott tojás is van. S mert e szárnyasok népes csapatokban tanyáztak együtt, azt kellett hinnie, hogy a sziklák hasadékaiban ezerszámra fog akadni rendes tartózkodási helyeikre. Távolabb néhány vizi gém és szalonkacsoport mocsár közellétét árulta el.

Madarakban tehát nem volt hiány; a nehézség csak abban volt, hogy puska nélkül hogyan lőjjenek le közülök. Egyelőre azonban legjobb volt őket tojás állapotukban felhasználni, s ily kezdetleges, de tápláló alakban csillapítani étvágyukat.

De ha erre rá is szánják magukat, s tojást találnak is bőviben, hogy főzzék azt meg? Hogyan sikerül tüzre szert tenniök? Fontos kérdés volt ez, melynek megoldását későbbre hagyták.

Godfrey és Tartelett egyenesen visszafordultak a parti sziklák felé, melyek fölött seregesen röpködtek a tengeri madarak.

Ott kellemetes meglepetés várt reájuk.

A parti szárnyasok közt, melyek a part homokjában játszadoztak, s melyek a vizi növények gyökerei körül futkostak, nagy csodálkozásukra ott láttak vagy tizenkét közönséges amerikai tyukot s két vagy három amerikai kakast is. Nem csalódás volt ez, mert közeledtükre fülhasgató «kukuriku»-tól hangzott fel a lég, mintha csak üdvözletükre szóló himnusz lenne.

Távolabb pedig, a sziklák közt elosonva, s a homokhegyek első emelkedésein levő zöldelő bokrok és növevények felé törekedve, négylábu állatokat pillantott meg Godfrey. E részben sem lehetett kétség. Vagy tizenkét amerikai nyul, kecske, öt vagy hat juh, ugyanannyi zerge volt ott, nyugodtan harapdálva a szájuk elé akadó növényzet ehető részeit.

– Tartelett! Tartelett! Nézze csak! - kiáltá Godfrey. S a tánczmester oda nézett, de nem látott semmit, a váratlan helyzet annyira kiforgatta lényéből.

Godfrey rögtön arra gondolt s e részben alighanem helyesen okoskodott, hogy mindezen állatok, csirkék, agutik, juhok, kecskék, alighanem az «Álom» élelmezésére szánt állatok lehettek.

Mert csakugyan, a mint a hajó sülyedt, a szárnyas állatoknak könnyü lehetett átröppenniök a sziklára s onnan a partra. A négylábu állatok uszva szintén könnyen eljuthattak a part széléig.

– Igy tehát, - elmélkedett Godfrey, - a mit szerencsétlen társaink közül senki se tett meg, ez állatok, pusztán és egyedül ösztönük által vezettetve, meg tudták tenni. Mindazok közül, kiket az «Álom» vitt, a szerencse nem szolgált másnak, csak az állatoknak.

– No meg nekünk! - felelé naivúl Tartelett.

Pedig bizony a mi őt illeti, ő is mint valami állat, öntudatlanul, a nélkül, hogy lelke erélye a legkisebb mértékben is segitségére szolgált volna, menekült csak meg.

Különben az mindegy volt. A két hajótöröttre nézve mindenesetre nagy szerencse volt, hogy ezen állatok a partra jutottak. Összefogdosni, ápolni könnyü feladatnak tetszett, s ha az itt való tartózkodás hosszura nyulnék, a fajukkal járó gyors szaporaságnál fogva nem látszott lehetetlennek, hogy szert tehetnek egész nyáj négylábura és egy egész udvar baromfira.

Godfrey azonban e nap be akarta érni azzal a táplálékkal, a mit tojás és csiga alakjában a part nyujthat. Tartelett tanár és ő neki estek tehát tojást és csigát keresni a sziklák között. Nem hiába fáradtak. Találtak csigát, kagylót, melyet meg lehetett enni s az öblöt észak felől elzáró sziklák közt találtak nehány tuczat tojást is, melylyel akár egy pár vendéget is megvendé-gelhettek volna. Az éhség kergette őket, s igy nem igen finyáskodhattak ez első ebédjük megválogatásban.

– De hol veszünk tüzet? - kérdé az egyik.

– Azt már magam is szeretném tudni! - felelé a másik.

Ez a legfontosabb kérdések egyike volt, s arra birta a két hajótöröttet, hogy megtapogassa a zsebét.

A tánczmester zsebei majdnem egészen üresek voltak. Nem volt azokban semmi, csak egy pár csere-hur hegedüje számára meg egy darab gyanta a vonó számára. Mindenki beláthatja, hogy ezzel bajos dolog lenne tüzet gyujtani.

Godfrey sem volt sokkal jobban ellátva. Azonban ő legnagyobb örömmel akadt rá zsebe fenekén egy kitünő késre, melyet bőrtokja megóvott a tenger vizével való érintkezéstől. Ez aczéllal, furóval, kerti késsel és fürészszel ellátott jószág megbecsülhetetlen szerszámnak igérkezett a jelen körülmények között. Ezen a késen kivül azonban Godfreynek és Tartelettnek nem volt egyebe, csak a két keze. S Tartelett keze soha sem próbált egyebet, mint hegedülni. Godfrey tehát ugy vélekedett, hogy csakis saját kezeire marad ő utalva.

Azonban mégis azt hitte, hogy hasznát fogja venni Tartelett kezeinek is, legalább a részben, hogy felhasználja tűz élesztésére, két faág gyors összedörzsölése által. Parázs alatt keményre sütött pár tojás ugyancsak jól esett volna villás reggelire, dél felé.

A mig tehát Godfrey azon fáradt, hogy a sziklák közt a madarak védekezése daczára megdézsmálja azok fészkeit, a tánczmester elment fát keresni, és egy szikla aljában nehány, bizonyára a tenger által kidobott fadarabot talált. Meggyőződvén, hogy a napon már teljesen kiszáradtak, hozzálátott, hogy egyszerü, de folytonos és tartós dörzsölés által lángra gyulaszsza azokat.

A mit a polinéziai vadak rendesen megtesznek, miért ne sikerülhetne ez a mi derék táncz-mesterünknek is, a ki, legalább a saját maga véleménye szerint, messze fölötte áll azoknak?

Dörzsölte hát a két fadarabot, hogy karja és csuklója izmai szinte kificzamodtak belé. Szegény ember, egész dühbe jött, olyan hévvel látott feladatához. De vagy a fa milyensége nem volt megfelelő, vagy nem volt elegendő száraz, vagy pedig a tánczmester kezei nem voltak hozzá szokva az ilynemü müveletekhez; a két fadarabot lángra gyujtani nem sikerült, hanem annál jobban sikerült kimelegiteni önnön magát. Homlokáról csak úgy párolgott az izzadság okozta gőz, a mit nem egy izben szeretett volna maga is a fa kigyuladásából származott füstnek nézni,

– de hiába.

Mikor Godfrey tojás-zsákmányával visszaérkezett, Tartelettet nyakig veritékben uszva találta; annyira átizzadva, a mint tánczmesteri produkcziói közben még soha.

– Nem megy? - kérdé tőle.

– Nem, Godfrey, - válaszolá a tánczmester - s kezdem hinni, hogy ez a tűzélesztési mód nem egyéb világcsaló mesénél.

– Dehogy is az, - válaszolá Godfrey; - csakhogy ehhez is, mint minden máshoz, érteni kell.

– Mi lesz most már ezekkel a tojásokkal?

– Lenne még egy mód, - felelé Godfrey. - Ha az ember zsinegre kötné, azon hirtelen meg-forgatná, a forgatást hirtelen abba hagyná, e forgás gyorsasága meleggé változnék, és akkor...

– A tojás meg lenne főzve?

– Azt hiszem; - föltéve, hogy a forgás jelentékeny s abbahagyása hirtelen. De hogy lehetne e forgást hirtelen abba hagyni, anélkül, hogy össze ne törjék a tojás? Én nem is töröm ezen a fejemet, hanem egyszerübb módot választok, kedves Tartelett.

S igy szólva, minden további sok teketória nélkül egyik végén feltört egy tojást, s aztán ajkához emelve egész ügyesen felhajtotta annak tartalmát.

Tartelett nem tudta magát rászánni, hogy példáját kövesse s igy be kellett érnie a csiga-reggelivel.

Most még az kellett, hogy barlangot, sziklaüreget keressenek, a melyben eltölthessék az éjszakát.

– Nincs arra példa, - jegyzé meg a tánczmester, - hogy két jóra való Robinson azon melegében ne találjon valami lyukat, a melyből később lakást készithet magának.

– Hát csak keressünk! - válaszolá Godfrey.

Ha eddig nem is volt rá példa, meg kell vallani, hogy a hagyomány most az egyszer nem bizonyult be igaznak. Hiába kutatták át mindketten az öböl északi részének sziklás tájait: semmi barlang, semmi üreg; még csak egy lyukra sem akadtak, mely menedéket igért volna. Itt tehát minden ily reményről le kellett mondani. Godfrey ennélfogva elhatározta, hogy elmegy a háttérben látszó nagyobb erdőség széléig, mely a homokos part mögött terült el.

Lementek tehát Tartelettel együtt a homokbuczkák első rétegéről és visszasétáltak a zöldelő part azon része felé, a hol pár órával előbb egymásra akadtak.

Kellemes és különös meglepetés volt rájuk nézve, hogy a hajótörés többi menekültjei önkényt követték őket. Kakasok, tyukok, bárányok stb. nyilván ösztönük által vezéreltetve el nem maradtak volna nyomukból semmi áron. Valószinüleg igen elhagyatottaknak érezték magukat e parton, hol sem fű, sem egyéb élelem nem kinálkozott nekik valami bőven.

Godfrey és Tartelett - kik most szótlanul haladtak egymás mellett - háromnegyed óra mulva megérkeztek a fák alá. Lakóhelynek s embereknek nyomát sem találták; teljes volt a magány, csend, elhagyatottság. Bizvást azt lehetett gondolni, hogy e vidéken soha sem járt még ember.

Egyes csoportokban igen szép fák emelkedtek itt; negyedmértföldnyivel beljebb pedig egész erdő volt, a legváltozatosabb növényzettel.

Godfrey valami vastag törzsü, lyukas odvas vén fát keresett, a melybe meghuzódhatnának éjszakára. Hiába. Egész estig kutatott, de sehol nem találta, a mit keresett.

Akkor - az éj beálltával - erőt vett rajtuk az éhség, mindkettőjüknek meg kellett elégedni a csigavacsorával, a mivel az imént a parton bőven ellátták magukat. Aztán lesujtva a fáradságtól, egy fa tövénél szépen lefeküdtek s - a mint mondani szokás - isten nevében elaludtak.